Járványos gyermekbénulás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Járványos gyermekbénulás
A bénulást kiváltó poliovírus
A bénulást kiváltó poliovírus

Szinonimák gyermekparalízis, gyermekbénulás, Heine-Medin-kór
Latinul poliomyelitis anterior acuta
Főbb tünetek
Adatbázisok
DiseasesDB10209
MedlinePlus001402
MeSH ID C02.182.600.700
A Wikimédia Commons tartalmaz Járványos gyermekbénulás témájú médiaállományokat.

A járványos gyermekbénulás (latinul: poliomyelitis anterior acuta, magyaros átirat szerint: poliomielitisz, ritkábban előfordul a Heine-Medin-kór megnevezés is), a poliovírus okozta megbetegedés következtében alakulhat ki. Maga a bénulás egy komplex, több lépcsős folyamat eredménye; a vírus okozta megbetegedések mindössze 1%-a végződik tartós paralízissel.

A vírus az 1900-as évektől egyre jobban terjedt, végül a 20. század ötvenes éveiben aggasztó méreteket öltött a bénulásos megbetegedések száma. A betegséghez kapcsolt érzelmekhez hozzájárult az is, hogy elsősorban a gyermekeket érintette. Ez a tény, és az esetek egyre növekvő száma oda vezetett, hogy egyre fokozottabb volt a nyomás a betegséget kutató orvosokon. Verseny indult a vakcina megtalálására és – ma már elképzelhetetlen – rohamtempóban került sor a humán kísérletekre, amely aztán kezdetben problémákhoz is vezetett.

A betegség során kialakult bénulás teljes rehabilitációja még nem lehetséges, így az ellene való védekezés egyetlen bevált módja az immunizálással történő megelőzés. Az elmúlt több mint fél évszázadban a védőoltásoknak köszönhetően csaknem eltűnt a betegség, de a védekezést mellőző vagy nem megfelelő mértékben használó egyes országokban új járványok törtek ki.

A poliomielitisz elnevezés eredete[szerkesztés]

A poliomielitisz elnevezés a görög poliós (πολιός, „szürke”), a myelós (µυελός „csontvelő”, a gerincre utalva) és az -itisz utótagból (mellyel a gyulladást jelzik) ered.[1]

A poliovírus[szerkesztés]

A gyermekbénulást a polio enterovírus okozza, amelynek 1-es, 2-es és 3-as típusa ismert. A betegség székletből és torokváladékból mutatható ki.

A vírus lappangási ideje 3 és 35 nap között változhat, de többnyire 7-14 nap. A poliovírus a vele fertőzött – akár tünetmentes – személyből széklettel ürül, de részben cseppfertőzéssel is terjedhet. A szervezetbe szájon át jut be fertőzött tárgy, étel, esetleg víz által. Néha a rovarok is szerepet játszanak a vírus terjesztésében.

A betegség lefolyása[szerkesztés]

Jól látható végtagtorzulás egy járványos gyermekbénuláson átesett gyermeken

A fertőzött betegek csak töredéke produkál bármiféle tünetet, legtöbbször lázat, torokfájást, vagy enyhe fejfájást. Ilyen enyhe (abortív) lefolyás esetén 24-72 órán belül a szervezet legyőzi a betegséget. Ezt nevezzük prodromalis szakasznak.

Ha viszont a betegség lefolyása nem ilyen békés, és krónikussá válik, akkor kialakul a preparalitikus szakasz. A fertőzéstől számítva 7-14. napon láz, erősebb fejfájás, hát és nyak merevsége, aluszékonyság vagy nyugtalanság tapasztalható izomfájdalommal. Néha erős szúró fájdalom is kialakul. Attól függően, hogy melyik idegszakasz az érintett, tartós bénulással is járhat. A nyelés nehezebb lehet és agytörzsi érintettség esetén a légzéssel is problémák merülhetnek fel.

A poliovírus megtámadja a központi idegrendszert és gyulladást okoz. A poliovírussal való megbetegedések mintegy 1%-a jár bénulással. Ilyenkor a gerincvelőben a mozgató idegsejtek elhalnak a betegség következtében. A súlyosabb fertőzések mintegy 50%-a végződik tartós bénulással, amelynek fele tekinthető súlyosnak. Azok akik enyhébb esetben felépülnek, 15 évvel később visszatérő izomgyengeséget tapasztalnak: ez a post-polio szindróma, amely azonban nem jár a vírus újbóli megjelenésével, így ezen személyek nem is fertőznek már.

