Ugrás a tartalomhoz

Livóniai verses krónika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Livóniai verses krónika

Eredeti címÄlteste Livländische Reimchronik
Nyelvközépfelnémet nyelv
Témakörtörténelem
Műfajkrónika
Külső hivatkozásNetes elérés

Livóniai verses krónika (németül: Livländische Reimchronik), ismeretlen szerző által középfelnémet nyelven írott krónika. A munka az 1180 és 1343 közti időszakot tekinti át, s rengeteg részletet közöl Livóniáról, azaz a modern Dél-Észtországról és Lettországról. Korábbi, illetve későbbi változata ismert.

A korábbi krónika csataleírásai és a hadjáratokra való összpontosítás arra utal, hogy a mű a Kardtestvérek rendje, majd 1237-től a Német Lovagrend Livónia rendtartomány területén élő tagjait kívánta buzdítani, illetve egyfajta toborzó szerepet is betölthetett. A munka romantikus elemekkel telített, s a drámai hatás érdekében sokszor túlzó. A korábbi tanulmányok feltételezték, hogy a mű étkezési olvasmány (németül: Tischlesung) volt – azaz felolvasták – a rend lovagtestvéreinek, akik nagy része a kisnemességből származó analfabéta volt.[1][2] A Tischlesung elmélettel szemben azonban jelentős kifogás az, hogy a Rendszabály előírja, hogy az étkezési olvasmánynak „Isten szavából” - Biblia és más vallásos mű – kell állnia.[3][4]

A későbbi krónikát alnémet nyelven írta meg Bartholomäus Hoeneke, a Livón lovagrend mesterének káptalanja az 1340-es évek vége táján. E krónika meséli el, hogy az észtek miként mészárolták le saját nemességüket s hívták Észtországba a Livón lovagrendet, amely viszont 1343-ban lemészárolta őket. Az eredeti munka elveszett, csupán prózában késztett parafrázisai maradtak fenn.

Kéziratok[szerkesztés]

A Livóniai verses krónikát gyakran Livóniai rímes vagy rím krónikának (Livlandische Reimchronik) nevezik, röviden Rímkrónikaként szokás hivatkozni rá. Természetesen nem ez az egyetlen rímekben írt krónika, a "livóniai" jelző használata egyértelműsít. A szócikk az LRK betűszóval jelzi a krónikát.

2023-ig nem került elő eredeti LVK példány, de több másolat ismert. Másolat készítése hibaforrás lehet. Mivel a másolat készítések körülményei ismeretlenek, így nem tudható, hogy a másoló milyen módon törekedett a pontos, betűhű másolásra, mennyire módosította másolás közben az eredetihez képest a szöveget. Ez utóbbi történhet az egyes régi kifejezések másolás korához igazítása miatt, történelmi tények szépítése érdekében...

Jelenleg egyetlen teljes LVK kézirat ismert (Heidelbergi–kézirat), létezik egy második, amely hiányos (Bergmann-kódex) és végül létezik harmadik töredékes változat is (Koppenhágai–kézirat). A elveszett kéziratok közül említésre érdemes a toruni vár (1418-1446), a cesisi (1523) és a pärnui (XVI. század) könyvtárában leltárba vett verziók.[5]

Heidelberg kézirat (Platinus–kódex)

A7 LVK egyetlen teljes szövegét tartalmazó XV. századi kéziratot a a Heidelbergi Egyetem Palatinus Könyvtárában őrzik, innen kapta a kézirat a nevét: „Codex Palatinus Germ. 367”[6]. A kézirat négy iratot fog össze: 1) Nikolaus von Jeroschin[7]: Die Kronike von Pruzinlant[8], 2) Johannes Marienwerder[9]: Septililium venerabilis dominæ Dorotheæ[10], 3) a ‘Livländische Reimchronik’ és a 4) ‘Der Sünden Widerstreit’[11]. A rímes krónikakézirat 287 pergamenlevelet tartalmaz, amelyek mérete 25,5x19,5 cm.[12] A krónika szövege a lapon két, egyenként 39-41 soros oszlopba rendeződik. A heidelbergi kézirat egy ideig vélhetően Vatikánban volt, mert ismeretes, hogy 1816-ban VII. Piusz pápa (1800-1823) visszaadta a könyvtárnak[13].

