„Szolmizáció” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2009. augusztus 3., 02:01-kori változata

A szolmizáció a magyar nyelvhasználatban a tulajdonképpeni relatív szolmizáció (közkeletűen szolfézs is) általános megnevezése, melyet megkülönböztetünk az abszolút szolmizációtól.

Abszolút szolmizáció

Az abszolút szolmizáció az újlatin és szláv nyelvű országokban az abszolút hangmagasságú zenei törzshangok elnevezésének összefoglaló neve. Az alábbi táblázatban látható a törzshangok és példaként két-két felemelt illetve leszállított hang elnevezése, olasz, francia és orosz nyelven.

magyar	olasz	francia	orosz
c	do	ut	до
d	re	ré	ре
esz	mi bemolle	mi bémol	ми-бемоль
e	mi	mi	ми
f	fa	fa	фа
fisz	fa diesis	fa dièse	фа-диез
g	sol	sol	соль
gisz	sol diesis	sol dièse	соль-диез
a	la	la	ля
b	si bemolle	si bémol	си-бемоль
h	si	si	си

Relatív szolmizáció

A relatív szolmizáció az abszolút hangmagasságtól független, kizárólag a hang adott hangsorban elfoglalt helyének - a környező hangok alapján történő - azonosítását lehetővé tévő módszer, mely által bármely hangra mint alaphangra (a hangsor dallami és/vagy harmóniai szempontból legfontosabb, fundamentális hangjára) felépíthető a diatonikus hangsor. Mivel minden más ismert módszernél gyorsabban és eredményesebben fejleszti a relatív hallást - különösen gyermekkorban, illetve zeneileg képzetlen személyek esetében is -, ezáltal egyben a dallam-, hangzat- és harmóniafelismerés és -reprodukálás képességét illetve a tiszta énekes intonációt: alkalmazása a zeneoktatásban nélkülözhetelen, ismerete pedig a zenészek számára alapvető. Gyakran kézjelekkel együtt alkalmazzák, tanítják és tanulják.

Például C-dúrban a relatív szolmizációs hangok az abszolút hangoknak az alábbi táblázat szerint felelnek meg. A "szolmizációs hang" oszlopban első helyen és félkövér betűtípussal minden esetben a hivatalos magyar szakmai-tudományos írásmód szerinti elnevezés szerepel; majd a kiejtési variánsok következnek, melyek egyrészt a beszédben nyelvi jelenségek, másrészt pedig énekelve - természetes módon, a magyar nyelv rövid-hosszú magánhangzópárjaihoz igazodva - az énekelt hang hosszúságától függenek; ezután zárójelben a más országokban használt - csak a magyar írásmódtól eltérő - további változatok (ha van ilyen), írásmód szerint. A szolmizációs betűjel mindig kisbetűs. A felfelé vagy lefelé módosított szolmizációs hangokat értelemszerűen nem rövidítik.

abszolút hang	szolmizációs betűjel	szolmizációs hang	felfelé módosítva	lefelé módosítva
c	d	dó do (do)	di (dí)	nincs
d	r	re ré	ri (rí)	ra rá
e	m	mi mí	nincs	ma má (me)
f	f	fa fá	fi (fí)	nincs
g	s	szó szo (sol)	szi szí (si)	sza (se)
a	l	lá la (la)	li lí	lu lú (le)
h	t	ti tí	nincs	ta (te)

Története

Az ókori görögök

Az ismert közhellyel kezdve: már az ókori görögök is... felismerték, hogy énekléskor a különböző zenei hangok különböző magánhangzókhoz (különböző magánhangzókat tartalmazó szótagokhoz) rendelése a legegyszerűbb és legtermészetesebb módszer a hangmagasságok memorizálására.

A görög zene szigorú szimbolikus-harmóniai arányokon nyugodott. Alapja a ½-1-1 hangközarányú tetrachord (pl. e-f-g-h). Négy összekapcsolt illetve szétválasztott tetrachord egy kiegészítő legmélyebb hanggal (proszlambanomenosz) hozta létre a két oktávra terjedő hangsort (szüszthéma teleion).

A hangok éneklésekor a te, ta, té, tó szótagokat használták. Az első és legfontosabb szótag a te volt (genészeosz szümbolon), ezt kapta a legmélyebb hang, illetve ennek első és második oktávja is. A félhanglépésekre mindig a ta–té kapcsolatot énekelték:

A	H	c	d	e	f	g	a	h	c¹	d¹	e¹	f¹	g¹	a¹
te	ta	té	tó	ta	té	tó	te	ta	té	tó	ta	té	tó	te

A guidói tanítás

Arezzói Guido (vagy Guido Monaco vagy Guido Aretinus, 991-992 körül – 1033-1050 között) itáliai bencés szerzetest és korának egyik legnagyobb teoretikusát tekintik a nyugati zenében mai napig rendkívüli jelentőséggel bíró szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. Bár Guido írásaiban nem tesz közvetlen említést sem a mai értelemben vett szolmizációról mint koncepcióról, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett "guidói kéz"-ről, más találmányai (köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, terctávolságú vonalakra jegyzett notáció, illetve a zenei kulcsok egységes elrendezésének bevezetése) és a gregorián ének tanításának gyakorlatáról írt művei alapján szerzősége mindkét esetben csaknem kétségtelen.

Guido Epistola de ignotu cantu című, bizonytalan keltezésű művében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az Ut queant laxis kezdetű himnusz, melyet a Pál diakónus (720 körül - 799 körül) néven ismert, szintén itáliai bencés szerzetes - költő és történetíró, a Karoling-reneszánsz egyik jeles képviselője - alkotott, szapphói strófákban. Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guido koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a diatonikus hangsor első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt latin magánhangzót és hat különböző mássalhangzót. A Szent János-himnusz néven is ismert műben az énekesek Keresztelő Szent Jánoshoz fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:

(latin) „Ut queant laxis resonare fibris Mira gestorum famuli tuorum, Solve polluti labii reatum, sancte Ioannes. ”	(magyarul) „Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek zenghessék hírét szabadult szolgáid, oldd meg, Szent János, kötelét a bűntõl szennyes ajaknak. ”
– Pauli Diaconi Hymnus In Nativitate S. Ioannis Baptistae, Sík Sándor fordítása^[1]

Az Ut queant laxis kezdetű himnusz dallama

Guido az 1025-26 körül keletkezett Micrologus című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a szótagok közvetlenül a hangminőséghez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a hangsor fél- és egészhang-lépéseinek sorában azonosítja. Guido a mai héthangú diatonikus hangsor egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű - azonos egymásutáni fél- és egészhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) - csoportot (hexachord) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a hexachordum naturale ("természetes hatos", c-d-e-f-g-a) és hexachordum durum ("kemény hatos", innen a későbbi dúr elnevezés, g-a-h-c-d-e). Ez valószínűleg a XII. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: hexachordum molle ("lágy hatos", f-g-a-b-c-d), mely által a gregorián énekben létrejött a hangsorban a b és h hangok váltakozása.

A XIII. század végétől a hangsor többi hangjára épülő újabb és újabb hexachordok alkalmazásával lehetővé vált - a hangok más és más hexachordokban elfoglalt helyének átértelmezésével (mutatio) - bármely félhanglépés éneklése (musica ficta). Ez azonban a rendszert egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenné és - eredeti céljával ellentétben - egyre nehezebben megtanulhatóvá tette.

