Jean-Paul Marat
Jean-Paul Marat [ejtsd: zsanpól márá] (Svájc, Boudry, 1743. május 24. – Párizs, 1793. július 13.) svájci származású orvos, természettudós, filozófus és francia forradalmár, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetője. A girondisták elleni fellépése nyomán meggyilkolták.
Victor Hugo, 1793 című regényében így írt Marat-ról: " A "törpe" egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett."
Tartalomjegyzék |
A forradalom előtt [szerkesztés]
Miután Párizsban jogot és orvosi tudományokat hallgatott, Angliában és Skóciában utazgatott és egy ideig (1774) mint nyelvmester Edinburghban lakott. Ott adta ki első forradalmi szellemű munkáját is: The chains of sclavery (1774, franciául: Párizs, 1792). Ezt követte a De l'homme, ou des principes et des lois de l'intluence de l'âme sur le corps et du corps sur l'âme című filozofiai mű (Amsterdam, 1775, 3 kötet), melynek következtében Voltaire-rel polémiába keveredett. Azután számos paradox állításokkal telt természettudományi munkákat írt, ilyen a Découvertes sur le feu, l'électricité et la lumiere (1779); Recherches physiques sur le feu (1780); Découvertes sur la lumiere (1792); Recherches physiques sur l'électricité (1782) stb., melyekben különösen Newton ellen kelt ki. 1773-ban publikálta az Esszé az emberről c. művét, melyben támadta Helvétius nézetét, miszerint az embernek nincs szüksége a természettudományra.
Miután visszatért Párizsba, 1777-ben Artois grófja testőrségének háziorvosa. Filozófiai, politikai munkákat publikált.
A forradalom előtt magát nem kímélve dolgozott. 1782-ben a teljes idegi kimerültségtől esett ágynak, majd 1788-ban is súlyos beteg volt. Idegeit komolyan megterhelték a Francia Akadémia visszautasításai, mikor kérelmezte, hogy önálló kutatásai által vegyék be a tagok közé. Ez nem kis részben Lavoisier nevéhez köthető, így Marat gyűlölte őt élete hátralévő részében, s a forradalom alatt arra használta befolyását, hogy megkeserítse ellenlábasa életét. Elutasítását több neves értelmiségi és tudós, mint pl. Benjamin Franklin és Goethe is a tudományos világ despotizmusának nevezte.
1788-as betegsége után, 1789-től az újságírás felé fordult. Megalapította a l' Ami du peuple című lapot, amelyben a sans-culotte-ok heves védelmezője volt a konzervatív erőkkel szemben.
A forradalom alatt [szerkesztés]
Mint a Cordelier Klub elszánt tagjának, tevékenysége a varenne-i események (1791 júniusa) és a champ-de-mars-i tűzharc (1791. július 17.) után kiszélesedett. Kétszer száműzték, újságját betilitották. Ez idő alatt Marat a Párizs alatti katakombákban húzta meg magát. Itt szerezte súlyos bőrbetegségét (dermatitis herpetiformis). 1792. augusztus 10-e után, a királyság bukásának pillanatában tért vissza és azonnal ismét kiadta a l' Ami du peuple-t (A nép barátja), majd ezt szeptemberben felváltotta a le Journal de la République-kel (A köztársaság publicistája).
1792 szeptemberében a Konvent tagjává választották. Szeptember végén a diktatúra és egy Robespierre-rel és Dantonnal közösen tervezett triumvirátusság gondolataival vádolták meg. Marat két társához hasonlóan elzárkózott a triumvírségtől, ám a diktatúra szükségességének gondolatát fölvállalta. Bár a Konvent végül nem helyezte vád alá, Marat megfenyegette, hogyha az ellenkezője történt volna, a szószéken szétlőtte volna a fejét (a pillanatot több ábrázolás is megörökítette).
1793 januárjában társaival elérte, hogy név szerinti szavazással XVI. Lajost halálra ítéljék, majd kivégezzék. A girondisták legfőbb céltáblája volt. 1793 áprilisában a Jakobinus Klub elnökeként aláírta azt a köriratot, mely a király ügyében népszavazást követelő girondiak visszahívására hívta fel a figyelmet. Letartóztatták, de április 24-én a Forradalmi Törvényszék felmentette. Marat úgy tüntette fel magát, mint a forradalom mártírja. Felmentése után a sans-culotte- ok fáklyásmenete vitte vissza a Konventbe. Fontos szerepet játszott a május 31-i népfelkelésben és a június 2-i jakobinus hatalomátvételben is.