A bénulás rendszerint ún. „petyhüdt” és aszimmetrikus, és gyakoribb az alsó végtagok törzshöz közel eső izomzatának érintettsége. A végső bénulás akkor alakul ki, ha az adott izmot ellátó összes idegsejt elhal. Ilyenkor idővel az elhalt rész torzul is.

Története[szerkesztés]

Egy egyiptomi ábrázolás olyan személyről, aki gyermekbénulást élt túl (i. e. 1403–1365)

A betegség már egészen biztosan az ókorban is jelen volt, de csak a 19.–20. században öltött járványos méreteket. Az első klinikai leírás Michael Underwoodtól származik, aki 1789-ben készített először feljegyzést a kórképről. Külön betegségként először Jakob Heine kezelte, 1840-ben.[2] A betegséget okozó poliovírust Karl Landsteiner azonosította 1908-ban.[2] A 20. század elejétől nagyobb járványok törtek ki világszerte. Albert Bruce Sabin 1935-től a New York-i Rockefeller Intézet kutatóorvosaként kezdett foglalkozni a gyermekparalízissel. A második világháború kitörése némileg lassította a fejlesztéseket. 1938-ban Franklin D. Roosevelt, – aki maga is a betegség titkolt áldozata volt – megalapította a Gyermekparalízis Nemzeti (itt: Amerikai) Alapítványt, amelynek célja a megfelelő védekezés megtalálása volt. 1949-ben Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders amerikai kutatók sikerrel kitenyésztették a vírust. Eredményeiket 1954-ben Orvosi, fiziológiai Nobel-díjjal ismerték el.

1952-ben az Egyesült Államokban az ország történetének legnagyobb járványa tört ki (57 ezer eset, amely háromezer halálos áldozattal járt), ami elindította a nagy versenyt a betegség megelőzésének kidolgozásáért. 1955. április 12-én Jonas Edward Salk bejelentette, hogy kifejlesztett egy vakcinát. A vakcina úgy készült, hogy ázsiai rézuszmajmok veseszövetében tenyésztettek ki poliovírust, amelyet azután formaldehiddel elöltek. Salk elsőnek saját magán, majd feleségén és három gyermekén próbálta ki az új oltóanyagot, amely a laborvizsgálatok alapján is sikeresnek bizonyult. Ezután példátlan méretű humán kísérletben tesztelték az oltóanyagot. A vizsgálatba 1 800 000 gyermeket vontak be, ezen felül 220 000 önkéntest, 64 000 iskolai és 20 000 egészségügyi alkalmazottat. A program költsége több mint ötmillió dollár volt. A tesztelés azért igényelte a nagyszámú tesztalany bevonását, mert a poliovírus okozta betegség csak a megbetegedett személyek kis százalékánál okozott bénulást. A teszt sikere után megindult a Salk-vakcina tömeggyártása, ami lehetővé tette a teljes lakosság immunizálásának megkezdését. Azonban április 25-én a frissen oltottak között bénulásos eseteket jelentettek. A gyors vizsgálat hamar kiderítette, hogy az öt nagy gyártó egyike, a Cutter Laboratories termékével oltottaknál jelentkezett a váratlan komplikáció, amely változatot aztán két nap múlva visszahívták a forgalomból. Május 8-án leállították az oltásokat. Június 23-án az Amerikai Közegészségügyi Szolgálat jelentése szerint a beoltottak közül 149 fertőzött személyt találtak, akik közül hatan meghaltak. A lefolytatott vizsgálatok után végül nem marasztaltak el senkit sem ez ügyben. Ez az úgynevezett „Cutter-incidens” visszavetette a Salk-féle vakcina iránti érdeklődést.

Sabin némi késéssel, 1957-re mindhárom bénulást okozó vírustípusból sikeresen létrehozott egy legyengített, de élő törzset. Az így kifejlesztett Sabin-csepp szájon át adható védekezés volt, ami a bélfalon tartósan megakadályozta a vírus szaporodását. Azonban egyes körökben komoly ellenérzést váltott ki, hogy Salk módszerével szemben végső soron a rettegett vírusból élő törzseket juttatott a szervezetbe. Elsőként Kubában és Szovjetunióban próbálták ki. (A szovjet kutatásokat Mihail Csumakov végezte). Végül a Sabin-cseppet 1960-tól engedélyezték az Egyesült Államokban, és 1962-ben szabadalmat is kapott.

