Kölni dóm

Ez a főszékesegyház a világörökség része

Kölni dóm
UNESCO világörökségi helyszín műemlék
A kölni dóm 2013-ban
Vallás	katolicizmus
Egyházmegye	Kölni főegyházmegye
Építési adatok
Építése	1248
Stílus	gótika
Tervezője	Andreas von Everdingen Arnold Wolff Barbara Schock-Werner Bernhard Hertel Ernst Friedrich Zwirner Erwin von Steinbach Friedrich Adolf Ahlert Fritz Schaller Hans Alex Güldenpfennig Johann Kuene van Franckenberg Johannes von Köln Karl Friedrich Schinkel Kaspar Kraemer Konrad Kuene Mastro Gerardus Nikolaus van Bueren Peter Parler Richard Voigtel Willy Weyres
Alapadatok
Hosszúság	144,5 m
Magasság	157 m
Szélesség	86,25 m
Világörökségi adatok
Világörökség-azonosító	292bis
Típus	Kulturális helyszín
Kritériumok	I, II, IV
Felvétel éve	1996
Elérhetőség
Település	Altstadt-Nord Köln
Hely	Domkloster (4)
Elhelyezkedése
Kölni dóm Pozíció Köln térképén
é. sz. 50° 56′ 29″, k. h. 6° 57′ 30″50.941388888889, 6.9583333333333
A Kölni dóm weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Kölni dóm témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

A kölni dóm, hivatalos nevén Szent Péter és Szűz Mária főszékesegyház (németül: Hohe Domkirche zu Köln) a világ egyik leghíresebb római katolikus temploma, a Kölni főegyházmegye főszékesegyháza, és a németországi Köln városának legfőbb jelképe. Ikertornyai 157 méteres magasságával a világ negyedik legmagasabb keresztény temploma, a székesegyházak között viszont máig őrzi elsőségét. Méretét jól mutatja, hogy 1880 és 1884 között a világ legmagasabb épülete volt.

Építését a Rajna partján egy korábbi templom helyén 1248-ban I. Konrád érsek megbízásából Gerhard mester tervei alapján kezdték meg. A történelmi változások miatt a munkálatok közel 300 éven át, 1528 és 1823 között szüneteltek. A nemzeti romantika ébredésével együtt ismét feléledt az igény a templom befejezésére. Végül az eredeti középkori tervek alapján 1880-ban IV. Frigyes Vilmos megbízásából Ernst Friedrich Zwirner vezetésével fejezték be. Több művészettörténész az épületet egységes és kiegyensúlyozott építészeti formája miatt „tökéletes katedrálisnak” nevezi. Eredetileg a kölni érsekek és választófejedelmek reprezentatív székhelyének és a napkeleti bölcsek relikviái monumentális ereklyetartójának tervezték, de a 19. századi befejezésekor a katedrális már az egységes Német Birodalom nemzeti szimbólumának számított. A második világháború után a porig lebombázott város közepén álló, látszólag sértetlen dómot „csodának” tekintették, és a háború utáni német újjászületés jelképe lett.

A dóm az egyik legjelentősebb keresztény műemlék a világon, a német építészet és a gótika legfontosabb alkotásai közé tartozik. Belső tere egyedülálló módon vészelte át a korokat. Legnagyobb értéke a napkeleti bölcsek arany ereklyetartója, amelynek őrzésére és az ezt felkereső zarándokok fogadására eredetileg a templomot építették. Ezen felül számos kiemelkedő képzőművészeti alkotást őriznek itt, amelyek az Ottó-kortól a kortárs alkotásokig számos képzőművészeti stílust magukba foglalnak. A székesegyházé a világ egyik legjelentősebb harangegyüttese; a 24 tonnás Petersglocke 94 éven át, egészen 2017-ig a világ legnagyobb szabadon lengő templomi harangja volt.

A kölni dóm Németország legnépszerűbb turisztikai látványosságainak egyike, évente nagyjából hatmillió látogató keresi fel. 2026 nyarától azonban az épület látogatása belépődíj-köteles lett, emiatt némileg visszaesett a turisták száma. Rendkívüli egyházi, történelmi és művészeti jelentősége miatt az épület 1996-ban felkerült az UNESCO világörökség listájára.

Története

A korábbi templomépületek

A római kori püspöki templom

Maternus püspök, Nagy Konstantin császár bizalmasa, 313 körül lett a mai Köln városának első dokumentált püspöke. Az eredetileg kicsi korai keresztény közösség, amely Galerius 311-es türelmi ediktumáig még „illegális” volt, és amelyet a Germania inferior provincia hatóságai időnként üldöztek, legfeljebb toleráltak, generációkon át – valószínűleg már a 3. század elejétől vagy közepétől – nem egy templomban, hanem keresztény családok magánlakásaiban gyűlt össze. Az egyik ilyen ház valószínűleg a dóm dombján, a mai kórus alatt állt. Nem a tartomány fővárosának, Colonia Claudia Ara Agrippinensiumnak a központjában volt, ahol a praetorium állt, hanem a település északi szélén, nem messze a Rajna partjától, ahol körülbelül ugyanabban az időben épült a római városfal, amelynek belső oldalán a ház közvetlen közelében állt. A telken épült az első keresztelőkápolna, amelynek bejárható keresztelőmedencéjét a dóm kórusa alatt régészeti ásatások során tárták fel. Feltételezhető, hogy ennek a háznak a helyén épült az első templom, amely legkésőbb Maternus († 328 körül) idején lett az első püspöki templom (székesegyház).

A mai dóm ugyan gótikus építmény, de a katedrális valószínűsíthető helyszíni folytonossága nagyjából megegyezik a trieri dóméval, amelyben még jelentős római építészeti elemek is megtalálhatók, így Németország egyik legrégebbi templomának tekinthető. A város legjelentősebb ókori szakrális épülete azonban az 1. században épült, a kapitóliumi triádnak szentelt templom volt, a város fő temploma, amelyet a római vallás fő isteneinek szenteltek: Jupiternek, Junónak és Minervának. Ez is egy kis dombon állt a Rajna közelében, de a római kolónia déli szélén. Maternus halála után a három vallás (keresztény, római, zsidó) és azok templomai egymás mellett léteztek Kölnben. Egy másik jelentős épület származik ebből az időből 345 körül épült egy kis dombon, egy temető közepén, a városfalon kívül, nyugatra. Ez egy nagy, pompás mauzóleum volt, amelyet később szintén templommá alakítottak át, a mai Szent Gereon-bazilikává, mely a város és az Alpoktól északra fekvő területek egyik legjelentősebb római kori emlékének számít.

A meroving kori templom

A Római Birodalom összeomlása után a Rajna mentén a 6. században a Kölnben székelő meroving kiskirályok a Frank Birodalom idején egy új templomot építettek az első ókori püspöki templom feltételezett helyén, amely végül körülbelül 40-50 méter hosszú lett és ambóval is ellátták. Ez a kora középkori épület, amelyet valószínűleg I. Theudebert frank király építtetett, a királyi család temetkezési helyeként szolgált; többek között Wisigarde királyné is itt lett eltemetve 537 körül. A katedrális kórusa alatt talált ásatási leletek azonban nem teszik lehetővé a merovingi kori épületek teljes rekonstrukcióját. Az ókori templom alapjai is, a keresztelőmedence kivételével, eddig nem azonosíthatók egyértelműen. Ugyanez vonatkozik a merovingi kori püspöki palotára is, amely valószínűleg a székesegyház mellett állt, és a kölni püspökök első rezidenciája volt. Maguk a meroving királyok az ókori praetoriumban telepedtek le, amely a légióparancsnok, majd később a tartományi bíró reprezentatív egykori lakó- és hivatalépülete volt, és amelyet királyi palotaként használtak. A város déli szélén álló római Capitolium-templom romjaiból a merovingok idején a karoling házmesterek palotája lett. Plektrudis, Herstali Pipin felesége, 720 körül alapította ott a középkori Köln második legfontosabb templomát, a Capitoli Szűz Mária-templomot, amely ezen templom alapjaira épült.

A Hildebond-dóm

A karoling uralkodók, valamint az őket követő németős 't-római királyok és császárok gyakran mozogtak a Rajnán délről északra és fordítva, onnan pedig a Mosel és a Majna folyón át nyugatra és keletre is, hogy utazó udvartartásukkal bejárják és ellenőrizzék birodalmukat, és a folyó mentén számos királyi palotát építettek. Utazásaik során gyakran meglátogatták a hozzájuk hűséges püspökök rezidenciáit, akiket az invesztitúraharcig még maguk neveztek ki. A királyok és a püspökök egymást támogatták, ami elősegítette az egyházi fejedelemségek, az egyházi hatalom, az úgynevezett Germania Sacra terjeszkedését. A Német-római Birodalom legnagyobb és legjelentősebb katedrálisainak nagy részét ezért a Rajna és mellékfolyói mentén uralkodó hatalmas egyházi fejedelmek és a székesegyházak káptalanjai építették a nagy kereskedelmi társaságok (mint például a Hanza) Európa-szerte távolsági kereskedelmet folytató polgárságának, jelen esetben a gazdag kölni patríciusoknak a pénzügyi támogatásával. A középkorban ezért a Rajnát „Pfaffengasse” (papok utcája) néven is nevezték. A legészakibb ezek közül a nagyszerű katedrálisok közül a kölni dóm volt.

A Hillinus-kódex miniatúrája; a kép tetején látható a Hildebond-dóm korabeli ábrázolása

A Karoling-korban a kölni dómdombon épült fel az úgynevezett ószékesegyház, amelyet 870-ben szenteltek fel. A katedrálist ma Hildebold püspök, Nagy Károly közeli tanácsadója után Hildebold-dómnak nevezik, bár nem világos, hogy az 818-ban elhunyt püspök mennyiben járult hozzá az építményhez. Valószínűleg ő kezdte el az új építkezést, amelyet Nagy Károly is nagylelkűen támogatott. A püspöki rezidencia eredetileg a dóm mellett állt.

A Hildebold-székesegyház körülbelül 95 méteres hosszával a legnagyobb karoling templomok közé tartozott, és számos templom építészeti mintájává vált a régi birodalomban. A karoling hagyományoknak megfelelően két kórussal rendelkező bazilikaként épült, ahol a keleti kórus Mária, az Istenanya tiszteletére, a nyugati, jelentősebb kórus pedig Szent Péter emlékére volt szentelve. A Hildebold-székesegyház a védőszentje, de építészeti stílusa révén is utalt a régi római Szent Péter-bazilikára, és az észak Szent Péter-bazilikájának számított. Ezzel Köln szimbolikusan arra törekedett, hogy szent városként és a római egyház hűséges filiájaként tekintsék. Az úgynevezett Péter-bot és Péter-láncok a templom legfontosabb ereklyéi közé tartoztak. A 11. századi Hillinus-kódex a Hildebold-székesegyházat a korabeli viszonyokhoz képest szokatlanul realisztikus ábrázolásban mutatja be. Ma a karoling-kori bazilika alapfalai a székesegyház ásatásai révén láthatók.

1164. július 23-án Rainald von Dassel kölni érsek és birodalmi kancellár Milánóból Kölnbe hozatta a napkeleti bölcsek csontereklyéit, ami akkoriban jelentős politikai-egyházi presztízssikernek számított. A relikviákat, amelyek már a legkésőbb átszállításuk óta jelentős tiszteletnek örvendtek, Barbarossa Frigyes császár adományozta az érseknek háborús zsákmányából. A tudományos irodalomban vitatott kérdés, hogy Rainald von Dassel vagy a milánói patríciusok tekinthetők-e a relikviák „megtalálóinak.” Mindenesetre a nagyra becsült szentek számára 1190 és 1225 között elkészítették a három királyok ereklyetartóját, amelyet a középkor egyik legigényesebb ötvösmunkájának tartanak; ezt az ószékesegyház központi részében helyezték el. Köln ezzel nemzetközileg ismert zarándokhellyé vált Európában. A zarándokok ellátására 1162 után létrehozták a custos regum („királyok őre”) tisztséget, amelyet időnként kettős személyzet töltött be. A dóm egyetlen keskeny oldalsó portálja azonban nem volt alkalmas a zarándokok tömegének fogadására, mivel egyszerre kellett bejáratként és kijáratként is szolgálnia, így egy új, az ereklyékhez méltó templom építése mellett döntöttek.

A gótikus székesegyház 1248-as építésével a régi székesegyházat fokozatosan lebontották. A gondatlan bontási munkálatok és a tűz azonban nemcsak a keleti kórust, hanem szinte az egész székesegyházat elpusztították; egyedül a három királyok ereklyéit sikerült megmenteni a tűzből. A Hildebold-székesegyház nyugati részeit ideiglenesen helyreállították, és csak 1322 után bontották le, amikor a gótikus kórus elkészült, és megkezdődött a gótikus hajó építése.

