Mercury–Atlas–7

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Aurora 7 szócikkből átirányítva)
Mercury Atlas-7
Aurora 7
Aurora 7 insignia.jpg
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Űrügynökség NASA
Hívójel Aurora 7
Személyzet Scott Carpenter
Tartalék személyzet Walter Schirra
NSSDC ID 1962-019A
A repülés paraméterei
Start 1962. május 24.
12:45:16 UTC
Starthely Cape Canaveral
LC 14
Keringések száma 3
Leszállás
ideje 1962. február 20.
17:41:00 UTC
helye é. sz. 19° 29′, ny. h. 64° 05′
Időtartam 4 óra 56 perc 15 mp
Megtett távolság 122 344 km
Pálya
Perigeum 154 km
Apogeum 260 km
Pályahajlás
Föld körül 32.5°
Periódus
Föld körül 88.3 perc
Előző repülés
Következő repülés
Mercury 6 - Patch.jpgMercury–Atlas–6
Mercury–Atlas–8Sigma 7 insignia.jpg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mercury–Atlas–7 témájú médiaállományokat.

Az Aurora 7 a Mercury Atlas-7 amerikai űrhajó hívójele volt. Scott Carpenter ezzel a repüléssel a második amerikai asztronautává vált, aki orbitális pályán megkerülte a Földet.

Eredetileg Donald "Deke" Slaytont jelölték a repülésre (ez esetben a Mercury kabin hívójele Delta 7 lett volna), de pár hónappal a start előtt Slaytonnál szívproblémákat mutattak ki az orvosok, így tartaléka, Carpenter lépett előtérbe.

A repülés csupán az azt megelőző küldetés, a Friendship 7 lemásolása volt három orbitális keringéssel a Föld körül. Leszállás közben Carpenter elkésett a fékezőrakéta begyújtásával, így a kabin több, mint 400 kilométerre az tervezett leszállóhelytől ért vizet.

Személyzet[szerkesztés]

Beosztás Asztronauta
Parancsnok Scott Carpenter
(1) űrrepülés

Tartalék személyzet

Beosztás Asztronauta
Tartalék parancsnok Walter Schirra
(2) űrrepülés

(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

Scott Carpenter sajtóportréja 1962-ből


Előzmények[szerkesztés]

A Mercury-programot azzal a céllal indította el az Egyesült Államok, hogy az űrversenybeli lemaradásukat behozzák a Szovjetunióval szemben és a hidegháború eme szimbolikus frontján is visszavágjanak a Szputnyik–1-gyel, majd az azt követő űrszondákkal őket ért közvélemény előtti presztízsveszteségért. A cél érdekében Eisenhower elnök megalapította a NASA-t, ahová összpontosították a hadseregnél szétszórtan már előkészületben levő, a világűr elérést irányzó projekteket. illetve azok eszköz- és szellemi állományát. Majd 1958. október 7-én (a nyilvánosság előtt pedig 1958. december 17-én) magát a programot is elindították fő célkitűzésként a világ első űrhajósának világűrbe juttatását tűzve ki célul. Ám ezt a célt nem sikerül teljesíteni, mivel a tesztek elhúzódása miatt a szovjetek előbb, 1961. április 12-én bocsátották fel a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint a Vosztok–1 fedélzetén. Az új amerikai elnök, John F. Kennedy nyomására egy űrugrást teljesített Alan Shepard, de a fő cél egy amerikai űrhajó(s) minél előbbi Föld körüli pályára bocsátása, Gagarin teljesítményével egyező, vagy nagyobb teljesítmény bemutatása volt volt, a lehető legkisebb időkülönbséggel a szovjet első repüléséhez képest.[1]

Tesztek[szerkesztés]

