Jeruzsálemi Királyság
| Jeruzsálemi Királyság | |||
Regnum Hierosolymitanum (latin) 1099 – 1291Roiaume de Jherusalem (franciául) | |||
| |||
 | |||
| A Közel-Kelet 1135-ben | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa | Jeruzsálem (1099–1187, 1229–1244) Türosz (1187–1191) Akko (1191–1229, 1244–1291) | ||
| Beszélt nyelvek | latin, francia, német, olasz, arab, görög, arámi, héber | ||
| Vallás | római katolikus, keleti ortodox, iszlám, zsidó | ||
| Államvallás | katolicizmus | ||
| Kormányzat | |||
| Államforma | monarchia | ||
| Uralkodó | jeruzsálemi király | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Jeruzsálemi Királyság témájú médiaállományokat. | |||
A Jeruzsálemi Királyság (ismert még mint Jeruzsálemi Latin Királyság, latinul: Regnum Hierosolymitanum, franciául: Roiaume de Jherusalem) történelmi keresztes állam volt Levante déli részén. A sikeres első keresztes hadjáratot követően alapították Bouillon Gottfried flamand lovag vezetésével. A királyság 1099-től több mint száz éven át, Akko 1291-es mamlúkok általi elfoglalásáig állt fenn. A Jeruzsálemi Királyságot létrehozó és benépesítő keresztesek elsősorban a Francia Királyságból érkeztek, így a jeruzsálemi királyok és az uralkodói elit nagy része is frank eredetű volt.
A királyság történelme két részre osztható fel. Az első korszak 1099-től 1187-ig tartott, amikor is Szaladin egyiptomi szultán csaknem az egész országot elfoglalta. A második királyság a sikeres harmadik keresztes hadjáratot követően állt vissza 1192-ben Akko központtal 1291-es végleges elfoglalásáig.
Berendezkedése, és jelentősége a keresztes államok sorában
Antiochia, Tripoli és Edessza keresztes államainak uralkodói Jeruzsálem királyának vazallusai voltak. Hűségükért és katonai szolgálataikért cserébe segítséget és védelmet kaptak. Maga a királyság négy nagy hűbéres területet foglalt magába: Jaffa és Askalon grófságát, Krak vagy Montreál uradalmát, a Galileai Hercegséget és Szidón uradalmát. A királyi birtokot Jeruzsálem és a körülötte fekvő területek, Türosz és Akko alkották. Bár a hűbéruradalmak örökletesek voltak, a királynak gyakran bele kellett szólnia az öröklési vitákba és erővel érvényesíteni a Jeruzsálemi Határozatokat, azt a törvénykönyvet, amelyen a királyság kormányzása alapult.
Története
Az I. keresztes hadjáratot követően Jeruzsálem első királyai, I. Balduin (1100-1118) és II. Balduin (1118-1131) a tengerparti városok elfoglalásával és Palesztina belső és északi területeit védő erődök építésével stabilizálták a királyságot. A későbbi uralkodók felhagyva az addigi politikával déli irányba próbáltak terjeszkedni. Miután a II. keresztes hadjárat (1147–1149) kudarca után a muszlimok fokozatosan megerősítették pozícióikat, Amalrik király (1163-1174) támadásokat intézett Egyiptom ellen, de kudarca hozzájárult Szaladin muszlim vezér (1169-1193) felemelkedéséhez.[1]
Szaladinnak sikerült az addig megosztott iszlám világot a Szentföld elleni nagy hadjáratra egyesítenie. IV. Balduin (1174-1185) halála után a királyság vereséget szenvedett a hattíni csatában, majd 1187. október 2-án Szaladin seregei Jeruzsálemet is elfoglalják. A III. keresztes hadjárat területi nyereségei ellenére a város muszlim kézen maradt. Jeruzsálem eleste után a királyok Akkót tették meg fővárosuknak. A 13. század folyamán az újabb keresztes hadjáratok ellenére a királyság területe fokozatosan felmorzsolódott.
Az ázsiai szárazföldről 1291-ben kiszorítva a Lusignan-dinasztia utolsó jeruzsálemi királya, II. Henrik Ciprus szigetére vonult vissza. A Lusignan-dinasztia tagjai itt uralkodtak a 15. század végéig és továbbra is igényt tartottak a Jeruzsálem királya címre.
Gazdaság és jog
A királyság nem volt gazdag. A muszlimokkal folytatott kereskedelem, a banki tevékenység és a zarándokokra kivetett adók és vámok biztosították a kormányzat működéséhez szükséges pénzt. Bár voltak termékeny vidékek, a terület jelentős része kopár, sivatagos volt. A rosszabb években Szíriából kellett gabonát importálni a lakosság ellátására.
A keresztesek által alapított Jeruzsálemi Királyságban a nemesek nagyobb befolyásra tettek szert, mint a nyugati országok nemesei, annak köszönhetően, hogy a folyamatos hadviselés miatt az uralkodó jobban rá volt szorulva a főurak támogatására. A főnemesek gyülekezete hamar teljes önállóságra tudott szert tenni, a király törvényjavaslatait köteles volt vele vitára bocsátani, birtokot is csak a hozzájárulásával adományozhatott. Szintén a jeruzsálemi nemesség kiváltságai közé tartozott ugyanakkor az ellenállás joga (ius resistendi). Egyébként elmondható, hogy a Jeruzsálemi Királyság jogszokásai megtévesztésig hasonlítanak az Aranybullában lefektetett elvekhez, ezen jogszokásokat pedig II. András minden bizonnyal megismerhette 1217-ben indított keresztes háborúja alkalmával. A hadjáratra elkísérték őt magyar főurak is, a források tanúsága szerint pedig ott tartózkodásuk során huzamosabb időt töltöttek a Jeruzsálemi Királyság nemeseivel – elképzelhetetlen, hogy ne ismerkedtek volna meg a helybéli jogokkal. A Szentföldre utazó magyar főurak között volt például Ugron királyi kancellár és kalocsai érsek valamint Tamás egri püspök, akik az Aranybulla aláírói között is szerepelnek. A körülmények tehát valószínűsítik, hogy a magyar nemesség sarkalatos jogainak alapjai a Jeruzsálemi Királyságban használatos jogelvekből kerültek átvételre. Ugyanilyen hatással lehettek ezek a jogelvek egyébként az angol Magna Charta Libertatumra is, szintén a keresztes háborúk közvetítésével.[2]
Jegyzetek
- ↑ Runciman, 1999. „Egyiptom varázsa” (II. kötet, 5. könyv, 4. fejezet – 539-564. old.)
- ↑ Divéky Adorján: Az arany bulla és a jeruzsálemi királyság alkotmánya - Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1931. január 19-én tartott felolvasó ülésén, BP. 1932.
Források
- ↑ Runciman, 1999.: Runciman, Stephen. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris Kiadó [1951] (1999). ISBN 963-379-448-X
