„António de Oliveira Salazar” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a r2.7.3) (Bot: mr:अन्तानिओ द ऑलिव्हेरा सालाझार cseréje a következőre: mr:अँतोनियो दि ऑलिव्हेरा सालाझार |
|||
59. sor: | 59. sor: | ||
[[Kategória:1889-ben született személyek]] |
[[Kategória:1889-ben született személyek]] |
||
[[Kategória:1970-ben elhunyt személyek]] |
[[Kategória:1970-ben elhunyt személyek]] |
||
[[en:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[an:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[ar:أنطونيو سالازار]] |
|||
[[az:Antoniu di Oliveyra Salazar]] |
|||
[[be:Антоніу ды Алівейра Салазар]] |
|||
[[bg:Антониу ди Оливейра Салазар]] |
|||
[[ca:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[cs:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[da:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[de:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[eo:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[es:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[et:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[eu:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[fa:آنتونیو ده الیویرا سالازار]] |
|||
[[fi:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[fr:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[gl:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[he:אנטוניו דה אוליביירה סלזר]] |
|||
[[hr:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[id:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[io:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[is:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[it:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[ja:アントニオ・サラザール]] |
|||
[[ka:ანტონიუ დი სალაზარი]] |
|||
[[ko:안토니우 드 올리베이라 살라자르]] |
|||
[[la:Antonius de Oliveira Salazar]] |
|||
[[lb:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[mr:अँतोनियो दि ऑलिव्हेरा सालाझार]] |
|||
[[my:ဆယ်လဇာ]] |
|||
[[mzn:آنتونیو سالازار]] |
|||
[[nl:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[nn:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[no:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[oc:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[pl:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[pt:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[ro:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[ru:Салазар, Антониу ди]] |
|||
[[sco:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[simple:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[sk:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[sl:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[sr:Антонио де Оливеира Салазар]] |
|||
[[sv:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[tr:António de Oliveira Salazar]] |
|||
[[uk:Антоніу де Олівейра Салазар]] |
|||
[[wa:Salazar]] |
|||
[[xmf:ანტონიუ დი სალაზარი]] |
|||
[[zh:萨拉查]] |
A lap 2013. március 6., 12:24-kori változata
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
António de Oliveira Salazar (Vimiero, 1889. április 28. – Lisszabon, 1970. július 27.) pénzügyi szakember, politikus, Portugália diktatorikus hatalmú miniszterelnöke volt 1932-től 1968-ig. Nevéhez fűződik országa gazdaságának konszolidálása, majd a gyarmatok megtartásáért vívott kétségbeesett háború, az ezt követő gazdasági válság, valamint az autoriter Estado Novo kialakítása.
Ifjúkor, tanulmányok
Salazar a Coimbrától nem messze fekvő Santa Comba Dão nevű kisvároshoz tartozó Vimieróban született egy számadótiszt gyermekeként. Papnak készült, Viseuban egyházi iskolába járt, majd Coimbrában végezte el az egyetemet 1914-ben. Hamarosan ugyanitt politika-gazdasági előadó lett. Bár pappá nem szentelték, mindvégig aszkétikus életvitelt folytatott. Mély vallásossága révén kezdettől fogva az 1910-ben kikiáltott, szekularizációt és egyéb egyházellenes intézkedéseket foganatosító köztársaság ellenzői közé tartozott.
Politika keresztényszocialista alapokon
A tanárként is aktívan politizáló Salazart az 1921-es választásokon a Katolikus Centrumpárt színeiben beválasztották a Nemzetgyűlésbe (Assemblia Nacional), ám helyét nem foglalta el, ugyanis hasztalannak gondolta az ilyesféle politizálást. 1926-ban Gomes da Costa tábornok katonai puccsot hajtott végre, ám uralma nem volt tartós: magas rangú tisztek váltogatták egymást az államfői poszton, és a királyságot sem restaurálták. Salazar 1926 júniusában az egyik ilyen tiszt, José Mendes Cabeçadas kormányának pénzügyminisztere volt, de mindössze öt napig viselte a tisztséget: látva, hogy milyen instabil a vezető körök helyzete, visszavonult Coimbrába és a Novidades című katolikus lap hasábjain 1927 decembere és 1928 januárja között cikksorozatban kritizálta a katonai kormányzat 12 millió fontnyi népszövetségi hitelkérelmét.
