Leo von Caprivi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Leo von Caprivi
Leo von Caprivi.jpg
A Német Birodalom 2. kancellárja
Hivatali idő
1890. március 20.1894. október 26.
Uralkodó II. Vilmos
Előd Otto von Bismarck
Utód Chlodwig zu Hohenlohe-Schillingsfürst
A Porosz Királyság miniszterelnöke
Hivatali idő
1890. március 20.1892. március 22.
Uralkodó II. Vilmos
Előd Otto von Bismarck
Utód Botho zu Eulenburg
Katonai pályafutása
Csatái porosz–francia háború

Születéskori neve Georg Leo von Caprivi de Caprera de Montecuccoli
Született 1831. február 24.[1][2]
Charlottenburg[3]
Elhunyt 1899. február 6. (67 évesen)[1][2]
Skórzyn

Foglalkozás
  • politikus
  • tiszt
Vallás protestantizmus

Díjak

Leo von Caprivi aláírása
Leo von Caprivi aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Leo von Caprivi témájú médiaállományokat.

Georg Leo von Caprivi de Caprera de Montecuccoli (Charlottenburg 1831. február 24. Skyren, Brandenburg 1899. február 6.), német gróf, politikus és hadvezér. Németország második kancellárja, Otto von Bismarck után, 1890-1894 között.

Életrajza[szerkesztés]

Caprivi családja Krain-ból (mai Szlovéniában) származik, az első ismert őse Andreas Kopriva volt. Az 1600-as években a család Sziléziába költözött, ahol a törökök elleni háborúban (1653) szerzett érdemeiért lovaggá ütötték. A Caprivi nevet az 1600-as évek végétől használták. Leo von Caprivi, Leopold Caprivi (1797–1865) és Emilie Köpke (1803–1871) legidősebb fia volt. Apja tagja volt a Porosz Parlament felsőházának. Testvére Raimmund von Caprivi altábornagy volt. Leo von Caprivi tudatában volt szlovén származásának, ami kiderül A beszéd című, 1984-ben kiadott könyvéből.

Katonai pályafutása[szerkesztés]

Leo von Caprivi 1850-ben tisztként szolgál a porosz gyalogsági gárdaezredben, elvégezte a porosz katonai akadémiát Berlinben és 1861-ben századosként kerül a vezérkarhoz. Hamarosan elnyerte Moltke bizalmát és támogatását valamint 1866-ban az 1. hadtest őrnagyaként részt vett a porosz–osztrák–olasz háborúban. A német-francia háború kitörésekor Caprivit kinevezték alezredesnek és vezérkari parancsnoknak a 10. hadtesthez. Megítélők szerint Caprivi hozzájárult a hadtest sikereihez a vionville-i (1870. augusztus 16.) és a Beaune-la-Rolande-i (1870. november 28.) csatákban.

A békekötés után Caprivit a hadügyminisztérium alkalmazta, 1872-ben ezredes, 1877-ben vezérőrnagy, 1878-ban dandártábornok, 1882-ben altábornagy valamint hadosztály parancsnok és 1883-ban altengernagy és a tengerészet vezérkarának főnöke. Az öt év alatt míg a haditengerészet élén állt, nagymértékben támogatta a flotta és a torpedóegység fejlődését, ugyanakkor megmutatta, hogy ügyes adminisztrátor és parlamentári szónok. 1888-ban gyalogsági vezérezredessé és a 10. hannoveri hadtest parancsnokává nevezték ki.

Kancellár[szerkesztés]

Általános meglepetést keltett amikor, 1890. március 20-án, II. Vilmos császár Caprivit kancellárnak, porosz külügyminiszternek továbbá miniszterelnöknek nevezte ki, Otto von Bismarck lemondása után. A külpolitikában legfőbb céljának tekintette a baráti kapcsolatok megőrzését az Osztrák-Magyar monarchiával és Olaszországgal. A hármasszövetséget közöttük 1891-ben hat évre meghosszabbították. Megkötötte, 1890. július 1-én, a Helgoland–Zanzibár-egyezményt ami abból állt, hogy Németország lemondott Zanzibárról az Nagy-Britannia javára és cserébe megkapta Helgoland szigetét amely ellenőrzi az Elba torkolatát. A belpolitikában megpróbálta csökkenteni az osztályellentéteket, de mindezt konzervatív alapokból kiindulva. A Bismarck által bevezetett ostromállapotot Berlinben és más nagyvárosokban megszüntette. A szükségállapotot a szociáldemokratákkal szemben, ami 1890. szeptember 3-án járt le, nem újították meg. A Posen tartomány lengyel nyelvű lakosságával szemben több megértést tanúsítottak, eltörölték a tilalmat a lengyel nyelv használatáról a népoktatásban. A Bismarck által bevezetett útlevél kötelezettséget Elzász-Lotaringiában megszüntették.

Caprivis iparbarát, liberális kereskedelmi politikájának a legnagyobb ellenzői az Ultraprotekciósok és az agrár jobboldal volt. Hosszas tárgyalások után sikerült neki kereskedelmi egyezményt kötni az Osztrák–Magyar Monarchiával, Olaszországgal, Belgiummal és Svájccal. A politikai tekintélye növekedett az által, hogy agrárok és konzervatívok heves ellenállása ellenére, megvédte és elfogadta az egyezményt a parlamentben (Reichstag). Érdemeiért 1891. december 18-án grófi címet kapott.

Még bonyolultabbak voltak az Oroszországgal folytatott tárgyalások. Több megszakítás után 1884 elején sikerült a német iparnak nagyon kedvező orosz-német kereskedelmi szerződést megkötni. Caprivi katonai törvényjavaslata is ellenállásba ütközött, amelyben a katonai szolgálat idejét 2 évre csökkentették, de a katonaság létszámát békeidőben 80000-re megnövelték. Mivel a parlament 1893. május 6-án a törvénytervezetet elutasította, új választást írtak ki. A választáson Caprivi többséget szerzett s így a katonai törvényt elfogadták.

Már 1892. március 24-én feladta miniszterelnöki hivatalát. Bár továbbra is kancellár és külügyminiszter, az új porosz miniszterelnök gróf Botho zu Eulenburg mint ellenfele lép fel. A köztük kialakult rivalizálás oda vezetett, hogy 1894. október 26-án mindkét államférfi kénytelen volt lemondani. Helyükbe Chlodwig zu Hohenlohe-Schillingsfürst herceg lépett mint kancellár és miniszterelnök. Caprivi ezután teljesen távol tartotta magát a politikától és 1899. február 6-án hunyt el a Skyre-i birtokán, Krosno Odrzańskie (Krossen) városka közelében.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. ^ a b data.bnf.fr. (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978). (Hozzáférés: 2015. szeptember 28.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Leo von Caprivi című svéd Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]