Mongol betörések Palesztinába

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Szíria ideiglenes elfoglalása után, a keresztes háborúk utolsó időszakában, 1260-1300 között került sor mongol betörésekre a mai Palesztina területén. A fenti időszakban a mongol seregek több alkalommal megkísérelték Szíria elfoglalását, ezt követően pár hónapig folyamatos betöréseket hajtottak végre déli irányban Palesztina területére, nemegyszer Gáza városáig hatolva.

A betöréseket a mongol főseregekből kivált, kisebb csapatok hajtották végre, elsődleges céljuk a zsákmányszerzés volt. A mongolok egyik alkalommal sem igyekeztek a betörések során elfoglalt városokat, településeket bevonni a mongol birodalom közigazgatási rendszerébe és a mongol fősereg visszahúzódása után pár hónappal az Egyiptomból érkező mameluk seregek minden alkalommal visszafoglalták a térséget.[1]

Mongol hadjárat 1260-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1260-as mongol hadjáratok térképe a Közel-Keleten. az első nagy támadások Aleppo és Damascus ellen irányultak, ezek elfoglalása után kisebb városokat támadtak, mint pl. Baalbek, al-Subayba és Ajlun, illetve betöréseket hajtottak végre Palesztina területén is.

1258-ban Hülegü kán vezetésével mongol csapatok foglalták el a középkori iszlám világ szellemi központját, Bagdadot, ezzel lényegében véget vetve az Abbaszida dinasztia uralmának. A város elfoglalása után 1259 szeptemberében a mongolok, akikkel együtt számos keresztény katona is harcolt, akiket a korábban elfoglalt Grúziából, Örményországból és Kilikiából toboroztak, pontonhídon átkeltek az Eufráteszen és Szíria felé indultak, amely ekkor az Ajjúbida dinasztia birodalmába tartozott. Al-Malik al-Nasir szíriai szultán felajánlotta hűségesküjét Hülegünek, de az visszautasította és csapatai 1260. január 24-én elfoglalták és felégették Aleppot, majd március 1-jén megadta magát Damaszkusz is.[2][3][4][5] Damaszkusz elfoglalásával lényegében véget vetettek az Ajjúbida dinasztia uralmának is.

Damaszkus és Bagdad elfoglalásával a mameluk császárok uralma alatt álló Kairó lett egy csapásra az iszlám világ középpontja. A mongolok feltehetően folytatták volna a hadjáratot és Palesztinán keresztül Egyiptom és a mameluk birodalom ellen indultak volna, de ekkor Möngke nagy kán meghalt (Möngke és Hüleghü testvérek, mindketten Gengisz kán unokái voltak). Hülegü kán a fősereg élén visszatért Karakoramba, de kb. 20000 mongol lovast az elfoglalt területeken hagyott a keresztény származású Kitbuqa tábornok parancsnoksága alatt.[6]

Kitbuqa további támadásokat intézett a környező települések ellen, elfoglalta Baalbek, al-Subayba és Ajlun városokat[7], és mongol portyázókat küldött Palesztinába, akik egészen Aszkalón városáig, illetve Jeruzsálemig juthattak. Mindenesetre egy kb. 1000 fős mongol helyőrség foglalta el Gáza városát[8][9][10], egy másik pedig Nabluszban állomásozott.[11]

Hülagü visszatérése előtt üzenetet küldött IX. Lajos francia királynak, amelyben felajánlotta, hogy Jeruzsálemet átadja a keresztényeknek. Bár az üzenetet valóban elküldték, de ekkor Jeruzsálemet, bár legalább egy mongol portyázó csapat elért ide, még nem foglalták el véglegesen a mongolok.[12][13]

Az Ain Jalut-i csata (1260)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mameluk és mongol lovasság összecsapása az Ain Jalut-i csata során. Forrás: "Histoire des Tartares", Bibliotheque Nationale de France