A jakobinus diktatúra indulása után a háttérbe húzódott, semmilyen hivatalt nem vállalt. A jakobinusok közül nem sokan szerették. Robespierre egyenesen elzárkózott tőle, és 1793-ra a régi harcostársa, Danton sem állt már mellette. Jacques Hébert és elvbarátai, akik 1793 végétől a veszettek csoportját alkották, viszont felnéztek rá.
Utolsó hónapja és halála [szerkesztés]
A forradalmi kormányzat győzelme után Marat romló egészségi állapota miatt kénytelen volt háttérbe szorulni. Egyre súlyosbodó bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető betegsége egy ócska kádba száműzte a forradalom élvonalán járó, 50 éves jakobinust. Marat kádjában ülve dolgozott újságján és leveleiben üzent a Konventnek, befolyásolni igyekezett annak munkáját. 1793. július 13-án napközben két levelet is kapott egy ismeretlen caen-i nőtől, aki egy girondi összeesküvésről írt leveleiben, illetve segítséget kért Marat-tól, személyes biztonsága érdekében.
Marat felesége, Simone Évrard végül csak napnyugtakor, Marat kérésére engedte be a már másodszor megjelenő Charlotte Corday-t. Corday végre találkozhatott leggyűlöltebb ellenségével, akiről a caen-i szónokok oly sokat beszéltek. Mialatt Marat az általa írt levélből a rajta szereplő neveket másolta, Charlotte Corday egy konyhakéssel szíven szúrta.
Marat szinte azonnal meghalt. Charlotte Corday nem tagadta le tettét, sőt dicsekedett is vele. Elhamarkodott lépése azonban csak a forradalmi terror előbbi bevezetését és a girondiak halálos ítéletét vonta maga után. Elhamarkodott volt, hisz Marat orvosai szerint a férfi egészsége 1793 nyarára már olyan mértékben leromlott, hogy csupán pár hónappal élte volna túl meggyilkolását.
Temetésekor mély gyászba borultak hívei, a sans-culotte-ok, és barátai is. Charlotte Corday-t egy nappal a temetés után, 1793. július 17-én kivégeztették.
1793. november 4-én a konvent Marat tetemét a Pantheonba vitette át, ahonnan azonban 1795 februárjában kirakták és ugyanekkor arcképét is eltávolították a konvent terméből.
Halálát számtalan metszet, rajz és festmény megörökítette, melyek közül a jakobinus Louis David 1793 novemberére elkészült festménye lett a leghíresebb. Marat halála után a forradalom második mártírjaként vonult be a történelembe (az első volt Le Peletier, akit egy nappal a király kivégzése előtt gyilkoltak meg, a harmadik pedig Chalier, Lyon polgármestere, akit lázadók öltek meg néhány nappal Marat halála után). 1794 végéig hívei vallásos áhítattal övezték személyét. Megítélése meglehetősen érdekes és ellentmondásos volt a múltban és az ma is. A forradalom alatt a Gironde, ill. a mérsékeltebb jakobinusok és a nemesek elzárkóztak tőle. A sans- culotte-ok viszont valósággal rajongtak érte. Marat-ra sokáig egy vérszomjas gyilkosként tekintettek. Ezzel párhuzamosan, azonban figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények között élte le az életét és, hogy a válságos időkben szerzett bőrbetegsége komolyan befolyásolta személyiségét.
Érdekesség [szerkesztés]
Peter Weiss, német drámaíró világsikert aratott színműve: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában. – (1963)
Marat és de Sade kapcsolata [szerkesztés]
De Sade márki, az, akiről a szadizmust elnevezték. Nem véletlen, hisz korának befogadóképességét jócskán megelőző szexuális fantáziával és obszcénizmussal rendelkezett. Tudta ezt Marat is. Épp ezért nem sokkal halála előtt javasolta a márki kivégzését. De Sade ennek ellenére még Marat életében egy dicshimnuszt írt a jakobinus vezérnek. Sokat nem ért vele, hisz a jakobinus diktatúra alatt bebörtönözték, majd a charentoni elmegyógyintézetbe került haláláig (1814).
Képtár [szerkesztés]
-
Paul Baudry: Charlotte Corday, 1860
-
.jpg)
Forrás [szerkesztés]
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998)
- Hahner P.: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája, Minerva, Bp. (1989).
- Furet F.: A francia forradalom története, Osiris, Bp. (1999).
- Shearing, J.: A bosszú angyala Charlotte de Corday élete, Szöllősy Könyvkiadó, Bp. (1942).
- Gottschalk, L. R.: Jean Paul Marat: a study in radicalism, University of Chicago Press, Chicago (1967).
- Soboul, A.: A francia forradalom története, Kossuth, Bp. (1974).
