Csata a Dánia-szorosban

Csata a Dánia-szorosban
A Bismarck csatahajó tüzel a Prince of Wales brit csatahajóra a csata során
Konfliktus	Második világháború
Időpont	1941. május 24.
Helyszín	Dánia-szoros (Észak-atlanti térség)
Eredmény	német győzelem
Szemben álló felek
Egyesült Királyság Royal Navy Német Birodalom Kriegsmarine
Parancsnokok
Lancelot Holland† Frederic Wake-Walker Ralph Kerr† John Leach Günther Lütjens Ernst Lindemann Helmuth Brinkmann
Szemben álló erők
1 csatahajó 1 csatacirkáló 1 nehézcirkáló 1 csatahajó 1 nehézcirkáló
Veszteségek
Elsüllyedt: 1 csatacirkáló Megrongálódott:1 csatahajó Élőerőben: 1428 halott 9 sebesült Elsüllyedt: - Megrongálódott: 1 csatahajó Élőerőben: 5 sebesült
é. sz. 67° 46′ 00″, ny. h. 31° 00′ 00″67.766667, -31
A Wikimédia Commons tartalmaz Csata a Dánia-szorosban témájú médiaállományokat.

A Dánia-szorosban vívott csata egy tengeri ütközet volt a második világháború idején, 1941. május 24-én egy brit és egy német hajóraj között a Grönland és Izland közötti vizeken. A brit Prince of Wales csatahajó és a Hood csatacirkáló megpróbálták elfogni a Rheinübung hadművelet keretében az Atlanti-óceánra kitörni és ott kereskedelmi háborút folytatni igyekvő Bismarck csatahajót és Prinz Eugen nehézcirkálót.

Nem egész tíz perccel azután, hogy a britek elsőként tüzet nyitottak, a Bismarck egyik lövedéke eltalálta a Hood hátsó lőszerraktárát, amitől az felrobbant és a csatacirkáló három perc alatt elsüllyedt. A legénységéből mindössze három fő maradt életben. A Prince of Wales egy ideig még folytatta a harcot, de az újonnan elkészült csatahajónak meghibásodások jelentkeztek a fő fegyverzeténél és több találatot is elszenvedett, ami után megszakította a küzdelmet és mesterséges ködfüggöny mögé rejtőzve visszavonult a harctól.

A csatát ezzel a németek nyerték meg és sikerült kijutniuk az Atlanti-óceánra, azonban ez a siker rövid életűnek bizonyult. A Bismarck orrában lévő üzemanyagtartályai ugyanis megsérültek, ami miatt Lütjens tengernagy, a német kötelék parancsnoka zászlóshajójával a hadműveletet megszakítva egy francia kikötő felkeresése mellett döntött, ahol a hajót ért károkat kijavíthatják. Emiatt egyesek a csatát brit hadműveleti sikerként értékelik, mivel így a három hónaposra tervezett cirkálóutat a csatahajó már biztosan nem folytathatta volna. A Hood elvesztése után a britek több tucat hadihajót irányítottak át a Bismarck elfogására és miután torpedóbombázók bevetésével sikerült mozgásképtelenné tenniük, a beérkező felszíni hadihajók elsüllyesztették.

Előzmények

Német tervek

A hadműveletben részt vevő hajók és kötelékek útvonala (anakronisztikus európai határokkal)

1941 áprilisában a német haditengerészet (Kriegsmarine) az újonnan elkészült és szolgálatba állított Bismarck csatahajót atlanti-óceáni bevetésre tervezte küldeni a brit konvojok ellen. Ezzel a hadművelettel fokozni igyekeztek a tengeralattjárók által kifejtett nyomást a brit utánpótlási útvonalakra. A Scharnhorst és Gneisenau csatahajók épp befejeztek már egy hasonló küldetést (Berlin hadművelet), ami januártól márciusig tartott. A németek azonban korlátolt számú nagy hadihajóval rendelkeztek erre a célra: a Bismarck testvérhajója, a Tirpitz még nem volt bevethető állapotban, a Scharnhorst hajtóművei hosszas javításokat igényeltek, míg a Gneisenaut torpedó- és bombatalálatok érték Brestben, ami miatt szintén hónapokig kiesett a szolgálatból. Az Admiral Hipper és Admiral Scheer nehézcirkálók is atlanti portyázásaik után átfogó karbantartást igényeltek, amik befejezését a kieli raktárak elleni brit légitámadások késleltették. Günther Lütjens tengernagy, a német flotta parancsnoka, aki Berlin hadműveletet vezette és akit a Rheinübung vezetésével is megbíztak, igyekezett elérni a hadművelet elhalasztását addig, míg a Scharnhorstot kijavítják vagy a Tirpitz a Bismarckkal tarthat, a haditengerészet főparancsnoksága azonban a lehető legkorábbi időpontban való megindításra adott neki utasítást, hogy Nagy-Britannia utánpótlási vonalaira nagyobb nyomást fejthessenek ki. Emiatt a Bismarck támogatására egyedül csak a Prinz Eugen nehézcirkáló állt rendelkezésre.

Brit tervek

Lancelot Holland altengernagy

A Brit Királyi Haditengerészet (Royal Navy) azután szerzett tudomást a Bismarck bevetéséről, hogy a svéd Gotland cirkáló a Balti-tengerről induló német köteléket a Kattegatban észlelve jelentette a svéd főparancsnokságnak és svéd kormányzati körökből kiszivárogtatták ezt az információt a stockholmi brit haditengerészeti attasénak, aki pedig értesítette erről a londoni admiralitást. Ezután egy célzottan kiküldött brit felderítő repülőgép megerősítette a német kötelék jelenlétét a norvég vizeken. Felismerve, hogy nagy német hadihajók futottak ki azzal a szándékkal, hogy áttörjenek az Atlanti-óceánra, a britek cirkálókat küldtek ki a szóbajöhető áttörési útvonalak szemmel tartására. A Grönland és Izland közötti Dánia-szoros megfigyelésével a Norfolk és a Suffolk nehézcirkálókat bízták meg. Egy másik csoport, melyhez a Prince of Wales csatahajó, a Hood csatacirkáló és hat romboló tartozott, Lancelot Holland altengernagy irányításával Izlandtól délre helyezkedett, hogy lecsaphassanak a németekre amint észlelték őket. A Norfolk és a Suffolk május 23-án este észlelték a Bismarckot és a Prinz Eugent. A Suffolk rendelkezett radarral és ez lehetővé tette a számára, hogy az éjszaka folyamán is nyomon kövesse a németeket, miközben a lövegeik hatósugarán kívül maradt.

A Prince of Wales egy újonnan átadott King George V-osztályú csatahajó volt, méreteiben és fegyverzetében nagyjából azonos erőt képviselve, mint a Bismarck. A csatahajó azonban nem volt még kellőképpen bejáratva és a legénysége sem volt teljesen kiképezve. Még mindig jelentkeztek nála mechanikai problémák, főként a fő fegyverzeténél. Hajógyári munkásokkal a fedélzetén futott ki, akik még mindig ügyködtek a hibák elhárításán. A németek a vele való találkozáskor a King George V-ként azonosították, mivel úgy hitték, a Prince of Wales még nincs bevethető állapotban.