A repülés kulcsa, a vadonatúj, az USA-ban egyedüliként egy 1,5-2 tonnás tárgy első kozmikus sebességre gyorsítani képes Atlas rakéta meglehetősen megbízhatatlanul teljesített és a tesztrepüléseken több hiba merült fel, amelynek következtében a NASA nem engedélyezhette az első éles emberes kísérletet. A tesztrepülések sorában a Mercury-Atlas–1 felrobbant a repülés 58. másodpercében, vélhetően a rakéta szerkezeti gyengeségének következtében, majd a Mercury–Atlas–2 sikeres repülésen feledtette a hibát. Ezt követően a szerkezetileg megerősített Atlas rakéta a Mercury–Atlas–3 repülésen ismét csődöt mondott, az irányítórendszerének hibája miatt távirányítással fel kellett robbantani. A Mercury–Atlas–4 már szerencsésebb volt és a robot űrhajóssal a fedélzeten egy Föld körüli fordulatot teljesített a Mercury kabin.[2][3][4][5]

A NASA döntése szerint a rossz megbízhatóság miatt még egy tesztrepülést kellett a programba beiktatni, mielőtt embert engedtek ülni az űrhajóba: egy majommal a fedélzeten próbálták szimulálni a későbbi emberes repülést. A Mercury–Redstone–2 mintájára, amikor Ham, a csimpánz repült és közben feladatokat oldott meg, egy Enos nevű hím csimpánzt idomítottak egy viszonylag bonyolult feladatsorra és bocsátották fel 1961. november 29-én a Mercury-Atlas–5-tel. A teszt sikeres volt, bár egy, a kormányrendszerben támadt hiba folytán három keringés helyett már a második végén le kellett hozni az űrhajót.[6]

Űrugrások[szerkesztés]

A NASA még 1960 végén döntött a tesztrepülések folyamatának megváltoztatásáról. Az orbitális repülések előkészületeinek sorozatos problémái és az ebből fakadó késlekedés miatt merült fel egy alternatíva, amely egyrészt olcsóbb teszteket tett lehetővé, másrészt hamarabb lehetett általa egy űrrepülést kivitelezni a közvélemény számára. Ez a lehetőség a szuborbitális repülés, vagy más néven az ún. űrugrás volt, amelynek során csak a földfelszíntől mért távolság tekintetében érték el a világűrt egy űrhajóval, a FAI által lefektetett szabályrendszer értelmében messze nem. A kb. 400-500 kilométeres vízszintes távolságon, parabolapályán 180-190 km magasságba emelkedő űreszközökkel a repülés legtöbb fizikai paraméterét modellezni lehetett, különösen a kritikusnak számító légkörbelépést, hozzávetőleg a teljes orbitális teszt költségének 40%-ért. Ám Jurij Gagarin sikeres repülésére válaszul a közvélemény megnyugtatására a tesztrepüléseket „előléptették” űrrepüléssé – még ha technikai értelemben hatalmas különbség is volt az amerikai és a szovjet teljesítmények között – és a Redstone rakétával felszálló első emberes repülést állították be úgy, mint Amerika első űrrepülését.[7][8][9]

1961. május 5-én Alan Shepard szállt fel Cape Canaveralről a Freedom 7 fedélzetén, hogy egy 15 perc 22 másodperes repülés végén 487 kilométerrel távolabb sikeresen leszálljon az Atlanti-óceánon. A repülés csúcspontján mért 187,4 kilométeres magassággal Shepard a 100 kilométer magasan húzódó elméleti határ, a Kármán-vonal felett járt, fizikai értelemben a világűrben, ezzel teljesítve a NASA „propagandacélját”. 1961. július 21-én az űrügynökség egyfajta íratlan szabály szerint – miszerint a lehető legrövidebb időn belül meg kellett ismételni a szabályt, hogy az űrversenybeli ellenfél lássa, hogy tudatos repülésekről van szó és az első kísérlet sem a véletlen szerencse műve volt – megismételte a repülést. Ezúttal Gus Grissom szállt fel a Liberty Bell 7 névre keresztelt Mercury űrhajóban, hogy Shepardhoz hasonlóan egy negyedórás út során 190 kilométer magasságot elérve szálljon le az óceán vizére. Bár maga a repülés rendben lezajlott és a műveleteket sikeresnek is ítélte a NASA, a leszállás után egy új fejlesztésű, első ízben kipróbált lerobbantható kabinajtó meghibásodott, véletlenül lerobbant nagy mennyiségű tengervizet engedve a helikopteres kiemelésre várakozó kabin belsejébe, amely események hatására maga az űrhajó elsüllyedt a 4500 méter mély tengerfenékre, Grissom pedig kis híján megfulladt. A tesztek ezen formáját sikeresnek minősítették, a közvélemény valamelyest megnyugodott, de a tervekben szereplő további két űrugrásos tesztrepülést törölte és minden erejét az orbitális repülés előkészítésére összpontosított a továbbiakban az űrhivatal.[7][8][9][10][11]