Már a reneszánszban történtek elszigetelt kísérletek a szolmizációs metódus egyszerűsítésére, például hét és nyolc szótagos új szisztémák bevezetésével, ezek azonban nem terjedtek el. Két, egymástól egészhang-távolságra lévő hexachord összekapcsolása heptachorddá (a diatonikus hangsor hét egymás melletti hangjátt tartalmazó csoporttá) már jelzi annak igényét, hogy oktávon belül minden egyes hangnak külön elnevezése legyen.

A XVI. században a diatonikus hangsor hetedik hangjaként a hatodik hang (la) feletti egészhang azonosítására rögzült a si megnevezés, a közhiedelemmel ellentétben nem az Ut queant laxis himnuszt záró "sancte Ioannes" kezdőbetűiből, hanem a franko-flamand énekes iskolák la feletti kis- (sy) és nagyszekund (ho) jelzésének gyakorlatából. A XVII. századtól terjedt el az első ut szótag do-ra váltása, énektechnikai okokból (Franciaországban a mai napig ut).

A XVI-XVII. században kezd egyre több követőre találni az a vélekedés, mely a különböző hangsorok (tonusok) számának csökkentésében látja az egyszerűsítés kulcsát. A probléma teljes megoldását így csak a két hangnemre redukált dúr-moll rendszer kialakulása hozta el.

Egyes zenetörténészek^[2] szerint a guidói tanítás esetleg nem autentikus: egy kevéssé ismert, az arab írás betűit használó arab szolmizációs módszerből (دُرر مفصَّلات durr mufassalt, "elválasztott gyöngyök") kerülhetett a módszer a szótagokkal együtt(!) a középkori európai gyakorlatba:

e	d	f	g	h	c¹	d¹
ﻡ mīm	ﻑ‎ fāʼ	ﺹ ṣād	ﻝ‎ lām	ﺱ‎ sīn	ﺩ‎ dāl	ﺭ‎ rāʼ

A nyilvánvaló hasonlóság ellenére a feltételezésre konkrét bizonyíték nincs, valószínűbb az ellenkező irányú átvétel (dāl/do-egyezés és ut/do-változás ellentmondása), ráadásul az arab zenében - annak melodikus sajátosságai miatt - nyugati zenei értelemben vett egységes szolmizációs rendszer sosem alakult ki, illetve terjedt el.

Tonic Sol-fa

A tulajdonképpeni mai relatív szolmizáció alapja, országonként (nyelvenként) kisebb eltérésekkel.

Sarah Ann Glover (1785–1867) norwichi (Anglia) tanárnő az iskolások énektanításában alkalmazta elsőként azt a módszert, hogy a tanulókat először a hangok egymáshoz viszonyított helyzetével ismertette meg, s az egyes hangokat megkülönböztetendő a guidói szolmizációs szótagok angolosított változatait használta: Do, Ra, Me, Fah, Sole, Lah, Tee, illetve főként azok első betűit(nagybetűkkel): D, R, M, F, S, L, T. Mint látható, a hetedik hang kezdő mássalhangzóját "s(sz)"-ről "t"-re változtatta, hogy hét különböző kezdő mássalhangzót nyerjen. Glover gyakorlata a kottaolvasás elsajátításának szüksége nélkül tette lehetővé bármely dallam gyors és egyszerű betanítását. Módszerét A Manual of the Norwich Sol-fa System: For Teaching Singing in Schools and Classes ("A norwichi szolfézs kézikönyve: iskolai énektanítás") című, 1835-ben megjelent írásában tette közzé.

1841-ben a kiemelkedő tanári képességeiről ismert, ám zeneileg képzetlen John Curwen (1816–1880) angol lelkipásztor megbízást kapott az angliai vasárnapi iskolák országos konferenciájától, hogy találjon minél egyszerűbb, az énektanításban alkalmazható pedagógiai eljárást. Curwen, aki maga sem tudott kottát olvasni, hamar felfedezte Glover művét, és azt kiegészítésekkel és apróbb változtatásokkal teljes relatív szolmizációs rendszerré dolgozta ki. Módosította a szótagokat: doh, ray, me, fah, soh, lah, te (kiejtése körülbelül: dou, rej, mí, faa, szou, laa, tí), hogy egyértelműbbek legyenek (a két félhanglépés alsó hangjai megkülönböztetettek); kiegészítve a felemelt hangokkal: de, re, fe, se, le (mindegyiket magyar "i"-vel ejtve); és a leszállítottakkal: ra, ma, la, ta (leszállított soh (szó) a korabeli zenében nem fordult elő). Helytakarékosságból (nyomtatás) kisbetűsre változtatta a szótagok rövidítéseit (d, r, m, f, s, l, t), bevezette a kézjelek használatát, átvette a hagyományos kottaírásból az ütemvonalakat és a szünetjeleket. Ha a dallam oktávot váltott, a főfekvés jelöletlen oktávjához képest az alsóbbat a hang betűjelzése mellett jobbra lent, a felsőbbet pedig jobbra fent egy kis vonalkával jelezte: d d, d’. Az egyes hangok más szolmizációs szótagra váltásával könnyen kivihető lett a moduláció is, oly módon, hogy a hangra mindkét szótagot kiénekelték, ám az elsőnek csak mássalhangzóját, például me+soh = m’soh, csak betűjelekkel: ^ms.

John Curwen 1842-ben jelentette meg először Tonic Sol-fa (körülbelül "tonikai (alaphang szerinti) szolmizáció") néven a teljes rendszert. Indíttatása részben vallásos, részben szociális elképzelésekből fakadtak: a módszer nagy segítséget jelentett a templomi kórusoknak, és a zenei képzést megfizetni nem tudó szegényeknek is. A XIX. század derekán azonban már egyre szélesebb néprétegek körében volt kívánatos cél az önképzés, így Curwen módszere egyre ismertebb és népszerűbb lett. Egy 1852-es publikációsorozatnak köszönhetően (Curwen rendszerest írt módszeréről különböző lapokba) a metódus iránti érdeklődés robbanásszerűen megnőtt. 1856-ban, mikor Curwen visszavonult a lelkipásztori tevékenységtől, hogy minden idejét a szolmizáció oktatásának és terjesztésének szentelje, már saját, e célra felállított nyomdája állította elő a Tonic Sol-fa kézikönyvét és énekek, kórusművek szolmizációs kottáit. 1869-ben külön iskolát (Tonic Sol-fa College) alapított a módszert oktatók képzésére. A metódus sikerét jelzi, hogy 1890-re például Händel Messiás című oratóriumának már több mint 39.000 szolmizált példányát adták el. Ekkor már a Tonic Sol-fa az énektanítás bevett gyakorlatához tartozott az ország minden iskolájában.

Curwen halála után feledésbe ment egyik fő elve: a módszert a tapasztalatok alapján folyamatosan fejleszteni kell, a mindenkori igényeknek megfelelően. Ennek jelentőségét csak a XX. század második felében ismerték fel újra: 1970-71-ben a University of London Educational Institute (a Londoni Egyetem Pedagógiai Intézete) felülvizsgálta a módszert és ajánlásokat fogalmazott meg annak korszerűsítésére. 1974-ben az intézet és a Tonic Sol-fa College közösen hozta létre a Curwen Institute (Curwen Intézet) nevű új szervezetet, 1984-ben pedig megjelent a The New Curwen Method ("Az új Curwen-módszer") első kiadása. Ez az elmúlt évszázad zenepedagógiai fejlődésének számos eredményét integrálta a rendszerbe, de a fő alapelveken nem változtatott.