A Hood csatacirkálót 1920-ban adták át és 20 éven át a legnagyobb hadihajónak számított a világon. A nyolc darab 380 mm-es lövegével és minden csatahajónál nagyobb végsebességével a Hood a brit haditengerészet büszkesége és a világtengerek feletti dominanciájának megtestesítője volt. Ennek ellenére a Hoodnak volt egy jelentős hátránya a vele együtt szolgáló szuper-dreadnoughtokkal szemben. Csatacirkálóként jóval nagyobb szerepet kapott a nagy sebesség és az ennek eléréséhez szükséges hajtóművek elhelyezése a hajótestben, mint a védelmet nyújtó páncélzat vastagsága. Ez az Admiral-osztályú egységként való megtervezéséből eredt, mivel ezen hajókat a német Mackensen-osztály jelentette fenyegetésre szánták.

Míg a 305 mm vastagságú övpáncélzatát elegendőnek ítélték meg a legtöbb kapitális hadihajó fegyverzete ellen melyekkel szembe kerülhetett, addig a mindössze 76 mm vastag fedélzeti páncélzata révén sérülékenynek számította a nagy távolságból kilőtt és meredek szögben beérkező lövedékekkel szemben. A megtervezésének idején a tengerészeti tüzérség még nagyon pontatlannak számított nagy távolságokból, így a Hood gyorsasága és manőverezhetősége ezt a hátrányt elfogadható módon ellensúlyozta. Azonban ahogy a tüzérség pontossága növekedett a két világháború között, úgy felmerült a Hood páncélvédettségének fokozásának az igénye is. A fedélzet páncélzatának 76 mm-ről 152 mm-re való növelésére 1939-ben került volna sor a tervek szerint, de a második világháború kitörése miatt erre már nem került sor és az ismert védettségbeli hátrányával kellett hadba vonulnia a tengelyhatalmak új csatahajói ellen.

Ismerve a Hood páncézatának gyengeségeit, a csata színhelyétől délkeletre lévő John Tovey tengernagy, a brit honi flotta főparancsnoka fontolóra vette, hogy Holland altengernagynak utasítást ad a formációban a Prince of Wales élre helyezésére, mivel ebben az elrendezésben a hajók a jobb védelemmel ellátott új csatahajó vonná magára a Bismarck nehéz lövegeinek tüzét. Tovey azonban végül nem küldte el ezt a parancsot, amit azzal magyarázott, hogy „Nem éreztem úgy, hogy ilyen beavatkozás egy ilyen magas rangú tiszt esetében megalapozott lenne.”

A tervek összekuszálódása

A Hood a modernizálása után

A Kriegsmarine abban bízott, hogy a Lütjens hajói a Norvég-tengerről a Dánia-szoroson az Atlanti-óceánra észrevétlenül kijutva kereskedelmi háborúba kezdhet. Azonban mind semleges, mind megszállt területekről észlelték a nagy német hadihajókat a Rheinübung hadművelethez felvonulóban egészen onnan, hogy elhagyták a német felségvizeket. A Bismarckot és a Prinz Eugent elsőként észlelték és azonosítani tudták a dán partfigyelők, akik a német hajók mozgásának részleteit megosztották a földalatti ellenállókkal.

A semleges Svédország katonai repülőgépei és a Gotland nevű cirkálója észlelték a német hajórajt, amint az a normál hajózási útvonalon haladt és rutinszerűen jelentették ezt a haditengerészet parancsnokságának. A svéd területen is voltak a hajóforgalmat szemmel tartó megfigyelők, akik jelentették a hajók mozgását. Ezeket a megfigyeléseket egyenesen tudatták a brit haditengerészet hírszerzésével a stockholmi brit haditengerészeti attasén keresztül. Így mikor a Bismarck és kísérője kikötöttek a Bergenhez közeli norvég fjordokban, a brit légifelderítés célzottan kereshette és lefényképezhette őket.

Holland tengernagy haditerve az volt, hogy a Hooddal és a Prince of Wales-szel a Bismarckot, a Suffolkkal és a Norfolkkal a Prinz Eugent bírja harcra. Holland úgy tudta, hogy a német hajók közül a Bismarck halad az élen, a Prinz Eugen pedig mögötte, de valójában a nehézcirkáló állt az élre, miután a Bismarck árbóctornyon lévő radarja meghibásodott mikor röviden tűz alá vette a Norfolkot és ezért Lütjens előre rendelte. Holland fényjelzésekkel tudatta John Leach sorhajókapitánnyal, a Prince of Wales parancsnokával, hogy a Bismarckot fogják támadni, míg a két nehézcirkálót a Prinz Eugenre állítja rá, azonban rádión nem vette fel a kapcsolatot Wake-Walker ellentengernaggyal, az 1. cirkálóraj parancsnokával, aki a Suffolk és a Norfolk nehézcirkálókat vezette, hogy a pontos helyzetét megérdeklődje. Ehelyett szigorú rádiócsendet tartott, hogy ne fedje fel jelenlétét. Holland azt remélte, hogy hajnali 02:00 körül találkozhat a német rajjal, a 01:51-kor beálló naplemente után. (A hajói nem a helyi időt alkalmazták, hanem attól egy attól négy órával előbb lévőt.) A Bismarck és a Prinz Eugen sziluettjét így még kiemelné az alkonypír, míg a Hood és Prince of Wales gyorsan rájuk közelíthet a sötétség leple alatt keleti irányból, így a Hood is kellően közel kerülhetett a Bismarckhoz, hogy a fedélzeti páncélzata ne legyen kitéve már a meredeken leérkező nehézgránatainak. A németek nem számítottak egy ebből az irányból érkező támadásra, ami biztosította volna a britek számára a meglepetés előnyét.

A terv sikeressége azon múlott, hogy a Suffolk fenn tudja-e tartani a folyamatos kontaktust a német hajókkal, a nehézcirkáló azonban 00:28-kor elveszítette a kapcsolatot velük és 90 percen át Holland nem kapott értesítést a mozgásukról a nehézcirkálóktól. Holland kelletlenül a két hajóját dél-délnyugati irányra állította, míg a rombolóit északi irányba küldte, hogy erre folytassák a keresést. A kapcsolat elvesztése azonban csak időlegesnek és taktikai jellegűnek tekintendő, nem pedig stratégiai jellegűnek a taktikai végkifejlet tekintetében. A Suffolk elveszítette a kapcsolatot a felderítendő és megfigyelés alatt tartandó célponttal egy zárt, téglalap alakú területen, mely északkeletről (a Dánia-szoros bejáratától) délnyugatnak (a Dánia-szoros atlanti-óceáni kijáratáig) húzódott. A német egységek mozgásának határt szabott északon a grönlandi jégmező és délen a brit aknamező Izland partjainál. Értesülve a német hadműveletről a briteknek elegendő idejük volt a hadihajókból álló felderítőegységeket elhelyezni a szűk szoros mindkét végéhez. A Suffolk és a Norfolk lett elhelyezve a szoros bejáratának keleti felénél, ahol azonnal észlelték is a németeket. Holland a nyugati végén várta, hogy a Bismarck elhagyja a szorost.