Mercury–Atlas–6[szerkesztés]

A Mercury–Atlas–6 startja

A teszteket követően a NASA még tett egy kísérletet, hogy a közvélemény várakozása szerint még 1961-ben megtörténjen, ám a realitás a következő év, 1962 eleje volt és először 1962. január 27-re tűzték ki a startot, majd hol az időjárás, hol technikai hibák miatt ezt többször le kellett halasztani, így jutott el a NASA február 20.-ig, amikor végül nem volt akadálya az űrhajó felbocsátásának. Az űrhajós személye már korábban eldőlt. Hivatalosan az Enos útja utáni sajtótájékoztatón, 1961. november 29-én nevezte meg a NASA a pilótát. A Mercury-program vezetése a két űrugrás során tartalék űrhajós szerepkört betöltő, ezért két konkrét repülés kiképzésén is részt vett John Glennt jelölte a repülésre (tartalékként ekkor Scott Carpentert jelölték). Glenn – előjogával élve – a Friendship 7 hívójelet választotta, ezzel az űrhajó nevét is megválasztva.[12]

A startra 1962. február 20.-án floridai idő szerint 9:47:39-kor (14:47:39 UTC) került sor. Az Atlas ezúttal tökéletesen működött és az űrhajó a tervezettel szinte megegyező 159x265 km-es ellipszispályára állt. Glenn feladatai a műszerek figyelése, a földfelszín megfigyelése, különböző testmozgások végzése és vizuális megfigyelési gyakorlatok, valamint az űrhajó manuális irányítása voltak. Az első keringésben az űrhajó tökéletesen működött, egészen a kör végén merült fel egy kisebb probléma, az egyik kormányfúvóka kezdett hibásan működni, amelynek hatását innentől kezdve Glennek kellett időről-időre manuálisan kompenzálnia. Ezen kívül Ausztráliában sikerült megfigyelni Perth városát, illetve a Csendes-óceán felett rejtélyes szikrák (Glenn megfogalmazásában „szentjánosbogarak” jelentek meg az űrhajó körül (csak jóval később sikerült megfejteni a jelenséget, amely az űrhajó falára fagyott zúzmarának a napfény hatására való leválásával keletkezett jégszilánkok voltak, amelyek a napfényben fényesen csillogtak, mint a szikrák). Az első keringés végén egy műszer azt mutatta, hogy a hőpajzs nincs rögzített állásban, a visszatéréshez szükséges fékezéskor leválhatott. Az irányítás innentől a probléma megoldásán dolgozott.[13]

A második és harmadik keringés is hasonlóan telt, mint az első, vizuális megfigyelésekkel, a hibás fúvóka eltérítő hatásának manuális kompenzálásával. A folyamatos ellenkormányzás viszont túl sok hajtóanyagot emésztett fel, egy idő után hagyták sodródni az űrhajót. A harmadik keringés végén eljött a leszállás ideje. Az irányítás utasította Glennt, hogy az ún. leszálló csomag (egy bőrszíjakkal a hőpajzs alá erősített fékező rakétacsomag) leválasztását ne végezze el, hanem hagyja a helyén addig, míg a légkörbelépéskor keletkező magától elégeti és leválasztja azt, viszont így lehetővé téve, hogy a lehető legtovább rögzítve maradjon a hőpajzs, amikor már a légerők is a helyén tudták tartani. A megoldás működött, Glenn az aggodalmak ellenére sima leszállást mutatott be annak ellenére, hogy a leszálláskor az űrhajót nem sikerült stabilizálni a hajtóanyag idő előtti kifogyása miatt és a Friendship 7 messze a tervekben szerepló mértéken túli himbálózást produkált. Végül az űrhajó 4 óra 55 perc 23 másodperc repülés után szállt le az Atlanti-óceánra a Turks- és Caicos-szigetek közelében, 64 kilométerre a tervezett leszállási ponttól. Az űrhajóst a USS Noa romboló vette a fedélzetére.[13]