Miután Szíriából Egyiptomba vonultak vissza, a mamelukok tárgyalásokat kezdeményeztek az akkói központú Jeruzsálemi Királysággal. A mamelukok és a mongolok harcában a keresztesek semleges álláspontot foglaltak el, annak ellenére, hogy a muszlim mamelukok voltak a keresztények hagyományos ellenségei. Azonban a keresztesek szemében a mongolok nagyobb fenyegetést jelentettek, és ezért engedélyezték területeiken a mameluk csapatok áthaladását, akik 1260. szeptemberében jelentős erőt vontak össze a térségben és az Ain Jalut-i csata során összecsaptak a mongolokkal. A mamelukok jelentős győzelmet arattak, amelynek jelentőségét még az is emelte, hogy a mongol hadsereg első alkalommal szenvedett vereséget. A csatavesztés jelentette a mongol hódítási kísérletek végét is, mert bár több alkalommal megkísérelték, csak 1300-ban tudták ismét elfoglalni Szíriát és akkor is csak pár hónapra.

A szidóni incidens (1260)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Julian de Grenier keresztes lovag, Szidón és Beaufort ura, a kortárs jellemzések szerint felelőtlen és meggondolatlan személy, a mongol csatavesztés után betört a mongolok fennhatósága alatt álló Bekaa völgybe. Kitbuqa egy kisebb mongol sereget küldött ellene, de ezeket de Grenier csapdába csalta és elpusztította. Kitbuqa másodszor jelentős sereget küldött de Grenier ellen, akik megtámadták és elfoglalták Szidón városát, felégették, a keresztény lakosokat legyilkolták, bár a kastélyt nem tudták elfoglalni.[12][14]

Mongol betörések I. Eduárd angol király keresztes hadjárata során (1271)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1269-ben az angol trónörökös, Eduárd herceg (a későbbi I. Eduárd angol király) keresztes hadjáratot indított a Szentföldre nagybátyja, Oroszlánszivű Richárd és VII. Lajos francia király példáján felbuzdulva.[15] Eduárd serege meglehetősen kicsi volt[16], összesen kb. 230 lovag és 700 kísérő tartott vele 13 hajón a hadjárat során[17][18] Eduárd kíséretének számos tagja a király rokona vagy közeli barátja volt, többek között felesége, Kasztíliai Eleonóra, bátyja, Edmund és unokafivére, Henrik is vele tartott.

Amikor Eduárd 1271. május 9-én partra szállt Akkra kikötőjében, azonnal követeket küldött Abaqa kánhoz, a mongolok segítségét kérve.[19] Eduárd terve az volt, hogy mongol segítséggel megtámadja Bajbarsz szultánt.[20]

1271 októberében az Eduárd által kért mongol csapatok megérkeztek Szíriába és Aleppótól délre felégették a vidéket. Abaqa, aki a mongol belviszályok miatt nem tudta főerőit felszabadítani, mintegy 10000 lovast küldött Samagar vezetésével az Anatóliát megszálló mongol erőkből.[21] Az 1260-as hadjáratra még emlékező lakosság tömegesen menekült a mongolok elől, akik könnyedén legyőzték Aleppo mameluk helyőrségét.[21]

November 12-én indult el Bajbarsz felmentő serege Kairóból, de eddigre a mongol csapatok már visszahúzódtak az Eufrátesz folyó mögé, mivel nem tudtak volna sikeresen szembeszállni a teljes mameluk sereggel.

Mongol hadjárat 1299–1300 között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mongol hadjáratok a Szentföldön, 1299-1300

1299 nyarán ismét mongol csapatok törtek be Szíriába Gázán kán vezetésével, ismét elfoglalták Aleppót és az örmény segédcsapatokkal együtt vereséget mértek a kiskorú an-Nászir Muhammad és az őt markában tartó főemberek, Bajbarsz al-Dzsásnikír és Szalár vezette mamlúk hadsereg ellen a Vádi l-Házindár-i csatában december 23-24-én. A megfutamodó mamlúkokat egészen Gázáig üldözte a mongol sereg egy része egy bizonyos Mulaj vezetése alatt[22], míg a zöm Damaszkuszba vonult be valamikor újév környékén. Gázán februárban visszavonta erői nagy részét, de ígéretet tett arra, hogy novemberben visszatér és megtámadja Egyiptomot.[23] Időközben a Szentföldön hagyott, kb. 10000 lovas Mulaj vezetésével portyázó hadjáratokat vezetett a mameluk területek ellen[24], de márciusban ezek is visszatértek Damaszkuszba, majd hamarosan követték Gázánt és átkeltek az Eufráteszen.[25] Ekkor, 1300 májusában a mameluk sereg visszatért és harc nélkül visszafoglalta a mongolok által elfoglalt területeket.[24][26]

