Új gazdasági mechanizmus

Az új gazdasági mechanizmus a szocialista Magyarország gazdasági irányításának és tervezésének átfogó reformja volt, amelyet az 1960-as évek közepén készítettek elő, és 1968. január 1-jén vezettek be. A reform három területen hozott lényeges változást:

1. csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság a termelés és a beruházások terén.
2. liberalizálódtak az árak, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak.
3. a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.

Története

Előzmények

Az első korlátozott reformterveket már 1961–1963 között kidolgozták – ezek azonban kizárólag az újonnan szervezett mezőgazdasági termelőszövetkezetekre vonatkoztak. A tervek arra építettek, amivel az új tsz-ek eltértek a szovjet kolhozmodelltől. Önálló, vállalatszerű gazdálkodást, közvetlen anyagi érdekeltséget, a tagságnak a tsz ügyeibe való bizonyos fokú beleszólását tartalmazták. Központi gondolatuk volt, hogy az állam irányító szerepe ne a tervutasítások kirovásán és számonkérésén alapuljon, hanem gazdasági szabályozók (árak, bérek, hitel stb.) útján, amelynek terében a gazdasági egységek önállóan gazdálkodnak. A mezőgazdasági reformok koncepcióját még – néhány kisebb változtatástól eltekintve – elvetették.

Előkészítés, kidolgozás

„	A reformot közgazdasági és politikai okok indokolják. Közgazdasági szükségessége végső fokon abban gyökerezik, hogy a gazdasági növekedés korábbi fontos forrásai, tartalékai erősen kimerülőben vannak, s a jövőbeni gyors növekedés csakis a gazdaság belső tartalékainak intenzívebb feltárása, a műszaki fejlődés meggyorsítása révén lehetséges. A reform politikai fontossága mindenekelőtt abban rejlik, hogy a tömegek életszínvonalának jövőbeni gyorsabb emelését hivatott biztosítani, s arra törekszik, hogy az egyes dolgozó életszínvonala a jelenleginél jobban függjön munkája társadalmi hasznosságától, egyéni teljesítményétől és a kollektív munka eredményességétől. Politikai cél továbbá, hogy megszüntessük az egyéni kezdeményezést és felelősséget gátló, túlzott kötöttségeket, visszaszorítsuk a bürokratikus tendenciákat. A szocializmus fejlődését, a közérdeket szolgáló alkotó munka szabadabb kibontakozására van szükség. Végül politikai cél, hogy a reform révén kedvezőbb feltételeket teremtsünk a szocialista demokrácia további fejlődéséhez. A gazdasági ügyek intézését a vezetők hozzáértésére, széles hatáskörére és személyes felelősségére kell alapozni, s emellett minden szinten kellő teret kell biztosítani a demokratikusan választott testületek ellenőrző tevékenységének és nyilvánosságának.	”
– Az MSZMP KB határozata a gazdasági mechanizmus reformjáról, 1966. május 26–27.

1964 végén azonban az MSZMP Központi Bizottsága határozatot fogadott el az egész gazdasági mechanizmus kritikai felülvizsgálatáról. A határozat szerint nem egészen egy év alatt „át kellett világítani” a gazdaság működését, majd 1965 végére el kellett készíteni a reform alapelveinek első tervezetét. Az előkészítést az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának titkára, a volt szociáldemokrata Nyers Rezső koordinálta. Nyers kialakított egy közgazdászokból és funkcionáriusokból álló csoportot, amely „reformműhelyként” működött. Tagjai közül számosan részt vettek az 1954-es és 1957-es, elvetélt reformmunkálatokban. Többségük meg volt győződve arról, hogy a meglévő irányítási rendszer észszerűsítése nem orvosolja a problémákat. A megoldást a piaci koordináció és a szocialista politikai és tulajdonosi rendszer egyesítésében látták.