A repülést követően John F. Kennedy elnök a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel tüntette ki Glennt.

A Slayton–ügy[szerkesztés]

Deke Slayton, mint Mercury űrhajós

A Mercury–Atlas–7 legénységét még 1961. november 29-én megnevezte Roberth Gilruth Deke Slayton pilóta és Wally Schirra tartalék pilóta személyében. Slayton el is kezdte a gyakorlást a repülésre – még a hívójelét, az űrhajó nevét (Delta 7) is megválasztotta –, ám 1962. március 15-én, mindenki számára váratlanul egy szívproblémára hivatkozva visszavonták a jelölését és Scott Carpentert jelölték meg pilótaként.[14]

Slayton szívproblémája nem volt ismeretlen, sem új keletű probléma a NASA-n belül. A hivatalosan idiopatikus kamrai fibrilláció néven említett rendellenességet még 1959 augusztusában felfedezték nála az első centrifugateszt során: ismeretlen okból véletlenszerűen a szív tetején levő egyik izom rendellenesen működött, amitől néha kimaradt egy-egy szívdobbanás. Ám ettől Slayton fizikailag még ugyanolyan magas szinten teljesített, mint társai és nem befolyásolta semmiféle teljesítményében a rendellenesség. Ekkor az űrhajósjelölt kivizsgáltatta magát a philadelphiai Haditengerészeti Kórházban, ahol az az orvosi következtetés született, hogy a rendellenességnek semmiféle hatása nincs Slayton űrhajóskénti foglalkoztatására. Az űrhajósok mellé kirendelt orvos azonban nem osztotta kollégái véleményét és további vizsgálatra utalta be Slaytont a san antonioi Légierő Repülőorvosi Oktató Kórházába, ahol megerősítették a philadelphiai diagnózist. Ennek ellenére az orvoscsoport egyik tagja levelet írt James Webb NASA igazgatónak, hogy Slaytont ne osszák be egy repülésre sem. Végül az űrhajósok orvosa a Légierő Tisztifőorvosához fordult döntésért, aki azt válaszolta, hogy nincs szükség további teendőkre, Slayton repülhet űrhajón.[14]

1962 elején James Webb – emlékezvén a korábbi bizonytalanságra Slayton orvosi alkalmasságát illetően – felkérte a Légierőt (mivel Slayton hivatalosan a légierő szolgálatában állt) egy újabb kivizsgálásra. Ennek hatására a légierő részéről a NASA-hoz delegált repülőorvoscsoport elvégezte a részletes vizsgálatokat és repülésre alkalmasnak nyilvánította Slaytont. Az eredményeket Washingtonban az Űrorvosi Intézet vezetője és helyettese validálta. Az ügy azonban felkeltette a Légierő Tisztifőorvosának figyelmét, aki összehívott egy nyolc orvosból álló bizottságot, akiknek az lett a feladata, hogy felülvizsgálják az előző orvosi döntést. A bizottság is repülésre teljesen alkalmasnak találta Slaytont. Ám Webb még egy független orvoscsoportot is megbízott: egy három országos szaktekintélyből álló csoport is megvizsgálta Slayton leleteit, ám ők nem tudtak egyértelmű következtetést levonni, az ő szakvéleményük szerint „nem lehet határozottan kijelenteni, hogy Slayton fizikai teljesítményét nem veszélyezteti-e a szívének állapota”. Azt is javasolták Webbnek, hogy a bizonytalanság okán, ha van másik alkalmas űrhajósa Slayton helyett, inkább mást jelöljön a repülésre.[14]