Stratégiailag kétségbe nem vont tény volt, hogy a Bismarck és a Prinz Eugen célja az Atlanti-óceánra való kijutás volt egészen onnantól, hogy elhagyták a német felségvizeket. Az ezután eltelt idő kellően hosszú kellett legyen ahhoz, hogy Lütjens felismerje, a hajóraja nem fog tudni kijutni az Atlanti-óceánra anélkül, hogy előtte fel ne fedezzék és harcra ne bírják. A vele szembeszálló erők összetétele pedig nyilvánvalóan olyan lesz, hogy biztosítsák a hajóinak végső pusztulását és erre még az előtt sor kerülhet, hogy a Rheinübung hadművelet céljaként meghatározott konvojokkal találkozna.

Mielőtt a brit nehézcirkálók a kapcsolatot újra helyreállították, a két ellenséges hajóraj kevéssel elkerülte egymást. 01:41-kor a német hajók a grönlandi jégtábla peremét követve kissé nyugatnak kanyarodtak. Amennyiben ezt nem tették volna, úgy Holland két hajója jóval előbb találkozott volna velük, mint ahogy történt. A brit rombolók mindössze 10 mérföldre voltak tőlük délkeleti irányban, mikor ezt az iránymódosítást végrehajtották. Ha a látótávolság nem korlátozódott volna mindössze 3-5 mérföldre, úgy valószínűleg a német hajókat előbb észrevették volna. Tiszta időben ugyanis az őrszemek nagy objektumokat 12 mérföld (19 km) távolságra is észlelni tudtak, az árbóckosárból pedig ennél még jóval nagyobb távolságból is.

Röviddel 03:00 előtt a Suffolk ismét helyreállította a kapcsolatot a Bismarckkal. A Hood és a Prince of Wales 35 mérföldre voltak ekkor tőlük, valamivel a németek előtt helyezkedve és Holland a németek felé vette az irányt a sebességét 28 csomóra fokozva. Az, hogy a Suffolk elveszítette szem elől a német hajókat, a britek számára jelentős hátránnyal járt. Ahelyett, hogy Holland a tervei szerint szemből közelíthette volna meg őket, nagyobb szögben és jóval lassabban tudott csak hozzájuk közelíteni. Emiatt a Hood hosszabb ideig ki volt téve a Bismarck nagy távolságból és meredeken leérkező lövedékeinek, ami nagy veszélyt jelentett a számára. A helyzet a britek számára 03:20-kor tovább romlott, mikor a Suffolk arról tett jelentést, hogy a németek újabb iránymódosítást hajtottak végre nyugatnak, aminek révén csaknem egyező irányba haladtak Holland hajóival.

05:35-kor a Prince of Wales őrszemei jelentették a német hajók észlelését 15 tmf (27 km) távolságban. A németek már ezt megelőzően tudomást szereztek a britek jelenlétéről a hidrofonjaik révén és 10 perccel később ki tudták venni a brit hajók árbócait és kéményfüstjét. Ekkor Holland számára még nyitva volt a lehetőség arra, hogy a Suffolkhoz csatlakozva kövesse a Bismarckot és bevárja Tovey-t a King George V csatahajóval és a többi vele tartó hadihajóval, és csak ezután kerüljön sor a támadásra. Ő ehelyett az azonnali támadás mellettdöntött 05:37-kor. Az erős hullámverés a rombolók szerepét a minimálisra csökkentette, a Norfolk és Suffolk nehézcirkálók pedig túlságosan le voltak maradva a németektől, hogy a csatában hathatósan részt vehessenek.

A csata

Az összecsapás kezdete

Az utolsó fénykép a Hoodról, mint harcoló egységről – az előtérben a Prince of Wales 'A' jelű lövegtornyának négy ágyúja.

A brit hajók útvonala a csata során, kézírásos kiegészítésekkel ellátva

A Hood 05:52-kor nyitott tüzet nagyjából 24 200 m távolságból. Holland az élen haladó hajó célba vételét adta parancsba, mivel úgy hitte, a Bismarck vezeti a német formációt. A tengernagy hamar felismerte a tévedését és mindkét hajója számára a hátul haladó Bismarck lövetését rendelte el. A Prince of Wales eddigre már helyesen azonosította a német hajókat és a Bismarckot vette tűz alá, míg a Hood láthatólag egy ideig még a Prinz Eugent vette célba mégis.

Holland tengernagy tüzérségi szakértőnek számított és tudatában volt a veszélynek, amit a Hood vékony fedélzeti páncélzata jelentett a meredeken beérkező nehézgránátok esetében. Holland ezért amilyen gyorsan csak lehetett csökkenteni akarta a távolságot, mivel a Bismarck kisebb távolságból kilőtt lövedékeinek a röppályája alacsonyabb lett volna és ezért jóval nagyobb valószínűséggel találták volna el a hajó védett oldalát, vagy pattantak volna le a felső fedélzetről, minthogy átüssék a fedélzeti páncélzatot. Holland azonban egy olyan szögben tudta csak csökkenteni a távolságot, aminek révén a németek túlságosan elől helyezkedtek és ezért a hajói a hátsó lövegtornyaikat eleinte nem tudták bevetni. Így a 18 nehézlövegből ekkor csak 10 tudott a célra tartani és hajói nagyobb célpontot nyújtottak a németeknek, mint szükséges volt. A Prince of Wales egyik ágyúja már az első lövés leadása után meghibásodott és ezután csak kilenc volt harcképes. A Suffolk és a Norfolk igyekeztek becsatlakozni a küzdelembe, de nem tudtak lőtávolon belülre kerülni az összecsapás végéig, mivel csak csekély mértékben voltak gyorsabbak a Bismarcknál.

A német hajók voltak a szélvédett oldalon, ami azt jelentette, hogy a brit hajók a széllel szemben haladtak és emiatt az a vízpermetet a brit hajók "B" jelű lövegtornyainak 30 láb bázistávolságú távmérőinek és a Prince of Wales A lövegtornyának 42 láb bázistávolságú távmérőjének lencséire fújta. Ezek helyett az irányítótornyok mindössze 15 láb bázistávolságú távmérőit kellett használniuk. Holland a Prince of Wales-t szorosan a Hood mellett tartotta és a manővereit a Hoodéhoz igazította, ahelyett, hogy szabad kezet adott volna neki a manőverezéshez és a sebesség megválasztásához, így viszont a németek könnyebben meg tudták állapítani a távolságot és hamar be tudták lőni maguknak mindkét brit hajót. Holland tüzéreit segítette volna, ha mindkét hajója az eredeti szándék szerint a Bismarckot veszi célba, mivel pontosan időzíthették volna egymás sortüzeit, elkerülendő azt, hogy összekeverjék a leérkező sortüzek összekeverését. A britek „koncentrált tüzet” (Concentration Fire) is alkalmazhattak volna, ahol mindkét hajó sortüzeit az egyik tűzvezetésének megállapított adataihoz igazították. Valószínűleg ez a Prince of Wales modernebb – Admiralty Fire Control Table – berendezése lett volna, ha így döntenek.

