Fokos

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rákóczi korabeli fokos

A fokos a baltára hasonlító, de annál kisebb méretű fegyver. Nevét a megnagyobbodott fokról (a fej éllel átellenes oldala) kapta. Feje rézből vagy vasból készülhet, kerek vagy négyzetes gombszerű véggel záródik azért, hogy viselőjének kezét ne sértse. A hosszú nyél miatt nagy erőt lehet vele kifejteni és akár a lemezvértet vagy a páncélsisakot is átüti.

A pásztorok, munkaeszköze volt és a fa nyelét díszítő fafaragást sokan maguk készítették. A fokos nyelébe vésett mintázaton kívül, rézverettel vagy ólmozással is díszítették. A fokos jelen volt és fontos szerepet töltött be a harcokban, az avatási rítusokban, a párbajokban, esküvőkön és mulatságokon bemutatott táncok kiegészítő eszközeként, ezért a mindennapos használaton túlmenően egyfajta kultikus nemzeti tárggyá is vált a magyarság körében.

A fokost sokan hungarikumnak gondolják, bár nemcsak a magyarok hanem a körülöttünk élő szlávok is használták és első írásos említése egészen az ókori Kínába vezet, ahol a hunokat is megemlítő kínai források arról szólnak, hogy a hunok a fokos használatát a tangutoktól vették át.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legenda szerint a kínaiak Huang-tinek,

a Sárga császárnak tulajdonítják a fokos, az íj és a nyíl feltalálását…

Tokaji Ferenc[1]

Az első írásos emlékek Csin Si Huang-ti (i. e. 2699i. e. 2588) uralkodása idejéből azt állítják, hogy a fokos első használói ázsiai lovas népek voltak. Általuk került a fegyver később Európába. Ezt támaszthatja alá az is, hogy előkelő avar sírokból is kerültek elő fokosok.[1]

Továbbá a honfoglaló magyarok fegyverzetéhez is hozzátartozott. A honfoglalók mellett a Kárpátok gorál pásztorai is használták, ezért Lengyelországban, Szlovákiában, és Ukrajnában is ismert eszköz. Elnevezése is ennek megfelelően szlovákul valaška, lengyelül ciupaga, és ukránul бартка vagy топірець. Egészen a 19. századig használták fegyverként a 18. században az Eszterházy gránátos ezred felszerelésének része volt.[2][3]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a fegyverekkel való központi ellátottság hiánya miatt a nemzetőrök valamint a honvédek a honvédseregben használták. A szabadságharc után a fokos a pásztorok és a parasztok, majd az önkényuralom idején a betyárok szinte egyetlen fegyvere lett. Magyar betyárábrázolásokon a fokos szinte kötelező elemként jelenik meg a legények kezében. A fokos a magyar nép mindennapi önvédelmi eszköze lett, mellyel az emberek elsősorban a vadállatok különösen a farkasok ellen védelmezték magukat és állataikat.[1]

A 19. századtól a fiatal pásztorok, bojtárok és a falusi legények kedvelték, és egyfajta öltözeti kiegészítőként magukkal hordták, mikor látogatóba vagy vásárba mentek. Egyes vidékeken a vőfélyek címereként használták. Napjainkra elsősorban dísztárggyá vált, és népművészek készítik, mint ajándéktárgyat.[1][2]

Fokos galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d A fokos. Magyar Demokrata, 2009. szeptember 4. (Hozzáférés: 2011. január 14.)
  2. ^ a b Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 185–186. o. ISBN 963-05-1287-4  Online elérés
  3. Dr. Bélley Pál: Harci eszköz-e a fokos?. Kíváncsiak Klubja. mek. (Hozzáférés: 2011. január 14.)