Gázán ilhán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mahmúd Gázán
GhazanConversionToIslam.JPG
Mahmúd Gázán. Illusztráció Rasíd ad-Dín krónikájából (14. század)

Perzsa ilhán
Uralkodási ideje
1295. november 3.1304. május 11.
Elődje Bájdú
Utódja Öldzsejtü
Életrajzi adatok
Született 1271. november 5.
Elhunyt 1304. május 11. (32 évesen)
PuskilDarral
Édesapja Argún

Mahmúd Gázán kán, (1271. november 5.Puskil Darrall, 1305. május 11.[1]), mongolul: Махмуд Газан хан, perzsául és arabul Mahmúd Gázán hán (محمود غازان خان – Maḥmūd Ġāzān ẖān), modern perzsa ejtéssel Mahmud Gázán hán, perzsa ilhán (mongolul: Персийн Ил Хан), mongol kán, Argún kán fia, az Irán központú Ilhanida Birodalom (mongolul: Ил Хан улс) hetedik uralkodója volt.

Útja a trónig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Argún kán és nesztoriánus keresztény oirat felesége, Bulughan Hatun fiaként pusztán Gázán néven született, és meg is keresztelték. Családjához hasonlóan támogatta a buddhizmust is. Széles körű nyelvi ismeretekkel rendelkezett, a mongol mellett kínaiul, perzsául, arabul és „frankul” (talán latinul) is megtanult a feljegyzések szerint. Apját 1291-ben egy összeesküvésben meggyilkolták, és Gázán helyett először nagybátyját, Gajhátút, majd 1294-ben apjának egy unokatestvérét, Bájdú kánt tették trónra. Gázán egy korábban atyja ellen lázadó parancsnokkal, Naurúzzal vette fel a kapcsolatot, aki rábeszélte, hogy térjen át az iszlámra. Miután ez megtörtént, és Gázán felvette a Mahmúd nevet, Naurúz erői segítségével legyőzte a Grúzia felé menekülő Bájdút, akit kivégeztetett.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gázán ezüstdirhemje. Előlapján (bal oldal) a saháda látható arabul, míg a hátlapon ujgur betűkkel „A Menny erejéből Gázánnak verve” felirat olvasható, amit középen Mahmúd Gázán arab betűs neve szakít meg
Searchtool right.svg Lásd még: Mongol betörések Palesztinába

Vallási tolerancia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mahmúd Gázán áttérése a szunnita iszlámra a források szerint nem volt túlzottan mélyen átélt lépés, mivel továbbra is megtűrte a sámánizmust birodalmában, Dzsingisz kán Jásszá nevű törvénykönyvét érvényben hagyta, sőt állítólag maga is imádta Tengrit. Uralkodása első éveiben azonban a Horászán élére kinevezett Naurúz és radikális hívei kezében volt az irányítás, akik üldözték a birodalmában élő keresztényeket, zsidókat és buddhistákat; templomaikat, pagodáikat és imahelyeiket több helyen lerombolták, papjaikat és szerzeteseiket elűzték. Gázán 1296 folyamán azonban beszüntette az üldözést, és megállapodott III. Jaballa keresztény pátriárkával – akinek krónikája értékes forrás a korra vonatkozóan –, hogy visszaállítja a korábbi rendet. 1297 májusában kivégeztette Naurúz híveit, majd Nisápur mellett csatában verte le Naurúzt. A hadvezér Herátba menekült, de a helyi uralkodó kiadta Gázánnak, aki ki is végeztette. A következő évben Rasíd ad-Dínt, egy iszlámra áttért hamadáni zsidó orvost nevezte ki vezírjévé, akitől egy krónikát is rendelt, ami az ílhánida korszak kiemelkedő jelentőségű forrásmunkája.

Az utolsó nyugati háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mongolok megfutamítják a mamlúkokat a Vádi l-Házindár-i csatában

Az Ilhanida Birodalom legtöbb kánjának Hülegü óta a Mamlúk Birodalom jelentette a fő ellenfelet, a további terjeszkedés fő gátját. Ennek érdekében igyekeztek felvenni a kapcsolatot az európai keresztény hatalmakkal, hogy összehangolt hadműveletekkel bekerítsék és elpusztítsák a szentföldi keresztes államok maradékait fokozatosan felszámoló mamlúkokat. Az eddigi kísérletek azonban az európai érdektelenség miatt eredménytelenek voltak, és al-Asraf Halíl szultán 1291-ben bevette a keresztesek utolsó szárazföldi erősséget, Akkót. Az „Outremer” ettől kezdve csupán Arvád szigetére korlátozódott. Gázán volt az utolsó ilhán, aki elődei politikájának sikerre vitelével próbálkozott, miután megszilárdította helyzetét Naurúz és 1298-ban fellázadó anatóliai helytartója, Szülemis felett aratott győzelmével.