A gótikus dóm építése

A kápolnakoszorú építése (1248–1277)

A 13. század első felében Kölnben megérett a döntés, hogy a karoling katedrálist egy új épülettel váltsák fel. Ennek a háromkirályok csontjainak kőből készült ereklyetáraként, egyben császári dómként kellett hatnia, és ezzel alátámasztania a kölni érsekek azon igényét, hogy ők végezzék el a királykoronázást. A hatalomtudatos Konrad von Hochstaden érsek szemszögéből a királyi koronázás csak akkor volt érvényes, ha azt egy kölni érsek jóváhagyásával és koronázásával hajtották végre. Ezenkívül a dómnak, amelyet a három királyok ereklyéje a középkor egyik központi zarándokhelyévé tett, jelentősen ki kellett emelkednie Köln összes, amúgy nagy számú román stílusú temploma közül. A dómkáptalan úgy döntött, hogy a székesegyházat a francia katedrálisok magas gótikus stílusában építteti meg, és valószínűleg a 1248-ban felszentelt párizsi Sainte-Chapelle palotakápolna megjelenéséből is merítettek ihletet.

Konrad von Hochstaden érsek 1248. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén tette le az új székesegyház alapkövét. A kórusépítésért Gerhard von Rile dómépítőmester felelt, akinek tervei a francia székesegyház-építészet hosszú hagyományait követték. Gerhard bizonyára személyesen is ismerte az amiens-i székesegyház kórusépületét. Amienshez hasonlóan Köln számára is egy hét kápolnával körülvett kórust tervezett, amelynek formáját azonban először szabályos tizenkétszögből vezette le. Építőanyagként elsősorban a Drachenfels (Siebengebirge) trachitját használták.

Az építési munkálatok gyorsan haladtak, és 1265-re a kápolnakoszorú egészen a boltozatokig elkészült; egy fallal elválasztották a még befejezetlen főszentélytől, és azonnal megkezdték a temetkezési célú használatát. Az 1261-ben elhunyt Konrad von Hochstadent az apsziskápolna kiemelt helyén temették el, tumbájának bronz fekvőszobra a dóm legrégebbi fennmaradt gótikus szobrászati alkotása. Ekkoriban a kápolna már megkapta színes üvegablakát, az úgynevezett „régebbi bibliaablakot” is, amely még a késő román stílus jellegzetes csipkés formáit követi. A régi Hildebold-székesegyházban eltemetett Gero, Reinald von Dassel, Philipp von Heinsberg és I. Engelbert érsekek, valamint a népi szent Irmgardis csontjait átvitték a kóruskápolnákba. 1277-ben Albertus Magnus felszentelte az elkészült káptalanterem oltárát, amely ma szentségi kápolnaként szolgál. A források szerint addigra Gerhard építőmester, aki rejtélyes körülmények között lezuhant egy állványról, már néhány éve halott volt.

A kórus befejezése (1265–1322)

Az elkészült középkori kórus keresztmetszete

A főszentély befejezése 1271 óta Arnold katedrálisépítő mester kezében volt, aki valószínűleg a később híressé vált Parler építészdinsztia őse is volt. A kórus emeletén a magas ablakokat (Obergaden) és a trifóriumot egységes maszkírozott lemezként építette meg, amelyek mintha egy membránként feszültek volna a pillérek közé, és ezzel a kórusnak addig példátlanul egységes, magasba törő formát adott. Valószínűleg ezzel elődjének terveit követte. A magas kórus külső építészeténél a mérművek, a vimpergák és a dekoráció formáit egyértelműen magasgótikus stílusban gazdagították, anélkül azonban, hogy megváltoztatták volna az egységes összképet. 1304 körül a falazatban elkészült kórust nyugati irányban egy ideiglenesnek szánt válaszfallal zárták le, amelyet viszont csak 1863-ban bontottak le, amikor a hosszház elkészült.

A főszentély teljes kialakítása és berendezése egy komplex szimbolikát követett, amely teológiai, misztikus és művészeti-építészeti nézőpontokat ötvözött egymással. A „Mennyei Jeruzsálem” vízióját követve a főszentély teljes művészeti alkotásában „Isten országát és ezzel az ígért hazát az idők végén képi formában előre kellett vetíteni”. Ezt a gazdag képi programot, mint egy királyi székesegyházra jellemző legmagasabb szintű követelményeket támasztó összetett művészeti alkotást megvalósítani Johannes von Köln építőmester feladata volt, aki 1308-ban követte apját a tisztségben, és 1331-ig látta el azt.

1304 és 1311 között szerelték be a felső karzat 17,15 méter magas ablakait; a 48 királyt ábrázoló, magas gótikus stílusú ólomüveg-festmények finom, világos színárnyalatot kölcsönöznek a dómnak, gazdag, de összességében pasztellszerű színskálával, amely Németország más templomaiban soha nem jelent meg ilyen következetességgel. Ezek a mai napig nagyrészt megmaradtak, és a középkor egyik legnagyobb fennmaradt festettüvegablak-ciklusának számítanak. Az ablakok után készült el a tölgyfából faragott stallum és – feltehetően vele egyidejűleg – a kóruspad mögött magasodó monumentális szentélyrekesztő-festmény. A stallum 104 férőhelyével Németország legnagyobbja, és egy helyet tartott fenn a császár, egyet pedig a pápa számára. A magasgótikus falfestmény a középkorban híres kölni festőiskola kiindulópontjának számít. A kórus 1322-es felszenteléséig elkészült a fekete márványból készült főoltár is, amelyet fehér carrarai márványból készült szobrok díszítenek, kellemes kontrasztot képezve. Ez a gótikus középkor egyik legnagyobb és legszebb oltárának számít. A katedrális építőműhelye által megalkotott, a kórus pillérein elhelyezett 14 színesre festett szobor – amelyek Jézust, Máriát és a 12 apostolt ábrázolják – valószínűleg csak az 1330-as években készült el. Stilisztikailag azonban karcsú alakjukkal, gazdag redőzöttségükkel, a „selyemszövetek látványhatásával” és egymásra utaló, ívelt testtartásukkal bemutatják, mire volt képes a manierista-késő gótikus szobrászat. Összességében a művészettörténészek elismerték, hogy „kiemelkedő minőségük a kölni dómkórus berendezési tárgyait megközelíthetetlenség aurájával” veszi körül. 1333-ban Francesco Petrarca is meglátogatta a dómkórust, és így dicsérte annak szépségét: „Láttam a város közepén álló templomot, amelyet nem véletlenül neveznek a legcsodálatosabbnak – nagyon szép, habár befejezetlen.”

Zarándokfolyosó és szentélykörüljáró (kb. 1320–1360)

A kórus befejezésével a régi dómból származó három királyok ereklyetartóját is át lehetett helyezni az új gótikus épületbe. Erre azért is volt szükség, mert a régi dóm addig továbbra is használt nyugati részét a gótikus épület következő építési szakaszához teljesen le kellett bontani. A tervek szerint az ereklyét a négyezetbe szánták, ahol a zarándokok könnyen megközelíthették volna. Mivel a négyezet még építés alatt állt, a szentélyt a kórus felszentelése alkalmával, 1322 szeptemberében először az apsziskápolnába vitték át; Konrad von Hochstaden sírját ehhez a János-kápolnába helyezték át. Ugyanakkor a szentélykörüljárót zarándokúttá alakították ki, amely a zarándokok tömegét a szent ereklyék – a milánói Madonna, a három királyok ereklyéi és a Gero-kereszt – valamint a kölni érsekek üdvtörténeti szempontból jelentős sírjai mellett vezette el. Annak érdekében, hogy a zarándokoknak képi ábrázolásokon keresztül közvetítsék a szentek jelentőségét, a kóruskápolnákat átalakítottákt, és az 1330-as évektől falfestményekkel és ragyogó ólomüveg-ablakokkal látták el őket. A dóm építéséért 1353-ig Bartholomäus von Hamm mester volt felelős. Walram von Jülich érsek alapítóként kísérte ezt az átalakítást, és ezzel biztosította magának az 1360 körül kialakított sírhelyet az utolsó szabad kóruskápolnában.

A déli oldalhajók és az ideiglenes csarnoktemplom (1322–1388)

A félbemaradt és ideiglenesen befedett hosszház

A kórus felszentelése után megkezdődtek a kereszthajó építési munkálatai, amelynek portáljait azonban csak hiányosan tudták megépíteni. Az építkezést 1308-tól Johannes (1331-ig) és Rutger (1333-ig), Arnold építőmester két fia vezette. Arra összpontosítottak, hogy a hosszház déli oldalhajóit kéthajós csarnoktemplomként építsék meg, amelyet átmenetileg plébániatemplomként lehetett volna használni. Valószínűleg csak ebben az időben született meg a döntés, hogy a dóm hosszházát öthajósra építik (és nem háromhajósra, mint amilyen az amiens-i székesegyház). A munkálatokat 1353-ig Bartholomäus von Hamm dómépítész folytatta. A hat hajós templomteret a 14. század végéig körülbelül 13,5 méter magasra emelték, és ideiglenes tetővel fedték le, amely a déli toronytól a kereszthajó keleti faláig ért. A még nem létező középső hajó helyén a pillérek közötti teret fallal zárták le, amelyhez Friedrich von Saarwerden és Dietrich von Moers érsekek öt színes ólomüveg-ablakot adományoztak, amelyek azonban mára elvesztek. Legkésőbb 1388-ban ez az épület már annyira használható állapotban lehetett, hogy a kölni egyetem alapításának alkalmából misét lehetett benne celebrálni.

A délnyugati torony (1360–1449)

Az évszázadokon át félkészen álló délnyugati torony

A 14. század közepén Wilhelm von Gennep érsek új kezdeményezést indított a székesegyház nyugati homlokzatának megépítésére. A délnyugati torony alapjait 1360 körül rakták le, és a homlokzatra vonatkozóan már kész volt egy első terv, amelyet valószínűleg Peter Parler rajzolt. Az érsek halála miatt azonban az építési munkálatokat elhalasztották, és csak 1370 után folytatták őket újult erővel, amikor III. Friedrich von Saarwerden az építési munkálatokat az érseki befolyásának kifejezéseként szerette volna látni. Ehhez egy új, építészetileg konzervatív, de különösen impozáns nyugati homlokzatot tervezett, amely a híres F homlokzati vázlaton (Fassadenriss F) látható. A tervezést és a munkálatokat Michael von Savoyen katedrálisépítő vezette, aki 1353 és 1390 között bizonyíthatóan Kölnben élt.

A déli torony első emelete a Szent Péter-portállal együtt a 14. század végére készült el. 1375 körül készült el a Szent Péter-portálszobrászati díszítése, amelynek árkádszobrai a Parler szobrászcsalád hatását tükrözik, akikkel Michael von Savoyen rokonságban állt. Friedrich érsek 1401-ben kiemelte a dóm koronázási székesegyházi funkcióját azzal, hogy Pfalzi Rupertet itt koronázta német királlyá , aki ünnepélyesen a déli hajón keresztül vonult be az épületbe.

1395-től Andreas von Everdingen volt a dómépítőmester († 1412 előtt). 1410-ben a déli torony elérte a második emeletet. 1418-ban a szomszédos Hochgericht épületében egy fa harangtoronyba akasztották fel az első templomi harangot, a Háromkirályok- vagy Vérharangot. A dómépítőmesteri tisztséget Nikolaus van Bueren (1380–1445) vette át, akinek idején, 1437-ben a harangokat fel lehetett függeszteni a déli toronyba (a torony magassága akkor 59 méter volt). 1448-49-ben öntötték a Pretiosa (11 500 kg) és a Speciosa (5 200 kg) nevű nagy harangokat, melyek a középkori harangöntés nevezetes darabjainak számítottak, és 57 méteres magasságban elhelyezték őket a déli toronyba. Ezt követően a déli tornyon végzett munkálatokat nagyrészt leállították.

A hosszház használatba vétele (1450–1528 körül)

A 15. század második felében az építési munkálatok arra összpontosultak, hogy a dóm teljes alapterületét használhatóvá tegyék. Az építkezést Nikolaus van Bueren (1425–1445) és Konrad Kuene van der Hallen (1445–1469) dómépítők vezették. A hosszház északi oldalhajóinak építésekor hűen megismételték a déli oldalhajók építészeti formáit. A századfordulón a hosszház és a kereszthajó összes hajóját ideiglenes tetővel látták el, így a dóm teljes alapterülete használhatóvá vált. 1507 és 1509 között a hosszház északi falába beépítették az ólomüveg-ablakokat. 1500 körül rakták le az északi torony alapkövét, ami feltehetően az utolsó ismert dómépítőmester, Johann Kuene van Franckenberg (1469–1491 után) feladata volt. A források 1512-ben és 1513-ban is szabályos építkezésről számolnak be; 1525 után azonban a bevételek jelentősen visszaestek.