Jeruzsálem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1299: Gázán legyőzi a mameluk sereget a Vádi l-Házindár-i csatában

Az 1299-1300-as mongol hadjárat kiterjedéséről, az elfoglalt területek nagyságáról a korabeli források is eltérő, egymásnak ellentmondó adatokat közöltek, ennek megfelelően a modern történészek között sincs összehang abban a tekintetben, hogy a mongolok elfoglalták-e Jeruzsálemet. Egyesek szerint a város elesett és Mulaj egy ideig itt állomásozott[27], mások szerint még csak nem is vették ostrom alá[28] A város elfoglalásának tényét egy 14. századi olasz pap, Niccolo de Poggibonsi is megerősítette, aki szerint a mongolok eltávolították a Sziklatemplom egyik kapuját.[29] Mások szerint viszont a mongolok csak megkísérelték a kaput elpusztítani, de nem jártak sikerrel és végül a visszatérő mameluk katonák falazták be a kaput.[30]

A mongol hadjárat ténye, Jeruzsálem lehetséges elfoglalása vad találgatásokhoz vezettek Európában, amelyeket Ciprusról visszatérő velencei kereskedők indítottak.[31] A hírek többnyire hitelesen adták vissza a szíriai mongol hódítások mértékét, de hozzátették: a "tatárok feltehetően elfoglalták a Szentföldet és vissza fogják adni a keresztényeknek. A Rómában a jubileumi év alkalmából összegyűlt tömegek felkapták a pletykákat, amelyek hamarosan arról szóltak, hogy a mongolok elfoglalták Egyiptomot, Gázán saját bátyját nevezte ki egyiptomi királynak és ezután Tunéziát is meghódítják, illetve szabadon engedik a Damaszkuszban és Egyiptomban fogva tartott keresztény foglyokat.[32]

1300. áprilisában Bonifác pápa már körlevélben jelentette be a "nagyszerű és örömteli hírt"[33], Rómában körmeneteket tartottak a Szentföld visszaszerzésének örömére és mindenkit biztatott a szentföldi zarándoklatra, még az Ausculta fili pápa bullában is említette ezt.

1300 nyarán a pápához nagy létszámú mongol követség érkezett, amelyet Guiscard Bustari firenzei utazó, Gázán nagykövete vezetett. Feltehetően ők értesítették a pápát a tényleges helyzetről, miszerint Gázán főerőit 1300. februárjában visszavonta és a Szentföld nagy része májusban ismét a mamelukok kezébe került.[32] Ennek ellenére szeptemberig tartották magukat az ellenkező értelmű híresztelések.[34]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Mongol raids into Palestine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Korabeli források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Le Templier de Tyr (1300 körül). Chronicle du Templier de Tyr, Online változat (franciául).
  • Hayton of Corycus (1307): Flowers of the Histories of the East, Online változat (angolul).
  • Guillaume de Tyr (1300 körül): History of Deeds Done Beyond the Sea, Online változat (franciául).