A Tonic Sol-fa mint modern relatív szolmizáció kialakulásában Sarah Ann Glovert a módszer tulajdonképpeni szerzőjének, John Curwent pedig az egységes és teljes rendszer megalkotójának tekintjük. A metódus pedagógiai jelentőségét mutatja, hogy Kodály Zoltán azt még magasabb szintre emelve, teljes egészében beépítette (néhány változtatással) a gyermekek és felnőttek zenei és zenére neveléséről alkotott koncepciójába (Kodály-módszer).

Európán kívül

Kínában már időszámításunk előtt kialakult egy abszolút hangmagasságú tizenkét hangos rendszer (lü), illetve vele párhuzamosan egy relatív, pentaton szolmizációs módszer. Előbbinek csak elméleti jelentőséggel bírt (hangrendszer, hangkészlet), utóbbi volt a tulajdonképpeni (transzponálható) használati hangsor. Ez - rendkívül praktikus volta miatt - számos távol-keleti országban is elterjedt. Kínában a IX-XIII. század között újabb, két egymásra épülő pentatóniát alkalmazó szolmizáció született, mely eltérésekkel ugyan, de a mai napig használatban van.

Japánban a szolmizációs jelölés rendkívül gyakorlatias módon együtt volt használatos - így együtt is fejlődött - a ritmikai jelekkel, illetve a hangszeres fogások jelzéseivel, szoros kapcsolatban a gagaku (udvari zene) és nó (zenés dráma) művészetével.

Ma a IX-XI. század során, a Heian-korszakban keletkezett Iroha (伊呂波, "ABC.." vagy "Alapok", a vers [pangramma]]) című költemény szótagjait használják szolmizációs céllal, ez esetben mindig katakanákkal írva:

a	h	c¹	d¹	e¹	f¹	g¹
イ (i)	ロ (ro)	ハ (ha)	ニ (ni)	ホ (ho)	ヘ (he)	ト (to)

Indiában már az első évezred első felében kialakult a hét diatonikus hang egy oktávon (szvara) belüli elnevezése:

c	d	e	f	g	a	h
sza	ri	ga	ma	pa	dha	ni

A szótagok szanszkrit szavak rövidítései, melyek állatok kiáltásainak felelnek meg, például pa - pancsama (kakukk), dha - dhaivata (béka), ni - nisada (elefánt). Az oktáv három külön tetrachordra (gráma) bomlott, ezek - érdekes párhuzamban a guidói rendszerrel - az első, negyedik és ötödik hangokon kezdődtek.

A mai klasszikus indiai zenében a szolmizációnak egy különleges alkalmazása fejlődött ki szargam néven (a fenti sza, ri, ga, ma szolmizációs hangokból), szoros összefonódásban a rága művészetével: az előadó a mű egyes részeiben a költői szöveget a hangoknak megfelelő szolmizációs szótagokkal helyettesíti, virtuóz gyorsaságú, improvizatív recitálással.

Hivatkozások

↑ Sík Sándor. Himnuszok könyve. Budapest: Szent István Társulat (1943)
↑ Miller, Samuel D. (1973). „Guido d'Arezzo: Medieval Musician and Educator”. Journal of Research in Music Education 21 (3), 239-245. o. DOI:10.2307/3345093.

Felhasznált irodalom

The New Grove Dictionary of Music and Musicians, Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0195170672
Brockhaus–Riemann Zenei Lexikon, Zeneműkiadó, Budapest, 1985, ISBN 963 330 540 3
Allaire, Gaston George: The Theory of Hexachords, Solmization and the Modal System: A Practical Application, American Institute of Musicology, Róma, 1972
Kodály Zoltán: Visszatekintés, Editio Musica, Budapest, 1982, ISBN 963330444x
Curwen, John: The Teacher's Manual of the Tonic Sol-fa Method, Boethis Press, 1997, ISBN 978-0863141188
Dobszay László: Útmutató a "Hangok világa VI." tanításához, Editio Musica, Budapest, 1972, ISMN M080067727
Ádám Jenő: Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján, Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft., 1944

Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] Sík Sándor. Himnuszok könyve. Budapest: Szent István Társulat (1943)

[2] Miller, Samuel D. (1973). „Guido d'Arezzo: Medieval Musician and Educator”. Journal of Research in Music Education 21 (3), 239-245. o. DOI:10.2307/3345093.

[1]

[2]