A Bergmann-kódex

A legrégebbi kézirat a Bergmanni-kódex (Codex Bergmanni), amelyet Liborijs fon Bergmanisról[14], a rigai székesegyház és a Szent Péter-templom lelkészéről neveztek el. Bergmanis gyűjtőként nagy könyvtárat hozott létre, aktívan részt vett a Kurföld Irodalmi és Művészeti Társaság és az N. Himzeļs Múzeum [15] munkájában is.[16] A kézirat szélein található jegyzetek tanúsága szerint 1539 körül a rigai érsekség papjának, Reinhold Tiezenhausen Bērzaune-ban tulajdonában volt. A kézirat a livóniai háború idején vagy később külföldre került. A kézirat egy Bretschneider nevű lembergi tisztviselő tulajdonában jutott, akitől Bergmann 1797-ben egy könyvkereskedőn keresztül vásárolta meg.[17] Bergmanis halála után a kézirat a St. Jānis lett plébánosához Hermanis Treijshez[18] került. Treij halála után kiterjedt könyvtárával együtt eladták a Vidzemes lovagrendnek [19] Az első világháború után a kéziratot Németországba vitték, jelenlegi helye ismeretlen.[20]

A Bergmann-kódex nagy formátumú (27x21,5 cm) pergamenre írt, barna bőrborítóba kötött kézirat volt, a kötés későbbi lehet[21]. A 166 oldal mindegyikén két oszlop volt, oszloponként 30-32 sorral. A kézirat nem volt teljes, hiányoztak a 2561–3840 közötti sorok. Írástípusból ítélve ez a kódex a XIV. században keletkezett, de tartalmazott néhány későbbi bejegyzést is. A mű végén található jegyzet, amelyet kezdetben a Krónika szerzőjére való hivatkozásnak tekintettek: "Geschriben in der Kumentur zu rewel durch den Ditleb von Alnpeke im mocclXX5XXvj iar" (írta Ditleb Alnpeke-ből 1296-ban a rävele-i komtur területén).[22] A betűformák paleográfiai összehasonlítása után tisztázódott, hogy a Bergman-kódex a XIV. közepén készült, fél évszázad az eredeti szöveg elkészülte után. Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy ezt a kódexet közvetlenül az eredetiről másolták-e át, vagy volt köztes másolat.[23]

Koppenhágai kézirat

A harmadik kézirat – a Rímkrónika két töredéke (2039-2064 és 6715-6756 sorok) – a koppenhágai Dán Állami Levéltárban található. Ezek a töredékek Dánia XIII. századi tevékenységéről szólnak. Észtországban. A kézirat a XVI. században készült, a tudósok a XVIII. század óta ismerik, amikor először publikálták.[24]

Az első LVK publikációk[szerkesztés]

Elsőként a koppenhágai kéziratot publikálták. Peter Frederik Suhm dán történész 1787-ben jelentette meg a Symbolae ad Literaturam Teutonicam antiqviorem ex codicibus manu exaratis, qvi Havniae asservantur, editae sumtibus Petri Friderici Suhm (Az ókori teuton irodalom szimbólumai a Havniában őrzött kézírásos kódexekből, Peter Friedrich Suhm kiadásában) című kiadványban a krónikatöredékeket "Rhythmi de tranzakcióe Stensbyensi inter Waldemarum II inter Waldemarum. regem Daniae et Hermannum Balcke magistrum provincialem ord. Teuton. In Prussia” (A stensbyi szerződés megkötése II. Valdemár dán király és fia, Valdemár, illetve a teuton rend porosz tartományi mestere, Hermann Balk között) címmel.[25]

A Rímek Krónikája teljes szövegét először Liborius von Bergmann pap adta ki.[26] Kis példányszámban (107 példány) saját költségére jelentette meg, ezért nevezik ezt a verziót Codex Bergmanni-nak. A könyv az LVK szövegével kezdődik megőrizve az eredeti lap és sor elrendezést. A következő részben[27] Bergmanis a kézirat megtalálásának történetét írja le, és annak történeti és nyelvi értékelését adja. Ezt követi a Krónika tartalmának rövid összefoglalása[28], az eseményeket a (Kardtestvérek majd a Német Lovagrend tartományi) mesterek uralkodása szerint csoportosítva, és kiegészítve más történelmi forrásokból származó megjegyzésekkel, pontos forrás megjelölés nélkül. A könyv végén[29] található egy szószedet – a középfelnémet szavak magyarázata a kiadó beszélte modern német nyelvben.[20]