Nyers és csapata tudatosan törekedett értelmiségi szakértők bevonására. A reformot tizenegy szakbizottságban dolgozták ki, amelyek külön-külön megvizsgálták a tervezés, a beruházások, az ár- és bérrendszer, a hitel- és pénzpolitika, a KGST-együttműködés kérdéseit. Ezután területenként javaslatokat fogalmaztak meg. Egy szakbizottság Hegedüs András volt miniszterelnök vezetésével ”a dolgozók részvétele a gazdaságirányítási folyamatokban” témakörét vizsgálta – a reformtervek ezen a néven foglalkoztak a szűkebb, gazdaságon túlmenő, politikai jellegű változtatások terveivel. A bizottságokban közvetlenül csaknem kétszáz, áttételesen ennél jóval több szakember dolgozott. E külső szakértői kör peremén kialakult egy sajátos reformértelmiség. 1953–1956-tól eltérően a hatvanas években ez a csoport lényegében a pártvezetés nagy részével összhangban, ellenőrzött keretek között működött. Megváltozott összetétele is: a korábbit jobbára írók és újságírók, a mostanit elsősorban közgazdászok, kisebbrészt társadalomtudósok alkották. Nyersre, valamint a pártvezetés reformer tagjaira (Fehér Lajos, Fock Jenő, Aczél György, Ajtai Miklós, Párdi Imre és mások) maradt a tervek politikai egyeztetése. 1966 novemberében a Központi Bizottság elfogadta a reform alapelveit és határozott az első intézkedéscsomag 1968. január 1-jei bevezetéséről. Az addig nem használt „reform” kifejezés egyre gyakrabban hangzott el a nyilvánosság előtt.

A döntésben meghatározó jelentőségűnek bizonyult Kádár János kedvező állásfoglalása. Nyers Rezső visszaemlékezése szerint szerepe az előkészítésben minimális, a döntésekben viszont kardinális volt. Kádár nem volt reformer, a változtatások eshetőségét kizárólag a szocialista projekt és az életszínvonal-politika szempontjából mérlegelte. A szovjet típusú rendszer politikai alapjaihoz nem is engedett hozzányúlni, s mindig aggályosan figyelt a Szovjetunió vezetésének reakciójára. Az adott pillanatban úgy látta, hogy változás nélkül nem lehetséges az életszínvonal állandó emelése, a reform nem osztja meg végletesen a pártvezetést és Moszkva nem alapvetően ellenséges. Maga döntött és – megint csak – "középre" helyezkedett a reformerek és a minden változtatást ellenzők között. Inkább az előbbiek érvelésére hallgatott, de nem engedett teljesen szabad utat elgondolásaiknak. „Körülraktuk mi ezt a reformot mindazon biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, ameddig ez azért mégis ténylegesen reform” – mondta 1967 júniusában a KB ülésén.

Intézkedései, hatásai

Az „új mechanizmus” legfontosabb újdonságai három területre összpontosultak.

• Először, decentralizáltak: megszüntették a tervlebontásos rendszert, a gazdálkodás alapegységei, a vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, beleértve esetenként a külkereskedelem jogát. A központi tervezés átfogó nemzet- (illetve, ahogyan akkor nevezték: nép-) gazdasági és ágazati mutatószámokra korlátozódott. A vállalatok működését utasítások helyett részben a piaci kereslet-kínálat, részben az állami gazdasági szabályozók (adók, támogatások, elvonások) határozták meg. (Ezt nevezték „szocialista piacnak”.) Elismerték a mezőgazdasági szövetkezeti forma állami tulajdonnal való egyenrangúságát, a szövetkezetek bizonyos fokú vállalkozási szabadságát (ipari és szolgáltatási „melléküzemágak”), a vállalatok közötti versenyt. Megszűnt az alapanyagok, beruházási források teljesen központosított, naturális elosztása.

