Huszár

Than Mór: Pihenő Károlyi-huszárok

Magyar huszár az 1848–49-es szabadságharcban

A huszár (angolul hussar, lengyelül husaria) magányos harcosok alkalmi szövetkezéséből a Balkánon született és a Magyar Királyság haderejében, később másutt is, önálló csapatnemmé formált könnyűlovasság katonája. Maga a huszár elnevezés, a latin corsarius ("kalóz"), illetve olasz corsaro szavakból ered, amely a délszláv hurszar ("rabló") formán keresztül került át a magyar nyelvbe.

A szó eredete

Már egy 1403-ban kelt okmány egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Huszár Imre nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi. "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus"

A huszár szó eredete valószínűleg a latin cursor (futó, futár). Más nyelvészek a „kalóz” jelentésű latin corsarius, illetve olasz corsaro szavakra vezetik vissza a szó eredetét, amely szerintük a délszláv hurszar („rabló”) formán keresztül kerülhetett a magyarba. Ma számos nyelvben e fogalmat a magyar "huszár" szó átvételével jelölik.

A magyar huszár története

Mátyás király huszárjai

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyílazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborlók, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

A magyar huszár a 16-17. században

Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva. Már a mohácsi vész előtt a stájer rendek horvát és bosnyák zsoldosokból alakítottak lovascsapatokat a török portyázók elleni védelmükre, és e lovasok is huszároknak nevezték magukat. I. Ferdinánd király alatt jelentek meg először horvát és bosnyák zsoldosokból összeállított huszár-csapatok Németország hadszínhelyein, ahol a nép őket, nemzetiségükre való tekintettel «Kroaten»-nek nevezte. Mikor később, a schmalkaldi háború alatt, a bécsi kormány valódi magyar huszárokat is küldött Németországba, akkor az ottani nép eleinte nem is vette észre, hogy ezek más nemzetbeli katonák, hanem csakis külsejük után ítélve, ezeket is csak horvátoknak nevezte, habár ezeket: «szelídebb erkölcsűeknek és istenfélőbbeknek» is találta, mint a horvátországi lovasokat (Die Kroaten aus Hungern seind sanfteren Gemuethes und gottesfuerchtiger, denn die aus Crovatien). A schmalkaldi háború döntő csatájában (Mühlberg mellett 1547.) már magyar huszárok is harcoltak és ők fogták el a schmalkaldi szövetség fejét, János Frigyes szász választófejedelmet.

A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telek-katonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfitagjaik – még ha nemesek voltak is – szívesen beállttak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek. Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszár-csapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat – főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a Német- és Olaszországban harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországban, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.

I. Lipót alatt, Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemes felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.

1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszár-csapatából, 3000 lovasból álló «reguláris» huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajnamelléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.

A magyar huszárok a 18. században

A Rákóczi-szabadságharc alatt mind Rákóczi, mind a vele szemben álló I. József felállított huszárcsapatokat, amelyek azonban a háború befejezése után ismét feloszlottak.

III. Károly király uralkodása alatt a huszárezredek 10 kompániára voltak tagozva és két-két kompánia egy svadront képzett; az ilyen huszárezred állománya, a törzzsel együtt, 809 lovasból állt. E király alatt szervezték 1733-ban a báró Splényi-féle huszárezredet (1768-ban oszlatták fel), és 1734-ben a báró Havor-félét, a gróf Károlyi-félét és a báró Ghylány-félét (1768-ban oszlatták fel).

Hadik András, a történelem leghíresebb huszárának szobra a budai várnegyedben

Történelmi hagyományőrzés: Hadik-huszárok 18. századi fegyverzetben

Mária Terézia királynő alatt is állítottak fel új huszárezredeket: 1741-ben kettőt: a gr. Beleznay-félét és a herceg Esterházy Antal-félét (1775-ben oszlatták fel), 1743-ban a gróf Kálnoky-félét, 1756-ban pedig – a 7 éves háború kitörésekor – a Jászkun huszár-ezredet (1775-ban oszlatták fel) és a Ferencz Császár-félét. Már III. Károly a magyar huszárezredeken kívül az ország déli határszélein, a határőrvidék lakosaiból 3 lovasezredet is szerveztetett: a bánsági és károlyvárosi határőrvidéki huszárezredeket; Mária Terézia 1762-ben székely határőrvidéki ezredet is állíttatott fel.

