Kínai építészet
 |
Ennek a szócikknek a címében vagy szövegében a kínai nevek nem a magyar nyelvű Wikipédia átírási irányelve szerint szerepelnek, és/vagy nincs feltüntetve a pinjin és a magyaros alak a {{kínai}}(?) sablon segítségével. Ezeket pótolni, illetve javítani kell. |
A kínai építészet a hagyományos és a modern építészetre osztható. A hagyományos építészeti stílus évezredek alatt alakult ki Kínában, mielőtt elterjedt volna az egész kelet-ázsiai építészet befolyásolására. A korai császári időszakban történő megszilárdulása óta a kínai építészet szerkezeti elvei nagyrészt változatlanok maradtak, a fő változások csak a díszítő részletek.[1] A Tang-dinasztiától kezdve a kínai építészet nagy hatással volt Japán, Korea, Mongólia és Vietnam építészeti stílusaira, és változó mértékben befolyásolja Délkelet- és Dél-Ázsia építészeti stílusait, beleértve Malajziát, Szingapúrt, Indonéziát, Thaiföldet, Laoszt, Kambodzsát és a Fülöp-szigeteket.[2][3][4][5][6]
A kínai építészetben a térgazdálkodásban és a technológiában ugyanazok a jellemzők fordulnak elő a magánházaktól a palotákig és templomokig.[7] Az építészet legismertebb és legjellegzetesebb példái az íves tetők, a kerti pavilonok, a díszkapuk, a pagodák, az udvarházak, a különösen szerkesztett hidak és a sok ezer km hosszú Nagy Fal. A dekorációk a kínai építészet fontos részei.
Az építőanyag
[szerkesztés]Az ősi kínai építési rendszer szerkezeti anyaga kizárólag a fa volt és a faanyag és a faszerkezet felhasználásával olyan szerkezeteket tudtak létrehozni, mely a fa technológiai tulajdonságainak legtökéletesebben megfelelt, miközben szerkezetben igyekeztek magának a fának elágazásait és alakját utánozni. Az épületek favázzal és faoszlopokkal készültek, a falak teherhordó szerkezetet nem képeztek és csak az egyes helyiségek elválasztásának céljára szolgáltak.[8]
Az ókori építőmesterek fakonzerváló festést is nagymértékben alkalmaztak, melynek sokszínű dekoratív alkalmazásánál a legmerészebb szín- kombinációk találhatók. A mennyezetek és frízek rajzai végtelen variációkat mutatnak. Ragyogó hatásokat tudtak a sima tetőcserepek helyett alkalmazott zománcos cserepekkel elérni és annak ellenére, hogy az ókori kínai építész a színek használatában vakmerő volt, az összhatás mindig rendkívül harmonikus maradt.[8]
Minden strukturális elem egyúttal dekoratív elem is és a kínai faanyagot alkalmazó építészetben dekoráció és struktúra a legtöbb esetben harmonikus egésszé olvad.[8]
A téglát már igen régóta ismerték Kínában, de sokáig nem lett az uralkodó építőanyag, és nem használták teherhordó anyagként.[7] A kínai épületeket felújították, nem szándékoztak örökké megmaradni. A relatív gyorsan pusztuló anyagok miatt az épületeket gyakran kellett újjáépíteni. Jelenlegi formájukban a hagyományos kínai épületek újak, de alaprajzukban és formájukban ugyanakkor tradicionálisak.[7]
Kifejezések
[szerkesztés]
A kínai építészet struktúrái:
| kínai | pinjin | jelentés |
|---|---|---|
| 楼 | lóu | többszintes épület |
| 台 | tái | terasz, |
| 亭 | tíng | nyitott egyszintes pavilon |
| 阁 | gé | kétszintes pavilon, könyvtár, kis faház |
| 塔 | tǎ | pagoda, torony |
| 轩 | xuān | tágas, nyitott épület, nappali, veranda |
| 榭 | xiè | teraszra épült ház vagy pavilon |
| 屋 | wū | szobák fedett sétány alatt, ház |
| 斗拱 | dǒugǒng | dougong |
Az épületek tetőzete
[szerkesztés]
