Ugrás a tartalomhoz

Rjúkjúi Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Doncsecz (vitalap | szerkesztései) 2021. május 21., 14:50-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (→Japán megszállás)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2021. május 21.) ezen a változaton alapul.
Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és a keleti névsorrend szerint szerepelnek.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Rjúkjúi Királyság
琉球國
1429 – 1879
Rjúkjúi Királyság címere
Rjúkjúi Királyság címere		 Rjúkjúi Királyság zászlaja
Rjúkjúi Királyság zászlaja
Általános adatok
FővárosaSuri
Terület2271 km²
Vallásrjúkjúi vallás, buddhizmus, taoizmus, sintó
Kormányzat
Államformamonarchia
ElődállamUtódállam
← HokuzanJapán Birodalom →
← Csúzan
← Nanzan
A Wikimédia Commons tartalmaz Rjúkjúi Királyság
琉球國 témájú médiaállományokat.

A Rjúkjúi Királyság (japánul: 琉球王国, Rjúkjú Ókoku, Hepburn-átírással: Ryūkyū Ōkoku; rjúkjúiul: 琉球國, Rūchū-kuku; hagyományos kínai: 琉球國, egyszerűsített kínai: 琉球国, népszerű magyaros: Liucsiu Kuo, pinjin: Liúqiú Guó) egy független állam volt a Rjúkjú-szigetek területén 1429 és 1879 között. Az Okinava szigetén található három állam: Hokuzan, Nanzan és Csúzan egyesülésével jött létre, miután Csúzan királya meghódította a másik két államot. Csúzan 1372-ben a kínai császár hűbérese lett, ami az egyesítés után is folytatódott, majd 1609-ben a szacumai szamurájok invázióját követően Japán hűbéresévé is vált az ország. Ezt követően folytathatta önálló működését az állam egészen 1872-ig, amikor a japánok előbb szoros ellenőrzés alá vonták azt, majd 1879-ben annektálták, így a Rjúkjúi Királyság megszűnt létezni.

Történelem

Kezdetek

Az első jelentősebb államok a 12. században kezdtek szerveződni Okinava szigetén, amely egészen 1429-ig három királyság igazgatása alatt állt. Ezek mindegyikének az élén egy király állt, és külön nemességgel, földesurakkal (adzsi) rendelkeztek. A 12 század végén kezdtek a királyok várakat (guszuku) építeni, ami miatt egyik fél sem tudott a többi fölé kerekedni. A középső Csúzan rendelkezett a legjobb termőföldekkel és kikötőkkel, tőle délre feküdt a szintén jó adottsággal, ám legkisebb területtel rendelkező Nanzan, északon, a hegyekkel és erdőkkel borított területen pedig Hokuzan.[1] Csúzan fővárosa Suri volt, amely Naha kikötővárosa és Kumemura, a tradicionális kínai tudományok helyi központja mellett feküdt.

Csúzan 1372-ben vált a kínai Ming-dinasztia vazallusává, aminek köszönhetően a terület fejlődésnek indult.[1] Sok kínai utazott ebben a korban a szigetekre, hogy a kormányzat szolgálatába álljon vagy üzleteljen. Rjúkjú királyának kérésére a Ming-dinasztiából származó Hung-vu császár 1392-ben 36 fucsieni kínai családot küldött a szigetre, hogy segítsenek a tengeri ügyekben. Sok későbbi rjúkjúi hivatalnok az ő leszármazottjuk volt.[2] A kínaiak segítették a rjúkjúiakat a technológiai fejlődésben és a diplomáciai kapcsolatokban.[3][4][5] Li Hung-csang Csing császári hivatalnok Ulysses S. Granttel folytatott beszélgetés során azt mondta, hogy Kína kapcsolata a szigetekkel különleges volt, ők évszázadokon keresztül fizettek adót, míg a kínaiak különböző kereskedelmi jogokat tartottak fent nekik egy baráti és gyümölcsöző együttműködésben.[6]

A vazallussá válásnak nagy szerepe volt abban, hogy a Ming-dinasztia Csúzan királyait ismerte el a sziget uralkodóiként. A 15. század elején Só Hasi lett Csúzan királya, aki 1416-ban elfoglalta Hokuzant és 1429-ben Nanzant, ezzel egyesítve a három királyságot egy állammá, és létrehozta a Rjúkjúi Királyságot.[1][7] Hasinak a Ming császár 1421-ben adományozta a Só (kínaiul sang, 尚) családnevet.

