Mercury–Atlas–8

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Sigma 7 szócikkből átirányítva)
Mercury Atlas-8
Sigma 7
Sigma 7 insignia.jpg
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Ország USAUSA
Űrügynökség NASANASA logo.svg
Hívójel Sigma 7
Személyzet Walter Schirra
Tartalék személyzet Gordon Cooper
Hordozórakéta Atlas LV-3B 113-D
NSSDC ID 1962-052A
A repülés paraméterei
Start 1962. október 3.
12:15:11 UTC
Starthely Cape Canaveral
LC 14
Keringések száma 6
Földet érés
ideje 1962. október 3.
21:28:22 UTC
helye é. sz. 32° 07′ 30″, ny. h. 174° 45′ 00″
Időtartam 9 óra 13 perc 11 mp
Űrhajó tömege 1964 kg
Megtett távolság 231 718 km
Pálya
Perigeum 153 km
Apogeum 285 km
Pályahajlás
Föld körül 32.5°
Periódus
Föld körül 89 perc
Előző repülés
Következő repülés
Aurora 7
Faith 7
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mercury–Atlas–8 témájú médiaállományokat.

A Sigma 7 az amerikai Mercury Atlas-8, az utolsó előtti Mercury űrhajó hívójele volt. Walter Schirra ezzel a repüléssel a harmadik amerikai asztronautává vált, aki orbitális pályán megkerülte a Földet.

Az első hosszabb távú amerikai űrmisszió egyben az első, minden részletében hibátlan Mercury-repülés volt. Első ízben történt leszállás a Csendes-óceánra (közel a dátumválasztó vonalhoz a Midway-szigeteknél). Az út legnagyobb részében az űrhajó automatikus vezérlőrendszerét tesztelték (Schirra szavai szerint "Csimpánz-üzemmódban" repült). Az űrhajós eközben csillagok pozícióján alapuló navigációs kísérleteket végzett.

Személyzet[szerkesztés]

Beosztás Asztronauta
Űrhajós Walter Schirra
(2) űrrepülés

Tartalék személyzet

Beosztás Asztronauta
Tartalék űrhajós Gordon Cooper
(2) űrrepülés

(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Walter Schirra sajtóportréja


Előzmények[szerkesztés]

Az 1950-es évek második felében egy politikai presztízscsata, az ún. űrverseny alakult ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelynek technikai célja minél több űrteljesítmény elsőkénti teljesítése volt. Az űrverseny első „fordulója” különböző műholdak és űrszondák űrbe juttatása volt, amelynek során a Szovjetunióé lett az elsőség a Szputnyik–1-gyel. Ezt követően a következő logikus lépés egy ember világűrbe juttatása volt, amelyre szovjet részről a Vosztok-programot, amerikai részről a Mercury-programot indították el azzal reménnyel, hogy a világ első űrhajósát bocsátják fel általa. A NASA hivatalosan 1958. december 17-én indította el a Mercury-programot, amelyben a McDonnell repülőgépgyár áltat fejlesztett űrkabinban terveztek a Kármán-vonal (a fizikai törvények alapján, a világűr határaként 100 km-es magasságban meghúzott vonal) fölé küldeni űrhajósokat a különböző haderőnemeknél fejlesztett, átalakított interkontinentális ballisztikus rakétákon, a Redstone-on és az Atlas-on. 1961. április 12.-én ezt a versenyt is a szovjetek nyerték, amikor sikeresen bocsátották fel a Vosztok–1-et, fedélzetén Jurij Gagarinnal. A Mercury-programra – az eredeti terv, a világelsőség elhódítása meghiúsulása miatt – innentől a mielőbbi válaszlépés, majd a Kennedy elnök által bejelentett új, minden korábbinál ambiciózusabb űrprogramhoz szükséges tapasztalatgyűjtés maradt.