Homorított tetők kecsesen felhajló ereszekkel, zománcos, díszített cserepek, különféle tetődíszítések, bonyolult dúcolások és tágas belső terek - ezek a kínai monumentális építkezéseknek, a templomoknak, palotáknak és pagodáknak összetéveszthetetlen jellegzetességei, amelyek évezredek alatt alakultak, és végül is egész Ázsiában hatással voltak az építőművészetre. Az Óvilág más építészeti rendszereivel ellentétben a kínai rendszer 2000 éven át megőrizte eredeti jellegzetességeit. Különféle tető- és tartószerkezetei alkalmasaknak, alkalmazhatóknak bizonyultak a legkülönfélébb környezetekben is Közép-Ázsia sztyepjeitől Dél-Kína szubtrópusi vidékeiig. A stílus ezen egysége tulajdonképpen a változatos formák gazdagságában fejeződik ki. A kínai építészettel foglalkozó egyes művészettörténészek szerint ezek a formák a Tang-dinasztia korában (i. sz. 618-907) érlelődtek ki, teljes fejlettségüket a Szung-dinasztia alatt (960-1279) érték el, majd az őket követő korokban lassanként megmerevedtek.[9]
A homorított kínai tetőzet eredetén mind a Kelet, mind a Nyugat sok kutatója törte a fejét. Egyesek szerint ez a belső-ázsiai sátrak tetejének görbületét utánozza, mások szerint az ereszek felhajlításával több fényt engednek behatolni az alattuk levő helyiségekbe, vagy pedig a csapadék levezetésének a megkönnyítésére szolgálnak. Ezek a homorított tetőszerkezetek a korai kínai építészetben még nem jelentek meg, hanem fokozatosan alakultak ki. Jellegzetes, hogy a tető sarkait kis kerámiaállatok koronázzák. Ámbár ezeknek az állatfiguráknak elsődleges jelképes értelmük volt (a jó szerencse jelképei), vagy csupán díszítőelemek voltak, a tető gerincének illesztékeit, a fából készült csapokat is védték az esővíz eróziós hatásától.[9]
A dougong
[szerkesztés]
Az ősi Kína építményeit gerendákból ácsolták, és felfelé ívelő tetőzetük az építészet alapvetően fontos elemévé vált. A nyugati építmények szerkezeteivel ellentétben a kínai épületek tetőzetét inkább oszlopok, és nem a falak tartják. Ezt bonyolult dúcolásokkal és alátámasztásokkal érték el, amit dougong-nak (pinjin: dǒugǒng) neveznek. A homorított tetők, az oszlopok és az aládúcolás a kínai épülettervezés lényeges jellemvonásai.[9]
A dougong dúcolás három részből álló konzolos szerkezet: a dou (ami kocka alakú dobozt jelent) egy kis fatömb, gyakran az oszlopfők is ilyen alakot kaptak és ilyen az alapja a magas épületek tartóoszlopainak; a gong egy lapos U alakúra formált fadarab, amelyekből kettő derékszögben keresztezve egymást olyan tömböt alkot, amely négy irányban nyúlik el; az ang pedig egy hosszú, ferde konzolgerenda, amely a belső szerkezetből kiindulva az oszlopok tetejére támaszkodik, végignyúlik valamennyi dougong tartószerkezeten egészen a legkülsőkig. A dougong funkciója az, hogy alátámassza és fenntartsa a tetőszerkezet kiugró ereszeit és egyidejűleg röviddé tegye a keresztgerendák közeit. Mechanikai szemszögből a dougong szerkezete zseniális szerkezeti megoldása a súlyos tetőzet hordásának. Különféle változatai, amelyek az idők során kialakultak, azt a fő vonást jelentik, amely megkülönbözteti a kínai építészetet minden más kor és stílus alkotásaitól.[9]
A dout első ízben az i. e. VII. és VI. századból való kínai bronzokon örökítették meg, míg a kung első képe egy négyszögletes bronztáblán látható, amelyet egy, az i. e. V-VII. századból származó sír feltárásakor találtak meg. A dougong a korai formájából fokozatosan fejlődött ki. Ekkor még egyszerű volt, és világos szerkezeti funkciót mutatott meg, majd egyre bonyolultabbá, kifinomultabban kidolgozott stíluselemmé fejlődött. Később a többszintes szerkezetek egymást keresztezőén elhelyezett tartógerendáinál is alkalmazták. Ámbár ez a későbbi fejlődési stádium csodálatos épületek emelését tette lehetővé, a dougong szerkezeti szerepe lassanként lehanyatlott.[9]
Fo-kuang templom
[szerkesztés]