Aranykor

A Suri várkastély központi épülete
A Suri várkastély központi épülete
Kínai követség a királyságban
Kínai követség a királyságban
Rjúkjúi követség Edóban
Rjúkjúi követség Edóban

A Rjúkjúi Királyság két évszázadon keresztül jelentősen fejlődött, mint a Délkelet-Ázsia és Kelet-Ázsia közötti tengeri kereskedelem kulcsfontosságú szereplője.[8] A tengeri aktivitás hátterében a Ming-dinasztiával kötött hűbéri viszony folytatódása volt, amelyet Csúzan 1372-ben,[9] Nanzan és Hokuzan pedig 1380-ban és 1383-ban kötött.[10] Kína hajókat biztosított a tengeri kereskedelemhez,[11] engedélyezte meghatározott számú rjúkjúi számára a pekingi Császári Akadémián való tanulást és hivatalosan elismerte Csúzan királyának fennhatóságát a területen, így a rjúkjúi hajók hivatalosan is kereskedhettek a Ming kikötőkben. A rjúkjúi hajók számos területet bejártak a térségben, mint Koreát, Japánt, Kínát, Sziámot (Ajutthaja Királyság), a Malaccai Szultanátust, Indonéziát, Vietnamot, a Pattani Királyságot és egyéb államokat.[12]

A kínai haj csin (海禁, pinjin: hai jin) politika, ami a külfölddel folytatott kereskedelmet a vazallusokra és a hivatalosan engedélyezett államokra korlátozta, valamint az ezzel párosuló Ming politika, ami Rjúkjúnak kedvezményes elbánást biztosított, mintegy 150 évi fejlődést eredményezett.[13] 1477-ben Só Sin, Só En fia került trónra, aki egészen 1526-ig uralkodott. Jelentős gazdasági és kulturális intézkedéseket hozott meg uralkodása alatt, amelyet sokan a Rjúkjú-szigetek egyik aranykorának tartanak.[14] A szigeten már a 15. században ismertek voltak a lőfegyverek, amelyek 1466-ban innen kerültek át Japánba, ám több régészeti lelet is azt bizonyítja, hogy a lőfegyvereket már ez előtt is ismerték Okinaván.[15]

A 16. század végén azonban a királyság addig prosperáló gazdasága romlani kezdett. A japán kalózok, a vakók által jelentett veszély csökkenése és egyéb okok miatt a királyság elvesztette az addigi kedvezményezett helyét a Ming udvarban,[16] és a növekvő európai tengeri konkurencia is komoly gondokat okozott.[9]

Japán megszállás

1590-ben Tojotomi Hidejosi segítséget kért a királyságtól Korea elfoglalásában. Siker esetén Tojotomi következő célja Kína elfoglalása volt. Mivel a királyság a Mingek hűbérese volt, a kérést elutasították. A Tojotomi halála után létrejövő Edo-bakufu jóváhagyta Simazu Tadacunénak, a Szacuma han daimjójának, hogy hadsereget küldjön a Rjúkjú-szigetek meghódítására. Ő 1609-ben 13 dzsunkával és 2500 szamurájjal érkezett a királyság területére, és gyors sikereket ért el. A helyi lakosok igen kis ellenállást tanúsítottak, mivel nem rendelkeztek számottevő katonai erővel, ráadásul királyuk, Só Nei megparancsolta nekik, hogy ne áldozzák fel feleslegesen életüket.[17]

A királyt fogolyként előbb Szacumába, majd a sógunátus központjába, Edóba (a mai Tokió) vitték és csak két év múlva engedték szabadon. Ezután visszatérhetett a királyságba, aki bizonyos fokú önállóságot kapott és ezt követően Rjúkjú uralkodói nemcsak a kínai császárnak, de a japán sógunnak is adót fizettek. Só Nei azonban továbbra is a kínaiakkal igyekezett a legszorosabb kapcsolatokat ápolni, s edói száműzetése során információkhoz jutott a Tajvan ellen tervezett Tokugava-invázióról, amelyről aztán szabadulását követően értesítette a Mingeket.

Területi veszteséget is elszenvedett a királyság, ugyanis az Amami-Ósima-szigetek a Szacuma hanhoz került. 1655-ben az Edo-bakufu jóváhagyta a királyság Kínába történő adófizetését,[18] a kínaiakkal fennálló hűbéri viszonyt csupán 1874-ben szüntették meg.[19]

1872. március 11-én Japán szoros ellenőrzés alá vonta a szigeteket, és létrehozta rajta Rjúkjú tartományt,[20] amivel megsértette a kínai érdekeket.[21] A királyság hanként Japán részévé vált.[19] A területet kezdetben a külügyminisztérium irányította, hogy fenntartsák a függetlenség látszatát,[22] ám 1875-től már a belügyminisztérium igazgatása alatt állt. A tényleges annexióra 1879-ben került sor, amikor a Rjúkjú-szigeteket Okinava prefektúrává szervezték át, az Amami-Ósima-szigetek, amelyeket a Szacuma hanba olvasztottak, pedig Kagosima prefektúra részévé váltak. Az utolsó királyt, Só Tait Tokióba kényszerítették, ahol kárpótlásként márki címet kapott.[23] Az ő 1901-es halála csökkentette a történelmi kapcsolatot a volt királysággal.[24] A Kínát irányító Csing-dinasztia jó ideig nem kívánta ezt elfogadni, azonban az első kínai–japán háborút lezáró 1895-ös simonoszeki békében lemondott a szigetcsoport iránti minden követelésről.[19]