A gótikus építészeti stílus már nem felelt meg a reneszánsz korszak szellemének. Az egyházi templomépítészetben is jelentős stílusváltozás állt be: a példaképnek számító egykori bazilika helyén 1515 óta épült az új Szent Péter-bazilika Rómában, amelynek finanszírozására élénk búcsúcédula-kereskedelem folyt. Ez viszont többek között ösztönzője volt Luther Márton 1517-ben elindított reformációjának, amelynek következtében a zarándokáradat, és ezzel együtt a kölni dóm további építésére szánt pénzforrás is jelentősen csökkent.

1531. január 5-én I. Ferdinánd királyválasztása alkalmából misét tartottak a már elkészült kórusban. A legújabb kutatások szerint már ekkor is nagyrészt leállt az építkezés, bár a berendezésre és a javításokra még folytak a kiadások. Leonard Ennen, a kölni városi levéltáros kiderítette, hogy 1559-ben biztosítottak utoljára pénzeszközöket az építkezéshez. Ez 1560-ban teljesen leállt, miután a dómkáptalan hivatalosan is befejezte a dóm további munkálatainak finanszírozását.

Az építkezés megszakítása és leállása (1528–1823)

Köln 1499-ben; már ekkor is a félkész tornyon állt a dómdaru

A kölni dóm építése ettől kezdve közel 300 évig szünetelt. A befejezett kórus mégis uralta a város sziluettjét. A déli torony csonkján álló dómdaru azonban – egy több mint 25 méter magas, 14. századi fa emelőszerkezet – egy elmaradott város szimbólumává vált. A belső térben az épülettorzó nem egy egységes térként volt érzékelhető, hanem különböző jellegű különálló helyiségekre volt szétszabdalva. A kórus és a szentélykörüljáró elkészült, így a dómkáptalan misézésre és ülésezésre, a zarándokok pedig felvonulásokra használhatták. A hosszháztól azonban a kórust egy fal választotta el. Ez a fal, amely alig érte el a magasság felét, és egy ideiglenes tetővel volt lezárva, nem keltett egységes térérzetet: a déli oldalsó hajó két hajós teremként mutatkozott; az északi oldalsó hajó részben boltíves volt, és inkább kápolnaszerű hatást keltett; a középső hajó pedig kevéssé térszerkezetes elemként tűnt fel. Egy ilyen helyzet nem volt szokatlan a késő középkori nagy templomprojekteknél; Kölnben ez adta az alapot egy népi mondásra: „Ha a dóm elkészül, eljön a világvége.”

A 17. században megkezdődött a belső tér barokk átalakítása, ami a középkori berendezés számára súlyos veszteségeket jelentett. A dómkáptalan a belső kórus és a kórusfolyosó olyan kialakítását tervezte, amelyet színes márványból készült berendezés és ahhoz illő nagy méretű szobrok jellemeztek volna. Ehhez a Mária-kápolnában (1662–1663) és a Miklós-kápolnában (1660 körül) barokk stílusban átalakították az oltárokat, a főoltárt átépítették és magas oltárszekrénnyel látták el (1665), Szent Engelbert síremlékét elkészíttették (1665), a három királyok ereklyetartóját pedig barokk mauzóleumba helyezték (1668–1683), és új oltárokat állítottak fel az apsziskápolnákban. A lényeges munkákat Heribert Neuss kölni műhelyére bízták, amely erősen az olasz és flamand mintákra támaszkodott, művészi kivitelezésében azonban „tömbös merevséget” mutatott, és messze elmaradt a mintáktól.

A Peter Paul Rubens tervei alapján készült gobelinek 1688 körül Wilhelm Egon von Fürstenberg-Heiligenberg adományaként kerültek a dómba, aki ezzel – bár eredménytelenül – támogatni akarta érseki kinevezését. A kórusban, a szentélyrekesztő festményei elé függesztették őket, amelyek magasgótikus ábrázolásmódját a 17. században már nem tartották a kornak megfelelőnek. 1744 és 1770 között Clemens August érsek a belső teret későbarokk ízlés szerint ismét átfogóan modernizáltatta. 1753 körül eltávolították a kápolnasor gótikus ablaküvegét, és zöldes-fehér üvegekre cserélték, hogy a barokk ideálnak megfelelően több fényt engedjenek be a templomba. Az összes mérművet és a számos falfestményt fehérre meszelték. A Liège-i építész, Etienne Fayn 1770 körül terveket készített a kórus barokk átalakítására, a megvalósult változtatásokból csak a gyertyatartók maradtak fenn. Ezt követően a kórusban a mérműves korlátokat vasrácsokkal cserélték ki, Franz Maidburg késő gótikus szentségházát lebontották, és a főoltárt két oldalsó oltárral egészítették ki, cserébe azonban a magas gótikus márványárkádok három oldaláról eltávolították a díszítést. A fő- és a kereszthajó fa álmennyezetet kapott.

Miután 1794 októberében a francia forradalmi csapatok bevonultak Kölnbe, a dóm súlyos károkat szenvedett. 1796 novemberében a megszállók elrendelték az istentiszteletek felfüggesztését; a francia katonaság ideiglenesen istállónak és raktárnak használta az épületet. 1804. január 4-én visszakerült a kórusba a három királyok ereklyetartója, amelyet a dómkáptalan 1794-ben biztonsági okokból Vesztfáliába szállíttatott. Évekkel később, 1820. október 19-én a láda homlokzatról szobrokat és drágaköveket téptek le; a restaurálás 1822-ben fejeződött be, majd az ereklyetartó ismét a helyére került.

Napóleon 1802-ben létrehozta az Aacheni egyházmegyét, amelyhez a Kölni érsekség Rajna bal partján fekvő területét is átcsatolta. A kölni dómot 1803-ban a Dompfarre (a Szent Péter-dómhoz tartozó plébánia) plébániatemplomává minősítették vissza. 1815-ben a várost visszafoglaló poroszok átvizsgáltatták a darut, és leszerelték a közben már romos állapotba került karját; a kölni lakosok tiltakoztak ez ellen, attól tartva, hogy megsemmisítik városuk jelképét. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a daru 1819-ben új kart kapott. A francia uralom vége után a De salute animarum pápai bullával 1821. július 16-án az Aacheni egyházmegyét de jure feloszlatták, a kölni dóm pedig ismét székesegyházzá vált. 1821-ben a Porosz Királyság vállalta át az épület fenntartásának költségeit. A katedrális egészen 2009-ben, a kölni belvárosi plébániai lelkipásztori rendszer átszervezéséig egyidejűleg plébániatemplom is maradt. 2009 óta, mint székesegyház és káptalani templom, ismét exemptioval rendelkezik, azaz mentesül a plébániai szintű lelkipásztori feladatok ellátása alól.

A dóm 19. századi befejezése

A befejezés mint német nemzeti feladat

Boisserée reklámnak szánt metszete a leendő templomról

Johann Wolfgang von Goethe 1770-es látogatása után lelkesedett a gótikus strasbourgi székesegyházért, és „A német építészetről” című művével elindította a gótikus építészeti stílus romantikus alapokon nyugvó újrafelfedezését. Később újságírók – mint például a természettudós és utazóíró Georg Forster, aki 1790-ben Alexander von Humboldt társaságában látogatta meg a katedrálist, és a kultúrfilozófus Friedrich von Schlegel (1804) – a kölni dómot olyan műalkotásként ünnepelték, amely még mindig befejezésre vár. Végül a katolikus publicista, Joseph Görres változtatta meg az érvelést, amikor 1814-ben a katedrálist nemzeti szentélyként dicsérte, és ezzel a születőben lévő német nemzetállam leendő szimbólumává tette.

A dóm befejezéséért folytatott kitartó lobbizás középpontjában Sulpiz Boisserée állt, egy kölni székhelyű műkereskedő. Már 1808-ban elkezdte felvázolni a dóm építési állapotát, és 1811-ben hiába kért támogatást magától Napóleontól is. Csak 1814 szeptemberében segített a dóm ügyén két hihetetlen véletlen esemény. Johannes Fuhrer asztalosinas, egy darmstadti fogadó padlásán felfedezett egy régi pergament, amelyet babszárításra feszítettek ki, rajta egy építési terv volt látható. Georg Moller pedig Párizsban felfedezte az építési terv második felét is, és ezt közölte Sulpiz Boisserée-vel, aki jó kapcsolatai révén megszerezte azt egy párizsi műkereskedőnél. A két felet összeillesztve kirajzolódott Michael mester 1370-es eredeti terve a nyugati főhomlokzatról.

Ezen terv alapján 1821 és 1831 között Boisserée egy metszetsorozatot adott ki, amely a kész dómot ábrázolta. Ez a mű jelentősen hozzájárult a befejezés iránti lelkesedés terjedéséhez az egész német földön. A gótika romantikus idealizálása, amelyet akkoriban igazi német építészeti stílusnak tekintettek, valamint a dóm német nemzeti emlékműként való stilizálása végül a porosz trónörökös, Frigyes Vilmos figyelmét is felkeltette a projekt iránt. Így az eredetileg Kölnben felvetett dómbefejezési ötlet porosz, sőt össznémet ügy lett, és először vált reális lehetőséggé.

A neogótikus építkezés (1842–1880)

1823-ban Friedrich Adolf Ahlert újra létrehozta a dómépítő műhelyt, és megkezdte az első restaurálási munkálatokat a kórusban. Halála után, 1833-ban Ernst Friedrich Zwirner lett a dómépítőmester. Neki kellett megoldania azt a kényes feladatot, hogy olyan építési terveket dolgozzon ki a dóm befejezéséhez, amelyek mind a romantikus hangulatú porosz király, IV. Frigyes Vilmos, mind a költségtudatos porosz építésügyi igazgató és építész, Karl Friedrich Schinkel, végül pedig a kölni polgárság által támogatott Zentral-Dombau Verein (Központi Dómépítő Egyesület) tetszését is elnyerjék. Végül a romantikus tradicionalisták érvényesültek, és a dómot „az eredeti terv szerint,” azaz a támpillérekkel és építészetileg kidolgozott kereszthajó-homlokzatokkal együtt fejezték be. Ezek formáját Zwirner a nyugati homlokzat középkori homlokzati vázlatából emelte ki, a tervezésben mind a király, mind Sulpiz Boisserée részt vett. Ma a díszesebb déli kereszthajó homlokzatot a neogótika egyik fő műalkotásának tartják.

1842. szeptember 4-én IV. Frigyes Vilmos porosz király, valamint Johannes von Geissel koadjutor és későbbi érsek letették a katedrális továbbépítésének alapkövét. A követ ünnepélyesen felhúzták a még befejezetlen déli toronyra, és ott beépítették. Az 1848-as dómépítési ünnepségen, amely az 1248-as alapkőletétel 600. évfordulójára került megrendezésre, és amelyre mind IV. Frigyes Vilmos porosz királyt, mind a polgári forradalom képviselőit, például Habsburg–Lotaringiai János főherceget, a birodalmi kormányzót, valamint a frankfurti nemzetgyűlés képviselőit meghívták, majd felszentelték a katedrális ideiglenesen elkészült belső terét. A dóm építése gyorsan haladt. 1855-ben elkészült a déli homlokzat, 1863-ban pedig a főhajó, így 560 év után lebontották a kórus felé vezető válaszfalat. A kifejezetten egyházi jellegű felszentelési ünnepségen sem IV. Frigyes Vilmos király, sem Zwirner építőmester nem vett részt, mivel mindketten 1861-ben elhunytak.

A gótikus ideálon alapuló építészeti forma nem akadályozta meg az építészeket abban, hogy a kor legmodernebb építőanyagait használják. Így a tetőszerkezetet vasból építették, amely ezzel az Eiffel-torony megépítéséig a világ legnagyobb acélszerkezete volt. A padlóburkolathoz szükséges mozaiklapokat a Villeroy & Boch szállította.

A jellegzetes ikertornyos nyugati homlokzat építését Richard Voigtel dómépítőmester végezte. Alakját tekintve hűen követte az 1370-es homlokzati tervrajzot. A Központi Dómépítő Egyesületnek a dóm-lottóból származó bőséges pénzügyi forrásai révén az építőműhely 500 kőfaragót tudott foglalkoztatni. A modern építési módszerek – például a kőanyagok szállítására használt gőzgép – alkalmazásának köszönhetően a tornyok 1880-ra elérték rekordmagasságukat, a 157 métert, és a toronycsúcsokon található csúcsvirágokkal együtt elkészültek. Az építési munkálatok azonban még körülbelül 20 évig folytak. A kórusban található, nagy munkát igénylő padlómozaik csak 1899-ben készült el.