@@ 1. sor: / 1. sor: @@
-{{nincs forrás}}
 {{tataroz}}
 A '''szolmizáció''' a magyar nyelvhasználatban a tulajdonképpeni '''relatív szolmizáció''' (közkeletűen ''[[szolfézs]]'' is) általános megnevezése, melyet megkülönböztetünk az '''abszolút szolmizációtól'''.
 ==Abszolút szolmizáció==
-Az '''abszolút szolmizáció''' latin nyelvekben az abszolút hangmagasságú zenei [[törzshangok]] elnevezésének összefoglaló neve.
+Az '''abszolút szolmizáció''' az [[újlatin nyelvek|újlatin]] és [[szláv nyelvek|szláv]] nyelvű országokban az abszolút [[hangmagasság]]ú zenei [[zenei hang|törzshangok]] elnevezésének összefoglaló neve. Az alábbi táblázatban látható a törzshangok és példaként két-két felemelt illetve leszállított hang elnevezése, [[olasz nyelv|olasz]], [[francia nyelv|francia]] és [[orosz nyelv|orosz]] nyelven.
 {| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
-! magyar !! olasz !! spanyol !! francia
+! width=20% | magyar !! width=20% | olasz !! width=20% | francia !! width=20%| orosz
+|-
+| '''c''' || do || ut || до
+|-
+| '''d''' || re || ré || ре
+|-
+| '''esz''' || mi bemolle || mi bémol || ми-бемоль
+|-
+| '''e''' || mi || mi || ми
 |-
-| '''c''' || do || do || ut
+| '''f''' || fa || fa || фа
 |-
-| '''d''' || re || re || ré
+| '''fisz''' || fa diesis || fa dièse || фа-диез
 |-
-| '''e''' || mi || mi || mi
+| '''g''' || sol || sol || соль
 |-
-| '''f''' || fa || fa || fa
+| '''gisz''' || sol diesis || sol dièse || соль-диез
 |-
-| '''g''' || sol || sol || sol
+| '''a''' || la || la || ля
 |-
-| '''a''' || la || la || la
+| '''b''' || si bemolle || si bémol || си-бемоль
 |-
-| '''h''' || si || si || si
+| '''h''' || si || si || си
 |}
 ==Relatív szolmizáció==
-A '''relatív szolmizáció''' az abszolút hangmagasságtól független, kizárólag a hang hangsorban elfoglalt helyének - a környező hangok alapján történő - azonosítását lehetővé tévő és megkönnyítő módszer. A szolmizáció segítségével bármely kezdőhangra felépíthető bármely diatonikus skála, és segítségével a [[hangzat]]ok felismerésének és éneklésének elsajátítása is egyszerűbb. Gyakran kézjelekkel együtt alkalmazzák, tanítják és tanulják.
+A '''relatív szolmizáció''' az abszolút [[hangmagasság]]tól független, kizárólag a [[zenei hang|hang]] adott [[hangsor]]ban elfoglalt helyének - a környező hangok alapján történő - azonosítását lehetővé tévő módszer, mely által bármely hangra mint [[alaphang]]ra (a hangsor [[dallam]]i és/vagy  [[harmónia]]i szempontból legfontosabb, fundamentális hangjára) felépíthető a [[diatonikus hangsor]]. Mivel minden más ismert módszernél gyorsabban és eredményesebben fejleszti a [[relatív hallás]]t - különösen gyermekkorban, illetve zeneileg képzetlen személyek esetében is -, ezáltal egyben a dallam-, [[hangzat]]- és harmóniafelismerés és -reprodukálás képességét illetve a tiszta énekes [[intonáció]]t: alkalmazása a zeneoktatásban nélkülözhetelen, ismerete pedig a zenészek számára alapvető. Gyakran [[kézjelek]]kel együtt alkalmazzák, tanítják és tanulják.
-Például C-dúrban a relatív szolmizációs hangok az abszolút hangoknak az alábbi táblázat szerint felelnek meg. A "szolmizációs hang" oszlopban első helyen és félkövér betűtípussal minden esetben a hivatalos magyar szakmai-tudományos írásmód szerint szerepelnek; majd a kiejtési variánsok következnek, melyek beszédben nyelvi jelenségek, énekelve pedig - természetes módon, a magyar nyelv rövid-hosszú magánhangzópárjaihoz igazodva - az énekelt hang hosszúságától függenek; ezután zárójelben a más országokban használt - csak a magyar írásmódtól eltérő - további változatok (ha van ilyen), írásmód szerint. A szolmizációs betűjel mindig kisbetűs.
+Például C-[[dúr hangsor|dúr]]ban a relatív szolmizációs hangok az abszolút hangoknak az alábbi táblázat szerint felelnek meg. A "szolmizációs hang" oszlopban első helyen és félkövér [[betűtípus]]sal minden esetben a hivatalos magyar szakmai-tudományos írásmód szerinti elnevezés szerepel; majd a kiejtési variánsok következnek, melyek egyrészt a beszédben nyelvi jelenségek, másrészt pedig énekelve - természetes módon, a [[magyar nyelv]] rövid-hosszú [[magánhangzó]]párjaihoz igazodva - az énekelt hang hosszúságától függenek; ezután zárójelben a más országokban használt - csak a magyar írásmódtól eltérő - további változatok (ha van ilyen), írásmód szerint. A szolmizációs betűjel mindig kisbetűs. A felfelé vagy lefelé módosított szolmizációs hangokat értelemszerűen nem rövidítik.
 {| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
-! abszolút hang !! szolmizációs betűjel !! szolmizációs hang !! felfelé módosítva !! lefelé módosítva
+! width=175px | abszolút hang !! width=175px | szolmizációs betűjel !! width=175px | szolmizációs hang !! width=175px | felfelé módosítva !! width=175px | lefelé módosítva
 |-
-| '''c''' || d || '''dó''' , do (do) || '''di''' (dí) || <small>nincs</small>
+| c || d || '''dó'''  do (do) || '''di''' (dí) || <small>nincs</small>
 |-
-| '''d''' || r || '''re''', ré || '''ri''' (rí) || '''ra''', rá
+| d || r || '''re''' ré || '''ri''' (rí) || '''ra''' rá
 |-
-| '''e''' || m || '''mi''', mí || <small>nincs</small> || '''ma''', má (me)
+| e || m || '''mi''' mí || <small>nincs</small> || '''ma''' má (me)
 |-
-| '''f''' || f || '''fa''', fá || '''fi''' (fí) || <small>nincs</small>
+| f || f || '''fa''' fá || '''fi''' (fí) || <small>nincs</small>
 |-
-| '''g''' || s || '''szó''', szo (sol) || '''szi''', szí (si) || '''sza''' (se)
+| g || s || '''szó''' szo (sol) || '''szi''' szí (si) || '''sza''' (se)
 |-
-| '''a''' || l || '''lá''', la (la) || '''li''', lí || '''lu''', lú (le)
+| a || l || '''lá''' la (la) || '''li''' lí || '''lu''' lú (le)
 |-
-| '''h''' || t || '''ti''', tí || <small>nincs</small> || '''ta''' (te)
+| h || t || '''ti''' tí || <small>nincs</small> || '''ta''' (te)
 |}
 == Története ==
 ===Az ókori görögök===
-Már az ókori görögök is felismerték, hogy énekléskor a különböző hangmagasságok különböző magánhangzókhoz (különböző magánhangzókat tartalmazó szótagokhoz) rendelése a legegyszerűbb és legtermészetesebb módszer a hangmagasságok memorizálására, mely így a tiszta intonációt is megkönnyíti.
+Az ismert közhellyel kezdve: már az [[ókori Görögország|ókori görögök]] is... felismerték, hogy énekléskor a különböző [[zenei hang]]ok különböző [[magánhangzó]]khoz (különböző magánhangzókat tartalmazó [[szótag]]okhoz) rendelése a legegyszerűbb és legtermészetesebb módszer a [[hangmagasság]]ok memorizálására.
-A görög zene szigorú szimbolikus-harmóniai arányokon nyugodott. Alapja a ½-1-1 hangközarányú [[tetrachord]] (pl. e-f-g-h). Négy összekapcsolt illetve szétválasztott tetrachord egy kiegészítő legmélyebb hanggal (''proszlambanomenosz'') hozta létre a két oktávra terjedő hangsort (''szüszthéma teleion''). A hangok éneklésekor a ''te–ta–té–tó'' szótagokat használták. Az első és legfontosabb szótag a ''te'' volt (''genészeosz szümbolon''), ezt kapta a legmélyebb hang, illetve ennek első és második oktávja is. A félhanglépésre mindig a ''ta–té'' kapcsolatot énekelték:
