Képvers

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Guillaume Apollinaire Párizsról írott és az Eiffel-tornyot megjelenítő La tour Eiffel című képverse

A képvers vagy kalligram olyan vers, amely a betűk, szavak, szövegrészletek, verssorok és versszakok sajátos grafikai-tipográfiai elrendezésével egyszersmind képileg is megjeleníti – akár utalásszerűen is – a tartalmi mondanivalót, vagy éppen annak ellenkezőjét. Noha az ókor óta ismert költészeti műforma, irodalomtörténeti jelentőségre csupán a 20. században tett szert, Guillaume Apollinaire munkásságának köszönhetően.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legelső képversek (a tekhnopaignionok, τεχνοπαίγνιον, ’művészi játékok’) az ókori görög, s még inkább a hellenisztikus hagyományban jelentek meg mint egy összefüggő epikus vagy drámai alkotás verses betétei. Az i. e. 325 és i. sz. 200 közötti időszakból ma ismert hat darab tekhnopaignion oltárokat, illetve egy-egy tojást, szárnyat és fejszét formáz, s csupán kettő szerzője, Theokritosz és Dósziadasz ismert. A műfaj szórványosan a római irodalomban is továbbélt carmina figurata néven. Legjelesebb művelői Laevius és Publilius Optatianus Porfirius voltak, ez utóbbitól huszonöt, háromszög alakú képvers maradt fenn. A középkor korai évszázadaiban közkedvelt műforma volt, különösen a Meroving- és a Karoling-udvar asztrológiai irataiban találni sokat (Venantius Fortunatus, Flaccus Albinus Alcuinus, Rabanus Maurus Magnentius). Ekkor jelentek meg az első kereszt formájú képversek, és egyikük, a Venantius Fortunatus írta, általános bölcsességet tartalmazó darab Thomaskreuz címen a német nyelvterületen a 17. században ismét felbukkant.

A millenniumot követő időszakban a carmina figuraták jelentősége elenyészett, csupán elszigetelt példaként bukkan fel egy-egy képvers a késő középkor, kora újkor évszázadaiból, így például Pierre Abélard Frontis című carminája a 12. század elejéről, Nicolò de’ Rossi 14. századi képversei stb.). Ugyanebben az időszakban, a 12. században jelent meg a képvers a héber költészetben is (Ibn Ezra, Ábrahám ben Smuél Abulafia).

A reneszánsz irodalomban, a 15–16. században ismét megjelentek a témától függően szív-, láng-, fegyver-, kard-, kereszt-, madár-, virág- stb. formát ábrázoló képversek, melyek legnevesebb darabja François Rabelais 1537-ben írott Pantagrueljének 44. fejezetében egy borospalackot formázó, Bacchushoz írott költemény. A főként francia és olasz földön ismét népszerűvé váló carminákat ebben a korban már kifejezetten alkalmi lírai költeményekként írták a műfaj jelentős képviselői: Jean Salmon Macrin, Mellin de Saint-Gelais, Jean-Antoine de Baïf, illetve Lancino Curzio, Giovanni Pierio Valeriano Bolzano, Bonifacio Baldissare, Fortunio Liceti, Francesco Passerini. A 16. század végére Angliát is meghódították a képversek (Richard Willis, Thomas Watson), amelyek visszatérni látszottak az antikvitás korához, tekintve hogy a versek által kirajzolt formák leegyszerűsödtek (pl. ismét megjelent az oltárforma). Ugyanebben az időszakban születtek az első német képversek, s a műfaj itt lett a legtermékenyebb, egyszersmind a leghosszabb életű. A németországi jezsuiták támogatták a képversben megírt halottbúcsúztatók írását, amelyek aztán a 17–18. századi barokk kori vágáns költészet alkalmi verseiben is továbbéltek. A német képversek jelentősebb alkotói Laurentius Albertus, Johann Helwig, Georg Philipp Harsdörffer, Johann Klaj voltak. A 18–19. századra a műfaj népszerűsége német földön is lehanyatlott, s mérvadó irodalmi körök a műfajt mint silány, az igazi művészethez méltatlan versezetet bélyegezték meg.

Az első világháború előestéje több szempontból fordulópontot jelentett az európai avantgárd művészet történetében, művészek és irodalmárok kerestek újszerű utakat és formákat, hogy kifejezhessék mondandójukat egy számukra elidegenedett világban. 1914 folyamán kísérletezgetései közben Guillaume Apollinaire újra felfedezte a képvers műfaját, és június 15-én, a Les Soirées de Paris lapjain publikálta első kalligramját Lettre-Océan címmel. Apollinaire elgondolása az volt, hogy az óceánpartról írt vers vizuálisan is megjelenítse a tartalmat, azaz egy olyan képeslap legyen, amelyen nem csak az üdvözlet olvasható („Bonjour mon frère Albert à Mexico…”), hanem egyszersmind a képeslap túloldalára nyomtatott látvány is az olvasó elé táruljon. Maga a vers egyben kép is: verssorok jelenítik meg a tenger nyugodt hullámait, a szikrázó napot s a képeslapra ragasztott postabélyeget is. Apollinaire vizuális költészetnek nevezte művészete ilyetén megnyilvánulását, de ő alkotta magát a calligramme szót is a calligraphie (’szépírás’) és a télégramme (’távirat’) szavak ötvözésével. A későbbi években megírt képversei összegyűjtve a Calligrammes (magyarul Kalligrammák) című kötetben jelentek meg 1918 végén, röviddel halála után.[1] Kötetével Apollinaire az irodalmi szimbolizmus és futurizmus egyik meghatározó alakja lett. Kortársai és művésztársai mellett (Christian Morgenstern, Carlo Carrà) példáján a 20. századi irodalom neoavantgárd áramlatainak több alakja is foglalkozott képversek írásával, az 1950-es évektől az ún. konkrét költészet mezsgyéjén belül (az olasz Filippo Tommaso Marinetti, az amerikai Ezra Pound, Harold Hart Crane, a velszi Dylan Thomas, a skót Ian Hamilton Finlay és mások).[2]