Amikor a heidelbergi kézirat elérhetővé vált, a balti német történész, Kārlis Eduards Napiersky (1793-1864) elkészítette és 1844-ben közzétette Bergmann kódexének hiányzó sorait, a kézirat elemzésével és néhány feljegyzéssel együtt (Napiersky 1844). A LRK következő kiadása 1848-ban jelent meg. Eduards Meiers (1812-1856), a Rävele Gimnázium latin tanára a Bergmann-kódex szerint, a heidelbergi kézirat kiegészítéseivel, modern német nyelvű költészetre fordította a Krónikát.[20]

A krónika szerzőjéről[szerkesztés]

Már az első LVK kiadásokat és kommentálásokat elvégző kiadók is foglalkoztak a krónika írójával, megpróbálták beazonosítani a szerzőt. Az első feltételezés a Rend testvére, Alnpekes Ditleb volt, akinek a neve a Bergmanni-kódex mindkét lett kiadásban szerepelt a könyv címében. A fordítók számára hamar világossá vált, hogy Ditleb nem lehet a Krónika szerzője. Egy ideig úgy vélték, hogy Ditleb, ha nem is szerzője, de másolója a krónikának.[30] A Krónika tartalmából arra lehet következtetni, hogy a szerző a Német Lovagrend testvére volt, de nem pap[31], mert a szövegnek még antiklerikális beállítottsága is van. Ez ellentmond Schirren baltinémet történész feltételezésének, miszerint a Krónikát Dozeles Wigbold, a ciszterci rend tagja írta.[32]

A szerző nem tartozott egy konkrét várhoz, hanem béke- és háború idején is kísérte a rend mesterét, diplomáciai feladatok ellátására küldték (Arbusow 1939, 189). A Krónikában leírt epizódokból ítélve az elbeszélő több poroszországi várban is járt. Mivel a legtöbbször a klaipedai várat és környékét említi, feltételezhető, hogy onnan került Livóniába.[33] Az is megállapítható, hogy Kuldigában, Mītavában, Heiligenberg várában és Rigában, valamint az észtországi Samsalában és Weisenstein várában is megfordult. Azt, hogy a krónikás feltehetően lovag vagy hírnök volt, a keresztes hadjáratok lovagjának ebben a műben kifejtett ideológiája és a katonai ügyek iránti tapintható érdeklődés is megerősíti. Az elbeszélő maga is részt vett sok csatában.[20]

Ami a Krónika írójának szülőföldjének eleinte Svábföldet vélték.[34]. Később ezt a vélekedést elvetették, mert a Krónika nyelvezetének sajátosságaiból ítélve a szerző inkább Közép-Németországból (Türingia, Frankföld, Hessen) származott, ahol a középfelnémet nyelv sajátosságai a legvilágosabban megnyilvánulnak.

A krónika nyelvezete[szerkesztés]

A Rímkrónika nyelvi sajátosságairól már Bergmann és Heidelberg kéziratainak feldolgozása és kiadásakor kezdődött a vita.[35] Tény, hogy a Krónika nem a Livónia kereskedői használta középalnémet nyelven (Mittalniederdeutsch), hanem a középfelnémet nyelv (Mittelhochdeutsch) keleti középnémet (Ostmitteldeutsch) dialektusában íródott.[36] Nyelvi szempontból a Krónika két részre osztható, mert csak az első fele (1895. sorig) tartalmaz középalnémet nyelvi elemeket.[37]

Kompozíció szempontjából az LVK épségét az adja, hogy a sok rövid fejezetet bizonyos ismétlődő formulák kapcsolják össze: például az egyes mesterek uralkodása, az egyes hadjáratok kezdete és vége szerint tagolják a szöveget. Ez a mű fokozatosan jött létre. A szakemberek középszerűnek tartják a költészeti szempontból. Felróják neki, hogy sok a rímhibája, száraz stílusa, ügyetlenek a képei. A történet mesélést ugyan beszédek, párbeszédek elevenítik meg, de ezek mind kitaláltak. Ez arra utal, hogy a szerző nem rendelkezett speciális végzettséggel.[33]