+A görög zene szigorú szimbolikus-[[harmónia]]i arányokon nyugodott. Alapja a ½-1-1 [[hangköz]]arányú [[tetrachord]] (pl. e-f-g-h). Négy összekapcsolt illetve szétválasztott tetrachord egy kiegészítő legmélyebb hanggal (''proszlambanomenosz'') hozta létre a két [[oktáv]]ra terjedő [[hangsor]]t (''szüszthéma teleion'').
+A hangok éneklésekor a '''te, ta, té, tó''' szótagokat használták. Az első és legfontosabb szótag a '''te''' volt (''genészeosz szümbolon''), ezt kapta a legmélyebb hang, illetve ennek első és második oktávja is. A [[szekund|félhang]]lépésekre mindig a '''ta–té''' kapcsolatot énekelték:
 {| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
-! A !! H !! c !! d !! e !! f !! g !! a !! h !! c<sup>1</sup> !! d<sup>1</sup> !! e<sup>1</sup> !! f<sup>1</sup> !! g<sup>1</sup> !! a<sup>1</sup>
+! width=50px | A !! width=50px | H !! width=50px | c !! width=50px | d !! width=50px | e !! width=50px | f !! width=50px | g !! width=50px | a !! width=50px | h !! width=50px | c<sup>1</sup> !! width=50px | d<sup>1</sup> !! width=50px | e<sup>1</sup> !! width=50px | f<sup>1</sup> !! width=50px | g<sup>1</sup> !! width=50px | a<sup>1</sup>
 |-
 | '''te''' || ta || té || tó || ta || té || tó || '''te''' || ta || té || tó || ta || té || tó || '''te'''
 |}
-===A guidói rendszer===
+===A guidói tanítás===
 [[File:Guido Monaco, statue.JPG|thumb|250px|<small>Arezzói Guido szobra...</small>]]
 [[File:Plaque_of_Guido_Monaco,_Arezzo.JPG|thumb|250px|<small>...és emléktáblája Arezzóban</small>]]
-[[File:Ut queant laxis.jpg|thumb|250px|<small>Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz (kattints a képre nagyobb felbontásért)</small>]]
+[[File:Ut queant laxis.jpg|thumb|250px|<small>Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz</small>]]
-[[File:Guidonian hand.jpg|thumb|250px|<small>A "guidói kéz", melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták</small>]]
+[[File:Guidonian hand.jpg|thumb|250px|<small>A "guidói kéz" - melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták - egy mantovai kéziratban, a XV. század utolsó negyedéből</small>]]
-Hagyományosan ''[[Arezzói Guido]]'' (vagy ''Guido Monaco'' vagy ''Guido Aretinus'', [[991]]-[[992]] körül – [[1033]]-[[1050]] között) itáliai [[bencések|bencés]] szerzetest tekintik a mai napig fennmaradt és egységesen használt relatív szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. Bár a [[gregorián ének]] gyakorlatáról szóló írásaiban nem szerepel közvetlen utalás sem a mai értelemben vett szolmizációra, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett "guidói kézre", széleskörű pedagógiai munkássága és más találmányai - köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, terctávolságú vonalakra jegyzett [[notáció]] - alapján szerzősége valószínűsíthető. Guido ''Epistola de ignotu cantu'' című, bizonytalan keltezésű művében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz, melyet a ''Pál diakónus'' (720 körül - 799 körül) néven ismert szintén itáliai bencés szerzetes - költő és történetíró, a [[Karoling-reneszánsz]] egyik jeles képviselője - alkotott, [[szapphói strófa|szapphói strófákban]]. Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guido koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a [[diatonikus hangsor]] első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt [[latin nyelv|latin]] magánhangzót és hat különböző mássalhangzót. A ''Szent János-himnusz'' néven is ismert műben az énekesek  ''Keresztelő [[Szent János]]hoz'' fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:
+'''''[[Arezzói Guido]]''''' (vagy ''Guido Monaco'' vagy ''Guido Aretinus'', [[991]]-[[992]] körül – [[1033]]-[[1050]] között) itáliai [[bencések|bencés]] szerzetest és korának egyik legnagyobb teoretikusát tekintik a nyugati zenében mai napig rendkívüli jelentőséggel bíró szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. Bár Guido írásaiban nem tesz közvetlen említést sem a mai értelemben vett szolmizációról mint koncepcióról, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett "guidói kéz"-ről, más találmányai (köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, [[terc]]távolságú vonalakra jegyzett [[kotta|notáció]], illetve a [[zenei kulcsok]] egységes elrendezésének bevezetése) és a [[gregorián ének]] tanításának gyakorlatáról írt művei alapján szerzősége mindkét esetben csaknem kétségtelen.
+Guido ''Epistola de ignotu cantu'' című, bizonytalan keltezésű művében ír a [[szótag]]hoz rendelt [[hangmagasság]]ok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az ''Ut queant laxis'' kezdetű [[himnusz]], melyet a ''Pál [[diakónus]]'' (720 körül - 799 körül) néven ismert, szintén itáliai bencés szerzetes - költő és történetíró, a [[Karoling-reneszánsz]] egyik jeles képviselője - alkotott, [[szapphói strófa|szapphói strófákban]]. Bár a [[dallam]] más szövegekkel is ismert, nincs Guido koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a [[diatonikus hangsor]] első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt [[latin nyelv|latin]] [[magánhangzó]]t és hat különböző [[mássalhangzó]]t. A ''Szent János-himnusz'' néven is ismert műben az énekesek  ''Keresztelő [[Szent János]]hoz'' fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:
 {{Idézet 4|Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek<br>zenghessék hírét szabadult szolgáid,<br>oldd meg, Szent János, kötelét a bűntõl<br>szennyes ajaknak.
@@ 80. sor: / 92. sor: @@
 }}
+[[Fájl:Gnome-speakernotes.png|||30px]]
+[[:Media:Ut Queant Laxis.ogg|Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz dallama]]
+<!--
 {{listen
 |filename=Ut Queant Laxis.ogg
 |title=Ut queant laxis
 |description=Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz dallama
-}}
+}}-->
-Guido az 1025-26 körül keletkezett ''Micrologus'' című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a szótagok közvetlenül a hangminőséghez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a hangsor fél- és egészhang-lépéseinek sorában azonosítja. Guido a mai héthangú diatonikus skála egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű - azonos egymásutáni egész- és félhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) - csoportot ([[hexachord]]) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a ''hexachordum naturale'' ("természetes hatos", ''c-d-e-f-g-a'') és ''hexachordum durum'' ("kemény hatos", innen a későbbi [[dúr hangsor|dúr]] elnevezés, ''g-a-h-c-d-e''). Ez valószínűleg a XII. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: ''hexachordum molle'' ("lágy hatos", ''f-g-a-b-c-d''), mely által a [[gregorián ének]]ben létrejött a hangsorban a ''b'' és ''h'' hangok váltakozása.
