Towtoni csata
| Towtoni csata | |||
 | |||
| Fehér és vörös rózsa - a szemben állók jelképei | |||
| Konfliktus | Rózsák háborúja | ||
| Időpont | 1461. március 29. | ||
| Helyszín | Anglia, Towton | ||
| Eredmény | Döntő yorki győzelem a Lancaster-pártiak felett | ||
| Szemben álló felek | |||
| Parancsnokok | |||
| Szemben álló erők | |||
| Veszteségek | |||
| Térkép | |||
 Towtoni csata
Pozíció Anglia térképén
| |||
 é. sz. 53° 50′ 10″, ny. h. 1° 16′ 25″Koordináták: é. sz. 53° 50′ 10″, ny. h. 1° 16′ 25″ | |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Towtoni csata témájú médiaállományokat. | |||
A towtoni csata a rózsák háborújának legvéresebb ütközete volt, amely a yorki csapatok győzelmével végződött 1461. március 29-én, virágvasárnapon. Az áldozatok számát általában 20 és 30 ezer közöttire teszik. Ez az akkori angol lakosság egy százalékát jelentette,[1] és egyetlen más csatában sem halt meg ennyi ember brit földön.[2] A towtoni csata különös jelentőségét az adja, hogy hosszú időre eldöntötte a királyság sorsát, és IV. Eduárd kezébe adta Angliát.
Előzmények[szerkesztés]
1461. február 17-én a York-párti csapatok vereséget szenvedtek a második Saint Albans-i csatában. VI. Henrik angol király kiszabadult, és csatlakozott a felesége, Anjou Margit vezette lancasteri erőkhöz. Győzelmüket azonban nem tudták kihasználni, mert a két yorki sereg február 22-én egyesült, és bevonult Londonba. Plantagenet Richárd yorki herceg fia IV. Eduárd néven megkoronáztatta magát. A lancasteri csapatok a hírek hallatára északra vonultak vissza.[3]
Március 13-án IV. Eduárd északra indult seregével, hogy a Lancasterek hatalmát saját hátországukban törje meg, és elfoglalja Yorkot. IV. Eduárdnak nem volt más választása, mint erővel biztosítania koronáját VI. Henrikkel szemben. A csapatok a Saint Albans–Cambridge–Nottingham útvonalon haladtak, és március 27-én érték el Pontefractot. A sereg Bubwith Heath-nél táborozott le,[4] majd március 28-án véres harcok árán átkelt az Aire folyón. A krónikaíró Jean de Wavrin szerint közel háromezer ember halt meg a küzdelemben. Eduárd serege kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Fogytán volt a takarmánya és az élelmiszere, a Lancaster-párti sok ezres fősereg pedig alig néhány kilométerre táborozott tőlük.
Az előny a lancasteriek oldalán volt: ők választották meg a harcmezőt saját területükön, számbeli és a csapatokat tekintve minőségi fölényben voltak, több főúr csatlakozott hozzájuk, mint Eduárdhoz, valamint ellenfelüknél könnyebben jutottak takarmányhoz és ételhez.
Felsorakozás[szerkesztés]
Az ütközet egy fennsíkon volt Towton és Saxton falu között, nagyjából 12 mérföldre délkeletre Yorktól, Anglia akkori második legnagyobb városától és két mérföldre délre Tadcastertől. A lancasteriek úgy választották ki a területet, hogy a yorkiaknak először – súlyos áldozatok árán – át kelljen kelniük az első komolyabb természetes akadályon, az Aire folyón. A terv az volt, hogy a folyót védő alakulatok visszavonulnak, amikor már nem tudják tartani az átkelőt, és a főerő elé csalogatják Eduárd seregét, így az kénytelen lesz a lancasteriek által választott napon és helyen csatát vállalni.[5]
A lancasteriek által választott fennsík északi része Towton városkára támaszkodott. Összefüggő erdők csak a fennsíktól nyugatra, vagyis a lancasteri arcvonaltól jobbra, illetve mögötte voltak, ami biztonságot adott, mivel arról nem kerülhetett a hátukba senki. Ráadásul a fennsík gyengén lejtett déli irányban, így a lancasteri csapatok a legmagasabb ponton álltak fel.[5] Jobbszárnyuk mellett egy völgyben a megáradt Cock-patak kanyargott, amely szintén természetes védelmet jelentett, de a csata végén halálos csapdává vált számukra. A seregtől balra mocsaras terület volt, így a lancasteriek a terep adottságait kihasználva egy keskeny mezőre kényszerítették a létszámhátrányban lévő yorkiakat, akiknek semmi lehetőségük nem maradt a különböző manőverekre: egyetlen módon támadhattak, felfelé az emelkedőn.