Jegyzetek

  1. ↑ a b c John Michael Purves: Managing a wild horse with a rotten rope: A contemporary history of Okinawa. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  2. ↑ Shih-shan Henry Tsai. The eunuchs in the Ming dynasty, illustrated, SUNY Press, 145. o. (1996). ISBN 0-7914-2687-4. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  3. ↑ Angela Schottenhammer.szerk.: Angela Schottenhammer: The East Asian maritime world 1400–1800: its fabrics of power and dynamics of exchanges. Otto Harrassowitz Verlag, xiii. o. (2007). ISBN 3-447-05474-3. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  4. ↑ Gang Deng. Maritime sector, institutions, and sea power of premodern China. Greenwood Publishing Group, 125. o. (1999). ISBN 0-313-30712-1. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  5. ↑ Katrien Hendrickx. The Origins of Banana-fibre Cloth in the Ryukyus, Japan. Leuven University Press, 39. o. (2007). ISBN 90-5867-614-5. Hozzáférés ideje: 2011. január 11. 
  6. ↑ szerk.: John Y. Simon: The Papers of Ulysses S. Grant: October 1, 1878 – September 30, 1880, illustrated, SIU Press, 165. o. (2008). ISBN 0-8093-2775-9. Hozzáférés ideje: 2011. január 11. 
  7. ↑ Okinava. szaku.hu, 2011. május 26. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  8. ↑ Okamoto, Hiromichi. "Foreign Policy and Maritime Trade in the Early Ming Period Focusing on the Ryukyu Kingdom." Acta Asiatica vol. 95 (2008), p. 35.
  9. ↑ a b Matsuda. p. 16.
  10. ↑ Okamoto, Hiromichi. "Foreign Policy and Maritime Trade in the Early Ming Period: Focusing on the Ryukyu Kingdom." Acta Asiatica vol. 95 (2008), p. 36.
  11. ↑ Okamoto, p. 36.
  12. ↑ Sakamaki, Shunzō. "Ryukyu and Southeast Asia." Journal of Asian Studies. vol. 23 no. 3 (May 1964), pp. 382–4.
  13. ↑ Murai, Shōsuke. "Introduction." Acta Asiatica vol 95 (2008). Tokyo: The Tōhō Gakkai (The Institute of Eastern Culture), p. iv.
  14. ↑ George Kerr Okinawa, the History of an Island People, i. m. 105–116. o.
  15. ↑ Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200–1877, i. m. 148. o.
  16. ↑ Okamoto, p. 53.
  17. ↑ Kerr, George H. (2000). Okinawa: the History of an Island People. (revised ed.) Boston: Tuttle Publishing.
  18. ↑ Kang, David C. (2010).:East Asia Before the West: Five Centuries of Trade and Tribute,, 81. old.
  19. ↑ a b c Lin, Man-houng Lin. "The Ryukyus and Taiwan in the East Asian Seas: A Longue Durée Perspective," Asia-Pacific Journal: Japan Focus. October 27, 2006, translated and abridged from Academia Sinica Weekly, No. 1084. 24 August 2006.
  20. ↑ Matsuo, Kanenori Sakon. (2005). The Secret Royal Martial Arts of Ryūkyū, p. 40., p. 40, a Google Könyvekben; Kerr, George H. (1953). Ryukyu Kingdom and Province before 1945, p. 175.
  21. ↑ Tarján Tamás: Japán elindul a birodalomépítés útján. rubicon.hu. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  22. ↑ Goodenough, Ward H. Book Review: "George H. Kerr. Okinawa: the History of an Island People ...," The Annals of the American Academy of Political and Social Science, May 1959, Vol. 323, No. 1, p. 165.
  23. ↑ Papinot, Jacques. (2003). Nobiliare du Japon – Sho, p. 56 (PDF@60); see also Papinot, Jacques Edmond Joseph. (1906). Dictionnaire d’histoire et de géographie du Japon.
  24. ↑ Kerr, Ryukyu Kingdom, p. 236.

Források

Thomas D. Conlan: Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200–1877, Ventus Libro Kiadó, 2010, ISBN 9789639926257

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Ryūkyū Kingdom című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Rjúkjúi_Királyság&oldid=23884782”