A dómépítés hivatalos befejezését 1880. október 15-én ünnepelték. Az eseményre az úgynevezett Kulturkampf idején került sor, amikor a porosz állam a rajnai katolikus egyházzal versengett a befolyásért. I. Vilmos császár a rendezvényt reprezentációs célokra használta fel, hogy demonstrálja az 1871-ben újonnan alapított Német Birodalom egységét és nagyságát. Sok katolikus, akinek egyházi méltóságait távol tartották az ünnepségtől, „méltóságteljes tartózkodással” bojkottálta az ünnepséget.

• 
  Az épülettorzó 1820-ban
• 
  A dómegyesület 1848-as emléklapján
• 
  Az építkezés állása 1855-ben
• 
  A felállványozott tornyok 1880-ban
• 
  A kész épület 1900 körül

A befejezés költségei

A dóm befejezésének ünnepség 1880. október 16-án

A dóm befejezésére 1823 és 1880 között összesen 6,6 millió tallért költöttek; ez 2019-es árfolyamon körülbelül egymilliárd eurónak felel meg. Eredetileg Zwirner dómépítőmester a főhajó befejezésére 1,2 millió tallért, a támpillérekre pedig ugyanennyit tervezett. Ennek alapján az éves építési költségeket 100 000 tallérra becsülték, amelynek felét a porosz király egy építési alapból akarta fedezni. Ezen felül egyszeri támogatást is jóváhagyott az északi torony építéséhez 100 000 tallér összegben. A fennmaradó építési költségek fedezésére megalapították a Kölni Központi Dómépítési Egyesületet, amely kezdetben tagdíjakból finanszírozta magát. Maga a király is évi 10 000 tallér hozzájárulást fizetett.

1845-től kezdve azonban az egyesület már csak részben tudta fedezni a finanszírozásból rá eső részt, így 1848-tól, az alapkőletétel 600. évfordulóját követően, az építkezés ütemét jelentősen le kellett lassítani. Amikor 1863-ban elkészült a belső tér, a becslések szerint az akkori pénzügyi források mellett a befejezés még további 50 évig tartott volna. Így az egyesület 1864-ben úgy döntött, hogy a finanszírozás érdekében dóm-lottót szervez, amely jövedelmező pénzforrásnak bizonyult. Az új forrásokból a katedrális építőmestere 500 kőfaragót tudott foglalkoztatni a műhelyében, és 1880-ra befejezte a tornyok építését. Az építkezés végéig az egyesület a mintegy 6,6 millió tallér összköltséghez összesen 59,4%-kal járult hozzá. 32,4%-ot az állam fizetett, 6,8%-ot pedig a dómadóból és adományokból finanszíroztak.

A befejezéstől napjainkig

1880-tól 1944-ig

Már 1906 körül súlyosnak mondható, a környezeti hatások miatti eróziós károsodások jelentkeztek az épület külsején, amelyek azonnali beavatkozást tettek szükségessé. Bernhard Hertel és Hans Güldenpfennig építőmesterek vezetésével ebben az időszakban felújították a leginkább érintett kórus-támaszszerkezetet. Ennek során a 19. században emelt építőelemek „túlzó formáinak egyszerűsítésére” is sor került. 1942-43-ban a növekvő háborús veszély miatt Güldenpfennig a felbecsülhetetlen értékű műkincsek és a szobrászati alkotások védelme érdekében az északi toronycsarnok középső pillére köré téglafalból és betonból egy kupola alakú bunker épített, amely egészen 1986-ig állt.

A második világháborús pusztítások

A háromkirályok ereklyetartóját és a Dombildet, vagyis a Stefan Lochner által készített városvédő szentek oltárképé 1942. július 7-én elszállították a kölni dómból, és a Bamberg közelében fekvő Pommersfeldenben található Weißenstein-kastélyba vitték. 1944 szeptemberében úgy döntöttek, hogy a háromkirályok ereklyéit és a többi alkotást a már nem biztonságos Pommersfeldenből az állítólag biztonságos Fulda városába szállítják. A szállítmány már úton volt, amikor Fulda súlyos légitámadásnak esett áldozatul, és mint tárolóhely már nem jöhetett szóba, ezért a szállítmányt Siegenbe irányították át, ahol a kincseket egy földalatti bunkerben kellett volna elhelyezni. De azok nem fértek be a bunker ajtaján, így csak egy kiút maradt: vissza kellett vinni őket Kölnbe. A szentély és a dómkép 1944. szeptember 19-én érkezett vissza a városba. A Lochner-oltárt a dóm északi tornyában lévő kör alakú bunkerben helyezték el, a szentélyt pedig a sekrestye alatti bunkerben. Az oltár azonban Kölnben sem volt biztonságban; hogy megvédjék a fokozódó légi háborútól, a közeledő szövetségesektől, a város várható csatáitól és nem utolsósorban a nácik kezétől, 1944. december 20-án a Weser-parti egykori Marienmünster apátsági templomába szállították. Onnan 1945. szeptember 5-én tért vissza, ahol először ismét a kör alakú bunkerben helyezték el.

A második világháború során Köln városát légibombázással 262 alkalommal támadták. A háború végén a dóm látszólag közel sértetlenül magasodott ki a szinte teljesen lerombolt belvárosból. Ezt többen is csodának tartották: Bernard William Griffin bíboros például arról beszélt, hogy „csoda, hogy a hatalmas kölni dóm a háborús romok közepette megmaradt.” A dóm a pusztítást átélt generáció számára a város életakaratának szimbólumává vált. „Soha nem lehetett nagyobb a lakosság azonosulása a dómmal, mint ezekben az években.”

Valójában a dóm is súlyos károkat szenvedett, mintegy 70 bombatalálat kapott, köztük 14 nagy erejű légibomba következtében. A 22 boltív közül a főhajóban és a kereszthajóban kilenc megsemmisült, hat pedig súlyosan megrongálódott. Az északi kereszthajó oromzata leomlott; az összes ablakkeret megrongálódott. 1943 novemberében egy robbanóbomba a északi toronynál körülbelül 10 méter magas lyukat ütött a sarokpillérebe, amelynek jelentős statikai jelentősége volt, és az egész tornyot veszélyeztette. A lyukat ezért még a háború alatt téglával falazták be, amely úgynevezett kölni dómplomba néven 2005-ig látható maradt. A szakértők véleménye szerint több oknak is köszönhető, hogy a dóm nem dőlt össze: a gyújtóbombák által okozott tüzeket a dómépítő műhely munkásai és a dómban és a dóm tetején állomásozó önkéntes segítők azonnal eloltották. A tető a vas tetőszerkezet stabilitásának köszönhetően megmaradt, a légbombák robbanása által keltett légnyomás a nagy ablakokon keresztül könnyen távozhatott, a rengések egy részét a rendkívül mély alapzat pedig elnyelte. Az épület szerkezete a szokásos gótikus műemlékeknél sokkal erősebbnek bizonyult, annak köszönhetően, hogy csak a 19. században fejezték be az eredeti tervek alapján. A modern technikának (vasbeton) hála, a templom helyrehozhatatlan károk nélkül vészelte át a harcokat, a belső tér pedig szinte teljesen épen maradt.

A háború után annak vizsgálatára, hogy a bombázások megrongálták-e a dóm alapjait, 1946-ban régészeti ásatások kezdődtek a dóm alatt. Az Otto Doppelfeld vezette tudományos munkálatok az egyik legjelentősebb egyházi ásatássá váltak, és csak 1997-ben fejeződtek be. Ezek révén új részletek is kiderültek a dóm elődjeiről.

1948-ig, az alapkőletétel 700. évfordulójáig csak a kórust sikerült újra használhatóvá tenni. A hosszház és a kereszthajók helyreállítása 1956-ig tartott. Az utolsó látható háborús károkat, köztük a kritikus jelentőségű dómplombát csak 2005-ben javították ki. A kisebb sérüléseket a folyamatban lévő restaurálási munkák során továbbra is apránként állítják helyre.

Későbbi története

1975. november 2-án három betörő egy szellőzőaknán keresztül, hegymászó felszereléssel behatolt a dóm – akkor biztonságosnak számító – kincstárába, és értékes monstranciákat és kereszteket vittek el. A tetteseket a kölni alvilág segítségével sikerült elfogni, és hosszú szabadságvesztésre ítélték őket. Addigra azonban a zsákmány egy részét, közte egy 1657-ből származó arany monstranciát, már beolvasztották.

2000 októbere óta a templom kincseit a dóm északi felében levő 13. századi boltíves pincékben újra kiállítják. A kincstár három emeleten hat termet, 500 négyzetméter kiállítási területet foglal magába.

Napjainkban elsősorban a környezeti hatások károsítják a dómot. A légszennyezés, a savas eső szétmorzsolja, és elszínezi a követ. Ezért építészei már évtizedek óta küzdenek a bomlás ellen a díszítések tömeges cseréjével.

2005. augusztus 18-án XVI. Benedek pápa a Németországban tett apostoli látogatása során fölkereste a dómot is, az Ifjúsági Világtalálkozó ünnepségeinek alkalmából.

Építészeti jellemzői

Az eredeti tervek

A főhomlokzat F-jelű eredeti tervrajza 1370-ből

A kölni dóm alaprajzi elrendezése szorosan az amiens-i Notre-Dame tervén alapul, akárcsak a stílus és a főhajó szélesség-magasság aránya. Az alaprajz latin kereszt alakú, ahogyan az a gótikus dómoknál szokásos. Mindkét oldalán két oldalsó hajó található, amelyek segítik megtámasztani a világ egyik legmagasabb gótikus boltozatát, amely szinte olyan magas, mint a Beauvais-i székesegyházé, amelynek nagyobbik része soha nem épült meg, vagy összeomlott. Kívülről a boltozat kifelé irányuló nyomását francia stílusú repülő támpillérek veszik fel. A keleti végén egyetlen körfolyosó található, a második oldalsó hajó pedig hét sugárirányú kápolnakoszorúból álló apszisba torkollik.

A kölni dóm minden része építészeti stílusában nagyfokú egységességet mutat, ebben rendkívül élesen különbözik szinte az összes többi középkori, nagyszabású templomépítési projekttől. Sokáig ebből a tényből azt a következtetést vonták le, hogy Gerhard dómépítőmesternek egy kötelező érvényű, átfogó tervet kellett készítenie a dómhoz, amelyet generációkon keresztül követtek. Ez a „gótikus mesterterv” magában foglalta volna mind az öthajós hosszházat, mind a nyugati homlokzat két hatalmas harangtornyát. Ezt a nézetet az újabb kutatások hipotetikusnak, és egészében véve valószínűtlennek minősítve elvetették.

A középkorban minden nagy templomot különálló építési szakaszokban terveztek és építettek meg. Ha az építkezés keleten kezdődött, először csak a szentélykórust tervezték meg és fejezték be; a hosszházhoz és a nyugati homlokzathoz ezt követően új tervsorozatokat készítettek. Az első kölni terv tehát valószínűleg szintén csak a szentélykórust foglalta magában, amely 1322-re épült fel.

Az első továbbfejlesztett tervelképzelések vélhetően csupán egy háromhajós hosszházzal számoltak, a mellékhajók boltszakaszai felett viszonylag karcsú tornyokkal, ahogyan az a francia katedrálisokra is jellemző. Az öthajós hosszházat feltehetően 1320 körül tervezte meg a Johannes és Rutger testvérpár. Ezt az új térkoncepciót később más, újabb templomépítkezések (mint például az 1352-ben újonnan megtervezett antwerpeni katedrális) is átvették.

A dómnál az ötportálos nyugati homlokzatra vonatkozó első tervek Bartholomäus von Hamm dómépítőmester irányítása alatt, 1350 körül öltöttek formát, amikor a déli torony alapjait letették. 1370-ben Michael von Savoyen rajzolta meg a nyugati homlokzat ma is álló formáját a fennmaradt „F-jelű” homlokzati rajzon. E nagyszabású homlokzatépítés miatt a már elkészült alapozásokat utólagosan meg kellett toldani, hogy a támpillérek új kialakítását megfelelően megalapozzák. Magát a homlokzati tervet ma „vitathatatlanul a középkor legnagyobb, legszebb és legjelentősebb építészeti rajzának” tartják.