Szinte valamennyi Livóniába érkező lovag Észak-Németországból származott, csakúgy, mint az ott hadjáratban résztvevő világi keresztesek többsége (Benninghoven 420-68; Fenske és Militzer). Az általuk beszélt német – középalnémet – és a LVK németje – középfelnémet olyannyira eltért a nyelvészek szerint, mintha két különböző nyelvről volna szó. Ezért a felnémet nyelven írt és felolvasott krónika az alnémetül beszélők számára szinte érthetetlen volt. Egyes vélemények szerint a LVK alnémet nyelvjárásban terjedt szájhagyomány útján, és amikor az ismeretlen szerző leírta azt, a felnémetet választotta, amely több mint egy évszázada az egész német nyelvterületen elfogadott irodalmi szabvány volt. Nem állapítható meg, hogy a szerző anyanyelve fel- vagy alnémet volt, de nyilvánvaló, hogy nem volt más választása, mint hogy krónikáját presztízsváltozatban írja meg. Ez azt jelentette, hogy a szerzőnek kerülnie kellett a túlzott finomságot vagy nyelvi bonyolultságot.[4]

A krónika forrásai[szerkesztés]

A krónikás sok olyan forrást használt fel munkájában, amelyek megbízhatósága és minősége nem egyforma. Először is gyakran hivatkozik a szóbeli vallomásra. Megállapítást nyert, hogy az LVK-ban említett legrégebbi tények közül sok megegyezik Henrik Livónia krónikájával, bár a krónikás nem ismerte ezt a művet. Rendelkezésére állt a rendi mesterek névsora, a csatákban elesett lovagok névsora, vagy az úgynevezett gyászjelentések, földosztási dokumentumok, hűbérkönyvek stb.[38]. A szakemberek úgy vélik, hogy a szerzőnek forrása volt egy másik krónika az 1143–1243/1244 időszakról, amelyet Wartberge Hermanis[39] is használt a XIV. században.[40]

Az 1245-től 1260-ig tartó időszakra vonatkozó információk találhatók a Német Lovagrend évkönyveiben. Az 1260-tól 1279-ig tartó időszakról – és kiemelkedően a durbesi csatáról – viszont a Türbati egyházmegye[41] mára elveszett "Annales Dorpatenses"-ében írtak. Ez utóbbi és az LVK összevetése Oroszország történetének számos kérdésére adott választ. 1279-től 1290-ig a Krónika szerzője már számos ábrázolt esemény szemtanúja, és ezzel az idővel a hírek viszonylag kiterjedtté és megbízhatóvá válnak. A krónikás néhány írott forrásra is hivatkozik, amelyeket egész egyszerűen "könyv" (buch) néven emleget.[20]

A krónika, mint történeti forrás megbízhatósága[szerkesztés]

Az írott történelem igen fontos forrásának számító Rímkrónika értékelésekor megkülönböztetik a 6500–7500. sorok előtti és utáni részt, ez évszámban 1262-63-at jelent. Az első részben a történelmi események zavaros kronológiájú leírásait sok teljesen kétes epizód tarkítja, sok a ténybeli hiba, néhány példa:

  • A krónikás szerint a pápa 1143-ban nevezte ki Meinhardot[42] püspökké.[43] Meinhardot nem a pápa, hanem a brémai érsek nevezte ki püspökké 1186-ban és nem 1143-ban.
  • A krónikás szerint Meinhard[42] huszonhárom évig volt püspök, valójában alig tíz évig, halálig viselte a tisztséget.[44]
  • A krónikás szerint Rigát Bertold püspök[45] alapította,[46] de a történészek által elfogadott alapító Albert püspök.[47]

Ennek ellenére az LVK első része megfelelő kritikai értékelés esetén történelmi forrásként is használható. Három igen jelentős történelmi epizódot tartalmaz: Lengvinről 1242-1248 körül[48], a Német Lovagrend nagykáptalan találkozójáról 1256-ban[49][50] és az 1259-es áldozati lakomáról [51].[52] A krónika 1228–1279 között érdemben csak a legnagyobb csatákat – Saulei– és Durbeni csata említi. A Krónika mindössze három évszámot említ – 1143-t hibásan, 1278/1279-et és 1290-et. Szerencsére más források alapján az egyes leírt események időpontja megállapítható.