+Guido az 1025-26 körül keletkezett ''Micrologus'' című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a [[szótag]]ok közvetlenül a [[hangminőség]]hez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a [[hangsor]] [[szekund|fél- és egészhang]]-lépéseinek sorában azonosítja. Guido a mai héthangú [[diatonikus hangsor]] egymás melletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű - azonos egymásutáni fél- és egészhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) - csoportot ([[hexachord]]) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a ''hexachordum naturale'' ("természetes hatos", ''c-d-e-f-g-a'') és ''hexachordum durum'' ("kemény hatos", innen a későbbi [[dúr hangsor|dúr]] elnevezés, ''g-a-h-c-d-e''). Ez valószínűleg a XII. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: ''hexachordum molle'' ("lágy hatos", ''f-g-a-b-c-d''), mely által a [[gregorián ének]]ben létrejött a hangsorban a ''b'' és ''h'' hangok váltakozása.
-A XIII. század végétől a hangsor többi hangjára épülő újabb és újabb hexachordok alkalmazásával lehetővé vált - a hangok más és más hexachordokban elfoglalt helyének átértelmezésével (''mutatio'') - bármely félhanglépés éneklése (''musica ficta''). Ez azonban a rendszert egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenné és - eredeti céljával ellentétben - egyre nehezebben megtanulhatóvá tette.
+A XIII. század végétől a hangsor többi hangjára épülő újabb és újabb hexachordok alkalmazásával lehetővé vált - a hangok más és más hexachordokban elfoglalt helyének átértelmezésével (''mutatio'') - bármely [[szekund|félhang]]lépés éneklése (''musica ficta''). Ez azonban a rendszert egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenné és - eredeti céljával ellentétben - egyre nehezebben megtanulhatóvá tette.
-Már a reneszánszban történtek elszigetelt kísérletek a szolmizációs metódus egyszerűsítésére, például hét és nyolc szótagos új szisztémák bevezetésével, ezek azonban nem terjedtek el. Két, egymástól egészhang-távolságra lévő hexachord összekapcsolása [[heptachord]]dá (hét egymás melletti hangot tartalmazó csoporttá) már jelzi annak a szükségességét, hogy [[oktáv]]on belül minden egyes hangnak külön elnevezése legyen. A XVI. században a diatonikus hangsor hetedik hangjaként a hatodik hang (''la'') feletti egészhang azonosítására rögzült a ''si'' megnevezés (a közhiedelemmel ellentétben nem az ''Ut queant laxis'' himnuszt záró "sancte Ioannes" kezdőbetűiből, hanem a franko-flamand énekes iskolák ''la'' feletti kis- (''sy'') és nagyszekund (''ho'') jelzésének gyakorlatából), illetve erősödik fel az a vélekedés, mely a különböző hangsorok ([[tonus]]ok) számának csökkentésében látja az egyszerűsítés kulcsát. A probléma teljes megoldását így csak a két hangnemre redukált dúr-moll rendszer kialakulása hozta el.
+Már a [[reneszánsz]]ban történtek elszigetelt kísérletek a szolmizációs metódus egyszerűsítésére, például hét és nyolc szótagos új szisztémák bevezetésével, ezek azonban nem terjedtek el. Két, egymástól [[szekund|egészhang]]-távolságra lévő hexachord összekapcsolása [[heptachord]]dá (a [[diatonikus hangsor]] hét egymás melletti hangjátt tartalmazó csoporttá) már jelzi annak igényét, hogy [[oktáv]]on belül minden egyes hangnak külön elnevezése legyen.
-Egyes feltételezések szerint a guidói metódus nem autentikus, hanem még korábbi: esetleg egy kevéssé ismert arab szolmizációs módszerből (دُرر مفصَّلات ''durr mufassalt'', "elválasztott gyöngyök") kerültek a szótagok a középkori európai gyakorlatba:
-{| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
+A XVI. században a diatonikus hangsor hetedik hangjaként a hatodik hang ('''la''') feletti [[szekund|egészhang]] azonosítására rögzült a '''si''' megnevezés, a közhiedelemmel ellentétben nem az ''Ut queant laxis'' himnuszt záró "sancte Ioannes" kezdőbetűiből, hanem a franko-flamand énekes iskolák '''la''' feletti [[szekund|kis-]] ('''sy''') és [[szekund|nagyszekund]] ('''ho''') jelzésének gyakorlatából. A XVII. századtól terjedt el az első '''ut''' szótag '''do'''-ra váltása, énektechnikai okokból ([[Franciaország]]ban a mai napig '''ut''').
-! c !! d !! e !! f !! g !! a !! h
-|-
+A XVI-XVII. században kezd egyre több követőre találni az a vélekedés, mely a különböző [[hangsor]]ok ([[tonus]]ok) számának csökkentésében látja az egyszerűsítés kulcsát. A probléma teljes megoldását így csak a két [[hangnem]]re redukált [[dúr hangsor|dúr]]-[[moll hangsor|moll]] rendszer kialakulása hozta el.
-| dal || ra || mim || fa || sad || lam || sin
-|}
+Egyes zenetörténészek<ref>
-A feltételezésre konkrét bizonyíték azonban nincs, ráadásul az arab zenében - annak melodikus sajátosságai miatt - nyugati zenei értelemben vett egységes szolmizációs rendszer sosem alakult ki, illetve terjedt el.<ref>
 {{cite journal
  | last = Miller
@@ 110. sor: / 124. sor: @@
  | doi = 10.2307/3345093
  }}</ref>
+szerint a guidói tanítás esetleg nem autentikus: egy kevéssé ismert, az [[arab írás]] betűit használó [[arabok|arab]] szolmizációs módszerből (دُرر مفصَّلات ''durr mufassalt'', "elválasztott gyöngyök") kerülhetett a módszer a szótagokkal együtt(!) a középkori európai gyakorlatba:
+{| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
+! width=60px | e !! width=60px | d !! width=60px | f !! width=60px | g !! width=60px | h !! width=60px | c<sup>1</sup> !! width=60px | d<sup>1</sup>
+|-
+| ﻡ mīm || ﻑ‎ fāʼ || ﺹ ṣād || ﻝ‎ lām || ﺱ‎ sīn || ﺩ‎ dāl || ﺭ‎ rāʼ
+|}
+A nyilvánvaló hasonlóság ellenére a feltételezésre konkrét bizonyíték nincs, valószínűbb az ellenkező irányú átvétel ('''dāl/do'''-egyezés és '''ut/do'''-változás ellentmondása), ráadásul az arab zenében - annak melodikus sajátosságai miatt - nyugati zenei értelemben vett egységes szolmizációs rendszer sosem alakult ki, illetve terjedt el.
 ===Tonic Sol-fa===
@@ 116. sor: / 137. sor: @@
 A tulajdonképpeni mai relatív szolmizáció alapja, országonként (nyelvenként) kisebb eltérésekkel.
-''Sarah Ann Glover'' (1785–1867) norwichi ([[Egyesült Királyság|Anglia]]) tanárnő az iskolások énektanításában alkalmazta elsőként azt a módszert, hogy a tanulókat először a hangok egymáshoz viszonyított helyzetével ismertette meg, s az egyes hangokat megkülönböztetendő a guidói szolmizációs szótagok első betűit (nagybetűsen) használta. Ez a kottaolvasás elsajátítása nélkül tette lehetővé bármely dallam gyors és egyszerű betanítását. Glover módszerét ''Scheme for Rendering Psalmody Congregational'' című, 1835-ben keletkezett írásában tette közzé.