A feltételezések szerint nagyjából 80 – 42 ezer lancasteri és 36 ezer yorki[1] – harcos vett részt az ütközetben, közöttük 28 főnemes, többségük VI. Henrik oldalán. Ha ez igaz, akkor Anglia fegyverforgató korú lakosságának tíz százaléka ott volt a csatamezőn.[6] Mindkét sereget az akkor szokásos felállás szerint három csapattestre osztották. Az óriási létszám miatt a csapatok felsorakozása négy órán át tartott.[2]
A lancasteri jobb szárnyat Henry Percy, Northumberland grófja vezette. A bal szárnyat Devon grófja és Lord Ralph Dacre, egy cumbriai földesúr irányította. A fővezér Henry Beaufort, Somerset hercege volt, aki a középső csapattest támadását vezette Henry Hollanddel, Exeter hercegével.[1]
Összecsapás[szerkesztés]
Az időjárás rossz volt, erősen havazott. A nedves időben használhatatlanná váltak a Londonból hozott ágyúk, és átnedvesedtek az íjak húrjai. Pontosan nem lehet tudni, hogy milyenek voltak a viszonyok, de a korabeli beszámolók szerint hirtelen felerősödött a déli szél, és egyenesen a lancasteri katonák arcába vágta a havat. A kedvező változást azonnal kihasználta a franciaországi veterán vezér, Willan Neville, Fauconberg bárója, aki Warwicknak és a királynak egyaránt nagybátyja volt, és előrevezette íjászait. Az íjászok lőni kezdték a lancasteri vonalakat.
A lancasteriek hiába válaszoltak, a szemből fújó szél és a kavargó hó miatt nem tudtak elég messzire lőni, így nyilaik nem érték el a yorki csapatokat.[2] A yorki íjászok még előbbre nyomultak, és elkezdték a lancasteriek által kilőtt nyílvesszőket is visszalőni. A lancasteriek kénytelenek voltak rohamra indulni, hogy megállítsák a mészárlást. Ezzel elvesztették a terep adottságaiból származó előnyüket, de még mindig komoly létszámfölényben voltak.[5]
A lancasteri csapatok frontális támadást indítottak a yorki vonalak ellen, amely több órán át tartott. A yorkiak folyamatosan hátráltak a létszámfölényben lévő ellenség elől. A korabeli krónikák kiemelik, hogy IV. Eduárd az első sorokban harcolt, és mindig ott tűnt fel, ahol megingott a védelem. A fiatal király 192 centiméter magas volt, így jóval az átlagemberek fölé magasodott: jól láthatta, mi történik, és katonái is jól láthatták őt. Ennek fontos pszichológiai jelentősége volt, mivel a lancasteri oldalon nem harcolt személyesen VI. Henrik. A yorkiak első soraiban harcolt a korábban nyíltól megsebesült Warwick grófja is.[1][5][7]
A sorozatos rohamok következtében a yorkiak folyamatosan hátráltak a létszámfölényben lévő ellenség elől. Hó és havas eső zuhogott, a talaj jeges volt a megfagyott víztől, sártól és vértől. Olyan sokan haltak meg az összecsapásban, hogy időnként meg kellett állniuk a harcolóknak, hogy eltakarítsák a hullákat, mert másként már nem fértek egymáshoz az élők.