Az épület külseje

A dóm főhomlokzata

Nyugati főhomlokzat

A dóm nyugati homlokzata a legnagyobb templomhomlokzat, amelyet valaha építettek, felülete közel 7100 négyzetméter. Csak a 19. században készült el, de részleteiben követi a dómépítő mester, Michael von Savoyen által kidolgozott középkori tervet, amelyet 1370-ben az úgynevezett F homlokzati tervrajzban rögzítettek. Egy ideig a terv szerzőségét Arnold dómépítőmesternek († 1308) és fiának és utódjának, Johannesnek († 1331) tulajdonították. 2018-ban azonban Johann Josef Böker azonosította a tervet Savoyen műveként, akit az 1370-ben hivatalba lépő III. Friedrich von Saarwerden érsek kért fel egy reprezentatív terv elkészítésére.

A déli toronyban található a Petersportal. 1370–80-ból származik, és a kölni dóm egyetlen eredeti középkori portálja. Azonban nem minden figura középkori, csak az első három a bal oldalon és az első kettő a jobb oldalon. A többi szobor a 19. századból származik. A figurák színében és kivitelezésük minőségében jelentősen eltérnek egymástól. Az öt középkori figura egyértelműen a Parler család hatását tükrözi, akikkel Michael építőmester rokonságban állt.

A középső portál (főportál) 9,30 méter széles és több mint 28 méter magas. A figurákat főként Peter Fuchs készítette a 19. században, majd Erlefried Hoppe egészítette ki 1955-ben. Az északi portál a Három Királyok portálja, melyet szintén Peter Fuchs készített 1872 és 1880 között.

A mérműves toronysisakok

Tornyok

A kölni dóm sziluettjét a két toronyból álló homlokzat és a két hegyes toronycsúcs jellemzi. Ezeket a dóm 1880-as befejezésekor építették, így neogótikus alkotásoknak számítanak. A kivitelezés azonban minden részletében az eredeti középkori terveket követte, amelyeket Michael von Savoyen 1370 körül készített F homlokzati vázlat ábrázol. Michael mester egy nyolcszögletű, teljesen áttört, mérművekkel gazdagon díszített toronyhegyet tervezett, amelyet többszintes csúcsvirág koronáz meg. Nyilvánvalóan ismerte Erwin von Steinbach által tervezett freiburgi münster tornyát és annak áttört mérműves toronysüvegét, azonban Köln számára egy masszívabb formát tervezett, amelyben a nyolcszög csak fokozatosan tűnik ki a torony négyzetéből. A mérművekből kialakított toronycsúcsok nyilvánvalóan a korabeli aranyművességből merítettek ihletet, amely hasonló formákat talált az ereklyetartókhoz vagy cibóriumokhoz. Objektív funkcionalista szempontok szerint az áttört toronysüvegek nem voltak praktikusak, mert nem nyújtottak védelmet a csapadék ellen, és a geometrikus díszítése eredetileg nem tudott statikus feladatokat ellátni. Ennek ellenére az építészek ezekkel a megoldásokkal, amelyek a műszaki lehetőségeik határait feszegették, hangsúlyozni akarták, hogy az épület „monumentálisra növelt ereklyetartó” akar lenni, amely a Szent Három Királyt rejti magában.

Feltételezhető, hogy az 1370 körül végzett, az akkori időkben nagyon költséges és nagy pontossággal végrehajtott tervezést nem egyedül a katedrális építőmestere, hanem több mester közreműködésével dolgozták ki. Ugyanis e terv számos motívuma és tervezési eleme más, ugyanabból az időből származó épületeken is megvalósult, bár a kölni dómnak ez a része a középkorban nem készült el. Végül a freiburgi münster mérműves tornya maradt az egyetlen nagyobb toronycsúcs, amelyet a 14. században emeltek. További jelentős tornyokat a 15. században a kölni képzésben részesült építészek emeltek a strasbourgi dómban és a burgosi katedrálisban. Az egyéb ismert gugliák – mint például Ulmban vagy Regensburgban – már az évszázadokkal későbbi neogótika művei.

Déli homlokzat

A déli homlokzat

A déli homlokzatot Ernst Friedrich Zwirner dómépítész tervezte, aki terveit Karl Friedrich Schinkel és Sulpiz Boisserée építészekkel, valamint IV. Frigyes Vilmos királlyal egyeztette. 1842 és 1855 között épült, és ma a neogótika egyik legjelentősebb és művészileg legtökéletesebb művének számít. A homlokzaton bal oldalon található az Orsolya-portál, középen a Passió-portál, jobb oldalon pedig a Gereon-portál.

A portálok szobrait Ludwig Schwanthaler tervezte 1847-ben, Christian Mohr pedig 1851 és 1869 között faragta kőbe. A szobrok a romantikus-nazarenus vallási témájú szobrászat csúcspontját jelentik Németországban. A portál ajtóit 1948-ban Ewald Mataré újította fel. Ebben tanítványa, Joseph Beuys segítette. Mataré a déli homlokzat jelentős átalakítását és egyszerűsítését tervezte, eltávolítva a gazdag díszítőelemeket, de ez szerencsére nem valósult meg.

Északi homlokzat

Az északi homlokzat

Az északi homlokzat építése már a 14. században megkezdődött. Ernst Friedrich Zwirner építőmester megpróbálta azt neogótikus formákban befejezni, ezért a déli homlokzathoz képest egyszerűbb kialakítású. Bal oldalon található a Bonifác-portál, középen a Mihály-portál, jobbra pedig a Maternus-portál.

Az északi kereszthajó homlokzatának szobrászati díszítését Peter Fuchs szobrász készítette 1878 és 1881 között. A teljes program tartalmilag és tematikusan a kereszténység alapításának történetével foglalkozik., és a pásztori tisztség Péternek való átadásával kezdődik. A Maternus-portál kifejezetten a Kölni főegyházmegye kialakulását ábrázolja. Maternus Péter első tanítványának számít, és ő volt Köln első püspöke. Ő ruházta át az „apostoli tanítóhivatalt a kölni székre”. Az őt körülvevő szentek ennek az eseménynek a tanúiként funkcionálnak.

Négyezeti torony

A befejezetlen középkori székesegyház kórusán már állt egy huszártorony, amelyet 1744-ben egy barokk stílusúval váltottak fel. Ezt 1812-ben romos állapota miatt lebontották. 1860–61-ben a négyezet fölé új, historizáló vastornyot emeltek. Cinkkel fedték, és neogótikus díszítéssel látták el, csúcsokkal, tornyocskákkal és vízköpőkkel. A díszítés a második világháborúban súlyosan megrongálódott. A torony külsejét 1965 és 1971 között Willy Weyres dómépítész art déco stílusú tervei alapján alakították át: a csúcsdíszeket nyolc, Erlefried Hoppe katedrálisszobrász által tervezett angyal váltotta fel. Az angyalokat Hubert Bruhs készítette vörösfenyőből, és ólommal borította be őket, mindegyikük 2,25 tonnát nyom, és 4,10 méter magas. A torony tetején, sok más templommal ellentétben, nem kereszt, hanem csillag található, utalva a napkeleti bölcsekről és a betlehemi csillagról szóló karácsonyi legendára.

Támrendszer

A szentély összetett támszerkezete

A dómot statikailag jól és szilárdan megépített épületnek tartják. A szentély építése idején az építőmestereknek ehhez teljes mértékben a saját tapasztalati tudásukra kellett hagyatkozniuk, mivel statikai számítások még nem léteztek. A szentély alapkoncepciójában – a nagymértékben áttört falfelületekkel és az ablakos trifóriummal – túlnyomórészt az amiens-i katedrális statikai koncepcióját követte. A kápolnakoszorú átmérője, a főhajó keresztmetszetének arányai, a boltszakaszok fesztávolsága, valamint az árkádnyílások arányai közel azonosak. A részletekben megfigyelhető változtatások azonban a francia példakép felülmúlására irányuló kölni törekvést tükrözik, mivel a kölni főhajó mintegy egy méterrel magasabb a vetélytársánál. Ennél is lényegesebbek azonban a falkialakítás azon változtatásai, amelyek a gádorfalat a trifóriumhoz képest még tovább növelték. A kölni építőmesterek a trifórium és a gádorfal ablakai közötti falsávot a felére, 120 centiméterre csökkentették, ezzel egyidejűleg a támpillérek is karcsúbbá váltak.

A magasba törő kölni „üvegház” stabilitását a támrendszer biztosítja, amelynek a gótikus építési gyakorlatnak megfelelően kívülről kell felvennie a boltozat oldalnyomását. Az épület szerkezete „immár csupán filigrán kővázként jelenik meg.”

Az empirikus tapasztalati értékekre támaszkodó építőműhely (Bauhütte) számára rossz ómen volt, amikor 1284. november 28-án a beauvais-i katedrális boltozatai beomlottak. A kölni és a beauvais-i katedrális építési munkálatai nagyjából egy időben zajlottak – Észak-Franciaországban lényegesen merészebb statikai ambíciókkal. A francia építőmesterek nemcsak magasabb főhajót (48,50 méter a 43,35 méterrel szemben), hanem jóval nagyobb boltszakasz-fesztávolságot is terveztek. 1284. november 28. után Arnold építőmesternek meg kellett válaszolnia magának a kérdést, hogy – tapasztalatai alapján – vajon elég szilárdan építkezett-e ahhoz, hogy egy hasonló katasztrófát Kölnben elkerüljön. Különös kihívást jelentett a magas szerkezeteket érő jelentős szélnyomás felfogása; a beauvais-i szerencsétlenségről ugyanis azt jelentették, hogy a katasztrófa estéjén tomboló viharos szelek is hozzájárultak az összeomláshoz. A kölni támrendszer különösen nagyra méretezett, és az építés előrehaladásának elemzése arra enged következtetni, hogy az építési munkálatok során azt még tovább erősítették, vélhetően az észak-franciaországi hírekre reagálva.

A kölni támrendszer kettős támpillérekből és két támívből áll. A külső támpillér a sugárkápolnák között emelkedik, a belső pedig kereszt alaprajzzal a két oldalhajó között épült fel. A két elegáns támív közül a felső a gádorfalat közvetlenül az ablakok záradéka alatt támasztja meg, az alsó pedig a vállkő (vállvonal) magasságában. Összességében a szerkezet különösen masszív. Kölnben ezzel nem Bourges-t, Reimst vagy Párizst követték, ahol az építőműhelyek a támrendszerek karcsúsítására és vékonyítására törekedtek, hanem a jelentős magasságnövekedésre való tekintettel inkább óvatosan jártak el. Bár Arnold mester igyekezett az épülettömeget a vakmérművek gazdag alkalmazásával fellazítani, a stabilitás érdekében azonban a külső pilléreket hosszanti téglalap alakú falsávokként alakították ki, amelyeket ráadásul masszív hatású fiatornyok (Fialen) formájában kialakított extra leterheléssel is nehezebbé tettek. Ezen leterhelés statikai jelentőségét ma már megkérdőjelezik. A támpillérek, támívek és fiatornyok sűrű sorozata azonban kétségtelenül hatékony szélfék volt, és hozzájárult ahhoz, hogy a gádorfalra nehezedő szélnyomás jelentősen csökkenjen.

A hatalmas támrendszer megépítése komoly anyagi ráfordítást igényelt. A 19. században kiszámították, hogy csak a támrendszer építése nagyjából ugyanannyiba került, mint maga a templomhajó. A mérművekkel burkolt, sűrűn lépcsőzetes támpillérek esztétikumát nagyon eltérően ítélték meg. A kritikusok azt kifogásolták, hogy maga a templomhajó a masszív megjelenésű támrendszer-sorozat mögött „egyfajta meghatározhatatlan semmiként” eltűnik. Ezzel szemben a költői beállítottságú támogatók a támrendszert „szent erdőként” dicsérték, „amelynek árnyékában az Isten háza nyugszik”.

A dóm belseje

A késő középkori kórus a 300 ülőhellyel Németországban a legnagyobb. Különlegessége, hogy a pápának és a császárnak mindig fenntartanak egy-egy helyet.

A háromkirályok művészien díszített ereklyetartójában nyugszanak azok a csontok, amelyeket a napkeleti bölcsek maradványaiként tisztelnek.

A festett üvegablakokat, köztük a déli hajóban található híres bajor ablakokat I. Lajos bajor király ajándékozta a dómnak. Ezek a kereszténység kezdetéről vett jeleneteket ábrázolnak, Keresztelő Szent Jánostól Szent István vértanúig. Ezeket Max Emmanuel Ainmiller (1807–1870) vezetésével készítették, H. v. Hess (1798–1863) tervei alapján. Az ablakok leleplezése 1848-ban, a 600 éves évforduló ünnepségei során történt.

A 970 körül készült Gero-kereszt (Gero-Kreuz) a szentély közelében áll, ez a legrégebbi kereszt az Alpoktól északra.

Az egyik kápolnában található a fából, 1290 körül készült Milánói Madonna Szűz Máriát ábrázolja a kisded Jézussal.