Modern források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Amitai, Reuven (1987.). „Mongol Raids into Palestine (AD 1260 and 1300)”. JRAS, 236–255. o.  
  • Amitai-Preiss, Reuven. Mongols and Mamluks: The Mamluk-Ilkhanid War, 1260-1281. Cambridge University Press, Cambridge (1995). ISBN 978-0521462266 
  • Barber, Malcolm. The Trial of the Templars, 2nd, University Press, Cambridge (2001). ISBN 978-0-521-67236-8 
  • Encyclopedia Iranica, Article on Franco-Persian relations
  • Foltz, Richard (2000). "Religions of the Silk Road : overland trade and cultural exchange from antiquity to the fifteenth century". New York: St. Martin's Griffin. ISBN 0-312-23338-8.
  • Demurger, Alain. Jacques de Molay (French nyelven). Editions Payot&Rivages (2007). ISBN 2228902357 
  • Hazard, Harry W. (editor). Volume III: The Fourteenth and Fifteenth Centuries, Kenneth M. Setton, general editor, A History of the Crusades, The University of Wisconsin Press (1975). ISBN 0-299-06670-3 
  • Jackson, Peter. The Mongols and the West, 1221-1410. Longman (2005). ISBN 0582368960 
  • Lebédel, Claude. Les Croisades, origines et conséquences (French nyelven). Editions Ouest-France (2006). ISBN 2737341361 
  • Newman, Sharan. Real History Behind the Templars. Berkley Publishing Group (2006). ISBN 978-0-425-21533-3 
  • Nicolle, David. The Crusades, Essential Histories. Osprey Publishing (2001). ISBN 978-1-84176-179-4 
  • Phillips, John Roland Seymour. The Medieval Expansion of Europe. Oxford University Press (1998). ISBN 0198207409 
  • Prawdin, Michael (pseudonym for Charol, Michael). Mongol Empire. Collier-Macmillan Canada (1961. december 5.). ISBN 1412805198 
  • Prawer, Joshua. The Crusaders' Kingdom: European Colonialism in the Middle Ages. Praeger (1972). ISBN 9780297993971 
  • Richard, Jean. Histoire des Croisades. Fayard (1996). ISBN 2-213-59787-1 
  • Riley-Smith, Jonathan. The Crusades: A History, 2nd, Yale Nota Bene (1987. december 5.). ISBN 0-300-10128-7 
  • Runciman, Steven. A history of the Crusades 3. Penguin Books (1987. december 5.). ISBN 9780140137057 
  • Saunders, J. J.. The History of the Mongol Conquests. University of Pennsylvania Press (2001). ISBN 0812217667 
  • Schein, Sylvia (1979. October). „Gesta Dei per Mongolos 1300. The Genesis of a Non-Event”. The English Historical Review 94 (373), 805–819. o. DOI:10.1093/ehr/XCIV.CCCLXXIII.805.  
  • Schein, Sylvia. Fideles Crucis: The Papacy, the West, and the Recovery of the Holy Land. Clarendon (1991). ISBN 0198221657 
  • Schein, Sylvia. Gateway to the Heavenly City: crusader Jerusalem and the catholic West. Ashgate Publishing, Ltd. (2005). ISBN 075460649X 
  • Sinor, Denis (1999.). „The Mongols in the West”. Journal of Asian History 33 (1).  
  • Turnbull, Stephen (1980). The Mongols. Osprey Publishing Ltd. (2004). ISBN 9780850453720 
  • Weatherford, Jack. Genghis Khan and the Making of the Modern World. Three Rivers Press (2004). ISBN 0-609-80964-4 