Űrugrások[szerkesztés]

Gus Grissom a repülési tervet tanulmányozza a Liberty Bell 7 startja előtt

A repülés kulcsa, a vadonatúj, az USA-ban egyedüliként egy 1,5-2 tonnás tárgy első kozmikus sebességre gyorsítani képes Atlas rakéta meglehetősen megbízhatatlanul teljesített és a tesztrepüléseken több hiba merült fel, amelynek következtében a NASA nem engedélyezhette az első éles emberes kísérletet. (Az Atlas indítása a szűzfelszállásától a Mercury-Atlas–4-ig bezárólag katonai fegyverkísérletben 57-ből 22 alkalommal volt sikertelen, vagy részben sikertelen, míg űrrepülési felhasználásra (pl. a SCORE műhold pályára állítására, vagy felderítő műholdak felbocsátására, illetve magán a Mercury programon belül) 11 alkalomból mindössze 4-szer volt sikeres a repülés, a többi 7 alkalomban a rakéta hibásan működött.[1][2])

A NASA ezért még 1960 végén döntött a tesztrepülések folyamatának megváltoztatásáról. Az orbitális tesztek elhúzódó problémái és az ebből fakadó késlekedés miatt felmerült az alternatíva, hogy egyszerűbb, olcsóbb módon teszteljenek, másrészt hamarabb lehetett vele egy kvázi űrrepülést kivitelezni a közvélemény számára. Ez a lehetőség a szuborbitális repülés, vagy más néven az ún. űrugrás volt. Ennek során csak a földfelszíntől mért távolság tekintetében érték el a világűrt egy űrhajóval (a FAI által lefektetett szabályrendszer értelmében messze nem), de ezzel a későbbi igazi űrrepülés legtöbb fizikai paraméterét modellezni lehetett, különösen a kritikusnak számító légkörbelépést, hozzávetőleg a teljes orbitális teszt költségének 40%-ért. Amikor Gagarin repülésére hamarjában kellett valami válaszlépés a közvélemény megnyugtatására a tesztrepüléseket „előléptették” űrrepüléssé.[3][4][5]

Több automata üzemmódban, majd egy majommal végzett kísérleti repülés után 1961. május 5-én Alan Shepard szállt fel Cape Canaveralről a Freedom 7 fedélzetén, hogy egy 15 perc 22 másodperes repülés végén 487 kilométerrel távolabb sikeresen leszálljon az Atlanti-óceánon. A repülés csúcspontján mért 187,4 kilométeres magassággal Shepard a 100 kilométer magasan húzódó elméleti határ, a Kármán-vonal felett járt, fizikai értelemben a világűrben, ezzel teljesítve a NASA „propagandacélját”. 1961. július 21-én az űrügynökség egyfajta íratlan szabály szerint – miszerint a lehető legrövidebb időn belül meg kellett ismételni a szabályt, hogy az űrversenybeli ellenfél lássa, hogy tudatos repülésekről van szó és az első kísérlet sem a véletlen szerencse műve volt – megismételte a repülést. Ezúttal Gus Grissom szállt fel a Liberty Bell 7 névre keresztelt Mercury űrhajóban, hogy Shepardhoz hasonlóan egy negyedórás út során 190 kilométer magasságot elérve szálljon le az óceán vizére. Bár maga a repülés rendben lezajlott és a műveleteket sikeresnek is ítélte a NASA, a leszállás után egy új fejlesztésű, első ízben kipróbált lerobbantható kabinajtó meghibásodott, véletlenül lerobbant nagy mennyiségű tengervizet engedve a helikopteres kiemelésre várakozó kabin belsejébe, amely események hatására maga az űrhajó elsüllyedt a 4500 méter mély tengerfenékre, Grissom pedig kis híján megfulladt. A tesztek ezen formáját sikeresnek minősítették, a közvélemény valamelyest megnyugodott, de a tervekben szereplő további két űrugrásos tesztrepülést törölte és minden erejét az orbitális repülés előkészítésére összpontosított a továbbiakban az űrhivatal.[3][4][5][6][7]

Szovjet teljesítmények[szerkesztés]

Jurij Gagarin, German Tyitov és Nyikita Hruscsov a Vörös téren ünnepel a két sikeres szovjet űrrepülést követően