A rímkrónika erősen befolyásolta a középkor és még a későbbi idők krónikáit, valamint általában Livónia történetírását – így terjesztve a Krónika elejének téves kronológiát és hibás tartalmát.[53] A XIV. században sokan ezt a krónikát használták forrásként. Bizonyított, hogy Peter von Dusburg krónikás a Chronicon terrae Prussiae megírásakor forrásként használta a LVK-t, ahogy tette azt Hermann von Wartberge is a Chronicon Livoniale írásakor.[54] Szinte az összes XII–XIII. századi Livóniával kapcsolatos információ a Rímkrónikából származik a Scriptores rerum Prussicarum. A porosz őstörténet porosz történeti forrásai a lovagrend bukásáig könyvben.[55] Az LVK forrás volt a névtelen skandináv szerző számára is, aki 1320-1335 között megírta az Erikskrönikan-t, Eric krónikáját.[56] A rímes krónika anyagokat történeti forrásként használták a XVI. századba második felének krónikásai, Balthasar Russow Livonijas hronika és Johann Renner Liflandische Historie műveik megírásához. Ezeken a krónikákon keresztül a Rímek Krónikájában található információ nagyon messzire eljutott.

A krónika nyomtatott kiadásai[szerkesztés]

  • Fragment einer Urkunde der ältesten livländischen Geschichte in Versen. Ed. Lib. Bergmann. Riga, 1817
  • Livländische Reimchronik. Ed. Franz Pfeiffer. Stuttgart, 1844
  • Livländische Reimchronik. Mit Anmerkungen, Namenverzeichnis und Glossar. Ed. Leo Meyer. Paderborn, 1876
  • Atskaņu hronika. Ford. Valdis Bisenieks, ed. Ēvalds Mugurēvičs. Riga, 1998
  • Liivimaa vanem riimkroonika. Ford. Urmas Eelmäe. Tallinn, 2003
  • Cronaca Rimata della Livonia (Livländische Reimchronik), ford. Piero Bugiani, Viterbo, 2016