+'''''Sarah Ann Glover''''' ([[1785]]–[[1867]]) norwichi ([[Egyesült Királyság|Anglia]]) tanárnő az iskolások énektanításában alkalmazta elsőként azt a módszert, hogy a tanulókat először a [[zenei hang|hangok]] egymáshoz viszonyított helyzetével ismertette meg, s az egyes hangokat megkülönböztetendő a guidói szolmizációs [[szótag]]ok angolosított változatait használta: '''Do, Ra, Me, Fah, Sole, Lah, Tee''', illetve főként azok első betűit(nagybetűkkel): '''D, R, M, F, S, L, T'''. Mint látható, a hetedik hang kezdő [[mássalhangzó]]ját "s(sz)"-ről "t"-re változtatta, hogy hét különböző kezdő mássalhangzót nyerjen. Glover gyakorlata a [[kotta]]olvasás elsajátításának szüksége nélkül tette lehetővé bármely [[dallam]] gyors és egyszerű betanítását. Módszerét ''A Manual of the Norwich Sol-fa System: For Teaching Singing in Schools and Classes'' ("A norwichi szolfézs kézikönyve: iskolai énektanítás") című, [[1835]]-ben megjelent írásában tette közzé.
--ben a kiemelkedő tanári képességeiről ismert, ám zenében járatlan ''John Curwen'' (1816–1880) lelkipásztor megbízást kapott az angliai [[vasármapi iskola|vasárnapi iskolák]] országos konferenciájától, hogy találjon minél egyszerűbb, az énektanításban alkalmazható pedagógiai eljárást. Curwen kutatásai során felfedezte Glover művét, és azt kiegészítésekkel és változtatásokkal teljes relatív szolmizációs rendszerré dolgozta ki. Az angol nyelvhez igazodva alkalmazta a guidói szótagokat: '' doh, ray, me, fah, soh, lah, te''; és kisbetűsre változtatta a szótagok rövidítéseit. Bevezette a kézjelek használatát, átvette a hagyományos kottaírásból az ütemvonalakat és a szünetek jelzéseit. Ha a dallam oktávot váltott, a főfekvés jelöletlen oktávjához képest az alsóbbat a hang betűjelzése mellett jobbra lent, a felsőbbet pedig jobbra fent egy kis vonalkával jelezte: ''d - d, - d<sup>,</sup>''. Az egyes hangok más szolmizációs szótagra váltásával könnyen kivihető lett a [[moduláció]] is: ''d - s - m = (új) d - m - r''.
+[[1841]]-ben a kiemelkedő tanári képességeiről ismert, ám zeneileg képzetlen '''''John Curwen''''' ([[1816]]–[[1880]]) angol lelkipásztor megbízást kapott az angliai [[vasármapi iskola|vasárnapi iskolák]] országos konferenciájától, hogy találjon minél egyszerűbb, az énektanításban alkalmazható pedagógiai eljárást. Curwen, aki maga sem tudott kottát olvasni, hamar felfedezte Glover művét, és azt kiegészítésekkel és apróbb változtatásokkal teljes relatív szolmizációs rendszerré dolgozta ki. Módosította a szótagokat: '''doh, ray, me, fah, soh, lah, te ''' (kiejtése körülbelül: dou, rej, mí, faa, szou, laa, tí), hogy egyértelműbbek legyenek (a két félhanglépés alsó hangjai megkülönböztetettek); kiegészítve a felemelt hangokkal: '''de, re, fe, se, le''' (mindegyiket magyar "i"-vel ejtve); és a leszállítottakkal: '''ra, ma, la, ta''' (leszállított '''soh (szó)''' a korabeli zenében nem fordult elő). Helytakarékosságból (nyomtatás) kisbetűsre változtatta a szótagok rövidítéseit ('''d, r, m, f, s, l, t'''), bevezette a [[kézjel]]ek használatát, átvette a hagyományos [[kotta]]írásból az [[ütem]]vonalakat és a [[kotta|szünetjel]]eket. Ha a dallam [[oktáv]]ot váltott, a főfekvés jelöletlen oktávjához képest az alsóbbat a hang betűjelzése mellett jobbra lent, a felsőbbet pedig jobbra fent egy kis vonalkával jelezte: '''d d, d’'''. Az egyes hangok más szolmizációs szótagra váltásával könnyen kivihető lett a [[moduláció (zene)|moduláció]] is, oly módon, hogy a hangra mindkét szótagot kiénekelték, ám az elsőnek csak mássalhangzóját, például '''me'''+'''soh''' = '''m’soh''', csak betűjelekkel: '''<sup>m</sup>s'''.
-John Curwen 1842-ben jelentette meg először ''Tonic Sol-fa'', azaz "tonális szolmizáció" néven a teljes rendszert az ''Independent Magazine''-ben. Céljai részben vallásos, részben szociális elképzelésekből fakadtak: a módszer nagy segítséget jelentett egyrészt a templomi kórusoknak, másrészt a zenei képzést megfizetni nem tudó szegény rétegeknek. E korban azonban már egyre szélesebb néprétegek körében volt kívánatos cél az önképzés, így Curwen módszere egyre ismertebb és népszerűbb lett. 1852-ben a ''Popular Educator'' című lapban megjelent publikációsorozatának eredményeképpen a metódus iránti érdeklődés robbanásszerűen megnőtt. 1856-ban Curwen visszavonult a lelkipásztori tevékenységtől, részben túlhajszoltsága miatt, részben, hogy minden idejét a módszer oktatásának és terjesztésének szentelhesse. Ekkor már saját, e célra felállított nyomdája állította elő a ''Tonic Sol-fa'' kézikönyvét és szolmizált énekek, kórusművek példányait. 1869-ben külön iskolát (''Tonic Sol-fa College'') alapított a tanárok képzésére. Sikerét jelzi, hogy [[1890]]-re például [[Georg Friedrich Händel|Händel]] ''Messiás'' című oratóriumának már több mint 39.000 szolmizált példányát adták el. Ekkorra már a ''Tonic Sol-fa''  az énektanítás bevett gyakorlatának része lett az ország minden iskolájában.
+John Curwen [[1842]]-ben jelentette meg először ''Tonic Sol-fa'' (körülbelül "tonikai (alaphang szerinti) szolmizáció") néven a teljes rendszert. Indíttatása részben vallásos, részben szociális elképzelésekből fakadtak: a módszer nagy segítséget jelentett a templomi kórusoknak, és a zenei képzést megfizetni nem tudó szegényeknek is. A XIX. század derekán azonban már egyre szélesebb néprétegek körében volt kívánatos cél az önképzés, így Curwen módszere egyre ismertebb és népszerűbb lett. Egy [[1852]]-es publikációsorozatnak köszönhetően (Curwen rendszerest írt módszeréről különböző lapokba) a metódus iránti érdeklődés robbanásszerűen megnőtt. [[1856]]-ban, mikor Curwen visszavonult a lelkipásztori tevékenységtől, hogy minden idejét a szolmizáció oktatásának és terjesztésének szentelje, már saját, e célra felállított nyomdája állította elő a ''Tonic Sol-fa'' kézikönyvét és énekek, kórusművek szolmizációs kottáit. [[1869]]-ben külön iskolát (''Tonic Sol-fa College'') alapított a módszert oktatók képzésére. A metódus sikerét jelzi, hogy [[1890]]-re például [[Georg Friedrich Händel|Händel]] ''Messiás'' című oratóriumának már több mint 39.000 szolmizált példányát adták el. Ekkor már a ''Tonic Sol-fa'' az énektanítás bevett gyakorlatához tartozott az ország minden iskolájában.
-Curwen halála után feledésbe ment egyik fő elve: a metódust folyamatosan fejleszteni kell a mindenkori igényeknek megfelelően. Csak a XX. század második felében ismerték fel újra ennek jelentőségét. 1970-71-ben a ''University of London Educational Institute'' (a Londoni Egyetem Pedagógiai Intézete) felülvizsgálta a módszert ás ajánlásokat fogalmazott meg annak korszerűsítésére. 1974-ben az intézet és a ''Tonic Sol-fa College'' közösen hozta létre a ''Curwen Institute'' (Curwen Intézet) nevű új szervezetet, 1984-ben pedig megjelent a ''The New Curwen Method'' ("Az új Curwen-módszer") első kiadása.