Salazar, a pénzügyi mágus
1928 márciusában Óscar Carmona tábornok lett az államfő, aki a republikánus José Vicente de Freitas őrnagyot nevezte ki kormányfővé, aki Salazart hívta meg a pénzügyminiszteri posztra. A tekintélyes szakember kemény feltételekkel volt hajlandó elfoglalni a tárcát: gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakorolhatott minden minisztérium költségvetése felett. Centralizált monetáris politikájával, a bevételi források növelésével és a kiadások csökkentésével hamarosan sikereket ért el. Egyensúlyba hozta az államháztartást, sőt hosszú idő után először Portugália pozitív mérleggel zárhatta az évet intézkedéseinek köszönhetően.
Salazar a Freitas után kinevezett Artur Ivens Ferraz és az őt követő Domingos Oliveria kormányában is megőrizte a pénzügyminiszteri tárcát. Első sikeres évétől kezdve egyre inkább ő tűnt a káosz egyetlen lehetséges megoldójának. Salazar tekintélye nemsokára beárnyékolta a jelentéktelen katonai kormányokét is, és lassanként kiformálódott támogatóinak tábora. Az egyház benne látta a köztársasági antiklerikalizmus szétzúzóját, a nagytőkések rengeteg hasznot húztak a gazdasági stabilizációjából, az értelmiség és a katonaság egy része pedig azonosult antiliberális, antikommunista, autoriter nézeteivel.
Portugália diktátora
Salazar pénzügyminiszterként hosszú távú politikai terveket is kovácsolt, és elképzeléseit egy erős, tekintélyelvű államról már 1930-ban felvázolta beszédeiben. A hadsereg elfogadta, és Oliveira tábornok kormányának lemondásakor, 1932. július 5-én Carmona elnök Salazart tette meg kormányfőnek. Az új miniszterelnök 1933-ban új, korporativista szellemiségű alkotmányt adott ki, amivel megteremtette az „Új Államot” (Estado Novo), melynek 35 éven át maradt teljhatalmú ura.
A Portugál Estado Novo
Az új alkotmány értelmében a miniszterelnök – Salazar – csak az államelnöknek volt felelős, noha valójában ő irányította az országot. (Egyébként miniszterelnöksége alatt hárman töltötték be a köztársasági elnöki hivatalt: Carmona 1951-ben bekövetkezett haláláig, az önállósodni kívánó Francisco Craveiro Lopes 1958-ig, majd Américo Tomás, aki 1974-ig, a rendszer bukásáig maradt hivatalban.) Miniszterelnöksége mellett a spanyol polgárháború és a második világháború idején ő viselte a kül- és hadügyminiszteri hivatalt is.
Csak egy párt, a Salazar vezette Nemzeti Unió (Uniăo Nacional) működését engedélyezték, bár ennek sem volt jelentős beleszólása az egyszemélyi uralomba. Rendszeresen tartottak ellenzék nélküli választásokat. Portugáliában a nők ekkor nyerték el a – valójában értéktelen – szavazati jogot. A parlament eljelentéktelenedett. Létrejött a Korporációk Kamarája, ami olasz fasiszta mintára a gazdaság különféle ágazatainak dolgozóit, munkaadóit és értelmiségijeit tömörítette a független szakszervezetek helyett. Az ellenzéket a politikai rendőrség (PIDE) felügyelte. Bár Salazar rezsimjét szokás fasisztának bélyegezni, ő maga soha nem tekintette magát ilyennek, és be is tiltotta a Benito Mussolini eszméivel rokonszenvező Nemzeti Szindikalizmust. A vezető politikai csoportnak nem volt egységes ideológiája, bár a világháború végéig használatban voltak különféle fasiszta-náci szimbólumok és gesztusok (például karlendítéses köszönés). Valójában az egész Új Állam irányítása egy személyben Salazar kezében összpontosult, az ő elképzelései alkották a hivatalos ideológiát.
A világháború után Salazar látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal (Movimento de Unidade Democrática) szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze az 1958-as elnökválasztásokon forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező Humberto Delgado tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltje, Américo Tomás fölényét. A korábbi elnök, Lopes a honvédelmi miniszterrel, Júlio Botelho Monizzal és más elégedetlen katonatisztekkel puccsot kísérelt meg a miniszterelnök ellen 1961-ben, de a rosszul előkészített szervezkedést idejekorán felszámolták. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak.