A Szovjetunió az űrverseny során végig titokban, de ugyanazokkal a célokkal végzett fejlesztéseket és konkurált az amerikaiakkal. A Szputnyik-programhoz hasonlóan az első ember űrbe juttatásában is meg akarták előzni az amerikaiakat és ennek érdekében elindították a Vosztok-programot. A nyilvánosságot kerülve kiválasztottak 6 jelöltet, illetve Szergej Koroljov vezetésével kifejlesztették a megfelelő teljesítményű Vosztok-K (8K72K) rakétát és a Vosztok űrhajót és a sikeres tesztsorozat végén az amerikaiakat ismét megelőzve, 1961. április 12-én felbocsátották a Vosztok-1-et, fedélzetén Jurij Gagarinnal. Az amerikaiak ismét átélték a Szputynik-1 idején megtapasztalt érzést, ismét alulmaradtak az űrversenyben. Shepard és Grissom repülése csak szépségtapasz volt a vereségre, ám a szovjetek hamarosan emelték a tétet: 1961. augusztus 6.-án German Tyitov startolt a Vosztok-2 fedélzetén és több mint egy napig repülve, 17 Föld körüli keringést teljesített.[8][9][10]

Az amerikai közvélemény elvárása Tyitov repülése után az volt, hogy legalább még abban az évben repüljön egy amerikai űrhajó Föld körüli pályán, de végül ez sem sikerült. A Friendship 7 1962 februárjában repült, majd Carpenter 1962. májusában duplázott, amellyel legalább a repülések számában utolérték a szovjeteket, még ha az időtartamban reménytelenül le is voltak maradva. 1962. augusztus 11-én azonban újabb hidegzuhanyként érte az amerikaiakat, amikor a következő szovjet űrhajó, a Vosztok-3 elstartolt a bajkonuri űrrepülőtérről, majd a meglepetés még nagyobb lett, amikor másnap, 1962. augusztus 12.-én egy újabb űrhajó, a Vosztok-4 sikeres startját jelentette be a TASSZ hírügynökség. A Vosztok-3 űrhajósa, Andrijan Nyikolajev 65, a Vosztok-4 utasa, Pavel Popovics 48 Föld körüli fordulatot tett, előbbi 4, utóbbi 3 napot töltött a világűrben, a szimultán repülés meghaladta a 3 napot és a két űrhajó 5 kilométeres közelségben is járt egymáshoz (az amerikaiak egy ideig azt hitték, hogy a szovjetek az űrrandevút is megkísérlik). A Vosztok-program végérvényesen legyőzte a Mercury-t, mivel a Mercury űrhajót eleve nem tervezték ilyen hosszú repülésre és meg sem kísérelhettek vele a szovjetekével felérő teljesítményt végrehajtani.[11]

Orbitális repülések[szerkesztés]

John Glenn fotója a földfelszínről az első amerikai orbitális repülésről

A Vosztok-1 repülésével ismét elvesztett verseny okozta presztízsveszteséget követően az USA mindenképpen választ kívánt adni a szovjet teljesítményre saját űrhajósa felbocsátásával. Több sikertelen, majd sikeres automata próbarepülés, majd Enos csimpánz orbitális tesztútja után 1962. február 20-án felbocsátotta az első olyan Mercury-t, a Friendship 7-et amely elé 3 Föld körüli keringést tűztek ki célul. Az Atlas rakéta tökéletes teljesítménye nyomán először állt amerikai űrhajó pályára a Föld körül. Glenn a tervezett 3 fordulatot tette meg, közben a földfelszín megfigyelésével, a saját és az űrhajó állapotának jelentésével és a Mercury kézi irányításával kapcsolatos feladatokat végezve. A repülés során kisebb-nagyobb problémák merültek fel: az egyik kormányfúvóka meghibásodott, folyamatosan eltérítve az űrhajót a kívánt térbeli helyzettől, amit Glennek folyamatos „ellenkormányzással” kellett kompenzálnia és a hőpajzsot a helyén tartó ún. leszálló csomag rögzítését felügyelő érzékelő meghibásodott, ami szinte végig a repülés alatt azt a félelmet gerjesztette, hogy a légkörbelépés közben a hőpajzs leeshet és az űrhajós meghal. A problémák ellenére az űrhajó végül jól teljesített, Glenn repülése teljes sikert hozott.[12][13]