Elsőként a Prince of Wales ért el találatot a Bismarckon és az összecsapás alatt összesen hármat ért el. Az egyik a parancsnoki csónakot találta el és tönkretette a hidroplánok katapultját a hajó közepén. (Ez utóbbi sérülést egészen addig nem vették észre, mígnem pár nap múlva a már manőverezhetlenné vált hajóról megpróbálták legalább a hajónaplót kimenekíteni.) A második – fel nem robbanó – lövedék átütötte a hajó orrát. A harmadik a hajótestet érte a vízvonal és a páncélöv alatt és az általa ütött lyukon át a víz előntötte az egyik generátortermet és megrongálta az egyik kazánteremtől elválasztó válaszfalat, részben azt is elárasztva. Az egyik találat megrongált egy gőzvezetéket és az ebből elszabaduló gőz forrázsi sérüléseket okozott öt embernek. A hajóorrt ért találat elvágta az itteni üzemanyagtartályokhoz csatlakozó vezetéket, így 1000 t üzemanyaghoz nem lehetett már hozzáférni. A sérülés miatt vastag olajcsíkot húzott maga után és a sebességét két csomóval mérsékelni kellett. A Bismarck hamarosan 9°-kal balra dőlt és 2 méterrel nagyobb lett a merülése az orrának.

A Bismarck orrát ért 356 mm-es lövedék ütötte lyukat szemléltető számítógépes grafika

A németek egészen 05:55-ig nem adtak le lövéseket és ekkor mind a két hajó a Hoodra nyitott tüzet. A késedelem amiatt volt, hogy Lütjens nem adott ki azonnal tűzparancsot. A Bismarck tüzértisztje, Adalbert Schneider korvettkapitány több alkalommal is engedélyt a tűz megnyitására, de nem kapott erre választ, mígnem a hajó parancsnoka, a türelmetlenné váló Ernst Lindemann sorhajókapitány így reagált: „Nem hagyom, hogy kilőjék a hajómat a hátsóm alól. Engedély megadva!”

Egy lövedék eltalálta a Hood csónakfedélzetét és nagy tüzet okozott a készenléti 102 mm-es lövedékeket begyújtva, de a tüzet hamar el sikerült oltani és nem terjedt át a hajó többi részére. Lehetséges, hogy a Hood hídja alatti rész és az árbóctorony tetején lévő radarirányító központ találatot kapott. Az vita tárgyát képezi, hogy a Hoodon elért találatokat melyik német hajó érte el, annyi bizonyos, hogy egy idő után Lütjens arra utasította Helmuth Brinkmannt, a Prinz Eugen parancsnokát, hogy hajója a Prince of Wales-re helyezze át a tüzét. A Prinz Eugen tüzértisztje, Paul Schmalenbach azonban úgy nyilatkozott, hogy a Prinz Eugen célpontja a Hood volt.

A Hood elsüllyesztése

A Hood felrobbanásának pillanata John Leach sorhajókapitány vázlatán

A Hood felrobbanása

A süllyedő Hood, előtte a Prince of Wales
J.C. Schmitz-Westerholt festménye

06:00-kor Holland tengernagy ismét bal oldali kanyarodásra adott ki utasítást a hajóinak, ami már lehetővé tette volna a hátsó lövegtornyok használatát a harcban. Ennek révén az eddigi 10 nehézágyú helyett már 18-cal tudták volna tűz alá venni a Bismarckot, mely csak nyolc nehézágyúval rendelkezett. A kanyarodás közben a Prince of Wales-ről látták, amint a Bismarck 9 tmf távolságból kilőtt egyik sortüze villába fogja a Hoodot a főárbóca magasságában. Vélhetőleg a sortűz egyik 38 cm-es lövedéke valahol a főárbóc és az "X" lövegtorony között csapódott be. Ezután hatalmas lángnyelv csapott fel a főárbóc közelében, „mint egy hatalmas forrasztófáklya.”

Ezt egy hatalmas robbanás követte, mely a hajó egy nagy részét szétvetette a közepétől az "Y" torony mögötti részig, a két hátsó lövegtornyot a tengerbe vetve. A hajó két darabra tört és a tatrésze leválva gyorsan elsüllyedt. Az egyik túlélő, Ted Briggs elmondása szerint a Hood 30 fokos szögbe állt, amiből nyilvánvaló lett számukra, hogy a hajónak vége van. A hajóorr kiemelkedett a vízből az égnek meredve, majd a tengelye körül elfordulva röviddel a tat után ez a rész is elsüllyedt. Az "A" lövegtorony kilőtt még egy sortüzet miközben a hajóorr még felfele állt, amit a megpecsételődött sorsú kezelői süthettek el közvetlenül az előtt, hogy az orrész elsüllyedt. Annak ellenére, hogy az összecsapás során a Hood magas tüzgyorsasággal lőtt, nem ért el találatot és úgy tűnik mindvégig a Prinz Eugent lőtte.

A Hood maradványaiból még a tőle fél mérföldre lévő Prince of Wales-re is hullottak alá törmelékek. A csatacirkáló három perc alatt elsüllyedt. A fedélzetén lévő 1418 emberből csak hárman maradtak életben, Ted Briggs, Bob Tiburn és Bill Dundas tengerészeket az egy órával később a helyszínre érkező Electra romboló mentette ki.

Az admiralitás később azt a megállapítást tette, hogy a Hood elvesztésének legvalószínűbb oka a Bismarck egyik 38 cm-es lövedékének a lőszerraktárt ért találata lehetett. A mélytengeri expedíciók felvételei alapján azt feltételezik, hogy az első robbanás a 102 mm-es lövedékek lőszerraktárában keletkezhetett és innen terjedhetett tovább a 381 mm-es lövedékek raktárába a lőszerfelvonókon keresztül. A 2001-ben megtalált hajóroncs vizsgálatai alapján 102 mm-es lövedékek főárbóc közelében lévő raktárában bekövetkezett robbanás okozta az ott észlelt, függőlegesen magasba felcsapó lángokat és ez okozhatta a 381 mm-es lövedékek hátsó lőszerraktárában a robbanást, ami szétvetette a hajótestet. A robbanás lángnyelvei a jobb oldali üzemanyagtartályokon áthatolva lángra lobbanthatták az itt tárolt olajt és robbanást idéztek elő az elülső lőszerraktárakban is, ami teljesen megsemmisítette a hajót.

A Hood orrésze teljesen szétrobbant. Az oldalának egy nagy része teljesen hiányzik, az 'A' lövegtorony barbettájától egészen az előfedélzetig. A középső részén a páncéllemezek kifelé vannak meggörbülve. Az elülső felépítmény fő darabjait, közte a 600 t súlyú parancsnoki tornyot 1100 m távolságban találták meg a hajótest fő darabjától, amelyről leszakadt. Ez a megfigyelés vitákat gerjesztett arról, hogy vajon az elülső löszerraktárak is felrobbanhattak-e a hátsó lőszerraktárak felrobbanásakor keletkező erőhatások, lángok és légnyomás következtében. Tengerészeti helyszínelők egy csoportjának megállapítása szerint a hajótest elejét ért károsodást a hajó gyors süllyedése miatti implózió okozta és nem az itteni lőszerraktárak felrobbanása.