Főhajó

A keskeny és égbetörő főhajó

A kölni dóm körülbelül 120 méter hosszú főhajóját hét évszázad alatt, öt építési szakaszban alakították ki. Ennek ellenére szigorúan egységes, magas gótikus formát mutat, amelynek eredeti terve nyilvánvalóan annyira kiforrottnak tűnt, hogy az összes későbbi építőmester szívesen ragaszkodott hozzá. A dóm összes középső hajója (a hosszházban, a kereszthajóban és a kórusban) gyakorlatilag azonos méretekkel és felépítéssel rendelkezik. Magasságuk 43,35 méter, szélességük 12,50 méter. Minden 7,50 méterenként áll egy pillér; ezek mindegyike azonos formájú, kör keresztmetszetű kötegelt pillérként van kialakítva, amelyet 12 kisebb pillér vesz körül. A pillérek hegyes csúcsívekben futnak össze, amelyek az árkádokat alkotják. Felettük, 19,75 méteres magasságban kezdődik a trifórium. Ez a közbenső szint egy körülbelül egy méter széles és 5,80 méter magas folyosó, amely kifelé üvegezett, a belső tér felé pedig nyitott mérművekkel rendelkezik. A trifórium felett emelkedik a felső szint, amelynek 17,80 méter magasságú ablakai között viszonylag keskeny falpillérek nyúlnak a boltozat felé. Mivel a felső szint és a trifórium egységes kialakításúak és függőlegesen tagoltak, így egyetlen összefüggő egységként hatnak, ami vizuálisan még magasabbnak láttatja a teret.

A keskeny falpillérek azonban önmagukban nem képesek elviselni a boltozat nyomóerejét, ezért kívülről támpillérek és ívek rendszerével támasztják meg őket. Bár gazdagon díszített, elsősorban szerkezeti vázként szolgál, amely a belső térnek „földöntúli hatású súlytalanságát biztosítja.” Az eredeti tervek szerint a Háromkirályok szentélyét a kereszthajóban kellett volna felállítani. Az épületnek ezt a részét azonban a középkorban nem sikerült befejezni. A keleti pilléreket a 13. században emelték, a nyugati pillérek alsó része a 14. és 15. században készült el; ezek felső részét csak a 19. században tudták megépíteni, a boltozatot pedig 1863-ban fejezték be.

Kórus

A középkori főkórus

A főkórust 1322-ben szentelték fel; ez a dóm egyetlen része, amelyet már a középkorban teljes egészében befejeztek. Ma „a belső tér építészetileg legpompásabb részének” számít. A kórusépület a belső kórusból, a hét kóruskápolnával rendelkező szentélykörüljáróból, a kórus oldalhajóiból és a szentségkápolnából áll. Minden építészeti elem az építészeti forma tökéletességét tükrözi, amelyet Arnold Wolff dómépítőmester csak „tökéletes katedrálisnak” nevezett.

A francia mintákkal ellentétben a kölni építészeknek sikerült lágy átmenetet kialakítania a hosszúkás kórus és a körüljáró között. A két épületrész olyan zökkenőmentesen olvad egymásba, hogy a tér áramló hatását nem zavarja meg. A körüjláró első boltíves szakasza a hosszúkás kórus rövidített boltíves szakaszának tűnik, és kissé befelé van elfordítva. A trifórium mérművei azonban itt már ugyanolyan kialakításúak, mint a szentélykörüljáróban. A felső gádorfal ablakai ugyan még négyes osztásúak, de már a körfolyosó keskenyebb ablakainak szélességét veszik fel. Ezen a homályos átmenet miatt a néző nem tudja eldönteni, hol végződik a hosszkórus és hol kezdődik a körkórus.

A főkórus, amelyet egységesen világos okkerszínűre festettek, függőleges, a magasságba törő építészeti elemekkel lett egyértelműen tagolva. Az építészek azonban három vízszintes síkon kifejezetten színes, figuratív sávokat terveztek: az élénk színekkel festett oszlopfigurák alkották az alsó vízszintes síkot, amelyhez a felső szinten a pasztell színű, ragyogó királyok sora illeszkedett az ablakokból. Az angyalok a kórusarkádokban nagyjából félúton helyezkedtek el e két galéria között.

A kórusfolyosó és a hét kóruskápolna a kölni dóm legrégebbi része. Az épület ezen részének építését 1248-ban kezdték meg, és 1265-ben vették használatba. Az építészet és az összkép változatlanul megmaradt. A hét kóruskápolna alaprajza egységes; egy szabályos tizenkétoldalú sokszög hét részét alkotják. Közvetlenül a hosszkórushoz északon az Engelbertus-kápolna, délen pedig a Stephanus-kápolna csatlakozik. Ez a két kápolna pontosan egymással szemben helyezkedik el, és a francia katedrálisokkal ellentétben már nem elfordítva állnak. A kölni kápolnasor középvonalában található a Háromkirályok-kápolna. Mérete megegyezik a többi hat kápolnáéval. Ebben a tekintetben a kölni alaprajz a beauvais-i székesegyházéra hasonlít, és nem az egyébként példaként szolgáló amiens-i székesegyház tervére, amelynek nagyobb apsziskápolnája van. A kölni Háromkrályok-kápolna építésekor az egyetlen volt, amelyet színes ablakokkal láttak el. A régebbi bibliai ablak 1260 körülről származik, és stílusában még a késő román stílus jellegzetes csipkés díszítéséhez sorolható. A legrégebbi gótikus stílusú ablak a Szent István-kápolnában található. Ezt az úgynevezett „fiatalabb bibliai ablakot” 1280 körül a domonkosok templomának adományozták, és 1892 óta a dóm kórusában található.

A kápolnakoszorú ablakait először 1340 körül szerelték fel teljes egészében színes ólomüveg-ablakokkal, hogy „ékszerhez hasonló színkombinációkkal” nyűgözzék le az ott elhaladó zarándokokat. Noha a gótikus színvilág a mai napig nagyrészt megmaradt, a háromrészes képkompozíció eredeti, tipikusan későgótikus kialakítása már csak a Szent János-kápolnában és a Szent Mihály-kápolnában ismerhető fel.

A kórus déli oldalhajóit Mária-kápolnának nevezik. Ott található a z ún. Milánói Madonna, amely a középkorban a Mária-kápolna középpontját képezte, valamint a keleti falon egy falfestmény Mária haláláról (1270 körül), amely előtt a Stefan Lochner által készített, a város védőszentjeit ábrázoló oltár áll. A kórus északi oldalsó hajóit Szent Kereszt-kápolnának nevezik, mert itt áll a keresztoltár és a Gero-kereszt. Ez az Ottó-kori művészet egyik legjelentősebb szobrászati alkotásának számít.

A szentségkápolnát 1277-ben kórus-kiegészítőként építették hozzá a kórushoz, és ugyanebben az évben Albertus Magnus szentelte fel. A négyzet alakú terem boltozatát négy hegyes ív alkotja, amelyek a terem közepén álló egyetlen körte alakú pillérre támaszkodnak. A kápolna a késő gótikus belsőépítészet legkiválóbb alkotásai közé tartozik.

Oltárok

Főoltár

A dóm főoltára, mögötte a Háromkirályok ereklyetartójával

A kölni dóm főoltára – ellentétben a középkori oltárok szokásos kialakításával – nem rendelkezik felépítménnyel. Ennek oka, hogy a kölni érseknek különleges joga volt az oltár mögött állva, a kórus tagjaira néző helyzetben celebrálni a misét. Valószínűleg ezért készült az oltárasztal (mensa) különösen nagy méretben, és rendkívül gazdag szobordíszítéssel. Joseph Braun a keresztény oltárokról szóló alapművében úgy értékelte, hogy ez „kétségkívül a legcsodálatosabb és legpompásabb oltár, amelyet a középkorban nem csupán Németországban, hanem egyáltalán létrehoztak.”

A főoltárt 1310 körül készítették el, és 1322. szeptember 27-én szentelték fel. 25 cm vastag oltárlapját egyetlen tömb fekete márványból faragták ki. Mérete 452 cm × 212 cm, teljes felülete 9,58 m², így ez a dóm legnagyobb kődarabja és a középkor legnagyobb ismert oltárköve. Az oltárt körben gótikus szoborfülkék díszítik, amelyekben kis szobrocskák találhatók, amelyek az apostolokat, prófétákat és szenteket, valamint Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak. A figurális díszítést fehér carrarai márványból faragták, amely nagyon hatásos kontrasztot képez az oltártest fekete márványkövével. Az egyes szobrokat határozott mozgásban ábrázolták, elfordított testtel, amelyet gazdag, sok redőből álló ruházat takar. Stílusukban így rokonok a kórusoszlopok szobraihoz, még ha testalkatuk kissé zömökebbnek is tűnik.

Az oltár elülső része még eredeti állapotában maradt fenn, középen Mária megkoronázását ábrázolja, az árkádokban pedig mindkét oldalon hat-hat apostol látható. Az oldalfalak szobordíszítéseit a barokkos átalakítás során eltávolították. 1900 körül Alexander Iven másolatokat készített a Schnütgen Múzeumban őrzött eredeti szobrokról, amikor az oltárt a dóm befejezése során visszaállították magasgótikus formájába.

Klára-oltár

A Klára-oltár

A Klára-oltár (Klarenaltar, más írásmóddal Clarenaltar) 1350 körül készült. Németország egyik legjelentősebb 14. századi szárnyas oltárának számít, amelynek szárnyai a gótika legrégebbi vászonfestményei közé tartoznak. Eredetileg a kölni Szent Klára-templom számára adományozták., majd annak 1804-es lebontása után a dómba került. Ott ma az északi oldalon, a kereszthajó kezdete előtt áll.

A Klára-oltár, amely szárnyai révén három különböző megjelenési formát – a hétköznapi, az ünnepi és a nagyünnepi oldalt – tesz lehetővé, összetett képi kompozíciót mutat, amelynek célja a Mennyei Jeruzsálem ábrázolása. Képciklusának alapja a tizenkettes szám: Az oltár tizenkét szentet, tizenkét jelenetet Jézus gyermekkorából és tizenkét további jelenetet a Passióból, tizenkét apostolt és tizenkét ereklyét ábrázol. A képciklusokat az oltár közepébe beépített tabernákulum tagolja, amelynek ajtaját a ritkán ábrázolt Szent Márton-mise díszíti. Barbara Schock-Werner, a dóm építészmestere az oltárszekrényt „a szuperlatívuszok oltárának” nevezte.

Stilisztikai szempontból a Klára-oltár a korai kölni festőiskola egyik legfontosabb művének számít, amelyben a mesterekre egyértelműen hatással voltak a kóruskerítés-festmények és a dóm oszlopain álló szobrok. A narratív festmény, amelyet részben feltehetően a Szent Veronika-mester festett, „a korabeli német művészet legkiválóbb alkotásai közé tartozik.” Az oltár hátoldalára 1905-ben került fel Friedrich Wilhelm Mengelberg Szentháromság-festménye, amely a katedrális legfiatalabb neogótikus műalkotása.

Várospatrónusok oltára

A Várospatrónusok oltára nyitott helyzetben

A Várospatrónusok oltára (Altar der Stadtpatrone), más néven Háromkirályok-oltár Stephfan Lochner legfontosabb művének és a kölni középkori festészet egyik csúcspontjának tekinthető. Ez egy háromszárnyú oltárkép, amely 1809 óta a dómban található. Az oltárt 1426 után rendelte meg a városi tanács, hogy a tanácsi kápolnában helyezzék el. A középső képen Szűz Mária trónol a kis Jézussal, akit a három király imád. A köpenyén lévő brosson egy egyszarvú látható. Az oldalsó táblákon a város védőszentjei vannak ábrázolva. A bal oldalon Szent Orsolya látható Aetherius társaságában és számos szűz kísérővel. A jobb oldali külső szárnyon Szent Gereon látható a thébai légió tagjaival. Zárt oltár esetén az angyali üdvözlet jelenete látható. Ezzel az ábrázolással Köln városa szerette volna szimbolikusan kifejezni a Háromkirályok ereklyéire vonatkozó tulajdonjogát. Lochner itáliai színvilágot és flamand realizmust ötvözött mesteri módon sajátos idilli derűjével, és a várospatrónusok oltárával az úgynevezett kölni festőiskola egyik kiemelkedő művét teremtette meg. Az oltárt az évszázados hagyományoknak megfelelően még napjainkban is összecsukják az adventi és nagyböjti időszakban.