III. Károly uralkodásától kezdve igen sok nem magyar tisztet neveztek ki a magyar huszárezredekhez. Ezek az idegenek nem ismerve a magyar harcosok sajátságos jellemét, durva, szívtelen, és bizony sokszor igazságtalan bánásmóddal annyira elkeserítették a magyar tiszteket és legényeket, hogy sok tiszt lemondása után Poroszországba ment, sok altiszt és közlegény pedig szökve ment oda, és ott a porosz király magyar mintára szervezett huszáralakulataiba álltak be. A rossz bánásmód által a császári huszároknál előidézett elégedetlenséget még az is fokozta, hogy Károly király és Mária Terézia uralkodása alatt a református katonáknak is a katonai misékre kellett kivonulniuk, ami a reformátusoknak akkori időben a rajongásig fokozott vallásfelekezeti érzelmeit annyira sértette, hogy már csak ezért is sokan szöktek át a «református király magyar huszárjaihoz». Végül pedig sok polgári származású huszártiszt azért lépett ki a császári huszárezredekből és lépett be a porosz huszárezredekhez, mert ,,ott az előléptetésnél csakis a szerzett katonai érdemeket veszik tekintetbe, míg a császári seregben német, belga, írlandi és olasz grófocskák és uracskák, mielőtt még kardjukat ellenséges vérbe mártották volna, máris magasabb rangba jutnak, mint olyan magyar tisztek, akik már harminc és több évet szolgálják Őfelségét, s kiknek testén több a sebhely, mint ahány évet élt fiatal előljárójuk" (Werner Pál porosz altábornagy, volt császári huszárszázados levelei, Berlin 1791).

II. József feloszlatta a déli határőrvidék huszárezredeit, meghagyta azonban a székely határőrvidéki huszárezredet, amelyet csak 1851-ben alakítottak át sorhuszárezreddé. 1798-ban valamennyi akkor létező huszárezred 5. osztályaiból két új huszárezredet állítottak össze, az 5. és 7. számúakat. Ugyanakkor Wurmser szabadcsapatából egy horvát huszárezredet szerveztek, amelyet azonban már másfél évvel későbben feloszlattak s helyette még egy magyart állítottak fel.

A huszárok részben már a 17. század vége felé, részben a 18. század elején a kópja helyett karabélyt és pisztolyokat kaptak. A 17. század végén szervezett huszárezredek 3000 lovasból álltak; e rendkívül nagyszámú lovasok az ezredek vezetését rendkívül megnehezítették, amiért is 1701-ben elrendelték, hogy minden huszárezred csakis 1067 főből álljon, amelyek 6 svadront képeztek; minden svadron 2 századra (kompánia) volt tagozva. 1770-ben a császári és királyi (cs. és kir.) hadsereg összes lovasságánál s így a huszároknál is a kompániákba és svadronokba való tagozás helyett a századok (Escadronen) és osztályok (Divisionen) képzése rendeltetett el; 2 század képezett 1 osztályt s az osztályokat parancsnokuk tisztsége szerint nevezték el, a századok pedig minden osztályban számokat kaptak s az osztály nevéhez illesztett számokkal neveztettek meg (p. első őrnagyi 2. század). Az osztályok és századok ezen megnevezését 1851-ben szüntették meg.

1771-ben rendelték el, hogy valamennyi lovasezred harcosai a gyalogharcra is legyenek kiképezve, holott azelőtt csakis a két «Karabinier» (lovasított lövészek) és a 11 dragonyos ezred képeztettek ki rendszeresen a gyalogharcra. A huszárok különben már a 17. század óta igen gyakran harcoltak gyalog is, ha a terep- vagy egyéb viszonyok azt szükségessé tették.

[[Fájl:]]===19. századi magyar huszárság===

A tápióbicskei ütközet (Than Mór festménye)

Podmaniczky Frigyes ül, előbbi a kardját fogja, utóbbi szivarozik. Bethlen József lova mögött Almésy Dénes áll. Festette Lotz Károly, 1857. Olaj, vászon, 106 x 171 cm Történelmi Képcsarnok, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest]]

Az 1800. nemesi felkelés alkalmával a jász-kunok által kiállított nemesek lovasezredét a felkelő sereg feloszlatásakor reguláris huszárezreddé alakították át, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen, a jász-kunok területén toborzott legénységgel kiegészítendő huszárezrednek tulajdonosa mindig a nádor lesz (Nádor-Huszár) éss ez így is volt 1850-ig. 1800-1859-ig a huszárezredek számát nem szaporították; időközben (1848) szerveztek ugyan egy horvát huszárezredet (Banderiális huszárezred), amelyet azonban 1851 elején ismét feloszlattak és keretével egy dzsidásezredet szerveztek. 1859-ben és 1866-ban magyarországi önkéntesekből állították fel a 13-16. számú huszárezredeket.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének huszárezredei békében 2 osztályból (1. és 2.), egy-egy osztály 3 századból (1.-6.), egy pótkeretből és egy utász-szakaszból álltak. Mozgósításkor minden ezred még 2 törzsszakaszt és egy tartalék-századot állított fel, a pótkeretet pedig pótszázaddá egészítették ki. Háborúban – a tiszteket is beleszámítva – 150 lovasított és 21 nem lovasított ember képezett egy-egy tábori, azaz a hadszínhelyre vonuló századot. A huszárság lovassági karddal és ezenkívül az altisztek és a törzsszakaszok legénysége forgópisztollyal (30 tölténnyel), a többi legénység pedig hátultöltő karabéllyal (50 tölténnyel) volt felfegyverezve. Az utász-szakasz utászszerszámokat és robbanószereket vitt magával. A huszárezredek tisztikarait részint a bécsújhelyi katonai akadémiából kilépőkkel, részint a morva-fehértemplomi (Mährisch-Weisskirchen) hadapródiskolában kiképzett hadapródok előléptetésével egészítették ki.