A Prince of Wales egyedül vívott harca

A Prince of Wales sortüzeit szemléltető vázlat. A vázlat 18 sortüzet mutat, a hátsó lövegtorony helyi irányítással leadott három sortüze nincs feltüntetve. A Bismarck útvonalát pirossal jelölő vonal útólagos becslés alapján lett berajzolva.

A Prince of Wales szorosan a zászlóshajó mögött haladt és felrobbanásakor a süllyedő Hoodnak tartott. Parancsnoka, John Leach sorhajókapitány vészhelyzeti manővert rendelt el, hogy ne ütközzön a süllyedőben lévő Hoodnak. A heves irányváltás miatt megszakadt a célratartása és a németek számára könyebb célpontot kínált. Ezután visszaállt a korábbi útirányára, de a két német hajó koncentrált tüzébe került. A Bismarck négy, a Prinz Eugen három találatot ért el rajta. Az egyik lövedék átütötte a felső felépítményt és többekkel végzett az iránytűplatformon és a légvédelmi platformon. Egy másik lövedék repeszei a radarkezelők helyiségét érte és végzett minden ott tartózkodóval.

A Prinz Eugen egyik 20,3 cm-es lövedéke utat talált magának a hátsó 133 mm-es lövegtorony alatti kivetőtöltet/lövedék átrakodó helyiségig és a Bismarck egyik 38 cm-es lövedéke a víz alatt átütötte a hajótest oldalát a páncélöv mögötti részen és 7,6 m mélységben 4 métert hatolt be, ahol a torpedóválaszfal állította meg. A Prince of Wales szerencséjére a két lövedék közül egyik sem robbant fel, de kisebb mértékű vízbetörés keletkezett és vesztett némi üzemanyagot is. Egyes téves véleményekkel ellentétben a 38 cm-es lövedék, mely a víz alatt érte, nem veszélyeztette a lőszerraktárait, mivel az egyik segédgépterem mellett érte.

Ekkortájt súlyos működési zavarok okoztak átmeneti problémákat a brit csatahajó fő fegyverzeténél, ami miatt a kilőtt lövedékek száma 26%-kal az elérhető mennyiség alatt maradt. A Prince of Wales lövegtornyainak problémái a Bismarckkal ekkor vívott harc során egy jelentés szerint a következők voltak:

„"A" torony: 1. számú ágyú meghibásodott az első sortűz után egy korábbról már ismert hibából fakadóan. 2. számú lövegnél és 4. számú lövegnél átmeneti jelleggel problémák léptek fel a biztonsági retesznél. Az "A" tornyot vízbetörés sújtotta, mely a torony/barbetta alsó részén hatolt be, de nem utal arra semmi, hogy a személyzetnek okozott kellemetlenségen kívül más problémát is okozott volna. A 18. sortűznél, mikor a Prince of Wales elkanyarodott, az "A" torony ágyúi közül hrom volt működésben.

"B" torony: nem jelentettek problémát. A 18. sortűznél, mikor a Prince of Wales elkanyarodott, a "B" torony mindkét ágyúja működőképes volt.

Az "Y" torony 2. számú lövegénél betöltési problémák léptek fel és ezért a 14. sortűztől nem vett részt a tüzelésben. A 3. számú lövegnek problémái akadtak a biztonsági reteszekkel, ami miatt kimaradt a 15. és 20. közötti sortüzekből. A 18. sortűznél, melyet a Prince of Wales elkanyarodásakor lőttek ki, az "Y" torony két lövege működött. Az "Y" lövegtorony lőszerfelvonójának gyűrűje a 20. sortűznél elakadt, amit az egyik szállított lövedék tálcából való kicsúszása okozott, és ami a hajó kanyarodása miatt következett be.

Összefoglalva, az "A" torony három ágyúja, a "B" torony két ágyúja és az "Y" torony két ágyúja volt használható a 18. sortűznél, mikor a Prince of Wales elkanyarodott, összesen hét ágyú.”

A Bismarck és a Prinz Eugen sem lőtt mindig teljes sortüzeket. A Bismarck az elméleti 104 lövedék helyett csak 93-at lőtt ki, míg a Prinz Eugen az elméleti 184 helyett csak 157-et.

Leach sorhajókapitány úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a harc folytatásával a Prince of Wales elvesztését kockáztatná anélkül, hogy további károkat tudna okozni az ellenségnek, ezért parancsot adott mesterséges ködfüggöny védelme alatti visszavonulásra, „várva egy jóval kedvezőbb lehetőségre.” A Prince of Wales közvetlenül 06:04 után kanyarodott el, közben a hátsó lövegtornya helyi irányzással tüzelt addig, míg a torony el nem akadt, elvágva ezzel a lőszerutánpótlást és használhatatlanná téve az ágyúkat.

A legénység és a polgári szakemberek erőfeszítései ellenére a lőszerfelvonó (shell ring) kijavítássával csak 08:25-re tudták mind a négy ágyút üzemképessé tenni, kettőt közülük viszont már 07:20-ra is. Emiatt átmenetileg csak öt 356 mm-es ágyúja maradt használható, de öt órán belül a 10-ből már 9-et használhatóvá tettek. Az utolsó sortüzek szaggatottak voltak és rövidre sikerültek. A Prince of Wales 06:10-kor vonult vissza a csatából. A legénységének 13 tagja esett el, 9 sebesült meg. A visszavonulás időpontját szerencsésen választották meg, mivel torpedókilövési távolságon belülre kerültek a Prinz Eugenhez és épp akkor kanyarodtak el, mikor a német nehézcirkáló torpedókat készült már kilőni rá.

A csata vége

A Bismarck legénységén a Hood elsüllyesztésekor nagy eufória lett úrrá. A legénység azt várta, hogy ezután a Prince of Wales-t is elsüllyesztik, és Lindemann javasolta is Lütjens-nek, hogy tegyenek így. Még ha Tovey hajóraja előző nap ki is futott Scapa Flow-ból, akkor is több mint 300 tmf (550 km) távolságra lehetett a Bismarcktól és Lindemann szerint ez elegendő időt hagyott volna a Prince of Wales elsüllyesztéséhez, amihez becslése szerint 2-3 óra elég lett volna.

Lütjens megtagadta Lindemann kérését, hogy vegyék üldözőbe a brit csatahajót, de a döntését nem indokolta meg. Lindemann megismételte a kérést, ezúttal már jóval nyersebben. Lütjens azonban szilárdan tartotta magát Raeder parancsaihoz, miszerint kerülni kell a szükségtelen összecsapást a brit haditengerészeti egységekkel, főleg ha az további sérülésekkel járhat és emiatt a Bismarckot hamarabb beérhetik az elfogására küldött egységek. Ehelyett futni hagyta a Prince of Wales-t és 270°-os haladási irány felvételére adott parancsot. Az összecsapás során a Bismarck a 353 fenékgyújtós páncéltörő lövedékéből 93-at lőtt el.