Webb ezután nem vállalta a kockázatát, hogy Slaytont engedi az űrbe. Annak ellenére, hogy Roberth Gilruth, az emberes űrrepülési programokért felelős igazgatóhelyettes és William Douglas, a Mercury-program repülőorvosa is az ellenkezőjéről akarta meggyőzni a NASA első emberét, Webb kinyilvánította, hogy „a bizonytalanság miatt nem lenne sem biztonságos, sem politikus felengedni olyan valakit, akinek szívrendellenességei vannak”. Ezzel a kérdés eldőlt: Slayton nem mehet az űrbe. Bár az elsődleges jelölt kijelölt tartaléka Wally Schirra volt, a repülés és a kiképzés késedelmei miatt nem ő számított a legtapasztaltabbnak, hanem a John Glenn mellett a Friendship 7 kiképzésén éppen csak átesett Scott Carpenter. A NASA vezetése ezért őt választotta pilótának és jelentette be 1962. március 15.-én a két űrhajós cseréjét. Röviddel azt követően, hogy megkapta a jelölést a repülésre - és ezzel az íratlan jogot a névválasztásra – Carpenter az Aurora 7 hívójelt választotta az űrhajójának.[15]

A repülés előkészítése[szerkesztés]

Carpenter repülésére a fő cél – a három Föld körüli fordulatos repülés megismétlése – nem változott, ám három sikeres repüléssel a tarsolyában a NASA kissé más másodlagos célokat tűzött ki, a repülés mérnöki szempontjait lazítani, a tudományos szempontokat erősíteni szerették volna Glenn kiváló eredményeire építve. Arról még korábban döntöttek, hogy az űrhajósok repüléseinek feladattervezéséhez egy állandó bizottságot kell létrehozni, amelyet végül Glenn repülését követően 1962. március 14-én meg is alapítottak Tudományos Feladatok és Kiképzések Ad Hoc Bizottsága az Ember az Űrben Programhoz néven, vagy ahogy vezetője nevén egyszerűbben hívták, a Fisher Bizottságot. A bizottság célja olyan kísérletek kidolgozása volt, amely több tudományos ismerethez juttatta az űrhajós megfigyelései és gyakorlatai révén a szakembereket. E cél érdekében 1962. április 24.-én öt kísérletről döntöttek, amelyeket Carpenter feladatai közé javasoltak: egy színes ballon kiengedését az űrhajóból, amely a repülés során a Mercuryhoz kötve repült, folyadék viselkedésének megfigyelése egy lezárt üvegben a súlytalanságban, egy fénymérő használata egy földfelszíni fényvillanás megfigyelésekor, meteorológiai fotók készítése egy kézi fényképezőgéppel és a légkör fénylésének tanulmányozása.[15]