Salazar országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. Az munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.
Salazar külpolitikája
Nem utolsósorban gazdaságpolitikájának köszönhetően az Új Állam fennállása során jó kapcsolatokat ápolt minden nagyhatalommal, a kommunista Szovjetunió kivételével. A szomszédos Spanyolországban zajló polgárháború idején (1936–1939) a portugál kormányzat – bár aláírta a be nem avatkozási egyezményt – egyértelműen a nemzetiek mellé állt: nem csak megtagadta a független külföldi megfigyelők Portugáliába jövetelét, hanem német és olasz csapatokat, körülbelül 20 000 portugál önkéntest, illetve anyagi természetű utánpótlást szállított Franco seregének. A menekülő köztársaságiakat sem fogadta be.
A második világháború kezdetén Salazar a semlegességet választotta, és 1939-ben ő terjesztette a Caudillo elé a kölcsönös védelemről és semlegességről szóló Ibériai Paktumot. Bár voltak radikális portugál csoportok, amelyek előnyösnek ítélték Portugália részvételét a tengelyhatalmak oldalán Nagy-Britannia ellen, és Salazar is a Tengely erőivel szimpatizált, hadba lépésre mégsem került sor. Ebben szerepe volt, hogy 1941–1945 között a japán haderő megszállva tartotta Makaó és Kelet-Timor portugál gyarmatokat. A német vereségeket látva, 1943-ban Salazar felajánlotta az Azori-szigeteket flotta-támaszpontul a szövetséges erőknek, és a portugál gyarmatokon kibányászott krómot és rezet is rendelkezésükre bocsátotta, de nem üzent hadat a tengelyhatalmaknak. A holokauszt idején körülbelül százezer zsidó lelt menedékre Portugáliában.
1949-ben Portugália a NATO tagja lett. Az ENSZ-be viszont csak 1955-ben léphetett be, addigi kísérleteit a Szovjetunió, mint állandó tag, megvétózta.
Gyarmati háborúk
Portugália semlegességét egyfelől a hagyományosan jó brit-portugál kapcsolatok, másfelől pedig Salazar gyarmatokra támaszkodó gazdaságpolitikája indokolta. Az 20. század közepéig portugál kézben voltak az Azori-szigetek, Madeira, a Zöld-foki-szigetek, São Tomé és Príncipe, Angola (és Cabinda), Portugál Guinea (ma Bissau-Guinea), Mozambik, Indiában Goa, Damão és Diu, illetve Makaó Kínában, és Kelet-Timor Indonéziában, azaz a kisebbik ibériai ország a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt. Salazar igyekezett önellátásra ösztökélni a gyarmatokat, miközben nagy hasznot húzott az ott termelt árucikkek eladásából. Mivel létfontosságú volt az ország számára a gyarmatbirodalom, nem vette figyelembe az 1960-as ENSZ-határozatot a gyarmatok kiürítéséről, helyette tartományokká szervezte át a területeket.
1961-ben az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket. Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi, minimálisan ellátott adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő jelentős részét (1974-re mintegy 80%-át, kb. 140000 embert) Afrikába helyezve fenntartsa a rendet. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám az államgazdaság igencsak megsínylette a kiadásokat. A gyarmati háborúk Salazar halála után, a hetvenes években értek véget a helyiek győzelmével.
Salazar halála, az Estado Novo vége
1968-ban a teljhatalmú miniszterelnök egy otthoni baleset következtében súlyos agykárosodást szenvedett, így Tomás köztársasági elnök kénytelen volt lemondatni. A helyére a Nemzeti Unió egy mérsékeltebb irányvonalat képviselő politikusát, a korporativista alkotmány egyik kidolgozóját, Marcello Caetanót nevezték ki kormányfőnek. Salazar nem tudott a kinevezésről, ugyanis kómás állapotban kórházban élte le élete utolsó másfél évét.
Elődje: Júlio Domingos de Oliveira |
Portugália miniszterelnöke 1932–1968 |
Utódja: Marcello Caetano |