A két német parancsnok nézeteltérése az eltérő parancsnoki funkciójukat mutatta. A Bismarck parancsnokaként Lindemann elsősorban taktikusként tekintett a helyzetre. Ebből kifolyólag nem volt kétsége afelől, hogy a hajójának következő feladata a Prince of Wales elpusztítása, és ezt a véleményét addig és olyan hangsúllyal képviselte, amíg tehette. Lütjens ellenben flottaparancsnokként és a harccsoport vezetőjeként stratégiai szempontból tekintett a kialakult helyzetre. A parancsai pedig világosak voltak, az ellenséges konvojok támadása volt a fő feladata, nem pedig nagyobb ütközetek felvállalása, melyek korlátolt sikerekkel kecsegtettek és kimenetelük bizonytalan volt. Ugyanakkor Raeder azt is elvárta Lütjenstől, hogy bátran és ötletesen lépjen fel, vállalja fel a harcot, amennyiben az elkerülhetetlen és keményen vigye végig.

Valójában Lütjens parancsai nem vonatkoztak olyan látványos sikerekre, mint amit éppen elértek. A fő szempont az maradt, hogy tartson ki az utasítások mellett, azaz koncentráljon a kereskedelmi hajók elsüllyesztésére és amikor csak lehet, kerülje az ellenséges hadihajókkal való találkozást. Lütjens Németország elhagyása előtt azt közölte Conrad Patzig és Wilhelm Canaris tengernagyokkal, hogy ragaszkodni fog Raeder utasításainak a betartásához. Azaz nem akar a harmadik olyan flottaparancsnok lenni, akit Raeder utasításainak való ellenmondás miatt mentenek fel. Marschallt, az egyik elődjét azért mentették fel, mert nem követte Raeder utasításait, annak ellenére, hogy Marschall elemzése szerint a parancsok kiadása óta a taktikai helyzet megváltozott és az ezutáni döntései a Glorious repülőgép-hordozó és két kísérő rombolójának elsüllyesztését eredményezték. Marschall sem volt kötelezve arra, hogy a döntéseit megvitassa az alárendelt tisztjeivel.

Még ha tudta volna is, hogy a be nem járatott Prince of Wales-szel áll szemben és nem a King George V-tel, Lütjens vélhetőleg még akkor is kitartott volna a döntése mellett. A brit csatahajó üldözőbe vétele azt jelentette volna ugyanis, hogy továbbra is kiteszi a hajóit ellenséges ágyútűznek és a Norfolkról és a Suffolkról indítható torpedóknak. Ezzel kockáztatta volna a hajói és azok legénységeinek épségét egy olyan lehetőség kedvéért, melyet kifejezetten kerülendőnek írtak le a parancsai.

06:19 és 06:25 között a Suffolk hat sortüzet adott le a Bismarck irányába, mivel egy repülőgépről visszaverődő radarjelet a Bismarckról visszaverődőnek értelmeztek a radarkezelői. A Suffolk számára valójában a Bismarck és a Prinz Eugen is lőtávolságon kívül volt ekkor.

A csata után

Robert Meyric Ellis kapitány, a Suffolk parancsnoka a hajóhídon maradva fogyasztja ebédjét a Bismarck követése közben

Holland tengernagy halálával a Prince of Wales a Norfolkon lévő Wake-Walker ellentengernagy irányítása alá került. Ezzel a parancsnoksággal járt az a felelősség, hogy a Bismarckot szemmel tartsák mindaddig, amíg összevonják az elpusztításához szükséges haderőt. Lehetősége volt arra, hogy ismét támadást intézzen ellene, avagy biztosíthatta azt, hogy más nehéz egységek rátaláljanak és harcra bírják. Wake-Walker az utóbbi lehetőség mellett döntött és folytatta a német hajók követését. Megítélése szerint újabb támadó hadművelet részéről a Prince of Wales számára nagyobb károsodással járna, mint a Bismarck számára és emellett veszélybe sodorná a nehézcirkálóit is, ellenben tudomása volt arról, hogy Tovey közeledik a Home Fleet főerőivel. A Prince of Wales-t a Norfolk mögé rendelte azzal, hogy a legnagyobb sebességével kövesse, így a Norfolk és a Suffolk a védelmébe menekülhetnek amennyiben támadás éri őket. A Suffolk 07:57-kor azt jelentette, hogy a Bismarck csökkentette a sebességét és sérültnek tűnik.

A Bismarck hajóorrát ért találat után a csatahajó mind a hat 26-fős kárelhárító csapata folyamatosan ennek a sérülésnek a kezelésén dolgozott. Mikor jelentés érkezett arról, hogy a jobb oldali hajócsavar szárnyvégei láthatóvá válnak a vízfelszín felett, Lindemann sorhajókapitány parancsot adott két részleg elárasztására hátul, hogy ezzel megfelelő helyzetbe trimmelják a hajót. Ezután búvárokat küldött a hajóorrba, hogy az elülső üzemanyagtartályokban lévő 1000 t olajt előbb az elülső kazánok melletti tartályokba, majd egy rögtönzött, a felső fedélzeten át futó vezeték segítségével a hátsó tartályokba szivattyúzhassák át.

Egyik probálkozás sem járt sikerrel. Lindemann ezután engedélyt kért a Bismarck lelassítására és előbb egyik, majd másik oldalára való megdöntésére, hogy mindkét oldalán belülről behegeszthessék a hajóorr sérülését. Lütjens érvelés nélkül ezt is megtagadta, azonban ahhoz hozzájárult, hogy a hajó 22 csomóra lelassítva próbálják meg vászonzsákokkal és ütközéselnyelőkkel (collision matting – fenderekkel?) eltömíteni a 2. számú kazánterem és a segédgépek kazántermének lyukait, hogy ezzel a vízbetörést megállítsák. Ez a próbálkozás sem járt sikerrel és a 2. számú kazántermet leállították. Ezzel a hajó elérhető maximális sebessége 28 csomóra mérséklődött.

A tengervíz betörése mellett a Bismarck fűtőolajt is veszített. Lütjens a Prinz Eugent a zászlóshajó mögé rendelte és meg kellett innen állapítania, mennyire látható olajcsíkot húzott maga után. Az olajszivárgás elég erős volt ahhoz, hogy a farvíz mindkét oldalát fedje, a szívárvány minden színét mutatta és érezhető volt az erős szaga, amik segíthették a pozíciójának meghatározását.

Az elülső olajtartályainak sérülése és a Bergennél elszalasztott üzemanyagvételezési lehetőség miatt a Bismarck nem egészen 3000 t üzemanyaggal rendelkezett már csak, ami nem volt elegendő ahhoz, hogy az atlanti konvojok ellen hatékonyan fellépjen.Már nem volt meg a meglepetés ereje, amit nélkülözhetetlennek tekintettek a hadművelet sikerességéhez, Wake-Walker hajói ellenben folyamatosan a német hajóraj nyomában voltak. Lütjens arra jutott, hogy meg kell szakítani a Bismarck küldetését és fel kell keresnie egy a javítások elvégzéséhez megfelelő kikötőt.