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Helm, K., Ziesemer, W.. Die Literatur des Deutschen Ritterordens – Giessener Beiträge zur deutschen Philologie (német nyelven) (1951. július 12.). Hozzáférés ideje: 2023. február 28. 
  2. Fenske, L.; Militzer, K.. Ritterbrüder im livländischen Zweig des Deutschen Ordens (német nyelven). Köln: Böhlau (1993. július 12.). ISBN 9783412065935. Hozzáférés ideje: 2023. február 28. 
  3. Rendszabály: "Sőt, minden házban, ahol testvérek kolostora van, vagyis tizenkét testvér és a mi Urunk Jézus Krisztus tanítványai parancsnoka, ügyelni kell arra, hogy az étkezési felolvasások során mindazok, akik esznek, hallgassanak csendben, hogy ne csak a gyomruk kapjon táplálékot, mert a fülük éhezik Isten szavára."
  4. a b Murray, Alan V.,.szerk.: Murray, Alan V.,: The Structure, Genre and Intended Audience of the Livonian Rhymed Chronicle,, Crusade and Conversion on the Baltic Frontier, 1150-1500 (angol nyelven). Ashgate, 235-251. o. (2001. július 12.). Hozzáférés ideje: 2023. február 28. 
  5. Arbuzovs (1908)
  6. Universitätsbibliothek Heidelberg, Cod. Pal. germ. 367 (német, latin nyelven). Heidelberg historic literature – digitized. (Hozzáférés: 2023. február 14.)
  7. Nikolaus von Jeroschin (kb. 1290 – 1341) a poroszországi Német Lovagrend XIV. századi német krónikása volt. 1328-ban lefordította középfelnémetre Canaparius János: Vita Sancti Adalberti, 1331–1335 között Dusburgi Péter: Chronicon terrae Prussiae című művét. Luther brunswicki nagymester megbízásából, 27 738 verset fordított le. Munkásságát a felső- és későközépkori középfelnémet versek legjobbjai közé sorolják.
  8. Die Kronike von Pruzinlant: Pruzinlant koronája
  9. Johannes Marienwerder (1343 – 1417. szeptember 19.) német teológus. Fő munkája az 1399-ben elkészült Expositio symboli apostolorum, amely John Wycliffe álláspontját vitató mű.
  10. Septililium venerabilis dominæ Dorotheæ: A tiszteletreméltó Dorothea hölgy szeptiliuma
  11. A bűnök konfliktusa
  12. Arnold Udo: Ordines Militares - Colloquia Torunensia Historica 4 ; Werkstatt des Historikers der mittelalterlichen Ritterorden. Quellenkundliche Probleme und Forschungsmethoden (német nyelven). Uniwersytet Mikołaja Kopernika. (Hozzáférés: 2023. február 10.)
  13. Schirren (1857)  6. oldal
  14. Liborius von Bergmann (németül: Liborius von Bergmann; 1754. szeptember 5. – 1823. július 14.) baltinémet evangélikus lelkész, történész, író és szabadkőműves. A szabadkőműves páholyok 1802-es felfüggesztése után megalapította a "Literärisch-Praktische Bürgerverbindung"-ot (Irodalmi-Gyakorló Polgári Társulás)
  15. Nikolaus von Himzel, egyben Nikolaus Himzel (németül Nikolaus von Himsel, 1729-1764), balti német származású rigai orvos, muzeológus, bibliofil és gyűjtő. Természettudományi és művészeti tárgyak gyűjteményeiből 1773-ban létrehozták a nyilvános Himzel Múzeumot – ez az első múzeum a Baltikumban és az egyik legrégebbi múzeum Európában.
  16. Deutschbaltisches biographisches Lexikon 1710-1960. (német nyelven). Köln,: Böhlau Verlag, 57. o.. ISBN 9783412426705. Hozzáférés ideje: 2023. február 10. 
  17. Bergmann (1817)  176. oldal
  18. Johannes Hermann Trey (1794–1849, németül: Johannes Hermann Trey, később Treu) evangélikus lelkész, író, könyvszállító. A rigai Szent János lett gyülekezet főpásztora, "A Lett Nép Barátja" című újság kiadója (1832-1846).
  19. A "Vidzemes bruņniecība", azaz a Vidzemei vagy Livóniai Lovagrend (németül: Livländische Ritterschaft) a Vidzeme (vagy Livzeme) nemes balti németek önkormányzati szervezete volt, amely az 1561-es vilniusi unió nemzetközileg elismert szervezet. A Vidzemei lovagok képviselői 1920-ig képviselték egyes esetekben Livónia területét a nemzetközi kapcsolatokban.
  20. a b c d e Rímek krónikája (Mugurevičas)
  21. Berkholz (1872)  71. oldal
  22. Zeids (1992)  30. oldal :: Történelmi tények azonban azt bizonyítják, hogy ez a bejegyzés egy későbbi hamisítás, mivel a Német Lovagrend rävele-i parancsnokságát csak 1347-ben hozták létre, azelőtt Rävele a dánoké volt. A betűk alakbeli eltérései is arra utalnak, hogy a Krónika szövegét egy másik személy írta. A hamisítást nyilvánvalóan Lviv polgármestere, Johans Alnpeke követte el, aki a XVII. században egy ideig birtokolta a kéziratot. Az említett bejegyzéssel a polgármester valószínűleg családja régiségét akarta kiemelni.