Agilolf-oltár és ereklyetartó

Az Agilolf-oltár (Agilolphusaltar) nevét a 8. századi kölni püspök, Kölni Agilolf után kapta. 1520 körül készült ún. antwerpeni retabló. Ez az egyik legnagyobb és legjelentősebb antwerpeni faragott oltár, amely Krisztus életéből és szenvedéséből vett jeleneteket ábrázol (kb. 5,50 méter magas és 7 méter széles). Egykor a közvetlenül a katedrális mellett álló St. Maria ad gradus kolostortemplom gótikus keleti kórusának főoltára volt. A templom 1817-es lebontása után feltehetően a kölni dómba került. Kiterjedt restauráláson esett át, és 2012 júliusában ünnepi szentmisével avatták fel a dóm déli keresztházában.

A székesegyház kincsei

A Háromkirályok ereklyetartója

Az ereklyetartó

A Háromkirályok ereklyetartója (Dreikönigenschrein) a kórus közepén áll, és ezzel uralja a teret. A 13. századból származik, és Európa legnagyobb középkori ötvös műalkotásának számít. 

Az 1164-ben Milánóból Kölnbe szállított relikviák számára az ereklyetartót körülbelül 1190-től 1220-ig készítették Nikolaus von Verdun ötvös műhelyében, majd ezt követően kölni és maas-vidéki műhelyekben. Miután 1794-ben elmenekítették a francia forradalmi csapatok elől, a felépítményét egy boltozatnyival megrövidítették. Az 1961 és 1973 között végzett legutóbbi restaurálás során nagyrészt eredeti formájában állították helyre. A középkorban azt tervezték, hogy a szentélyt a dóm négyezetében állítják fel, amely azonban csak évszázadokkal később épült fel. Ma a középkori főoltár mögött magasodik, és így képezi a gótikus dóm liturgikus középpontját, amelyet kifejezetten számára, mint kőből készült ereklyetartót emeltek.

A láda 220 cm hosszú, 110 cm széles, 153 cm magas, tömege 500 kg. Felépítése szerint egy felújított tölgyfa magból (az eredeti alépítmény a dóm kincstárában található), aranyból, aranyozott ezüstből és rézből áll. A falak egy kettős aljzaton állnak, és körbe barna lakkal alapozott, összekapcsolt zománcozott oszlopocskák veszik körül őket. A szentély felépítését gyakran „bazilikálisnak” írják le, vagyis olyan, mint egy háromhajós, hét boltozatú bazilika templom. Ezen asszociáció ellenére a forma eredetileg valószínűleg nem egy templom ábrázolásaként készült, hanem két ereklyetartó áll egymás mellett, amelyek tetőgerincén egy harmadik relikviatartó nyugszik. Ez ma is jól látható, ha a hátoldalát nézzük. Ez a többszintes forma egyedülálló a Rajna–Maas-vidék összes fennmaradt román stílusú relikviatartója között.

Magát a ládát 74 dombornyomott, aranyozott ezüstből készült figura díszíti. Az értékes ereklyetartót az elülső és hátsó oromfalakon öntött fémfésűk, színes zománcsávokból álló szalagok, kék és arany feliratok, valamint drágakövekkel kirakott filigránlemezek tagolják és keretezik. Több mint 1000 drágakő és gyöngy fokozza ragyogását. Számos ókori gemma és kámea – már önmagában a 300 csiszolt kővel is – a középkor legnagyobb ókori faragványokból álló gyűjteményét képezi világszerte. A képanyag az idő kezdetétől a végítéletig terjedő üdvösségtörténetet ábrázolja. A szentély a Háromkirályok csontjaiként tisztelt ereklyéket őrzi. A napkeleti bölcsek ünnepnapjától (január 6.) az Úr megkeresztelésének ünnepéig (a Háromkirályok napját követő vasárnapig) a szentély elülső oldalán található trapéz alakú lemez nyitva áll, így egy rács mögött láthatók a szentek koronát viselő koponyái.

Gero-feszület

A Gero-feszület

A Szent Kereszt-kápolnában kiállított Gero-feszület avagy Gero-kereszt (Gerokreuz) 970 körülről származik. A keresztre feszített Krisztus egyik legrégebbi monumentális ábrázolásának, valamint a nyugati világ legrégebbi, az antikvitás utáni első fennmaradt nagy méretű szobrászati alkotásának számít, emellett a legnagyobb középkori feszület az Alpoktól északra. Krisztust halottként, lehajtott fejjel ábrázolja. A csukott szemű, kissé nyitott szájú arc rendkívül kifejezőnek számít. Ezzel a szobor kiemelkedő példája annak az akkoriban újszerű formának, amely Krisztust már nem győztesként, hanem szenvedőként és emberként ábrázolja. A kereszt Gero kölni érsekről kapta a nevét, mivel állítólag ő adományozta azt az Ó-dóm Szent Kereszt-oltárához. Az életnagyságú feszület az érsek megbízásából 970 és 976 között készült. Krisztus alakját szinte naturalisztikus hűség jellemzi, nyoma sincs idealizálásnak sem az arcon, sem a testen. A művész behatóan ismerte az emberi test formáit, és a mell- és hasizmokat is természethűen ábrázolta. A halott Krisztus arcát valósághűen, de érzelmek nélkül jelenítette meg. Az élettelen test teljes súlyával feszíti a karokat, a fej oldalra hanyatlik, mialatt a törzs ellenkező irányba mozdul el. Ez a feszület a bizánci mintáktól való teljes eltávolodásról árulkodik. A feszületet eredetileg egy rendkívül kiemelt helyen, a középső hajóban állították fel. Az új gótikus dómban kevésbé domináns helyet kapott, de továbbra is nagy tiszteletnek örvendett. A Gero-feszületet ma az Ottó-kori művészet legjelentősebb szobrászati alkotásának tartják.

A korpusz a fejtől a lábakig 1,87 méter magas, a talapzattól a kéz felső széléig pontosan két méter. A szélessége 1,66 méter, a szobor a fejnél éri el a legnagyobb, 33 centiméteres vastagságát. Kiváló minőségű tölgyfából készült; feltehetően a friss fát először durván megformázták, majd a szárítás és tárolás után faragták ki a végleges, finoman kidolgozott alakját, hogy megelőzzék a repedések kialakulását. A fa felületét nagyon gondosan simították le, így a külső oldalon szinte semmilyen megmunkálási vagy szerszámnyom nem látható. Az ujjakon és a szakállon nyilvánvalóan később élesebb szerszámmal dolgozták át néhány kontúrt. A bőrfelületen legalább hét festékréteg (inkarnátum) található. Az 1900-ból származó utolsó réteg szinte teljesen eltűnt; a legalsó – feltehetően eredeti – réteg maradt a legjobban megőrződve. A korábbi rétegek legtöbb károsodása az 1900-as Batzem-kezelésből származik. Összességében a festékrétegek olyan vékonyak, hogy nem torzítják el a szobor arculatát. Csak az ágyékkötőnél fordulhat elő, hogy a legutóbbi, nagyon vastag, durván kivitelezett aranyréteg eltorzítja az eredeti textúrát.

A korpusz hátuljában egy nagy térfogatú üreg található, ezért tömege mindössze 36,5 kilogramm. Lehetséges, hogy az üreget korábban vászon-ragasztó keverékkel töltötték ki; ez csak a testnek a keresztről való levételével látható, és durván, de szakszerűen kivitelezett.

A keresztet alkotó két tölgyfa deszka szélessége körülbelül 40 cm, vastagsága pedig 4,3–4,7 centiméter. A hosszanti gerenda hossza 2,88 méter, a keresztgerendáé 1,98 méter. A felső vége 20 centiméter magasságban átmegy a titulusba, egy 49 centiméter széles mezőbe, amelyen fekete gótikus kisbetűkkel az I·N·R·I felirat olvasható. A hosszanti gerenda alsó végén (feltehetően 1683 körül) 3 centiméter magasságban egy nyílást vágtak ki, hogy a keresztet egy tartóba lehessen helyezni.

A keresztléc és a hosszanti gerenda a hosszanti gerenda felső harmadában átlapolódik; a keresztlécet eredetileg öt faszöggel rögzítették. Később még négy vas szög és nyolc – ma már szinte teljesen eltűnt – fémkapocs került hozzá. A keresztlécen két gyűrűs csavar található, amelyek feltehetően a kereszt nagyböjt idején történő lepellel való letakarásához szolgáltak.

A kereszt elülső oldalát Wilhelm Batzem az 1900-ban végzett utolsó nagyobb restauráció során aranyozta be. A kereszten található számos apró szög arra utal, hogy korábban esetleg aranylemez-borítás volt rajta. A hátoldal barna színűre van festve.

A hosszanti és a keresztgerenda találkozásánál egy feltehetően diófaanyagból faragott, 50,5 cm átmérőjű kör alakú dombormű található, amely a keresztre feszített Jézus glóriáját (nimbusát) ábrázolja. A hat centiméter vastag domborművet egy egyenlő szárú kereszt négy mezőre osztja, amelyekben négy csepp alakú mélyedés található. A feszület hátterét adó sugarak 1683-ból származnak.

Rubens-gobelinek

A Rubens-gobelinek kiállítva a főhajóban

A hosszházban a húsvéti időszakban évente nyolc nagy falikárpitot akasztanak ki, amelyeket Peter Paul Rubens tervei alapján készítettek. A Rubens-gobelinek közül négy az Ószövetség jeleneteit ábrázolja, amelyeket az Eucharisztia szempontjából értelmeznek, a másik négy pedig az Eucharisztia diadalának allegorikus ábrázolásait mutatja be. A kárpitok magassága körülbelül négy méter, szélességük pedig háromtól több mint hét méterig terjed. Izabella Klára Eugénia spanyol infánsnő 1627-ben húsz falikárpitot rendelt Rubenstől egy madridi kolostor számára. A brüsszeli Frans van den Hecke textilmanufaktúra évtizedeken át készített egyedi szőnyegeket és kisebb ciklusokat Rubens kissé módosított tervei alapján; az 1687-ben leszállított Rubens-gobelinek a legnagyobbak a fennmaradt ciklusok közül. A faliszőnyegeket Wilhelm Egon von Fürstenberg, Strasbourg herceg-püspöke ajándékozta a kölni dómáptalannak, feltehetően azért, hogy elősegítse a saját kölni érsekké választását.

Eredetileg a kárpitok a kóruskerítés belső oldalán található gótikus festményeket takarták el. A kórus 1842-es felújítása során a Rubens-szőnyegeket eltávolították, mivel a barokk korszak művészete már nem felelt meg a kor ízlésének. Az ezt követő időszakban a szőnyegeket a körmenetek során padlószőnyegként használták, mígnem végül teljesen feledésbe merültek. Csak az 1954–55-ös szőnyegkiállítás és az 1974–1986 közötti alapos restaurálásuk hozta őket újra a nyilvánosság figyelmébe.

Orgonák

A kölni dómnak két orgonája van, amelyek egyazon játszóasztalról vezérelhetők. A háború után építették az elsőt (kórus-orgona vagy kereszthajó-orgona), amely a kereszthajó egyik oldalában található. Ez a gótikus templomokban szokatlan elhelyezés azzal magyarázható, hogy az orgonát 1948-ban szentelték fel, de a főhajó a helyreállítás miatt 1956-ig le volt zárva. 1998-ban még egy új orgonát is beépítettek (főhajó-orgona), így a háború utáni időkben tapasztalt elégtelen hangzás megoldódott. Ez a főhajó elején van, ami akusztikai szempontból a legkedvezőbb elhelyezkedés. Így viszont az orgona megszakítja a főhajó és kórus terének a folytonosságát. Az orgona négy műből áll, 3963 sípja van, amelyek 53 regiszterre vannak elosztva. 2006-ban az orgonaegyüttest két fanfárregiszterrel egészítették ki. Ezeket csak különleges alkalmakkor, ünnepi szentmiséken szólaltatják meg.

A kereszthajó orgonája

A kereszthajó orgonája

A kereszthajó orgonáját a második világháború után, a négyezet északkeleti sarkában építették fel, amikor a dómot még nem állították teljesen helyre, és a hosszházat egy pajzsfal (válaszfal) még elválasztotta a kereszthajótól és a szentélytől. A hangszert 1948-ban 68 regiszterrel (és két közlőművel), három manuállal és pedállal, a Klais orgonaépítő cég 1000. opuszaként építették, és a dóm fennállásának 700. évfordulója alkalmából szentelték fel. A sípok elektropneumatikus kúpszélládákon (Kegelladen) állnak.

A hangszer elhelyezkedése (egy viszonylag alacsony magasságban lévő betonkarzaton, az északi kereszthajó keleti oldalhajójában) szokatlannak számít a gótikus katedrálisokban. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a dóm hosszházát az újjáépítési munkálatok miatt egészen 1956-ig lezárták, másrészt pedig azzal, hogy a liturgia a második vatikáni zsinat előtt a mainál sokkal erőteljesebben fókuszált a szentélykórusra és a főoltárra.