A kőből és téglából épült épületek évezredeken át fennmaradnak, a korábban, főként fából épült alkotások gyakran összeomlottak vagy a tűz pusztította el őket. Ezért az ezeréves vagy annál is idősebb, máig is fennmaradt néhány faépületet féltő gonddal őrzik és tartósítják. Közülük az egyik a 857-ben épült Fo-kuang templom főcsarnoka. Ez Sanhszi tartományban, a Vutaj-hegyen áll. Ámbár a Nancsan-szentély buddhista csarnoka valamivel régebben épült (782-ben), nem állja az összehasonlítást a Fo-kuang Sze templommal sem a mérete, sem a díszítményei tekintetében. A Fo Kuang Sze főcsarnokának építésekor a kínai építészek a lépcsőzetes gerendákat háromszöges keretszerkezettel kombinálták, a dougong-rendszert a gerendák és oszlopok összekötésére használták. A csarnok faszerkezetét a földön készítettek el, ami az ősi Kína faszerkezetes épületeinek hagyományos módszere volt.[9]
A Fo-kuang templom buddhista csarnoka a Tang-dinasztia korának jellegzetes épülete: dougong-jai erősek, 4,5 méteres ereszei rendkívüli méretűek, tetőzete enyhén emelkedik, elrendezése, alaprajza tágas. Ezenkívül a csarnokban fennmaradt sok szobor, falfestmény és felirat a középkori Kína egyik legértékesebb emlékévé teszi ezt az épületet.[9]
A faszerkezetes épületek másik megmaradt példája a Fo Kung San pagodája, vagyis bejárati építménye. Ez Kína legrégibb fapagodája, és 67 méteres magasságával a legmagasabb, fennmaradt faépítménye. A pagodák olyan emlékművek, amelyek egy buddhista szerzetes sírját vagy egy fontos Buddha-ereklyét rejtenek magukban. Olykor magukban állnak, de gyakran egy bonyolult templomegyüttes részeként épültek. Az együttesben vannak a meditáció, a tanulás, az oktatás és lakások céljára szolgáló helyiségek, termek is.[9]
A Fo Kung San fapagodája nyolc-szögletes szerkezetű, amely - kívülről nézve - ötszintes, de valójában kilencszintes. Két, kívülről látható szint között van egy-egy rejtett szintje. A felső szintek fokozatosan egyre kisebbek, ezáltal az épület arányos és stabilis lett. Története során hétszer rázta meg földrengés ezt a fapagodát, míg a 20. század háborúi során több mint 200 belövés érte (1921-ben). A templom mindezt a kárt és pusztulást túlélte, és ma is áll, Kína építőművészetének dicsőségére.[9]
A modem, sokszintes, vasbeton épületek típusai közül a cső formájú szerkezetet tartják a leginkább ellenállónak, és így alkalmasnak a földrengés-veszélyes területeken, mivel ez a szerkezet eléggé rugalmas ahhoz, hogy ellenálljon a földrengéseknek anélkül, hogy összedőlne. A Fo Kung-pagoda nagyon hasonlít a korszerű cső alakú épületekhez. A két oszlopkor - egy külső és egy belső - nyolcszögű síkon elrendezetten áll, a rejtett szinteket mindkét oszlopgyűrű alátámasztja, és ezáltal merev gyűrű keletkezik. A kissé szűkülő cső alakú épület azáltal jön létre, hogy az egyik oszlopkor a másik tetejére támaszkodik. Ezenkívül a pagoda valamennyi fa alkotóelemét konzolok fogják össze, ezáltal a pagoda nemcsak merev, hanem bizonyos mértékig rugalmas is. Ténylegesen ebben a pagodában 56 különféle dougong -kombináció van, és ezzel az építéstörténészek számára valóságos dougong könyvtárként vagy mintagyűjteményként szolgál.[9]
A pagodák
[szerkesztés]
A buddhizmust valószínűleg az 1. században vitték be Indiából Kínába. Eleinte csak kevés zarándok szivárgott Kínából Indiába, a 4. századtól azonban a zarándoklás valóságos folyammá dagadt, sokan indultak el, hogy Buddha szent földjén tanulmányozzák a vallást, majd visszatérjenek Kínába azért, hogy e tanításokat ott terjesszék. Építőművészeti szempontból e kultúrák keveredése azt jelentette, hogy az indiai sztúpák, ezek a palack alakú sírok vagy Buddha ereklyéket őrző emlékművek kombinálódhattak a kínai építészetre jellemző toronnyal; így keletkezhettek a mindenhol látható kínai pagodák.[9][10]