A kikötött színes ballon egy 75 cm átmérőjű mylar léggömb volt, amelyet összehajtogatva (és a felfújásához szükséges gázt hordozó tartállyal egyetemben) az antennaházban helyeztek el és onnan engedhette ki az űrhajós már a Föld körüli pályán az első keringés végén egy 30 méteres nylon zsinóron. Az egész ballon-csomag egy kilogrammot sem nyomott és a megfigyeléshez sárga, narancs, fehér, foszforeszkáló és fólia natúr alumínium színezésével látták el. A kísérlet célja kettős volt: a színezett felületek fényvisszaverő képességének változásának megfigyelése űrbeli körülmények között, valamint az ilyen magasságon jelentkező légellenállás mérése egy, a zsinórra kötött műszerrel. A második kísérletben a folyadékok súlytalanságbeli viselkedésének vizsgálatakor a repülés időtartama jelentette a vonzerőt a kutatóknak, mivel korábban csak repülőgépekkel, rövid időre sikerült súlytalanságot létrehozni parabolaíven történő repülések során, ezúttal viszont órákig megfigyelhető volt a folyadék, miközben folyamatosan mikrogravitációs környezetben volt. A kísérletek célja az űrhajókon alkalmazott gáz, vagy folyadék halmazállapotú üzemanyag viselkedése, és elhelyezésük, mérésük problémáinak kezdeti feltérképezése volt, amelyek a később alkalmazandó tartályok és szivattyúk tervezéséhez, tökéletesítéséhez segítette a mérnököket. Ehhez a Lewis Kutatóközpontban egy gázzal töltött gömböt készítettek, amelybe 20% térfogatnyi desztillált víz, zöld festék, aeroszol és szilikon keverékéből álló folyadék töltést zártak és kapilláriscsöveket is építettek. A fényvillanás fényméréséhez és a meteorológiai fotók készítéséhez nem volt szükség új eszközökre, csak a repülési tervbe építették be az erre szánt időkereteket. Végül a légkör fénylésének vizsgálatához a Massachusetts Institute of Technology (MIT) dolgozott ki egy rendszert. amelyben a fényképezőgépre szerelt kék és vörös fényszűrőkkel lehetett a nappali félteke horizontját megfigyelni úgy, hogy még pontosabban elválasztható legyen a felszín vonala a fölötte fénylő atmoszférától.[15]

Az újratervezett kísérleti program mellett az űrhajót is érintette némi áttervezés, módosítás. Súlytakarékosság miatt megváltak néhány eszköztől: elhagyták az ún SOFAR bombákat, azokat a mélyvízi tölteteket, amelyek a leszállás során a vízbe hullva jelezték a mentőcsapatok számára a leszállás várható idejét és irányát, valamint radar visszaverődést növelő dipólkötegeket, valamint a kabinon belül az űrhajós mozgását is gátoló térd és mellkas pántokat, az ablakon rögzített vörös szűrőt, az űrhajó Föld feletti helyzetét jelző berendezést és a műszerfalba épített kamerát. Ezek mind vagy olyan túlbiztosításnak számítottak, amelyre bizonyítottan nem volt már szükség, vagy akadályozták inkább az űrhajóst a munkavégzésben, vagy már elég adatot szolgáltattak az előző repüléseken. Természetesen nagy figyelmet kapott az a két részegység is, amely Glenn repülésén gondokat okozott: a leszálló csomag és a kormányfúvóka is. A leszálló csomag új vezetékezést kapott, valamint a kormányfúvókák üzemanyag-ellátó vezetékébe épített szűrőt cserélték más anyagból levőre, illetve magát a csövet is rozsdamentes acélra cserélték, hogy ne kerülhessen az előző két repülésen előforduló fémszilánk a rendszerbe.[15]

Repülés[szerkesztés]

Felszállás[szerkesztés]

A Mercury–Atlas–7 startja

A „megszokott” halasztások után a startot 1962. május 24-ére tűzték ki. A startfolyamat a megszokott protokollnak megfelelően folyt: a rakétát feltöltötték üzemanyaggal és oxigénnel és felkészítették, az űrhajóst felébresztették, majd társaival elfogyasztották a hagyományos „űrhajós reggelit” és miközben Carpentert beöltöztették és kivitték az indítóállásba, a tartalék űrhajós az űrkabin műszerfalának kapcsolóit állította a megfelelő állásba. A visszaszámlálást ezúttal is rövid megszakítások tarkították, az időjárás sem volt megfelelő (köd volt), csak az előrejelzés mutatta, hogy a tervezett startidőpontra jobbra fordul az idő. Végül Carpenter is beszállt a kabinba. További visszaszámlálás megszakítások következtek, például amikor a startot filmező kamerával támadt probléma, vagy amikor az űrhajós a feleségével és 4 gyermekével váltott még utoljára szót rádión az űrrepülés előtt.[16]