A kereszthajó orgonája a karzaton szellősen és szabadon helyezkedik el. Művei részben két szinten vannak elrendezve. A látható részeket megszólaló homlokzati sípok ölelik körbe, amelyek egy úgynevezett szabad sípos homlokzatot (Freipfeifenprospekt) alkotnak. Diszpozíciója klasszikus, a neobarokk irányultságú orgonamozgalom (Orgelbewegung) stílusjegyeit mutatja.

A hosszház befejezése és a válaszfal eltávolítása után a kereszthajó orgonája túl kicsinek bizonyult a dóm behangosítására. Ezért 1956-ban egy negyedik, elektromos csúszkaszélládákon (Schleifladen) álló manuálművel 86 regiszteresre bővítették; ennek során a diszpozíciót is részben átalakították. 1984-ben a játszóasztal egy kombinációtároló berendezést (Setzer-kombinációt) kapott. 2002-ben a hangszert a Klais cég átépítette, és a IV. manuálhoz rendelve egy nagynyomású szólóművet kapott két labiális és három tubaregiszterrel. Ennek érdekében a Klais cég az 1956-os csúszkaszélládákat az 1948-ban is beépített elektropneumatikus kúpszélládákra cserélte, hogy helyreállítsa az orgonamű egységes műszaki szerkezetét. 2011-ben a nagynyomású művet egy saját szélredőnnyel (Windschweller) rendelkező, átcsapó nyelves klarinét (durchschlagende Klarinette) regiszterrel egészítették ki; ezen regiszterek szélnyomása 270 vízoszlop-milliméter (mm v.o.). A szólóműben (negyedik manuál) találhatók az orgona 1948-as régi mixtúrái, valamint egy régi kvintatóna (Quintadena), amelyet a hangszer átszervezésekor eredetileg el akartak hagyni.

Napjainkban a kereszthajó orgonája négy manuálon és a pedálművön 88 regiszterrel (plusz három közlőművel), valamint két effektregiszterrel rendelkezik.

A főhajó orgonája

A főhajó fecskeorgonája

A főhajó orgonáját 1998-ban szentelték fel a felújított dóm második főorgonájaként. Ez orvosolta a háború utáni időszak elégtelen hangzási helyzetét, különösen a liturgikus orgonajáték tekintetében.

Az orgonát fecskefészek-orgonaként (Schwalbennestorgel) építették, és a gótikus templomtérben akusztikailag kedvezően helyezték el, ugyanakkor megszakítja a 19. századi neogótikus építészek által megkívánt térfolytonosságot a hosszház főhajója, a négyezet és a kórusszentély között. Mintegy 30 tonnát nyom, körülbelül 20 méter magas, és nagyjából 20 méterrel a padlószint felett függ négy, a tetőszerkezetben rögzített, 20–35 mm vastagságú acélrúdon. Közvetlenül az északi hosszházfal előtt lóg, anélkül, hogy érintené a falat. Ezzel részben eltakarja a gádorfal egyik ablakát, így körülötte látszólag fénysáv ragyog.

A kölni dóm harangjai a világ legnagyobb és történelmileg legjelentősebb harangegyüttesei közé tartoznak, amelyek egyediségét a tizenkét nagyon jellegzetes harang összeállítása adja.

A dóm hangzásának alapját az 1923-ban öntött, körülbelül 24 tonnás Petersglocke képezi, amely a világ egyik legnagyobb szabadon lengő harangja. Különleges története van, mivel nála is nagyobb elődjét, az 1874-ben öntött Kaiserglockét az első világháborúban feldarabolták és beolvasztották, majd 2011-ben a harangnyelve eltört és lezuhant. A lengethető templomi harangok közti elsőségét közel 100 évig megőrizte a bukaresti Nemzet megváltása székesegyház nagyharangjának 2016-os elkészültéig.

A hangszer összesen 53 regiszterrel (3963 síppal) rendelkezik, amelyek a pedálmű és a három manuálmű – a hátpozitív (Rückpositiv), a főmű (Hauptwerk) és a redőnymű (Schwellwerk) – között oszlanak meg. Egy olyan állványzaton helyezkedik el, amelyet az orgonaszekrény hátfala és egy körülbelül 71 cm széles tokpánt (Gehäuseband) stabilizál; utóbbit a hosszház pilléreihez rögzítették. Az orgonaállványzat egy acélvázból és négy vasrácsozatból áll, amelyek négy funkcionális szintet alkotnak. A legfelső szint optikailag a hosszház orgonájának mintegy felét teszi ki. Itt találhatók, középen legfelül a fújtatórendszer, valamint a fő-, a redőny- és a pedálmű sípjai. Néhány pedálsíp (a 32 lábas Violon az F hangtól felfelé) a homlokzatban (Prospekt) is látható, és ezek esztétikai okokból extra hosszal rendelkeznek. Mivel a C–E hangok fémből készült 32 lábas Violon sípjainak átmérője nagyobb lett volna, mint az orgonát keretező oszlopok támaszainak vastagsága, a Klais cég ezeket fából készült sípokként az orgona belsejében helyezte el. A legfelső szintet alul a tokpánt zárja le. Ez alatt a szekrény elkeskenyedik, illetve karcsúsodik. A második szint a trifóriumfolyosó előtt helyezkedik el; az orgonista erről a folyosóról léphet be ide, hogy a játszóasztalhoz jusson. Az ez alatti harmadik szinten található a hátpozitív.

A legalsó szinten egy különleges mellékregisztert építettek be: a „Loss jonn” (kölni dialektus, felnémetül: „Jetzt mach mal!”, magyarul kb.: „Gyerünk, csináld!” vagy „Hadd szóljon!”) elnevezésű regiszterhúzó működtetésekor a hátpozitív alatt egy csapóajtó nyílik ki, amelyből egy bolondsapkás fafigura lendül elő. A figura az egykori dómprépostot, Bernard Henrichst mintázza. Ezzel egyidejűleg az orgona belsejében egy szerkezet a „Mer losse d’r Dom en Kölle” (Hagyjuk a dómot Kölnben) című dalt játssza le. Évente mindössze kétszer, a kölni karnevál csúcspontjának számító Rosenmontag előtti vasárnapon, valamint a karneváli szezon megnyitását jelző ökumenikus istentiszteleten használják. Időközben az orgona egy titkos pontján elhelyeztek egy második, „Loss nit jonn” (Ne csináld) nevű kapcsolót is, amely arra szolgál, hogy a regiszterhúzót lezárja a túl gyakori használat elkerülése végett.

A hosszház orgonája a kereszthajó orgonájának játszóasztaláról is megszólaltatható.

Harangok

A déli torony főhangzása

A déli torony harangszéke

A déli toronyban található a főhangzás. Ez 8 harangot tartalmaz, amelyek egy acél harangszéken lógnak. A harangállvány három részre van osztva. A középső részben lóg a Petersglocke, amely 1923-ban készült, és amelyet a kölni lakosok szeretettel D’r decke Pitter vagy decker Pitter (azaz kövér Péter) néven emlegetnek. Az északi részben egymás mögött függ a két nagy késő középkori harang (a Pretiosa 1448-ból és a Speciosa 1449-ből). A déli részben egymás mögött található a többi öt harang; a felső felében a két 19. század végi harang (a Dreikönigenglocke és az Ursulaglocke), az alsó felében pedig a három kis harang (a Josephsglocke, a Kapitelsglocke és az Aveglocke) lóg egymás után. Az összes harang elektromos meghajtású, a Petersglockét két motorral hajtják meg.

A déli torony harangjai

Sorszám	Név	Kép	Öntés éve	Öntőmester, öntés helye	Átmérő (mm)	Tömeg (kg, becsült)	Hangmagasság (félhang-1⁄16)	Hangfelvétel
1	Petersglocke (Dicker Pitter)		1923	K. Richard Heinrich Ulrich, Apolda	3220	24 000	c0 −5
2	Pretiosa		1448	Heinrich Brodermann & Christian Cloit, Köln	2400	10 500	g0 +1
3	Speciosa (Marienglocke)		1449	Johannes (Hoer[n]ken) de Vechel, Köln	2030	05600	a0 −2
4	Dreikönigenglocke		1880	Carl Louis Hermann Große, Drezda	1740	03800	h0 +5
5	Ursulaglocke		1862	Joseph Beduwe, Aachen	1600	02550	c1 +5
6	Josephsglocke		1998	Hans A. Mark & Cornelia Mark-Maas, Eifeler Glockengießerei, Brockscheid	1468	02110	d1 +2
7	Kapitelsglocke (Karlsglocke)		1911	Karl (I) Otto, Bremen-Hemelingen	1287	01400	e1 ±0
8	Aveglocke		1911	Karl (I) Otto, Bremen-Hemelingen	1080	00.780	g1 ±0

A négyezeti torony harangjai

A kereszthajó feletti huszártoronyban négy további kisebb harang lóg a 14., 17. és 18. századból; ezek alkotják az úgynevezett kórushangzást. 2023 márciusában a legkisebb harangot, az 1621-ből származó Klaraglockét ismét a kereszthajó tornyában helyezték el. Előtte 1981-ig a déli kereszthajó magas tetőzetének keleti külső oldalán lógott, és 1920-ig csütörtöki káptalani misén, valamint riasztóharangként használták, ezért régi káptalani vagy tűzharangnak nevezték.

A négyezeti torony harangjai

Sorszám	Név	Kép	Öntés éve	Öntőmester, öntés helye	Átmérő (mm)	Tömeg (kg, becsült)	Hangmagasság (félhang-1⁄16)	Hang
09	Angelusglocke (egykori Aveglocke)		14. száza eleje	unbekannt	1047	762	gis1 +2
10	Mettglocke (egykori Capitelsglocke)		1719	Antonius Cobelenz, Cöln	0.788	280	h1 +7
11	Wandlungsglocke (egykori Uhrglocke)		14. száza eleje	ismeretlen	0.806	428	e2 −2
12	Klaraglocke (egykori Alte Kapitels- oder Brandglocke)	–	1621		0.480	70	g2

Világörökség

1996-ban a kölni dómot mint az európai gótikus építészet mesterművét, a kulturális világörökség részévé nyilvánították. 2004. július 5-én felkerült a veszélyeztetett helyszínek listájára , a következő indoklással: a „dóm vizuális integritásának veszélyeztetése a Rajna túloldalára tervezett magasépítkezések miatt”. A 2005. július 13-i UNESCO-konferencián, amelyet a dél-afrikai Durbanban tartottak, a végleges döntést egy évvel elhalasztották.

A dóm számokban

Teljes külső hossza	144,58 m
Teljes külső szélessége	86,25 m
Kereszthajó homlokzatának szélessége	39,95 m
Főhajó belső szélessége	45,19 m
Nyugati homlokzat szélessége	61,54 m
Északi torony magassága	157,38 m
Déli torony magassága	157,31 m
Lépcsők száma a torony tetejéig	533
Harangok száma	11
Kereszthajó homlokzatának magassága	69,95 m
Középső hajó belmagassága	43,35 m
Oldalhajó belmagassága	19,80 m
Beépített terület (kb.)	7914 m²
Ablakok felülete (kb.)	10 000 m²
Tető felülete (kb.)	12 000 m²
Beépített kő tömege (kb.)	300 000 t
Befogadóképesség	4000 fő
Éves fenntartási költség	10 millió euró

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Kölner Dom című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• ↑ Beuckers 2004: Klaus Gereon Beuckers: Der Kölner Dom – Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2004, ISBN 3-534-15737-0 (németül)
• ↑ Böker 2018: Johann Josef Böker: Michael von Savoyen und der Fassadenriss des Kölner Domes, Köln, 2018, (németül)
• ↑ Wolff 1990: Arnold Wolff, Toni Diederich (szerk.): Das Kölner Dom Lese- und Bilderbuch, Verlag Kölner Dom, Köln, 1990, ISBN 3-922442-11-0 (németül)
• ↑ Wolff 2015: Arnold Wolff: Der Dom zu Köln, Seine Geschichte – seine Kunstwerke (Bearbeitet und ergänzt von Barbara Schock-Werner), Greven, Köln, 2015, ISBN 978-3-7743-0658-5 (németül)

További információk

• A dóm honlapja (németül)
• A kölni dóm a világörökség honlapján (angolul)
• A dóm 750. éves évfordulójának ünnepségei Archiválva 2009. április 21-i dátummal a Wayback Machine-ben (németül)
• Virtuális séta a dómban Archiválva 2006. szeptember 28-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Panorámakép, panoramalampe.de (archivált másolat)
• a középkori katedrálisban, Index.hu