Kínában a pagodák magas tornyokká fejlődtek, többszörös tetővel. Buddhista kolostorok udvarán, valamint a természeti erők irányítása szempontjából fontos helyeken építették. A fengsuj szerint megvédték az általuk ellenőrzött területeket, és egyúttal tájékozódási pontként is működtek.[7]
Szung Jüe pagoda
[szerkesztés]
Honan tartományban a Szung Jüe, a Ta-templom pagodája 523-ban épült. Ez Kínában a legrégibb, ma is fennálló buddhista pagoda. Ezenkívül ez az ország legrégibb többszintes téglaépülete. A pagodának alacsonyak a szintjei, és nem hasonlít a többszintű fapagodákat másoló épületekre, sem a sírnak használatos egyszintű pagodákra. 41 méter magas, 12 külső oldala van, belseje viszont szabályos nyolcszög. Alapjának külső átmérője 10,7 méter, a belső átmérője pedig csaknem 5 méter. A fala majd 2,5 méter vastag.[9]
Az évszázadok során a téglából, illetve kőből épült pagodák szerkezete 4-6 oldalúakból általában 8 oldalúakká fejlődött. Sok száz ilyen pagoda maradt fenn Kínában, de a Szung Jüe-templom pagodája , amelyet több mint 1400 éve építettek, az egyetlen 12 oldalú. Ez és a régisége teszi a kínai építészet igazi ritkaságává és világhírűvé. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezt a pagodát egy indiai gupta stílusban épült templom mintájára építették, zarándokok másolták le az eredetit.[9]
Egyedülálló formájától eltekintve a Szung Jüe pagoda szépségéről is nevezetes. Kelet-Kína Honan tartományának Szung hegységének déli lejtőjén épült, és két részre oszlik, egy alsó és egy felső részre, amelyekbe padlók vagy lépcsők lehettek beépítve. A felső rész, amely a teljes magasság kétharmada, 15 szintből áll, az egymáshoz közel elhelyezkedő ereszeket csúcsdíszítmény koronázza. A támasztó (megterhelést hordozó) téglákból készült ereszek méreteikben a magasság függvényében* csökkennek, ezáltal a pagodának parabola alakot kölcsönöznek. Az alsó rész két rétegre oszlik, és ezek képezik a pagoda alapját. Az alsó rétegnek négy kapuja van, a négy égtájnak megfelelően. A második rétegben, amely a fő szintet jelenti, négy félköríves kaput találni, ezek elhelyezkedése megfelel az alsó réteg kapuinak, és együttesen négy magas, keskeny kaput alkotnak. A fennmaradó nyolc oldalon kis, egyemeletes, négyszögletes, egy-egy ablakkal díszített pagodák domborművű képe látható. Minden kő kapuívet és ablakkeretet hálószerű lángok díszítenek, ilyen lángminta fog körbe minden buddhista istenséget. A felső szinteken kis ablaknyílások vannak.[9]
A pagoda belsejében mélyedések vannak, valaha lépcsők és padlók lehettek beépítve. A támasztó téglasorok rétegeiből és ereszek szerkezetéből arra lehet következtetni, hogy a pagoda belsejében eredetileg 9 emelet volt, a padozatuk fából készült. Ez a pagoda már több mint 1400 esztendeje áll, és évszázadokig állni fog még az ősi Kína tégla- és kőépítő művészete technológiájának emlékeként.[9]
Udvarházak
[szerkesztés]
A kínai építészet tipikus alaprajza az udvarház: a szihejuan (kínai: 四合院). A szihejuan szó szerint négy oldalról, épületekkel zárt udvart jelent.[11]
Ennek az udvarháznak az ősi hagyománya továbbra is fennáll. Ebben a lakó- és melléképületek egy téglalap alakú belső udvart fognak közre, homlokzataikkal befelé. A fő lakóterek általában dél felé nyílnak. A családfő az északi végén lakott, a házas fiúk pedig az oldalakon.[7] Az északi épület mögött gyakran volt még egy ún. "hátsó épület" – az egyetlen kétszintes épület. Az épületek nagy ablakai az udvarra néztek; az utcákra néző falakban csak kis ablakokat készítettek nagy magasságban, vagy néha egyáltalán nem voltak ablakok.