  23. Berkholz (1872)  57. oldal
  24. Schirren (1857)
  25. A stensbyi szerződés II. Valdemár dán király és a Német Lovagrend közötti megállapodás volt, amelyet 1238. június 7-én írtak alá a dániai Stensbyben, és IV. Ince pápa is megerősített 1243 szeptemberében. A pápai legátus Stensbyben találkozott Dánia és a Német Lovagrend képviselőivel. A Német Lovagrend beleegyezett, hogy visszaadja Revalt, Jerwiát, Harriát és Vironiát II. Valdemár királynak, a király bűnbánat gyanánt örökre a rendnek adományozta Jerwiát, és hozzájárult a rend hadjáratainak támogatásához. A dán királyé jövőbeni hódítások kétharmada, a rendé az egyharmada. A stensbyi szerződés lehetővé tette a dánok és a Német Lovagrend számára, hogy együttműködjenek a Novgorod és Pszkov elleni keresztes hadjáratokban, és jogi alapot biztosított Dániának ahhoz, hogy Észtország északi részén uralkodjon.
  26. Bergmann (1817)
  27. Bergmann (1817)  175-182 oldalak
  28. Bergmann (1817)  185-208 oldalak
  29. Bergmann (1817)  211-220 oldalak
  30. Schirren (1857)  6. oldal
  31. A Lovagrendnek két papi fogadalmat tett csoportja volt, az egyik papként tevékenykedett, a másik pedig lovagként harcolt.
  32. Wachtsmuth (1878)  25-27 oldal
  33. a b Mackensen, Lutz (1939. július 12.). „Zur deutschen Literaturgeschichte Alt-Livlands. Zur livländischen Reimchronik” (német nyelven). Baltische Lande, Bd. 1: Ostbaltische Frühzeit, 393-414. o. (Hozzáférés: 2023. február 14.)  
  34. Bergmann (1817)  175 oldal
  35. Bergmann (1817)  178. oldal
  36. Hartmut Kugler (1993. július 12.). „Die ‚Livländische Reimchronik‘ des 13. Jahrhunderts” (lett nyelven). Latvijas Zinatnu (9), 22—30. o, Kiadó: Akademijas Vestis.  
  37. Arbuzow (1939)  167-203. oldal
  38. Wachtsmuth (1878)  3-23. oldalak
  39. Hermann von Wartberge (meghalt 1380 körül) a Livóniai Rend (Német Lovagrend Livónia tartományának) krónikása volt. A vesztfáliai születésű Wartberge katolikus pap volt, a "Chronicon Livoniale" értékes latin krónika szerzője, amely az 1196-tól 1378-ig terjedő livóniai keresztes hadjárat történetét tartalmazza. Wartberge felhasználta a korábbi krónikákat (LVK és Henrik Livónia krónikája), levéltári dokumentumokat és személyes tapasztalatokat. Az elbeszélés 1358 körül egyre részletesebbé vált, ezért úgy vélik, hogy Wartberge körülbelül akkoriban csatlakozott a rendhez, és szemtanúként kezdte leírni az eseményeket. Wartberge részletes információkat közölt a gyakori portyázások helyszíneiről és a livóniai erődök építéséről. A krónikáját a gdański Állami Levéltárban őrizték, és először Ernst Strehlke adta ki 1863-ban a Scriptores Rerum Prussicarumban.
  40. Zeids (1992)  31. oldal
  41. 1211-ben Leal (Lihula) egyházmegyeként jött lére. 1224-től a neve Dorpat (Tartu) változott, a a rigai püspökség, később érsekség alá tartozott. Megszűnt 1558-ban. Diocese of Dorpat (Tartu) (angol nyelven). (Hozzáférés: 2022. november 25.)
  42. a b Meinhard, (Meinhard von Segeberg, St. Meinhard, Augustus Chorher) 1130 körül született. Üxküll (Uxhall, Ikšķile) püspökévé 1186-ban nevezték ki és iktatták be, 1196-ban halt meg Üxküllben. Bishop St. Meinhard (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
  43. LVK forrás  "Nos, minden aggodalom eloszlott Livföldön, amikor ezerszáznegyvenharmadikban püspökségbe Meinhardot beavatták, a leírás szerint." :: A lett fordítás szerint 00428-00431 sorok. Az eredeti szövegben nem találtam meg. Fordítási gondokról a szócikk a XXX része szól.
  44. LVK forrás  "Így élt békésen, minden emberrel barátságosan még huszonhárom évet haláláig, nyomorúságot, éhséget szenvedett, boldogan halt meg."
  45. Berholdot 1196-ban nevezték ki, és iktatták be Üxküll (Uxhall, Ikšķile) püspöki székébe, 1198-ban halt meg Üxküllben. Bishop Berthold (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
  46. LVK forrás  "Berthold püspök kezdeményezte Riga építését az alapoktól" :: (00523-24.) Bīskaps Bertolds uzsāka Rīgu celt no pamata