Képversek a magyar irodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Petőcz András: Könyörgés
Petőcz András: Hommage à Kassák

Magyarországon az első képverset, egy Y alakú epigrammát még Janus Pannonius írta latin nyelven a 15. században De litera Pythagorae címen, a 19. századig azonban csak elszórt példákat ismerünk magyar művekre. Az európai irodalmi áramlatoknak megfelelően az újkor századaiban a magyar irodalom nagyjai is lenézték a képversek alkotóit, így például ismert Petőfinek egy lapszerkesztőhöz írott 1847-es levele, amelyben Bulyovszky Gyula kalligramját becsmérli.[3] A 20. század magyar avantgárd irodalmából Kassák Lajos, Barta Sándor képversei, illetve Tamkó Sirató Károly konkrét költészeti alkotásai ismertek, a 20. század második felében pedig Nagy László, Tandori Dezső, Petőcz András, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár, Zalán Tibor, Géczi János, Koppány Márton hozott létre ilyen típusú műveket. A magyar képversek 20. század végi változatának a legnagyobb összefoglalója a Médium-Art antológia, amely 50 hazai művész alkotásait tartalmazza.[4]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bohn 1993. 9.; Albright 2000. 259.
  2. A képvers történetéről átfogóan és részletesen: Higgins 5–13., 204.
  3. ”Amennyire telik, őrizkedjél olyan égbekiáltó silány portékákat közleni, mint a minap Bulyovszky és Halha vagy ki a fene versei voltak. Amint elolvastam hát fosást kaptam, okádtam, a hasamba kólika jött, aszkórságba estem és három ízben ütött meg a guta. Ha kedves előtted az életem, válogasd meg jobban a verseket. Inkább semmit, mint rossz verset. Isten veled: csókol igaz barátod Petőfi Sándor.” Közli: Higgins 15.
  4. JAK Füzetek 51. Magvető Kiadó, 1990. ISBN 963-14-1680-1

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Albright 2000. Daniel Albright, Untwisting the serpent – Modernism in music, literature, and other arts, Chicago, University of Chicago Press, 2000.
  • Bohn 1993. Willard Bohn, The aesthetics of visual poetry, 1914-1928, Chicago, University of Chicago Press, 1993.
  • Higgins 1987. Dick Higgins, Pattern poetry – Guide to an unknown literature, Albany, State University of New York Press, 1987.
  • John Anthony Cuddon, A dictionary of literary terms and literary theory, Cambridge, Blackwell, 1991, 106–107.
  • Leslie Ross, Medieval art – A topical dictionary, Westport, Greenwood Press, 1996, 43–44.
  • Magyar nagylexikon' X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 784. o. ISBN 9639257028  

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Médium-Art – Válogatás a magyar experimentális költészetből, szerk. Fráter Zoltán, Petőcz András, 1990.
  • Vers(z)iók. Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában. JAK-füzetek, Bp.1982.
  • Színkép (Új nemzedékek műfordításaiból), Bp. 1984.
  • Aczél Géza: Termő avantgarde, Bp. 1994.
  • Deme Zoltán: Japán versgrafikák, Nagyvilág, 1981.
  • Petőcz András: Dimenzionista művészet, Magyar Műhely Kiadó, 2010.
  • Sz. Molnár Szilvia: Vizuális költészet vagy képvers? A képvers-értés szempontjai a magyar irodalomtörténet-írásban, Iskolakultúra 2001/10.
  • Sz. Molnár Szilvia: A képvers-értés története. A történeti avantgárd. Iskolakultúra 2002/11.
  • Sz. Molnár Szilvia:A képvers-értés története. A neoavantgárd, Iskolakultúra 2004/4.
  • Sz. Molnár Szilvia: Memorial Service Kassák Lajos: A ló meghal és a madarak kirepülnek című verséhez, Parnasszus 2007. ősz XIII. évf. III. szám 62–67. old.
  • Sz. Molnár Szilvia: Képvers versus szabadvers. Kassák Lajos: A ló meghal és a madarak kiröpülnek, in: Kép – Írás – Művészet, szerk. Kékesi Zoltán – Peternák Miklós, Ráció Kiadó, Budapest 2006. 165-180.
  • Sz. Molnár Szilvia: Bujdosó Alpár vizuális költészete, Balkon 2009/3. 11-18.
  • Sz. Molnár Szilvia: Szavak visszavonulóban, Bujdosó Alpár intermediális művészete (részletek a megjelenő monográfiából), Magyar Műhely 154. (2010) 76-98.
  • Sz. Molnár Szilvia: Narancsgép – Géczi János (vizuális) költészete és az avantgárd hagyomány. Aktuális Avantgárd sorozat 18., Ráció Kiadó, Budapest 2004. ISBN 963-8652-525

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]