Négy évvel a Salk-vakcina bevezetése után kutatók kimutatták, hogy egyes rézuszmajmok veséjében egy, az emberben is terjedni képes vírus, SV40 található. A feltételezések szerint e vírus rákkeltő hatású is lehet. Habár a US Public Health Service nem volt meggyőződve a vírus ártalmasságáról, 1961-ben mégis a problémás vakcina fokozatos kivonásáról döntött. Az új oltóanyag előállításakor már rézuszmajmok helyett a vírusmentes amerikai szürkemajmokat használták fel. Mint később kiderült, a Sabin-cseppek egy része is fertőzött volt a majomvírussal.[3] [4]

Hazánkban 1931-ben, 1954-ben, 1957-ben és 1959-ben alakult ki súlyosabb járvány. 1957-ben 2334 bénulás történt, amely 143 esetben végződött halállal.[5]

Kezelése[szerkesztés]

A járványos gyermekbénuláson átesett gyermekek mozgásrehabilitációja, 1963-ban

Miután a már kialakult bénulás teljes rehabilitációja nem lehetséges, így a járványos gyermekbénulás esetén a hangsúly a megelőzésen van.

Megelőzés[szerkesztés]

A betegség megelőzése a gyermekek immunizálásával lehetséges. Ma nyugaton elsősorban a Salk-féle inaktivált vírust tartalmazó injekciót használják (IPV), de bizonyos körülmények között (olcsóbb, egyszerűbb beadni) az orvosok az élő (de legyengített) Sabin-cseppeket (OPV) használják. Az OPV immunizálás jobb védettséget ad, de az IPV esetén kevesebb a komplikációkra való esély. Kezdetben előfordult, hogy maga az oltás váltott ki bénulást (Magyarországon több mint három évtized alatt, 1961–91 között 47 igazolt eset volt), de a kombinált oltásokkal már kizárhatók lettek az ilyen problémák. Ezért hazánkban 1992 óta 3 hónapos korban inaktivált poliovírust tartalmazó vakcinával (IPV) kezdik az immunizálást a „Di-aPer-Te +Hib” oltás keretében (torokgyíkszamárköhögésmerevgörcs + influenza okozta agyhártyagyulladás (H. influenzae) ellen, majd élő poliovírus-vakcinával (Sabin-csepp) folytatják 4, 5, 15 hónapos és 3, 6, 11 éves korban.[6] Az oltást nem kaphatja az a gyermek, akinek az első beoltás után veszélyes allergiás tünetei jelentkeztek a streptomycinre, neomycinre vagy polymyxin B-re.[5]

Utókezelés[szerkesztés]

Az első lépés a már kialakult bénulás esetén az életfunkciók fenntartása, ha esetleg a betegség létfontosságú területeket érint. Ilyen például a tüdő érintettsége esetén a gépi lélegeztetés, aminek jelképe volt a nagy járványok idején az ún. vastüdő. A mozgásszervek érintettsége esetén rehabilitáció segíthet javítani az életminőséget, de teljes felépülés ilyen esetben sem várható.

A járványos gyermekbénulás mai helyzete[szerkesztés]

Az oltások bevezetése jelentősen visszaszorította a betegség terjedését. 2002. június 21-én a WHO regionális bizottsága bejelentette, hogy az európai régiót poliovírus-mentesnek tekintik.[7] Világszinten 1988-ban még 350 000 eset fordult elő, majd ez a szám 2008-ban már csak 1659 volt, főleg az afrikai és ázsiai régiókban.[8] Ugyanakkor tudósok figyelmeztetést adtak ki 2013-ban, miszerint fennáll a veszély, hogy a közel-keleti régióból kiindulva az időközben kevésbé, vagy nem megfelelően immunizált országokban ismét elterjedhet a betegség.

2015. szeptember 2-án az Egészségügyi Világszervezet bejelentette, hogy járványos gyermekbénulásos megbetegedések voltak Kárpátalján, a Rahói és a Técsői járásban.[9]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Chamberlin SL, Narins B (eds.). The Gale Encyclopedia of Neurological Disorders. Detroit: Thomson Gale, 1859–70. o. (2005). ISBN 0-7876-9150-X 
  2. a b Paul JR. A History of Poliomyelitis, Yale studies in the history of science and medicine. New Haven, Conn: Yale University Press, 16–18. o. (1971). ISBN 0-300-01324-8 
  3. BBC news
  4. informed.hu
  5. a b oek
  6. Védőoltások
  7. hazipatika.com
  8. sanofipasteur.hu
  9. Palkó István: Kárpátalján jelent meg a gyermekbénulás. Origo.hu, 2015. szeptember 5.

Források[szerkesztés]