Az Aurora 7 a leszállása után a mentésre várva

A Mercury–Atlas–6 sikerét követően az űrversenyben kialakult egyfajta hallgatólagos „szabálynak” megfelelve nem sokkal később a NASA megismételte a repülést. Egy ugyanúgy 3 keringésre tervezett repülésen 1962. május 24-én – egy legénységjelölési intermezzo után, amikor a szívproblémával diagnosztizált Deke Slaytont Scott Carpenterre cserélték – startolt az Aurora 7. A második orbitális repülésre küldött űrhajós ismét tökéletesen működött, Carpenter pedig elődjéhez képest más jellegű, kibővített kísérleti programot végzett vizuális megfigyeléssel, fényképezéssel. A repülés azonban végül nem lett olyan sikeres, mint Glenné, elsősorban amiatt, hogy Carpenter elrontott néhány, az űrhajó kézi irányításával kapcsolatos teendőt és túl sok üzemanyagot fogyasztott, valamint a leszálláskor magát az űrhajót sem sikerült a kívánt helyzetbe forgatnia. A hibák eredményeként durván eltért a tervezett és a tényleges leszállási pont, Carpenter több mint 400 kilométerre volt onnan, ahová várták, ráadásul a rádiókapcsolat is megszakadt vele és egy óráig a NASA és a repülést élőben nyomon követő sajtó azt hitte, az űrhajós meghalt a visszatérés közben. Végül a kutató-mentő szolgálat megtalálta és a USS Intrepid fedélzetére emelte Carpentert, így szerencsésen záródott a második orbitális repülés is.[14]

A repülés előkészítése[szerkesztés]

A Mercury–Atlas–7 leszállása után a Mercury-program válaszút elé került: a korábbi tervek szerint újabb három keringéses repülés következett volna, ám a Vosztok–2 egy napot is meghaladó időtartamú útja azt mutatta az amerikaiaknak, hogy ettől több kell, ha állni akarják a versenyt. 1962 közepére maga a NASA is úgy gondolta, hogy a kezdeti tapasztalatok elegendőek a továbblépéshez. A tapasztalatszerzésre a Kennedy elnök által 1961. május 25-én kitűzött cél, a holdraszállás miatt mindennél nagyobb szükség volt. A Kongresszus sok képviselője pedig nyíltan arra sarkallta az űrhivatalt, hogy érjék utol a szovjetek 17 keringéses teljesítményét. A sajtó is az egynapos időtartamról spekulált. Azonban a Mercury űrhajót nem ilyen hosszú repülésre tervezték, egy 17, vagy több keringéses repülés túl merész lépés lett volna, a NASA ezért egy köztes megoldásban, egy 7 keringéses repülésben kezdett gondolkodni, mielőtt – előbb műszakilag is alkalmassá téve a Mercury kabint rá – belevágtak volna Tyitov utolérésébe. 1962. június 27.-én a NASA nyilvánosan is bejelentette, hogy a Mercury teljesítette az elé kitűzött célt, ezért új célokat tűznek ki és a következő repülésre, szeptemberben egy 7 keringéses küldetést terveznek.[15]

A 16. gyári szám Mercury űrhajó (a későbbi Sigma 7) az „S” hangárban a repülés előtti szerelés közben