Ugyanazt a szerkezeti modellt használták mind a gazdag, mind a szegény családok, de a gazdagoknak két vagy több udvara lehetett. A középületek, templomok és paloták is ugyanazt az udvarházi megoldást követték, csak nagyobb léptékben és részletesebben.[7]
A régmúltban minden épület az ilyen udvarház alapmintájára épült. Az épületek elrendezése kifelé mutatta a tulajdonos jólétét, aki képes volt tágabb családot eltartani.[11]
Az 1990-es években a gyors gazdasági fejlődés hatására lerombolták a városi udvarházak zömét, hogy kezeljék a túlzsúfoltság növekvő problémáját.[11]
Kertek
[szerkesztés]
A kínai kert a kínai építészet egyik legrangosabb része. Ezt a kertépítészetet egykor Európában is utánozták, ami hatással volt az úgynevezett angolkert kialakulására. A kínai magánkertben kis épületek, például pavilonok, de általában lakóház is található. A kertekben hidak és kanyargós utak is találhatók. A kínai tájfelfogás szerint a táj legfontosabb részei a hegyek és a víz, ezért dombok és tavak épültek a kertekben, néha még vízesések is.[7]
Várostervezés
[szerkesztés]Mind az udvarházak, mind a városok hasonló módon épültek észak-déli irányban. A kínai városok általában rácsos elrendezési mintát követnek, és különböző funkciójú részekkel vannak határolva, így például ugyanazon szakma gyakorlói ugyanazon a területen éltek. Régebben a városokat mindig falak vették körül, kezdetben agyaggal, később téglával és kővel rakottak. Falak nélkül még egy nagy agglomeráció is hivatalosan csak falu volt.[7] A városfalak nagy részét már régen lebontották; a legjobban megmaradt fal valószínűleg a Ming-kori Nanking-fal, amely több mint 30 kilométer hosszú.[7]
A különféle építészeti létesítményeket megteremtő kínaiak emellett tapasztalt várostervezők is voltak, ez az i. e. VII. századtól megmutatkozott. Várostervezési tevékenységüket szigorú törvényekre alapozták. A városaikat a „világmindenség rendje” alapján telepítették, ez azt jelentette, hogy szigorúan észak-dél tengely szerint építették. A házak homlokzata délre nézett, ez a meleg megtartása miatt volt előnyös, ezen kívül a délit a jó szerencse égtájának is tekintették. (A kínaiak egyébként öt irányt ismertek: északot, délt, keletet, nyugatot és középet, ez utóbbit ugyancsak törvényesen elfogadott iránynak tekintették.) Minden várost fallal vettek körül, és a hagyományoknak megfelelően 12 kapu nyílt a városba, ami megfelelt a hónapoknak és az állatöv csillagképeinek.[12]
A kínai városokra jellemző, hogy a centrumban a központi kormányzat hivatalai épültek fel, vagy a császári kormányzó palotája vagy a helyi adminisztráció tagjainak hivatallakásai. A várostervezés az állam feladata volt, a kormányzat irányította a piacokat és a településeket. A városi parkok és tavak, amelyek fontos zöldövezetet alkottak, az elit számára voltak fenntartva: az északi fővárosokban a császárság elitje, a déli városokban az egyre gyorsabban szaporodó kereskedő előkelőségek számára.[12]
Mivel Kína gazdasági központja északról a gazdag Csang-Csiang (Jangce) folyó deltavidékére vándorolt, a császárok ezt követően azzal kísérleteztek, hogy fővárosukat mind messze délre helyezzék. Rendszerint Nanking közelébe. Ez a név „déli fővárost” jelent. Olykor azonban az államfők fővárosukat visszahelyezték északra. Amitől féltek, bekövetkezett, a mongolok betörtek a birodalom északi határára, és meghódították Kínát a XIII. században. Megalapították a Jüan-dinasztiát (1279-1368), és az új dinasztia új fővárost alapított a Hopej tartományban: a mai Pekinget (ezt Marco Polo Tatu néven említi).[12]