II. Hetum kilikiai örmény király 1299-ben szövetségre lépett Gázánnal, aki a Ciprusi Királyság urainak és az arvádi kereszteseknek is üzenetet küldött, hogy csatlakozzanak hozzá, azonban nem kapott választ. A mongol sereg így 1299 késő őszén megindult Szíria ellen, bevette Aleppót, majd az örmény segéderővel egyesülve fényes győzelmet aratott a kiskorú an-Nászir Muhammad és az őt markában tartó főemberek, Bajbarsz al-Dzsásnikír és Szalár vezette mamlúk hadsereg ellen a Vádi l-Házindár-i csatában december 23-24-én. A megfutamodó mamlúkokat egészen Gázáig üldözte a mongol sereg egy része, míg a zöm Damaszkuszba vonult be valamikor újév környékén. Gázán végül februárban hazatért – feltehetően lovainak volt szüksége takarmányra –, és egy kisebb sereget Szíriában hagyott bizonyos Mulaj vezetése alatt. Ezt még májusban kiszorították a visszatérő mamlúkok a területről.

Az 1300-1301-es hadműveletek térképe

A győzelmet látva a ciprusi keresztesek a jeruzsálemi koronáját vesztett II. Henrik ciprusi király vezetésével kis flottát állítottak fel, és júliusban megkezdték a Mamlúk Birodalom tengerpartjának pusztítását az egyiptomi Rosette-től Alexandrián át a szíriai Tartúszig, Akkóig és Marakijjáig. A sikeres portyán fellelkesült keresztesek felvették a kapcsolatot Gázánnal, és megállapodtak abban, hogy télen közös hadjáratot indítanak. A keresztesek össze is gyűltek Arvádon, hogy lerohanják Tartúszt, de ezúttal az időjárás húzta keresztül számításaikat: a Kutlugsáh vezette mongol sereg súlyos károkat és veszteségeket szenvedett a különösen nagy hideg és hó miatt, így miután a Jordán folyóig tört előre néhány kisebb aleppói és homszi betörést követően, vissza is vonult, a keresztesek pedig kénytelenek voltak visszatérni Ciprusra.

Jacques de Molay, az utolsó templomos nagymester I. Edward angol és II. Jakab aragón királynak küldött leveleiből úgy tűnik, hogy 1301-1302 fordulóján is számítottak egy mongol támadásra, de Gázán ezúttal nem indított hadsereget Szíriába – igaz, levelet írt VIII. Bonifác pápának, akitől újabb keresztes hadjárat meghirdetését kérte. 1302. április 12-én követséget is indított Rómába ennek érdekében, de célját nem érte el. A követek egy év után, némi II. Károly nápolyi királynál töltött vendégeskedést követően tértek haza. Eközben 1302. szeptember 26-án elesett Arvád, az esetleges keresztes támadás kiindulópontja.

Gázán 1303 kora tavaszán ismét örmény segéderőkkel támadt a mamlúkokra, miközben a ciprusi keresztesek kisebb tengerparti támadásokat hajtottak végre, többek között Dámúr ellen. A hatalmas mongol-örmény hadsereg azonban március 30-án Himsz mellett, majd április 22-én Damaszkusz közelében, a sahkabi csatában szenvedett súlyos vereséget. Gázán még abban az évben írt I. Edwardnak, amelyben Jeruzsálem átadásával kecsegtette az angol uralkodót, ha megindulna a mamlúkok ellen. További diplomáciai és hadműveletekre azonban már nem kerülhetett sor, mert Mahmúd Gázán kán 1304. május 10-én meghalt. Vele együtt a majdnem fél évszázada képviselt külpolitikai irányvonal is sírba szállt. 1318-ban az általa kinevezett minisztert, Rasíd ad-Dínt azzal a mondvacsinált váddal végeztették ki, hogy ő gyilkolta meg Gázánt.

Gázán megparancsolja II. Hetum örményországi régensnek az 1303-as damaszkuszi támadást. Illusztráció Marco Polo könyvéből

Utódlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gázán főfelesége Kököcsin volt, akit még apja kért feleségül Kubilaj kántól önmaga számára. A nagykán Marco Polo és nagybátyjai társaságában hajón indította útnak a hercegnőt, így évekkel Argún kán halála után érkeztek csak az ilháni udvarba. Kököcsint végül Gázán vette feleségül trónra lépését követően. Utóda fivére, a hozzá hasonlóan felszínesen iszlamizált Öldzsejtü lett.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sárközy Miklós: Iráni történeti kronológia. (egyetemi jegyzet)
  • Nyitrai István: Irán története a muszlim hódítástól napjainkig. In: Iráni föld – perzsa kultúra. Szerk.: Jeremiás Éva M. Piliscsaba, Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete, 2007. pp. 119–261
  • P. M. Holt: The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517. London: Longman. 1986. 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Bájdú
Perzsa ilhán
12951304
Flag of Ilkhanate.gif
Következő uralkodó:
Öldzsejtü