A kérdés az volt, hogy melyik dokkot keressék fel. A legközelebbi baráti dokkok Bergenben és Trondheimban voltak Norvégiában, valamivel több, mint 1000 mérföldre (1600 km). Ide Izlandtól északra vagy délre elhajózva lehetett eljutni, mely útvonalakat a riadóztatott ellenséges felderítőrepülőgépek szemmel tartottak és újabb ellenséges nehéz hadihajók jelenlétére is volt esély köztük és Scapa Flow között. Lütjens tudta, hogy a hírszerzési információi megbízhatatlanok voltak. A Hoodról az Északi Csoportfőnökség azt jelentette, hogy Észak-Afrika partjainál tartózkodik, arról pedig nem tettek jelentést, hogy egy King George V-osztályú csatahajó a közelben lenne.

Lindemann tanácsát, hogy Bergenbe hajózzanak, Lütjens figelmen kívül hagyta és a Bismarck számára a francia Saint-Nazaire kikötőjét jelölte meg úti célként. Habár a francia tengerpart 600 mérfölddel távolabb volt, mint Bergen, a Saint-Nazaire-be vezető úton hosszabbak voltak az éjszakák és nagyobb felületű volt a víz, amelyen lerázhatták az üldözőket, ezen kívül rávezethették őket a lesben álló tengeralattjárók vonalára. Franciaországba megérkezve a Bismarck brit konvojok útvonalának közelébe kerülne és a kijavítása után egyből felléphetne ellenük a Scharnhorst és a Gneisenau támogatásával. E két csatahajó Brestben állomásozott a Berlin hadművelet befejezése óta, javítások és karbantartási munkálatok miatt még nem voltak bevethető állapotban. Brest közelebb volt ugyan Saint-Nazaire-nél, de elérhető volt még a brit bombázók számára.

Lütjens a sértetlen Prinz Eugent a zászlóshajótól különválva a portyázás megkezdésére küldte és az délnek hajózva egy tankerről feltöltötte az üzemanyagkészleteit. A hamarosan fellépő hajtóműproblémái miatt azonban fel kellett hagynia a küldetéssel és anélkül, hogy ellenséges kereskedelmi hajókkal találkozott volna, Brestbe hajózott.

Reakciók

Német reakciók

Lütjens döntésének hírét sokkolóan fogadták Berlinben, Wilhelmshavenben és Párizsban. Míg a Seekriegsleitung Berlinben elégedett volt Lütjens sikerével, ezt a sikerélményt erősen mérsékelték a Bismarck sérüléseiről érkező hírek és a döntés, hogy Franciaország felé tart. Raeder főtengernagy nem volt tisztában azzal, hogy Lütjens egyből Saint-Nazaire felé tervezi venni az útját, vagy előbb az üldözői lerázásához az Atlanti-óceán felé veszi az irányt. Raeder egyeztetett a törzsfőnökével, Otto Schniewind tengernaggyal, aki telefonon felkereste Rolf Carls tengernagyot, az Északi Csoportfőnökség vezetőjét Wilhelmshavenben.

Carls már megfogalmazott egy üzenetet, melyben Lütjenst visszarendelte Németországba, de még nem küldte el neki. Schniewind rámutatott, hogy Lütjens dél körül átlépte az Északi-Hebridák és Dél-Grönland közti vonalat, így már a Nyugati Csoportfőparancsnoksághoz tartozó területen van és a visszahívása már nem tartozik Carls hatáskörébe. Ezután Raeder a Nyugati Főparancsnokságot kereste fel telefonon, melynek parancsnoka, Alfred Saalwächter tengernagy arról tájékoztatta, hogy nincs terve Lütjens visszahívására és ő úgy érzi, ilyen döntést Raedernek Schniewinddel kellene meghoznia.

Raeder maga ellenezte a visszahívást és Schniewindnek azt mondta, szerinte nincs elég információjuk a helyzetről és aki azt a legjobban ismerai az Lütjens tengernagy. Ezután felhívta Hitlert, aki Obersalzbergben tartózkodott a bajor Alpokban. Hitler a Hood elsüllyesztésének hírét sztoikusan fogadta és nem mutatott ki örömet vagy győzelemittas reakciót. Raeder jelentését hallva a vele lévőkhöz fordult és megosztotta velük saját gondolatait:

Amennyiben ezek a brit cirkálók fenntartják a kapcsolatot és Lütjens elsüllyesztette a Hoodot, cseknem megnyomorította a másikat, amelyik vadiúj és gondjai voltak az ágyúival a harc során, akkor miért nem süllyesztette el azt is: Miért nem próbált kikerülni onnan vagy miért nem fordult meg?

A Hood elsüllyesztésének hírét jóval nagyobb lelkesedéssel fogadta Dr. Joseph Goebbels propagandaminisztériuma. Aznap este a német rádiók adtak róla hírt a „Wir fahren gegen Engelland” és más ehhez hasonló harcias indulók kíséretében. A Luftwaffénak a brit haditengerészet feletti krétai győzelmét ünneplő német nyilvánosság a Hood elsüllyesztését eufórikusan fogadta.

Brit reakciók

A brit közvéleményt sokkolta a legemblematikusabb hadihajójuk elvesztése és ennek gyorsasága több mint 1400 emberáldozattal. Az admiralitás minden az Atlanti-óceánon rendelkezésre álló egységét a Bismarck elfogásához irányította át, ami végül a német csatahajó vesztéhez vezetett. A Bismarck május 27-ike reggelén merült a habok alá, miután a túlerőben lévő britekkel folytatott egyoldalú küzdelemben harcképtelenné vált és a saját legénysége elsüllyesztette.

Az események után felmerült Wake-Walker és John Leach haditörvényszék elé állításának szükségessége.

A meglátás az volt, hogy hibát követtek el, mikor a Hood elsüllyesztése után nem folytatták a harcot. John Tovey tengernagy, a Home Fleet főparancsnoka megdöbbentőnek találta ezt a kritikát. Vitára került sor Tovey és felettese, Dudley Pound tengernagy között. Tovey meglátása szerint a két tiszt helyesen járt el, mivel biztosították a két német hadihajó szemmel tartását és nem veszélyeztették a hajóik épségét szükségtelenül. Továbbá a Prince of Wales nehéztüzérségénél ismétlődő jelleggel meghibásodtak és ezért nem folytathatta a Bismarck elleni küzdelmet. Tovey azzal fenyegetőzött, hogy lemond a tisztségéről és bármilyen hadbírósági eljáráson kész részt venni a „vádlott barátjaként” és a védelem tanújaként. Ez után nem esett több szó a hadbrósági tárgyalás ötletéről.