• Másodszor, a korábbi, teljesen mesterséges árviszonyok helyébe új árrendszer lépett, mind a vállalatok között, mind a kiskereskedelemben. Az árak egy részét a kereslet és kínálat viszonyai határozták meg (szabadáras termékek). Más részét az állam maximálta, de e határig szabadon mozoghatott. Harmadik részük – idetartoztak például az alapvető élelmiszerek (tej, kenyér, sajt, liszt), az energia, a szolgáltatások árai – államilag rögzített maradt. Mindezzel közelíteni szándékozták az addig teljesen különvált belső és külső (világ-) piac árviszonyait, illetve a politikai akarat helyett a gazdasági észszerűség alapjára kívánták helyezni az árakat. A viszonyítás alapja a kapitalista világpiac árstruktúrája lett.

• Harmadszor, a bérrendszerben bevezették az átlagbér-szabályozást, ami lehetővé tette a vállalatok számára, hogy bizonyos béralap felett rendelkezve maguk állapítsák meg dolgozóik fizetését (bérdifferenciálás). Ez szabadabb, az egyéni és kollektív (vállalati) eredményességtől függő jövedelemszabályozást eredményezett. Egyben véget vetett a szovjet típusú rendszer kezdeti szakaszára jellemző, alacsony szinten történő jövedelemkiegyenlítésnek. Magasabb képzettség, nagyobb felelősség és eredményes – elvileg a piac értékítélete által annak minősített – munka jelentősen nagyobb egyéni bevétellel járt.

A reformot eredetileg legelkötelezettebb hívei is folyamatként képzelték el. Ennek a szemléletnek a jelentősége csak növekedett, amikor az elveket és eredeti megoldásokat a kidolgozás során „felpuhították”. Ekkor alakultak ki a „reformfékeknek” nevezett korlátozások. Ezek különféle szándékokból eredtek. Egyrészt Nyers és csapata sem kívánt szakítani a szovjet típusú rendszer alapjaival, az egypárti politikai rendszerrel és kommunista ideológiával. Nem akartak kenyértörést (gazdasági szempontból sem) a Szovjetunióval. Nem vonták kétségbe az állami, illetve a kollektív tulajdon felsőbbrendűségét. De meg voltak győződve arról, hogy a piaci koordináció ilyen feltételek között is lehetséges, sőt eredményesebb az állami bürokráciánál. Kádár és a politikai vezetés többsége számára viszont a reform mindenekelőtt a változatlan gazdasági célok megvalósításának (iparosítás, életszínvonal-politika) hatékonyabb eszközét jelentette. Új, piaci mechanizmusai csupán a központi tervezésen alapuló államgazdaság optimális működését biztosító korrekcióként szolgáltak.

A tervezhetőség és felülről való szabályozás illúzióját nem vizsgálták felül. A nagyobb beruházások központi vezérlése például fennmaradt. A bérek és az árak mozgását továbbra is meglehetős szigorral szabályozták. A nemzetközi piacon elsősorban a „tőkés relációban”, „dollárelszámolásban” eredményes vállalatok jövedelmének jelentős részét az állam elvonta, és továbbra is gazdaságtalan egységek támogatására fordította. Ugyanez a logika érvényesült a fogyasztásban. Az alapvető közszükségleti cikkek alacsony árait, a szolgáltatások kvázi ingyenességét fenntartották. Tiltott téma maradt a teljes foglalkoztatottság – szó sem lehetett a gazdaságtalanul termelő nagyüzemek leépítéséről, netán felszámolásáról, ezáltal a munkanélküliség megjelenéséről. A párt irányító és kezdeményező szerepe még a gazdaság területén is változatlan maradt. Kialakultak azonban az államgazdaság különféle szektorainak (nagyvállalatok, nehézipar, energetika, mezőgazdaság) vezetőiből a politikai irányítóival alkudozó, de azzal össze is fonódó „lobbik”.