A startra 7:45:16-kor (12:45:16 UTC) került sor, amikor az Atlas mintaszerűen elemelkedett Cape Canaveral 14-es indítóállásából. Carpenter a vártnál halkabb és simább repülésről számolt be, csak a mentőtorony leválása járt nagyobb erőhatással számára. Az ablakon látta, ahogy a mentőtorony lassan a horizont felé süllyed. 5 perc 10 másodperc gyorsítást követően az Atlas főhajtóműve is leállt, az Aurora 7 pályára állt, Carpenter pedig megtapasztalta a súlytalanságot. Még két feladat volt hátra: kézi vezérléssel megfordítani az űrhajót, hogy háttal előre repüljön és megpróbálni megfigyelni a leválasztott rakétafokozatot. A kézi vezérlést kísérletképpen alkalmazták, Glenn repülésén soknak ítélték az üzemanyag felhasználást automata üzemmódban, ezen a repülésen csökkentési céllal megpróbálták a manuális üzemmódot és végül Carpenter kezei között 0,7 kilogramm üzemanyaggal megfordult a kabin, szemben Glenn 2,3 kilogrammjával. A rakétafokozatot is sikerült megtalálni, ahogy lassan támolyogva távolodott és jégkristályokból húzott csóvát maga mögött, ahogy az üzemanyag maradék kiáramlott belőle.[16]

Keringés[szerkesztés]

Carpenter orbitális repülése az Atlanti-óceán átrepülésével kezdődött, az űrhajós első feladata a rendszerek működésének megfigyelése volt. Érdekes volt, hogy a térbeli helyzet pontos beállítását lehetővé tevő érzékelők működését is tökéletesnek jelentette az űrhajós, ám a horizontérzékelő 20°-os eltérésben volt a valós értékhez képest. Az ablakon át végzett megfigyelések az óceán felett még alig nyújtottak témát, csak a kabint egyre messzebbről követő rakétafokozatot látta, amely még a Kanári-szigeteknél is látható volt a távolból. Afrikához közeledve felkészült a fényképezési programra, ám a filmkazetta betöltése nem várt nehézségbe ütközött és az űrhajós időbeosztásában is csúszást okozott. Afrika felett mégis elkészültek az első fotók. Kelet-Afrika partjait elhagyva belépett az éjszakai félgömb fölé. A program szerint ekkor egy periszkópon keresztül kellett a felszín megfigyelésével próbálkozni, ám az eszköz használhatatlannak bizonyult. Az éjszakai megfigyelést zavarta a műszerek tükröződése. A feladatok közé tartozott a csillagok megfigyelése (pozitív eredmény esetén a későbbi expedíciókon történő navigáció alapjait teremthették meg, ahogy aztán néhány év múlva az Apollo-program űrhajósai valóban szextánssal, a csillagok állása alapján pontosították a helyzetüket).

Leszállás[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Dancsó Béla: Embert az űrbe! – 50 éves a Mercury program (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 15.)
  2. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Atlas-Mercury One: A Complete Failure (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 7.)
  3. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – MA-2: Trussed Atlas Qualifies the Capsule (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 7.)
  4. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – "News will be Worse Before it is Better:" MA-3 and LJ-5B (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 11.)
  5. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Final Rehearsals (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 10.)
  6. Dancsó Béla: TEgy csimpánz-űrhajós kalandjai: 45 éve repült a Mercury-5 (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2016. április 19.)
  7. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Shepard's Ride (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. március 10.)
  8. ^ a b Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  9. ^ a b Dancsó Béla: Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  10. Dancsó Béla: Süllyedő űrhajó:45 éve repült a Mercury-4 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2015. október 11.)
  11. Dancsó Béla: Süllyedő űrhajó:45 éve repült a Mercury-4 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  12. Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Preparing a Man to Orbit (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. április 19.)
  13. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – An American in Orbit (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. április 19.)
  14. ^ a b c Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – The Slayton Case (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. április 15.)
  15. ^ a b c d Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – MA-7 Preparations (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. április 15.)
  16. ^ a b Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander: This New Ocean: A History of Project Mercury – Flight of Aurora 7 (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2016. április 28.)

Források[szerkesztés]

Magyar oldalak[szerkesztés]

Külföldi oldalak[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]