Pekingi császári város
[szerkesztés]
Miután a mongolokat kiűzték, tervbe vették, hogy a jüanok fővárosának romjain új fővárost építenek. Az építkezés a harmadik Ming császár életében kezdődött, 1406-ban, de csak a Csing-dinasztia (1644- 1919) uralmának kezdetén fejeződött be. A város területe mintegy 65 km² volt. A városterv magában foglalta a Császári Várost a város északi részén, és egy lakóvárost délen. Peking jellegzetes kínai főváros, amelynek magja a Császári Város. Ez egyben a legnagyobb fennmaradt főváros, amely a modern birodalmakat megelőző valamely birodalomból fennmaradt.[12]
A város eredetileg szigorúan szimmetrikusan épült, egy tengely haladt rajta végig, 8 km hosszan, észak—déli irányban, és az egyenes utak és sugárutak hálózata is szimmetrikus volt. A főváros északi része három egymásba fészkelt városból állt: a Tiltott Város a Császári Városon belül volt, ez utóbbit viszont a tulajdonképpeni Peking város vette körül, amelyet magas fal övezett.[12]
A Császári Várost folyók szelték át és tavak tarkították, amelyek körül nagy zöld területek voltak. A Ming- (1386-1644) és a Csing-dinasztia császári parkjai smaragd nyakékként vették körül a várost. A legészakibb részen három egymásba kapcsolódó tó nemcsak a vízen való szállítást, hanem a csónakázást is lehetővé tette. A kék és zöld övezetek nemcsak szépítették a környezetet, hanem nagyon kellemessé is tették Peking éghajlatát.[12]
Tiltott város
[szerkesztés].jpg)
A Tiltott Város, a legbelső mag volt a császári Kína utolsó bástyája. A három legnagyobb üdülőparktól délkeletre terült el, és a kiterjedése észak-déli irányban több mint 1000, kelet-nyugati irányban pedig 730 méter volt. Csaknem 50 méter széles vizesárok vette körül, ezenkívül 10 méter magas fal is. Ezen a területen sok épület emelkedett, különálló paloták, csarnokok. A Tiltott Város teljes területe kb. 120 hektár; a Belső és Külső Udvarában csaknem 1000 épületet találni. A Belső Udvar magában foglal három nagy kihallgatási csarnokot, amelyek közül a Legfelsőbb Összhang csarnoka a legnagyobb és a legfontosabb; valójában ez a legnagyobb, még fennálló újkort megelőző időkből való épülete Kínának. (Ez volt a tulajdonképpeni trónterem.) A Ming- és Csing- dinasztia idején a főbb hivatalos szertartások itt játszódtak le. A Belső Udvar (a belső palota) egyben császári lakhelyként szolgált. Három nagyobb palotacsoportból áll: a hátsó palotákban van a császár hivatalos lakóhelye, a központi tengelyen van az Égi Tisztaság palotája, valamint a császámő otthona, a Földi Nyugalom palotája. A központi tengelyt hat keleti és hat nyugati palota szegélyezi a hitvesek és az ágyasok számára. Mögöttük pedig hat keleti és hat nyugati palota áll, ezek a hercegek számára szolgáltak lakóhelyül.[12]
Mivel a Tiltott Város azon a központi tengelyen fekszik, amely Peking egész városán észak-déli irányban áthaladt, meghatározta az egész várostervet. A csendes tavak és az azokat körülvevő parkok olyan kedvezővé tették a nyüzsgő nagyváros képét, hogy Peking mindmáig a várostervezés mesterművének tekinthető.[12]
A Nyári Palota
[szerkesztés]