+Curwen halála után feledésbe ment egyik fő elve: a módszert a tapasztalatok alapján folyamatosan fejleszteni kell, a mindenkori igényeknek megfelelően. Ennek jelentőségét csak a XX. század második felében ismerték fel újra: [[1970]]-[[1971|71]]-ben a ''University of London Educational Institute'' (a [[London]]i [[Egyetem]] [[Pedagógia]]i Intézete) felülvizsgálta a módszert és ajánlásokat fogalmazott meg annak korszerűsítésére. [[1974]]-ben az intézet és a ''Tonic Sol-fa College'' közösen hozta létre a ''Curwen Institute'' (Curwen Intézet) nevű új szervezetet, [[1984]]-ben pedig megjelent a ''The New Curwen Method'' ("Az új Curwen-módszer") első kiadása. Ez az elmúlt évszázad zenepedagógiai fejlődésének számos eredményét integrálta a rendszerbe, de a fő alapelveken nem változtatott.
-A ''Tonic Sol-fa'' pedagógiai jelentőségét mutatja, hogy [[Kodály Zoltán]] teljes egészében beépítette a gyermekek és felnőttek zenére neveléséről alkotott koncepciójába ("Kodály-módszer").
+A ''Tonic Sol-fa'' mint modern relatív szolmizáció kialakulásában Sarah Ann Glovert a módszer tulajdonképpeni szerzőjének, John Curwent pedig az egységes és teljes rendszer megalkotójának tekintjük. A metódus pedagógiai jelentőségét mutatja, hogy ''[[Kodály Zoltán]]'' azt még magasabb szintre emelve, teljes egészében beépítette (néhány változtatással) a gyermekek és felnőttek zenei és zenére neveléséről alkotott koncepciójába ([[Kodály-módszer]]).
 ===Európán kívül===
-'''Kínában''' már időszámításunk előtt kialakult egy abszolút hangmagasságú tizenkét hangos rendszer (''lü''), illetve vele párhuzamosan egy relatív, pentaton szolmizációs módszer. Előbbinek csak elméleti jelentőséggel bírt (hangrendszer, hangkészlet), utóbbi volt a tulajdonképpeni ([[transzponálás|transzponálható]]) használati hangsor. Ez - rendkívül praktikus volta miatt - számos távol-keleti országban is elterjedt. Kínában a IX-XIII. század között újabb, két egymásra épülő [[pentatónia|pentatóniát]] alkalmazó szolmizáció született, mely eltérésekkel ugyan, de a mai napig használatban van.
+'''[[Kína|Kínában]]''' már időszámításunk előtt kialakult egy abszolút [[hangmagasság]]ú tizenkét hangos rendszer (''lü''), illetve vele párhuzamosan egy relatív, [[pentatónia|pentaton]] szolmizációs módszer. Előbbinek csak elméleti jelentőséggel bírt ([[hangrendszer]], [[hangkészlet]]), utóbbi volt a tulajdonképpeni ([[transzponálás|transzponálható]]) használati [[hangsor]]. Ez - rendkívül praktikus volta miatt - számos távol-keleti országban is elterjedt. Kínában a IX-XIII. század között újabb, két egymásra épülő pentatóniát alkalmazó szolmizáció született, mely eltérésekkel ugyan, de a mai napig használatban van.
-'''Japánban''' a szolmizációs jelölés rendkívül gyakorlatias módon együtt volt használatos - így együtt is fejlődött - a ritmikai jelekkel illetve a hangszeres fogások jelzéseivel, szoros kapcsolatban a [[gagaku]] (udvari zene) és [[nó]] (zenés dráma) művészetével. Ma a IX-XI. század során, a [[héjján]] korszakban keletkezett ''Iroha'' (伊呂波, "ABC.." vagy "alapok") című költemény szótagjait használják kvázi szolmizációs céllal (a vers egyben [[pangramma]]), ez esetben mindig [[japán nyelv|katakanákkal]] írva:
+'''[[Japán]]ban''' a szolmizációs jelölés rendkívül gyakorlatias módon együtt volt használatos - így együtt is fejlődött - a ritmikai jelekkel, illetve a hangszeres fogások jelzéseivel, szoros kapcsolatban a [[gagaku]] (udvari zene) és [[nó]] (zenés dráma) művészetével.
+Ma a IX-XI. század során, a [[Heian-korszak]]ban keletkezett ''Iroha'' (伊呂波, "ABC.." vagy "Alapok", a vers [pangramma]]) című költemény [[szótag]]jait használják szolmizációs céllal, ez esetben mindig [[japán nyelv|katakanákkal]] írva:
 {| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
-! a !! h !! c<sup>1</sup> !! d<sup>1</sup> !! e<sup>1</sup> !! f<sup>1</sup> !! g<sup>1</sup>
+! width=60px | a !! width=60px | h !! width=60px | c<sup>1</sup> !! width=60px | d<sup>1</sup> !! width=60px | e<sup>1</sup> !! width=60px | f<sup>1</sup> !! width=60px | g<sup>1</sup>
 |-
 | イ (i) || ロ (ro) || ハ (ha) || ニ (ni) || ホ (ho) || ヘ (he)|| ト (to)
 |}
-'''Indiában''' rendkívül korán, már az első évezred első felében kialakult a hét diatonikus hang egy oktávon (''szvara'') belüli elnevezése:
+'''[[India|Indiában]]''' már az első évezred első felében kialakult a hét [[diatonikus hangsor|diatonikus]] hang egy [[oktáv]]on (''szvara'') belüli elnevezése:
 {| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
-! c !! d !! e !! f !! g !! a !! h
+! width=60px | c !! width=60px | d !! width=60px | e !! width=60px | f !! width=60px | g !! width=60px | a !! width=60px | h
 |-
 | sza || ri || ga || ma || pa || dha || ni
 |}
-A szótagok [[szanszkrit nyelv|szanszkrit]] szavak rövidítései, melyek állatok kiáltásait jelentik, például ''pa - pancsama'' - kakukk, ''dha - dhaivata'' - béka, ''ni - nisada'' - elefánt. Ez az oktáv három külön [[tetrachord]]ra (''gráma'') bomlott, és - érdekes párhuzamban a guidói szisztémával - az első, negyedik és ötödik hangokon kezdődött. A mai klasszikus indiai zenében a szolmizációnak egy különleges alkalmazása fejlődött ki ''szargam'' (= sza-ri-ga-ma = c-d-e-f) néven, szoros összefonódásban a [[rága]] művészetével: az előadó a mű egyes részeiben a költői szöveget a hangoknak megfelelő szolmizációs szótagokkal helyettesíti, virtuóz gyorsaságú, improvizatív recitálással.
+A [[szótag]]ok [[szanszkrit nyelv|szanszkrit]] szavak rövidítései, melyek állatok kiáltásainak felelnek meg, például '''pa''' - ''pancsama'' (kakukk), '''dha''' - ''dhaivata'' (béka), '''ni''' - ''nisada'' (elefánt). Az oktáv három külön [[tetrachord]]ra (''gráma'') bomlott, ezek - érdekes párhuzamban a guidói rendszerrel - az első, negyedik és ötödik hangokon kezdődtek.
+A mai klasszikus indiai zenében a szolmizációnak egy különleges alkalmazása fejlődött ki ''szargam'' néven (a fenti '''sza, ri, ga, ma''' szolmizációs hangokból), szoros összefonódásban a [[rága]] művészetével: az előadó a mű egyes részeiben a költői szöveget a hangoknak megfelelő szolmizációs szótagokkal helyettesíti, virtuóz gyorsaságú, improvizatív recitálással.
 ==Hivatkozások==
@@ 148. sor: / 173. sor: @@
 ==Felhasznált irodalom==
 *''The New Grove Dictionary of Music and Musicians'', Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0195170672
-*''Brockhaus Riemann Zenei Lexikon'', Editio Musica, Budapest, 1985, ISBN 963 330 540 3
+*''Brockhaus–Riemann Zenei Lexikon'', Zeneműkiadó, Budapest, 1985, ISBN 963 330 540 3
 *Allaire, Gaston George: ''The Theory of Hexachords, Solmization and the Modal System: A Practical Application'', American Institute of Musicology, Róma, 1972
 *Kodály Zoltán: ''Visszatekintés'', Editio Musica, Budapest, 1982, ISBN 963330444x