Mielőtt nyilvánosságra hozta volna a következő repülés céljait, a NASA alaposan megfontolta a műszaki és orvosi szempontok szerint, hogyan léphet tovább és még 1962 februárjában nekiláttak a részletes tervezésnek. Ekkor tették le az alapot, hogy a cél egy 18 keringéses repülés, ám ehhez egy közbenső lépés – egy hat vagy hét keringéses repülés – szükséges. A repülés meghosszabbításának problémái az űrhajó kapacitásaiban, illetve a biztonsági előírásokban rejlő korlátok voltak. A szűk keresztmetszetet az elektromos energia, az oxigén és a manőverező hajtóművek üzemanyag készletei, valamint a rádió nyomon követő és mentőerők korlátos rendelkezésre állása jelentették. Az elektromos energia szűkösségét takarékossággal próbálták megoldani, mivel plusz akkumulátorok beszerelését nem tartották megfelelő megoldásnak a tömegnövekedés miatt. Egy három keringéses repülés 7080 wattóra fogyasztással járt, 7 keringés pedig fajlagosan ugyan kevesebbel (11190 wattórával), ám ez a rendelkezésre álló 13500 wattórás kapacitásból csak 6,7%-nyi tartalékot hagyott, szemben a 10%-os biztonsági előírással. A McDonnell mérnökei kidolgoztak egy tervet, miszerint, ha a repülés bizonyos fázisaiban lekapcsolnak egyes berendezéseket (pl. a telemetriai jeladót és a radart), a felhasználás csökkenthető és a tartalék elérheti a kényelmes 15%-os szintet. Az űrhajós által belélegezhető oxigén is kevésnek mutatkozott: a számítások szerint az effektív felhasználás 2 kg gáz lett volna hét keringés alatt, ami a biztonsági előírásokat és a kabin természetes nyomásvesztését is kalkulálva 3,9 kg-os szükségletet jelentett, ezzel szemben csak 2 db 1,8kg-os befogadóképességű tartály állt rendelkezésre. A mérnökök két megoldást is javasoltak, egyrészt némi átalakítással a korábbi 1000 köbcentiméter percenkénti veszteséget le lehetett vinni 600 köbcentiméter/percre, valamint az űrhajós légzésével keletkező széndioxid kiszűréséért felelős lítium-hidroxid szűrők kapacitásának 17%-os növelésével a veszteséget és a felhasználást a tartályok biztosította értéken belül lehetett tartani. [16]

A legkritikusabb pont az űrhajó térbeli helyzetének szabályozására használt kormányhajtóművek üzemanyagellátása volt. A kis hajtóműveket mind automatikus, mind manuális üzemmódban kellett tudni üzemeltetni és a két irányítási módnak külön üzemanyagrendszere volt. A NASA mérnökei azt javasolták, hogy legyen kapcsolat a két üzemmód között, amivel optimalizálni lehet az üzemanyagmaradékot (azaz nem kell külön-külön mindkét rendszerben biztonsági tartalékot hagyni, hanem mindkét üzemmódhoz hozzá lehessen rendelni ugyanazt a biztonsági tartalékot. Ezzel az egyszerű megoldással sikerült a biztonsági határon belül tartani a készleteket. Végül az utolsó probléma a leszállási térséggel, illetve annak mentő- és rádió követőhajókkal való lefedése volt. A hét keringéses repülés az optimális leszállási helyet áthelyezte az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra. A tervezők szerint ez nem okozott gondot, Pearl Harbourből a Haditengerészet viszonylag könnyen le tudta fedni a tervezett leszállási térséget. Azonban a számítások átvizsgálásakor mégis felmerült egy lényegi probléma: a mérnökök egy kisebb hibát találtak a röppályaszámításban, ami odébb helyezte a hetedik keringés végén kijelölt leszállási térséget. A hiba azt jelentette, hogy a szigorú műveleti szabályok szerint (legkésőbb 18 órával a leszállás után mindenképpen ki kellett emelni az űrhajóst, szálljon le akárhová is), a hetedik keringésben kijelölt leszállóhely miatt a mentőerők nagyságát mindenképpen meg kellett volna növelni, szemben azzal, hogy ha csak 6 keringést terveznek, mert akkor a meglevő haditengerészeti kapacitás is elegendő. A NASA a számítások nyomán úgy döntött, hogy csak 6 keringést visz végig a Mercury–Atlas–8.[16]