A Nyári Palota Peking külvárosában terül el. Északi részén van a Hosszú Élet hegye (Van Sou San), a délin pedig a Hatalmas Fényesség tava (Kun Ming hu), ez a terület a császár és környezete számára nagy vonzerőt jelentett, amikor Pekingben beköszöntött a párás nyár. A Hosszú Élet hegye két részből áll. A domb délre néző eleje a színpadok és szertartások területe. Több nagy épület és csarnok van itt, közülük a Fo Hsziang Ko, vagyis a Buddha Illata pavilon, amely tulajdonképpen templom és a Paj Jün Tien (Lépcsőzetes Felhők terme) a legjelentősebbek. A domb délnyugati lábánál a csaknem 900 méter hosszú Fedett folyosó húzódik, mint valami színes szalag, amely szerves egységbe fogja össze az épületeket. A háttérben levő domb az élénk színekkel ellentétben sötét: a díszfák révén csendes, üde és természetes. A dombtól északra tavak láncolata húzódik egy olyan tájban, ami Dél-Kínára emlékeztet.[12]
A Kung Ming-tó víztükre is két különböző „tájegységre” oszlik. A palotához közel eső részét hidak, gátak és templomokkal ékesített kis szigetek szegélyezik. De ha már a tavon van az ember, széles kilátás nyílik a párás víztükörre. A hátsó tó éles ellentéte az elülsőnek; kanyargóssága azt a benyomást kelti, hogy a víz mély és nagy kiterjedésű, a vadabb növényzet a mesterkéletlen természetet mutatja. A hátsó tavon csónakázva még ma is úgy tűnik: a természet meseországába kerültünk.[12]
Ancsi-híd
[szerkesztés]_Bridge_2011.jpg)
Egy másik, egészen más típusú építkezést képvisel a világhírű, 1300 éves Ancsi-híd , amely a Csiao-folyót íveli át Hopej tartományban, Pekingtől 300 kilométerre délre. A helyi lakosság Nagy-kőhídnak hívja a 605-617 között épült hidat, amelynek a fesztávolsága majd 40 méter, a magassága pedig 7 méter. A híd két végén két átviteles szerkezetű ív van. (A takaréküreges ív hídmező ráfalazás, olyan boltívszerű építészeti elem, amely a híd íve és a pályája által kialakult teret fogja közre; közelítőleg háromszög alakú.) Az Ancsi-híd kecses, karcsú és könnyű, akárcsak a felhők mögül előcsillanó keskeny holdsarló vagy az eső után feltűnő szivárvány. A hidat a Szuj-dinasztia korának híres építőmestere, Li Csun tervezte (581-618), akit ezért a„takaréküreges ívhíd atyjának” nevezték el.[9]
Az Ancsi-híd középső nyitott ívét úgy alakították ki, hogy két oldalról 28 darab 25–40 cm széles ívszelvényt szorítottak össze. Az egyszelvényes boltozott kőhidakkal ellentétben a szelvényekből álló ívhíd nem feltétlenül omlik össze, ha valamelyik szelvénye megsérül. De ezeknek a szerkezeteknek is van egysebezhető pontjuk: a hosszú, de keskeny ívszegmentumok között gyenge az összeköttetés, a kapcsolat. Ennek a hátránynak leküzdése céljából a tervező vas kötőelemeket és összehúzó vasakat alkalmazott azért, hogy az íveket együtt tartsa. Ezen kívül a hidat a közepe felé egy kissé el is keskenyítette, úgyhogy az ív két- oldala egy kissé a közép felé hajlik.[9]
Ilyen típusú hidat Európában első ízben a franciaországi Montaubanban a 14. században építettek, vagyis 700 évvel a Nagy-kőhíd után. A takaréküreges híd csak a 19. században terjedt el szélesebb körben a világon, így a kínaiak azt mondják, hogy a Nagy-kőhíd egyidejűleg öreg is, meg fiatal is.[9]
Modern építészet
[szerkesztés]
A kínai modern építészet formáját, anyaghasználatát, művészetét és építési módszereit tekintve eltér a hagyományos kínai építészettől. A modern építészet nagyjából felosztható új hagyományos építészetre, eklektikus építészetre és világépítészetre.