Huszárok más országokban

Lengyel "szárnyas" huszár

Lengyelország

Orosz huszár

Huszárábrázolás egy 1916-os svéd családi enciklopédiában

Már a 16. században Báthory István lengyel király Lengyelországban is szervezett egy huszárcsapatot, amely azonban inkább testőrségnek volt mondható, mert csakis lengyel főnemesek fiait vették fel abba, akik tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Oroszország

A lengyelhez hasonló lovasságot szervezett IV. Iván orosz cár is, és ezeket a lovasokat «guszári»-knak nevezte; ezek a nehézlovasságként szervezett és alkalmazott csapatok csakis I. Péter cár alatt vetették le a nehéz vérteket, s harcoltak huszár módra.

Nyugat-Európa

Thököly szerencsecsillagának letűnése után seregének bizonyos részei külföldre menekültek; több magyar huszár Franciaországba vetődött, ahol a tiszteket szívesen osztották be a francia könnyűlovassághoz, sok közlegény pedig, éppúgy mint a pfalzi háború alatt hadifogságba jutott «császári» huszárok közül is többen a francia lovassági tiszteknek lovászai lettek; e katonás, a francia tisztek által igen becsületes, teljesen megbízható és rendkívül jó lovasoknak mondott emberek a magyar huszárokat különben is már a hadszínhelyeken való működésükből ismerő luxemburgi hercegnek, francia tábornagynak annyira megtetszettek, hogy közülük 200-at zsoldba fogadott és ezekhez magyar tiszteket osztott be, két századból álló huszársvadront szerveztetett, amely svadront azonban már 1692-ben csupa magyarokból összeállított, 6 századra tagozott, huszárezreddé alakították át; ezt az ezredet a hadjárat befejezése után feloszlatták, de Villars tábornagy rendeletére már 1703-ban ismét felállították. A francia huszárság és az első francia huszárezredet (Bercheny) Bercsényi László alapította meg, Bercsényi Miklós a kuruc vezér fia.

A szatmári béke (1711) után sok magyar kuruc külföldre menekült, és ott, főleg Poroszországban, Bajorországban és Franciaországban hadiszolgálatba léptek. Ezek a kurucok szervezték az első porosz és bajor huszárcsapatokat és velük állították fel Franciaországban a második huszárezredet. A Mária Terézia uralkodása ideje alatt vívott háborúk alatt a porosz huszárok is már majdnem olyan nagy hírnevet vívtak ki maguknak, mint a magyar huszárok; viszont Ziethen híres huszárjainak 60-70%-a nem német, hanem magyar lovas volt. A szatmári béke után magyarokkal szervezett huszárezredek legénysége ugyanis az évek során nemhogy kisebbedett volna, hanem inkább folytonosan nagyobb lett, mert a császári-királyi huszárezredekből folytonosan léptek át magyar tisztek és legények a porosz huszárezredekhez. A német hadsereg híres volt magyar huszárairól akik Nagy Frigyes idején emigráltak porosz területre.

Olaszország

Az Olaszország egyesítéséért vívott 1859-es itáliai háborúban Viktor Emanuel akkori szárd király Bethlen Gergely grófot, az 1848–49-es szabadságharc honvéd huszárezredesét bízta meg azzal, hogy magyar lovasokból huszárezredet (Usseri di Piacenza) szervezzen; 1860-ban pedig Garibaldi seregében magyarokból két huszárszázadot alakított, akik főleg a Capua alatt vívott döntő csata alatt tüntették ki magukat.

Híres huszárok

• Hadik András
• Huszár Péter
• Simonyi József (ismertebb nevén Simonyi óbester)
• Fráter Lóránd Gróf Fráter Lóránd huszárkapitány a híres "nótáskapitány"
• Kováts Mihály az "Amerikai lovasság atyja", híres magyar huszár.

Forrás

• Pallas Nagy Lexikona