Vége

A reformfékek beépítése, a fokozatosság–folytonosság szemlélete és a felemás reformelkötelezettség az egész folyamatot kiszolgáltatta a kelet-európai térség politikai változásainak. Ez eleinte az újításnak kedvezett. 1968-ban a magyarhoz hasonló reformtervek születtek Csehszlovákiában is. Ott azonban egy kedvező személyi változás nyomán (1967 decemberében a sztálinista Antonín Novotný helyébe Alexander Dubčeket választották a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának) a gazdasági és politikai megújulás párhuzamosan haladt. 1968 tavaszán Prágában nyílt, csaknem teljesen szabad vita indult a csehszlovákiai szocializmus múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az új pártvezetés egyenesen ösztönözte a vitát és mind szabadabb teret biztosított a társadalmi önszerveződésnek. „Emberarcú szocializmus” néven egy piac vezérelte államgazdaság és korlátozottan plurális politikai rendszer körvonalazódott. A prágai tavasz leverése megmutatta, hogy a szovjetek nem engedik az óvatos politikai reformokat, sőt később Magyarországon még a gazdaságiakat sem.

Kádárt 1972. február 11-iki moszkvai látogatásán Brezsnyev szovjet pártfőtitkár nyíltan kérdőre vonta a gazdasági reformok, illetve azok „aggasztó következményei” miatt, sőt 1972. november 26-án a tököli szovjet katonai légibázisra személyesen ellátogatva ultimátumszerűen követelte a reformok leállítását. Kádár egyensúlyozni próbált a párt irányzatai között, ezért 1972 májusában meglebegtette a visszavonulását, amivel leszerelte a reform belső ellenfeleit, a párt bal szárnyát (Biszku Béla, Gáspár Sándor, Komócsin Zoltán stb.), 1974-ben pedig a meggyengült reformereket váltotta le (Fehér Lajos, Nyers Rezső, Aczél György, 1975-ben Fock Jenő stb.).

Később

Kádár János az 1956-os forradalom eseményeiből azt a tanulságot vonta le, hogy a kommunista rendszer békés társadalmi elfogadását csak az életszínvonal folyamatos emelésével biztosíthatja. A belső gazdasági feltételek ehhez nem voltak elegendőek, a reform kudarca nyomán azonban világos lett, hogy a politika nem járul hozzá az alacsony hatékonyságú tervutasításos gazdaság piaci átalakításához. Az 1973-as olajválság után az arab államok olajárbevétele megnőtt, ez olcsóbbá tette a hiteleket a világpiacon. A belső és a külső tényezők összekapcsolásával megszületett a Kádár-rendszer külső forrásokból való finanszírozásának a gondolata. Fekete János vezetésével új gazdaságpolitikai irány bontakozott ki az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek közepéig: a termelés helyett a pénzügyek kerültek a középpontba. A kommunista ország belépett a nemzetközi pénzügyi intézményekbe, ez tette lehetővé a hitelfelvételt. A felduzzadó államadósság mértéke azonban titok maradt egészen a rendszerváltásig.

Értékelése

Az új gazdasági mechanizmus párton belüli ellenzéke végig attól tartott, hogy a reformok következetes végigvitele megbuktatja a szocialista rendszert, a támogatói viszont abban hittek, hogy stabilizálni fogja azt. Melyik az igaz? Erre a kérdésre már sosem kaphatunk választ, de annyi elmondható, hogy az intézkedések a mezőgazdaságban voltak a legsikeresebbek, ahol a termelőszövetkezetek önállósodásával és a háztáji gazdaságok engedélyezésével jelentős életszínvonal-emelkedés következett be. Az 1980-as évek végén Kínában hasonló reformokat vezetett be a Kínai Kommunista Párt Teng Hsziao-ping alatt, ami erős gazdasági növekedés mellett egyelőre nem sodorta veszélybe az ottani kommunista diktatúrát.

A reform politikai kudarca ellenére fontos szerepet játszott a hatalomgyakorlás civilizálásában, tompítva a Nyugaton megfogalmazódó, polgári szabadságjogokat követelő kritikákat, és valamelyest csökkentette a belső ellenzék kialakulásának veszélyét.

Források

• Magyar Virtuális Enciklopédia, Romsics Ignác, MTA 2004
• Rainer M. János: Magyarország története. A Kádár-korszak 1956–1989, Kossuth Kiadó, 2010 ISBN 978 963 09 5700 7
• Tölgyessy Péter előadása érinti a témát 1