Az új hagyományos épületek öröklik a hagyományos építési szabályokat, módszereket stb., de az anyagok, az építési rendszerek megfelelnek a modern építési módszereknek és eljárásoknak.
A 19. században a kínaiak megismerték az európai építészetet, amikor az európaiak az akkori stílusoknak megfelelően európai épületeket építettek a gyarmati területeken. A kínai építésztanulók a nyugati országokba látogattak. Ennek eredményeképpen a köztársaság idején (1912–1949) a kínaiak elkezdték ötvözni a nyugati építési technológiát a kínai elemekkel, különösen az állami építészetben.[7]
A Népköztársaság idején (1949– ) a szovjet modell vált fontossá vált az ország építészetében, amit a középületek és hatalmas szállodák is bizonyítanak.
Az elmúlt évtizedekben sok nyugati stílusú üzleti palota és szálloda épült Kínában, amelyek technológiailag a nyugati szinttel versenyeznek.[7]
A 21. században annyi modern építési projektet hajtottak végre Kínában, hogy az országot a külföldi építészek játszóterének is nevezték. Hszi Csin-ping elnök 2015 elején foglalkozott a helyzettel, mondván, hogy Kínának már nincs szüksége "furcsa architektúrára". Valójában az ország új szabályokat dolgozhat ki az elfogadható építészetre vonatkozóan, amelyek kiemelhetik a nemzeti hagyományokat.[15]
Galéria
[szerkesztés]-
-
-
-
Az Isteni Csodálat temploma, Dali -
Dekoráció egy templom épületén -
Vuhan egy ősi temploma -
Liaocseng Shanshan régi városházája -
Simalou, Csangde, Hunan -
Tengwang pavilon, Nancsang -
A Fogong-templom Sákjamuni pagodája -
Kínai mecset, Melaka, Malajzia -
Pavilon egy hongkongi egyetem területén -
Kínai pavilon Varsóban -
Konfuciánus templom, Hangcsou -
Városkapu, Pingjao -
Pingjao () piactornya, Senhszi () -
Kínai kert kapuval, Xiamen -
Holdhíd a Nyári Palotánál -
Fedett híd Fucsien tartományban
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Ssu-ch'eng Liang - ed. W. Fairbank, A pictorial history of Chinese architecture : a study of the development of its structural system and the evolution of its types, Cambridge (Mass.), 1984
- ↑ A Short History of the Chinese People. Sturgis Press (2007). ISBN 978-1406769760
- ↑ McCannon, John. Barron's how to Prepare for the AP World History Examination. Barron's Educational Series (2018. március 19.). ISBN 9780764118166
- ↑ Steinhardt, Nancy Shatzman. "The Tang Architectural Icon and the Politics of Chinese Architectural History," The Art Bulletin (Volume 86, Number 2, 2004): 228–254. Page 228.
- ↑ Formichi, Chiara. Religious Pluralism, State and Society in Asia. Routledge (2013. október 1.). ISBN 9781134575428
- ↑ Architecture of Thailand: A Guide to Tradition and Contemporary Forms. Editions Didier Millet (2018. március 19.). ISBN 9789814260862
- ↑ a b c d e f g h i j k Huotari, Tauno-Olavi & Seppälä, Pertti: Kiinan kulttuuri (Kínai kultúra), Ottawa, 2005 (5. kiadás). ISBN 951-1-15943-7
- ↑ a b c Magyar Építőművészet, 1953 / 7-8. szám
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Univerzum, 1987 / Kína építőművészete: Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
- ↑ www.terebess.hu - Pagoda
- ↑ a b c excelbeijing.com: Siheyuan: Traditional Homes
- ↑ a b c d e f g h i j Univerzum, 1987 / Kína építőművészete; Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
- ↑ UNESCO: Imperial Palaces of the Ming and Qing Dynasties in Beijing and Shenyang
- ↑ Britannica: Forbidden City
- ↑ Suomalaisarkkitehdin merkkiteos Pekingissä joutui presidentin silmätikuksi (finnül)