A brit haditengerészeti nyomozóbizottság (Naval Board of Inquiry) gyors nyomozást folytatott a Hood felrobbanásának okainak kivizsgálására és erről egy jelentést készítettek. Miután ezt a jelentést olyan kritikák érték, hogy nem vett figyelembe minden rendelkezésre álló bizonyítékot, egy második vizsgálatot is elrendeltek, mely már jóval átfogóbban vizsgálta a Hood elvesztésének körülményeit és vizsgálta más nagy szolgálatban lévő brit hadihajók sérülékenységét a detonáció lehetséges okainak tekintetében. Az első vizsgálathoz hasonlóan ez is arra jutott, hogy a Hood vesztét egy a lőszerraktárt ért 38 cm-es lővedék okozta. Ez a megállapítás néhány régebbi hadihajó esetében a lőszerraktárak védelmének megerősítését és néhány ehhez kapcsolódó fejlesztést vont magával.

A Bismarck bevetésének történetét és a résztvevők döntéseit számos történész és író elemezte. Az egyik legvitatottabb kérdésnek Lütjens azon döntését tekintik, hogy folytatta az átját az ócen felé ahelyett, hogy folytatta volna a csatát.

Hasonlóságok a skagerraki csatával

Több párhuzam figyelhető meg a Dánia-szorosban vívott csatában Holland altengernagy cselekedetei és David Beatty tengernagynak a skagerraki csata kezdetén hozott cselekedetei között. A cselekedeteiből ítélve Holland úgy érezte, azonnal harcra kell bírnia a Bismarckot, nem pedig Wake-Walkert támogatnia a német hajók követésében várva a Force H beérkezését. Hasonlóan Beatty is úgy érezte, harcba kell bocsátkoznia Franz Hipper tengernagy csatacirkálóival a saját erőivel ahelyett, hogy a németeket John Jellicoe tengernagy vezette a Grand Fleet főerői elé.

Holland Beatty-hez hasonlóan fölényben volt a kapitális hadihajók számának tekintetében, de a harcban a hatékonyságuk alacsonyabbnak bizonyult a német egységekkel szemben. Ezen felül Holland erőinek felállítása is hasonlított Beatty-éhez. Mindketten akkor intéztek támadást a németek ellen, mikor azok még jóval előttük helyezkedtek. Emiatt Beatty középső és hátsó lövegtornyai még nem tudtak mind tüzet nyitni. Holland hajói csaknem egészen addig nem tudták használni a hátsó lövegtornyaikat, míg végrehajtották az utolsó kanyarodó manőverüket röviddel a Hood elsüllyesztése előtt.

Beatty a könnyebben páncélozott csatacirkálóit helyezte a csatasor élére, hátrébb hagyva a jóval erősebb Queen Eilzabeth-osztályú csatahajókat. Hasonlóan Holland is a régebbi építésű és sebezhetőbb Hoodot helyezte a – jóllehet új és még nem bejáratott – Prince of Wales elé. Mindkét tengernagy szigorú taktikai irányítást gyakorolt az egységei felett a zászlóshajójáról. Leach sorhajókapitányt ez megakadályozta abban, hogy a Prince of Wales-szel önállóan manőverezzen és esetlegesen más megközelítési útvonalat használjon ami megzavarhatná a németeket.

Hadrend

Megjegyzés: a brit rombolókat a csata helyszínére a kapitális hadihajók kíséretében rendelték oda Holland parancsnoksága alatt, azonban előző este Holland utasítására eltávolodtak tőlük. A csatában ténylegesen nem vettek részt, hasonlóan a két County-osztályú nehézcirkálókhoz, melyek látótávolságon belül kerültek ugyan a németekhez, de hatásos tüzet nem tudtak lőni rájuk a nagy távolság miatt.

Német hadrend

• Prinz Eugen nehézcirkáló
• Bismarck csatahajó

Brit hadrend

• Hood csatacirkáló
• Prince of Wales csatahajó
• Norfolk nehézcirkáló
• Suffolk nehézcirkáló
• Achates, Antelope, Anthony, Echo, Electra, Icarus rombolók

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle int he Denmark Strait című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További olvasmányok

• Adams, Simon. World War II. London: Dorling Kindersley Publishing, 2000. ISBN 0-7894-6990-1
• Barnett, Correlli. Engage the enemy more closely: the Royal Navy in the Second World War. New York: W.W. Norton, 1991. ISBN 0-393-02918-2
• The Destruction of the Bismarck. New York: The Overlook Press (2003). ISBN 978-1-58567-397-1 
• Bennett, Geoffrey. Naval Battles of WW2. Barnsley, South Yorkshire UK: Pen and Sword Books, 2003. ISBN 978-0-85052-989-0.
• Bonomi, Antonio. "The Battle of the Denmark Strait", 2008.
• Germany and the Second World War: Volume 6: The Global War. Oxford: Oxford University Press (2001). ISBN 978-0-19-822888-2 
• Boyne, Walter J.. Clash of Titans: World War II at Sea. New York: Simon & Schuster, 1995. ISBN
• Chesneau, Roger. Hood: Life and Death of a Battlecruiser. London: Cassell Publishing, 2002. ISBN 0-304-35980-7.
• Dewar, A.D. Admiralty report BR 1736: The Chase and Sinking of the "Bismarck". Naval Staff History (Second World War) Battle Summary No. 5, March 1950. Reproduced in facsimile in Grove, Eric (ed.), German Capital Ships and Raiders in World War II. Volume I: From "Graf Spee" to "Bismarck", 1939–1941. London: Frank Cass Publishers 2002. ISBN 0-7146-5208-3.
• Garzke, William H and Dulin, Robert O. Allied Battleships in World War II. United States Naval Institute, 1980. ISBN 0-87021-100-5.
• Battleships: Axis and Neutral Battleships in World War II. Annapolis: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-101-0 
• Grützner, Jens (2010) (in German). Kapitän zur See Ernst Lindemann: Der Bismarck-Kommandant – Eine Biographie. VDM Heinz Nickel. ISBN 978-3-86619-047-4.
• Kennedy, Ludovic. Pursuit: The Chase and Sinking of the Bismarck. New York: The Viking Press, 1974. ISBN 0-670-58314-6.
• Kennedy, Ludovic. Pursuit: The Chase and Sinking of the "Bismarck". London: Cassell Military Paperbacks, 2004. ISBN 0-304-35526-7.
• Roskill, Stephen. The War at Sea 1939–1945. Vol. I. (1954) ISBN (none)
• Storia Militare, La battaglia dello Stretto di Danimarca, 2005.
• Schofield, B.B. Loss of the Bismarck (Sea Battles in Close-Up). London: Ian Allan Ltd. 1972.
• Tarrant, V E. King George V Class Battleships. London: Arms and Armour Press, 1991. ISBN 1-85409-524-2.
• Robert Winklareth. The Battle of the Denmark Strait: A Critical Analysis of the Bismarck's Singular Triumph. Casemate Publishers

Külső linkek

A Wikimédia Commons tartalmaz Csata a Dánia-szorosban témájú médiaállományokat.

• HMS Hood Association: Battle of the Denmark Strait Documentation Resource
• The Battleship Bismarck Archiválva 2019. július 15-i dátummal a Wayback Machine-ben
• The Heavy Cruiser Prinz Eugen Archiválva 2013. augusztus 20-i dátummal a Wayback Machine-ben
• The Sinking of the Bismarck, Official Despatch
• Captain Leach's statement regarding the decision to end the action
• Antonio Bonomi's reconstruction of the battle