Az űrhajós kiválasztása 60 nappal a tervezett start előtt megtörtént. 1962. július 27-én a NASA Wally Schirrát jelölte ki hivatalosan a repülésre[17]. Schirra volt a Mercury–Atlas–7 tartalék űrhajósa és így végigcsinálta a három fordulatos repülés kiképzését Carpenter mellett. Az Aurora 7 legénységválasztásánál Deke Slaytonnál egy kisebb szívrendellenességet állapítottak meg, ami sok változást és kényszert indukált a későbbi repüléseken. Slayton kiesésével az egy későbbi repülésre tervezett Scott Carpenter lépett előre és a NASA-nak összesen két, még nem repült pilótája maradt, Schirra és Gordo Cooper. Kettejük közül Schirrának volt már tartalék kiképzése, ezért ő repülhetett legközelebb, Cooper pedig elvégezhette az első tartalék kiképzését.

A NASA szakemberei az űrhajóst érintő feladatokat is újratervezték. A repülés legfőbb feladatává a hajtóanyag és az áram megtakarítását tették, Schirra olyan feladatokat kapott, amelyek nem, vagy csak alig fogyasztottak ebből a két erőforrásból. Így összesen egy vizuális megfigyelést kellett Schirrának elvégeznie: Ausztráliában, Woomera mellett egy 140 millió kandela erősségű fényforrást kellett megpillantania, valamint 4 db 1 millió kandelás fényvillanást. Ezen kívül meteorológiai és földrajzi cél fotókat kellett az űrhajósnak készítenie a repülés során. Passzív (az űrhajós tevékenységétől független) kísérletképpen az űrhajó külső felületére helyezett elemek (különböző anyagú hőálló panelek, berillium csempék és fehérre festett felületek) hőelnyelését és reakcióját mérték a hőhatásokra.[17]

Repülés[szerkesztés]

Felszállás[szerkesztés]

A felszállásra 1962. október 3.-án 7:15:11-kor (12:15:11 UTC) került sor.

Keringés[szerkesztés]

Wally Schirra végül 6 keringést teljesített, 9 óra 13 perc 11 másodperces repülési idővel.

Leszállás[szerkesztés]

A leszállásra A Csendes-óceánon került sor és minden várakozáson felül pontos lett, a tervezett leszállási ponttól 4,5 kilométerre, a mentésre kiküldött USS Kearsarge hordozótól mindössze 800 méterre csobbant a tengerbe a Szigma 7

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Jonathan McDowell: Orbital and Suborbital launch database – Atlas (angol nyelven). Jonathan's Space Page. (Hozzáférés: 2016. március 24.)
  2. Mark Wade: Encyclopedia Astronautica – Atlas (angol nyelven). Encyclopedia Astronautica. (Hozzáférés: 2016. március 24.)
  3. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Shepard's Ride (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 10.)
  4. ^ a b Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  5. ^ a b Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  6. Dancsó Béla: Süllyedő űrhajó:45 éve repült a Mercury-4 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  7. Dancsó Béla: Süllyedő űrhajó:45 éve repült a Mercury-4 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  8. Dancsó Béla: Ember az űrben! 45 éve repült Jurij Gagarin (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 2.)
  9. Dancsó Béla: Ember az űrben! 45 éve repült Jurij Gagarin (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 2.)
  10. Dancsó Béla: A világ legfiatalabb űrhajósa: 45 éve repült a Vosztok-2 (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 2.)
  11. Anatolij Zak: Vostok-3, -4 (angol nyelven). russianspaceweb. (Hozzáférés: 2016. június 2.)
  12. Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 1.)
  13. Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 1.)
  14. Dancsó Béla: 400 kilométeres eltévedés: 45 éve repült a Mercury-7 (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. június 1.)
  15. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Flight of Aurora 7 (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. június 6.)
  16. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Longer Legs for Mercury (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. június 6.)
  17. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Climax of Project Mercury (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. június 13.)

Források[szerkesztés]

Magyar oldalak[szerkesztés]

Külföldi oldalak[szerkesztés]