A harc kegyetlenségére és intenzitására magyarázat a szituáció, amelybe a két sereg került: a lancasteriek tudták, hogy nem hátrálhatnak, mert a menekülésük útját elzárja a Cock és a láp, míg a yorkiak a mögöttük folyó Aire miatt nem adhatták fel a csatát. A yorkiakban az a tudat tartotta a lelket, hogy közeledik mögöttük ötezer emberével John Mowbray, Norfolk grófja, aki betegsége miatt nem érkezett meg időben a pontefracti gyülekezőhelyre.[2][5]
A délután közepén megérkezett az erősítés. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt nem a yorki vonalak mögött, hanem a lancasteriek oldalában jelentek meg. A harc tovább tartott, majd hirtelen megroppant a lancasteri vonal, és több ezer katona menekülni kezdett. Pontosan nem tudni, hogy mi történt. A történészek szerint valószínűleg egy fontos vezér sérülése vagy halála miatt zavarodtak össze a lancasteriek. Elképzelhető, hogy ekkor vitték hátra a súlyosan megsérült Northumberlandet, vagy ekkor találta el nyílvessző Lord Dacre-t.[5]
Menekülés[szerkesztés]
A yorkiak üldözni kezdték a lancasteri csapatokat. A menekülő katonák saját taktikájuk csapdájába estek. Az eredetileg őket védő természetes akadályok - a mocsár, a Cock völgye és áradó, jeges vize - szinte lehetetlenné tették a harctér elhagyását. IV. Eduárd, ismerve az ellenséges főrendek ragaszkodását VI. Henrikhez, azt parancsolta, hogy ne ejtsenek foglyokat, ne kíméljék az ellenség életét. A lancasteriek két irányba menekülhettek. Az egyik a Cock meredek völgye volt, aljában a patakkal, a másik a Londont és Tadcastert összekötő régi út hídja, amely viszont messzebb feküdt. A nehézkesen mozgó menekülők könnyű célpontot nyújtottak az üldöző gyalogosoknak, íjászoknak és kiváltképp a lovasoknak. A yorkiak közül sokan a jeges vízbe fulladtak.[5]
A korabeli krónikások szerint a Bloody Meadow-nál akkora volt a mészárlás, hogy a túlélők az elesettek holttestein keltek át a Cockon. A Towtontól Tadcaster felé vezető valamennyi úton halottak hevertek. A yorkiak sok magát megadó katonát is megöltek. A lancasteriek közül néhány megpróbálták elsáncolni magukat Tadcasterben, de őket is felkoncolták. Az üldözés egész éjszaka folyt.[1]
A lancasteri túlélők reggel érkeztek meg York várához, ahol VI. Henrik és felesége, Anjou Margit várta a híreket. A királyi pár és Somerset hercege Skóciába menekült.[2] A Lancaster-párti főurak közül meghalt Northumberland, Clifford, Neville, Dacre és Welles. Devon grófját másnap végezték ki Yorkban. Ugyanerre a sorsra jutott 42 Lancaster-párti lovag is.
A csatában elesett Andrew Trollope is.[7] George Neville, Anglia kancellárja kilenc nappal a csata után írt egy levelet, amelyben az áll, hogy 28 ezren estek el az ütközetben.[6] A korabeli krónikások azt írták, hogy a csata helyszíne, egy nagyjából hat mérföld hosszú és három mérföld széles terület vöröslött a vértől, mindenütt holttestek és eldobált páncélok, fegyverek hevertek.[1]
Következmények[szerkesztés]
A korona sorsa hosszú időre eldőlt, minden arisztokrata számára nyilvánvalóvá vált, hogy IV. Eduárd Anglia új ura. A király addig északon maradt, amíg megszilárdította hatalmát a lancasteri hátországnak számító területeken, majd júniusban visszatért Londonba. A lancasterieket szinte az utolsó szálig kiirtotta. IV. Eduárd 1483-ig uralkodott.
Érdekesség[szerkesztés]
- A csata hevében Lord Dacre megszomjazott, és levette a sisakját, hogy igyon. Egy fiatal yorki katona, aki egy galagonya bokorban rejzőzködött egy számszeríjjal, felismerte benne azt az embert, aki korábban megölte az apját. Rálőtt, és a nyíl Dacre torkába fúródott. A lordot lovával együtt a közeli Saxton templomának kertjében hantolták el.[1]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g Mail Online:Towton was our worst ever battle, so why have we forgotten this bloodbath in the snow?. (Hozzáférés: 2012. december 7.)
- ↑ a b c d e War of the Roses:The battle of Towton. [2012. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 7.)
- ↑ John Gillingham: A Rózsák Háborúja, 164-166. oldal ISBN 963-09-2593-1
- ↑ Alan Stringer:The battles of Ferrybridge and Dintingdale 27-28 March 1461. [2016. január 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 1.)
- ↑ a b c d e f g Towton.org:The battle of Towton. [2020. szeptember 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 8.)
- ↑ a b The Economist:Nasty, brutish and not that short. (Hozzáférés: 2012. december 7.)
- ↑ a b John Gillingham: A Rózsák Háborúja, 170-172. oldal ISBN 963-09-2593-1