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Amitai, Mongol Raids, pp. 247-248
  2. Saudi Aramco World: "Az Ain Jalut-i csata" (Battle of Ain Jalut) (angolul)
  3. Grousset, 581. o.
  4. "Március 1-jén Kitbuqa bevonult Damaszkuszba a mongol sereg élén. Vele volt még Örményország királya és Antiokhia hercege is. A kalifátus ősi székhelyének lakói hat évszázad óta először láttak keresztény előkelőségeket diadalmenetben belovagolni a városba." Runciman, 307. o.
  5. "Örményország királya és Antiokhia hercege a tatárok seregével tartott és eygütt bevették Damaszkusz városát."|Gestes des Chiprois, Le Templier de Tyr. "Le roy d'Arménie et le Prince d'Antioche alèrent en l'ost des Tatars et furent à prendre Damas". Az idézet a "Histoire des Croisades III" könyvből származik. Rene Grousset, 586. o.
  6. Runciman, 310. o.
  7. Amitai-Preiss, 32. o.
  8. Jean Richard, 428. o.
  9. Amin Maalouf, 264. o.
  10. Tyerman, 806. o.
  11. Amin Maalouf, 262. o.
  12. ^ a b A brit történész, Steven Runciman véleménye szerint Nabluszt és Gázát elfoglalták a mongolok, de Jeruzsálemet nem sikerült meghódítani a portyázások során. Runciman, 308. o.
  13. "Hülegü tájékoztatta IX. Lajost, hogy a Szent Várost átadta a frankoknak (vagyis a szentföldet meghódító kereszteseknek), miután 1260-ban rövid időre elfoglalta a várost. Ennek azonban semmi nyoma nincs a korabeli muszlim forrásokban, sem pedig a korabeli keresztesek segélykérő üzeneteiben." Jackson, 174.o.
  14. "Ekkoriban történt, hogy néhány ember Szidónból és Belfortból összegyűlt, a szaracénok falujába és földjeire vonult, felégették ezeket, sok szaracént megöltek, másokat fogságba hurcoltak nagyszámú jószággal együtt. Kit-Bugha egyik unokaöccse, akit ott élt, néhány lovassal a keresztények nyomába eredt, hogy nagybátyja nevében elkobozza tőlük a zsákmányt. A keresztények közül néhányan megtámadták és megölték tatárjaival együtt. Amikor Kitbuqa tudomást szerzett az esetről, azonnal megtámadta Szidón városát és lerombolta falait, és annyi keresztényt megölt, ahányat csak talált. De Szidón lakosai egy közeli szigetre menekültek és csak kevesen vesztek el közülük." Fleur des Histoires d'Orient, 30. fejezet
  15. Hindley, 205-206.o.
  16. Nicolle, 47.o.
  17. Tyerman, 818.o.
  18. Grousset, 656.o.
  19. "Amikor Akkrában partra szállt, Eduárd haladéktalanul követeket küldött Abaqához (…) De ő (Abaqa) nem tudott részt venni a hadjáratban, viszont utasította a török földön állomásozó mongol erőket, hogy Samaqar vezetése alatt támadják meg Szíriát és ezzel támogassák a kereszteseket." Jean Richard, 446.o.
  20. "Eduárd elkeseredett a Szentföldi helyzet láttán. Tudta, hogy serege nem elegendő, de abban reménykedett, hogy a szentföldi keresztényeket egyesítve, mongol támogatással le tudja győzni Bajbarszt.", Runciman, 335.o.
  21. ^ a b Runciman, 336.o.
  22. Demurger, 142-143.o.: "A mongolok dél felé üldözték a visszavonuló katonákat, de Gáza magasságában megálltak".
  23. Demurger, 99.o.
  24. ^ a b Schein, 1979, 810.o.
  25. Amitai, 247.o.
  26. Amitai, 248.o.
  27. A legtöbbet hivatkozott forrás Dr. Sylvia Schein 1979-es cikke, amelyben azt állította, hogy a város nem esett el. Schein, 1979, 805.o. Azonban 1991-es könyvében már arról írt, hogy a mongolok eltávolítottak egy kaput a Sziklatemplomból és Damaszkuszba szállították.
  28. Phillips, 128.o. "Hamarosan ki kellett ábrándulniuk, Jeruzsálem nem esett el, még csak ostrom alá sem vették. Gázán hódítása után néhány héttel elhagyta Szíriát, feltehetően azért, mert lovainak nem talált takarmányt. 1301-ben újra támadott, és a rákövetkező két évben további hadjáratokat tervezett, de semmi eredményt nem ért el. Az európai nagyhatalmak iránt érzett keserűségét, akik nem küldték a megígért támogatást, 1303-ban ismét kimutatta a IV. Fülöphöz és I. Eduárdhoz küldött követei útján. Eduárd diplomatikusan csak annyit válaszolt, hogy ő és Fülöp hadban álltak és nem állt módjukban segítséget küldeni."
  29. Libro d'Oltramare 1346-1350, szerk. P. B. Bagatti (Jerusalem, 1945), 53.o., 92.o.), idézi Schein, 1991, 163.o.
  30. Denys Pringle, 1993, The Churches of the Crusader Kingdom of Jerusalem, 106.o.
  31. "Az egyik első beszámoló 1300. március 19-i keltezésű és VIII. Bonifác páphoz címezték, szerzője feltehetően Pietro Gradenigo velencei dózse (1289-1311). Id. Schein, 1979, 814.o.
  32. ^ a b Schein, 815.o.
  33. Riley-Smith
  34. Schein, 805.o.