  47. Más források – Wartberges Hermanis, Augustīns Eicedijs, Johans Renners és Baltazars Rusovs, Dionīsijs Fabricijs és Kristians Kelhs – Riga városalapítójaként emlegettek Bertold püspököt. Csak a XVI. század végén Bazil Plinius által írt Riga történetében Alberts püspököt említik ismét úgy, mint a város alapítóját. Csak Henrik Livónia krónikája 1740-es első kinyomtatását követően vált a történetírásban általánosan elfogadottá, hogy a város történetét 1201-től kezdik, és Albert püspököt fogadják el alapítójának.
  48. LVK forrás  2705-3120 sorok
  49. Amikor a leveleket elolvasták, mindannyian engedelmeskedtek, és Poppe von Osternach [a Német Lovagrend] nagymesterhez mentek, aki szeretettel fogadta őket. Livóniából is érkezett egy jó hírű szent ember, Anno testvér, aki Livónia mestere [tartományi vezetője] volt. Amikor összegyűltek, és meghallották nagymesterük szándékát, meggondolatlannak találták, és sokan vitatkoztak ellene. De közölte velük, hogy már engedélyt kapott a lemondásra, ezért az összes testvér elhallgatott és belenyugodott. Aztán a sok szóba jöhető férfi közül a rend szokása szerint [1256. júl.] megválasztották a Livóniai Anno testvért. Poppe testvér előlépett, és letette a nagymesteri tisztet, és Livóniai Anno mester erényesen elfogadta azt. Aztán egy nagyon szép rajzolatú gyűrűt húztak az ujjára, amelyet aztán a nagymester mindig viselt. Amint Anno nagymestert választották a helyére, Poppe testvért felmentették a nagymesteri tisztségből. Poppe [lemondott] nagymester ekkor így szólt: „Testvérek, ha a kedvemben akartok lenni, ahogy hiszem, és meg akartok szabadítani az aggodalomtól, küldjetek egy testvért Livóniába mesternek [tartományi vezetőnek]. A testvérek, akik ott voltak, azt tanácsolták, hogy küldje be Königsberg parancsnokát. Egy pogány sem rejtőzhetett el előtte az országban, mert ismerte az összes pogány ritust és szokást. Ez a tanács megtetszett a nagymesternek, és azt mondta: „Én is őt támogatom.” A[z új] nagyester azonnal leveleket írt és küldött Poroszországba. A pecsétet is elküldték. A levelek hamarosan megérkeztek Burkhard testvérhez, akit von Hornhausennek hívtak [Hornhausen település volt Magdeburg közelében]. Olyan ember volt, aki tudta, hogyan kell kikémlelni a pogányokat és megbékélni vele. Amikor Burkhard testvér meghallotta a hírt, gyorsan így válaszolt: „Engedelmeskedni fogok annak, ami ezekben a levelekben van írva. Mindent, ami tetszik Mesteremnek, feltétel nélkül megteszem.” Aztán felvette a Livonia pecsétjét, amelyet Anno nagymester, a jó ember, több mint három éven át viselt. A jó és erényes Burkhard von Hornhausen mester Livóniába utazott. Jerry C. Smith, William L. Urban. The Livonian rhymed chronicle (angol nyelven). London: RoutledgeCurzon, 56-57. o.. ISBN 0700709282. Hozzáférés ideje: 2022. december 30. 
  50. LVK forrás  4309-4404 sorok
  51. LVK forrás  4653-4674 sorok :: NEM PASSZOL! :(
  52. Benninghoven, Friedrich. Der orden der Schwertbrüder (német nyelven) (1965. július 12.). OCLC 1547012 
  53. Arbusow (1939)
  54. Bojtár, Endre. Foreword to the Past: A Cultural History of the Baltic People. CEU Press, 123. o. (1999). ISBN 963-9116-42-4 
  55. szerk.: Hirsch, Theodor; Toeppen, Max; Strehlke, Ernst Gottfried Wilhelm; Hubatsch, Walther: Scriptores rerum Prussicarum. Die Geschichtsquellen der preußischen der preußischen Vorzeit bis zum Untergang der Ordensherrschaft (Vol. 1-6) (német nyelven), 71-79, 88-90, 96-102, 109, 110. o.. Hozzáférés ideje: 2023. február 20. 
  56. Az Eric-krónika (svédül: Erikskrönikan) a legrégebbi fennmaradt svéd krónika. Ismeretlen szerző írta körülbelül 1320 és 1335 között. Ez a legrégebbi a svédországi politikai eseményeket bemutató középkori rímes krónikák közül. Svédország történetének egyik legkorábbi és legfontosabb narratív forrása. Szerzősége, pontos politikai jelentősége és elfogultságai vita tárgyát képezik, de egyértelmű, hogy a krónika főhőse és hőse Erik, Södermanland hercege, Birger svéd király testvére. A krónika knittelvers formában (az egymást követő sorok páronként rímelnek (AABB), és minden sornak négy hangsúlya van) íródott, és legrégebbi változata 4543 soros. 1229-ben kezdődik, a svéd XI. Erik svéd király uralkodásával, de az 1250-1319 közötti időszakra összpontosít, és abban az évben ér véget, amikor a hároméves VII. Magnus norvég király trónra lépett. Hat kéziratban maradt fenn a 15. századból és további tizennégy a tizenhatodik és tizenhetedik századból.

Források[szerkesztés]