Gheorghe Grigore Cantacuzino

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gheorghe Grigore Cantacuzino
Született1832. szeptember 22.
Bukarest
Elhunyt1913. március 22. (80 évesen)
Bukarest
Állampolgárságaromán
Nemzetiségeromán
Gyermekei
  • Grigore Gheorghe Cantacuzino
  • Mihail G. Cantacuzino
SzüleiLuxandra Kretzulescu, lady of Floresti
count Grigore Cantacuzino, Count Cantacuzino
Foglalkozása
Tisztsége
  • romániai országgyűlési képviselő
  • a Román Vöröskereszt elnöke
  • Bukarest főpolgármestere (1869–1870)
  • igazságügy-miniszter (1870–1870)
  • pénzügyminiszter (1873–1875)
  • Románia képviselőházának elnöke (1889. november 16. – 1891. február 22.)
  • Románia szenátusának elnöke (1892. február 25. – 1895. október 24.)
  • Románia miniszterelnöke (1899. április 23. – 1900. július 19.)
  • Románia képviselőházának elnöke (1900. szeptember 25. – 1901. február 14.)
  • Románia miniszterelnöke (1904–1907)
  • Románia szenátusának elnöke (1911. március 10. – 1913. március 23.)
Politikai pályafutása
PártKonzervatív Párt
Bukarest főpolgármestere
Hivatali idő
1869 – 1870
ElődPanait Iatropol(wd)
UtódEftimie Diamandescu(wd)
Románia miniszterelnöke
Hivatali idő
1899 – 1900
ElődDimitrie Sturdza
UtódPetre P. Carp
Románia miniszterelnöke
Hivatali idő
1904 – 1907
ElődDimitrie Sturdza
UtódDimitrie Sturdza
A Wikimédia Commons tartalmaz Gheorghe Grigore Cantacuzino témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Gheorghe Grigore Cantacuzino (Bukarest, 1832. szeptember 22. – Bukarest, 1913. március 22.) román jogász és politikus.[1] A 19. század végi Román Királyság egyik leggazdagabb embere volt, akinek fényűző életmódja filantrópiával, jó ízléssel és választékos műveltséggel párosult. Vagyona miatt „a nábob” (Nababul) néven is emlegették.[2] A korszak legjelentősebb értelmiségi és közéleti szereplői közé tartozott, és az évek során számos pozíciót töltött be; politikai karrierje csúcsát miniszterelnöksége jelentette 1904 és 1907 között.

Életpályája[szerkesztés]

Fiatalkora[szerkesztés]

Bukarestben született, hercegi rangban, régi román fejedelmi családba: a fanarióta eredetű Cantacuzino-család(wd) őse 1578-ban menekült Konstantinápolyból Havasalföldre. Nicolae Iorga történész szerint „az egykori nagy nemesek utolsó képviselője”.[2] A Cantacuzino-családfát Iorga a bizánci császárokig vezette vissza.[3]

Születésének dátuma nem teljesen egyértelmű. A legtöbb történész egyetért abban, hogy 1832. szeptember 22-én született Bukarestben,[4][5] de egyes források 1833. augusztus 22-ét[4] vagy 1837. szeptember 22-ét[6] adnak meg. A család 1846-ban Bécsbe költözött, mivel az apa ekkor már igen beteg volt, és a legjobb doktorokkal akarta kezeltetni magát. Az 1848-as forradalom kitörése után Linzbe vonultak.[7]

Miután a családfő 1849-ben elhalálozott, a fiatal Gheorghe Grigore Cantacuzinót anyja Párizsba küldte jogot tanulni. 1854-ben a Párizsi Egyetemen(wd) vizsgázott, majd 1858-ban a jogtudományok doktora lett Az innováció elmélete a román és a francia jogban disszertációjával. Tanulmányai alatt összeházasodott Zoe Bibescuval, aki azonban 1862-ben elhalálozott, Cantacuzino pedig ezután visszatért Havasalföldre. 1864-ig az Ilfovi Bíróság bírája és a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság tanácsosa, majd utóbbi elnöke volt. Újságíróként is dolgozott, és közel került a konzervatív ideológiához.[4][7]

Szakmai és politikai pályafutása[szerkesztés]

1864-ben csatlakozott a szabadkőművesek Les Sages d'Heliopolis páholyához, mivel azt remélte, hogy segítségükkel meg tudja szerezni Románia (az Egyesült Fejedelemségek) trónját. 1866-ban részt vett az Alexandru Ioan Cuza elmozdítását célzó ún. szörnyűséges koalícióban, majd szerepet vállalt az új alkotmány kidolgozásában. A trónt azonban nem sikerült megszereznie, helyette I. Károlyt nevezték ki fejedelemnek.[8]

Cantacuzino nagybirtokos nemesként a hagyománytisztelet képviselője volt, és a Konzervatív Párthoz csatlakozott. A korszak legjelentősebb értelmiségi és közéleti szereplői közé tartozott, és az évek során számos pozíciót töltött be:[9]

  • 1866: fellebbviteli bírósági tanácsos és Prahova megye választókerületének képviselője
  • 1867: képviselő
  • 1869–1870: Bukarest főpolgármestere
  • 1870: közmunkaügyi miniszter
  • 1873–1875: közmunkaügyi miniszter
  • 1875–1876: pénzügyminiszter
  • 1877: szenátor
  • 1889–1891: a képviselőház elnöke
  • 1892–1895: a szenátus elnöke
  • 1899–1900: miniszterelnök és belügyminiszter
  • 1899–1907: a Konzervatív Párt(wd) elnöke
  • 1900–1901: a képviselőház elnöke
  • 1904–1907: miniszterelnök és belügyminiszter
  • 1911–1913: a szenátus elnöke

1869-ben polgármesterként ő volt az, aki összeházasította Károly herceget Wiedi Erzsébettel. Nevéhez fűződik többek között a bukaresti közösségi közlekedés elindítása az első omnibuszállomás kialakításával. Pénzügyminiszterként ő bocsátotta ki az első értékpapírokat. Közmunkaügyi miniszterként visszautasította, hogy a németekkel koncessziós szerződést kössenek a vasút fejlesztésére. Folytatta Vasile Lascăr reformjait, támogatta az iskolákat, és szerepe volt a Dél-Dobrudzsa megszerzését célzó tárgyalásokban.[9]

Politikai karrierje csúcsát miniszterelnöksége jelentette 1904 és 1907 között. Mivel azonban nagybirtokosként halogatta a földreformot, 1907-ben kitört Európa utolsó nagy parasztfelkelése, a román parasztháború, ami miatt le kellett mondania a miniszterelnökségről és a Konzervatív Párt vezetéséről, és népszerűsége is csökkent.[2]

Vagyona[szerkesztés]

Nagy vagyont örökölt, és bár ennek pontos mértéke ismeretlen maradt, hatalmas havasalföldi birtokai és nagyvonalú költekezése enged rá következtetni. A 19. század végi Román Királyság második leggazdagabb emberének tartották (a király után).[9] Levéltári dokumentumok szerint csak tartós javakba fektetett, amelyek családjához és fejedelmi rangjához méltóak voltak, és amelyek emléket állítottak nevének és hírnevének, tovább örökítve azokat az utókor számára. Egy 1887-es kiállításon például 8000 arany lejért (mai áron 90 000 euró) vásárolta meg Nicolae Grigorescu Zsidó libával című festményét, ezzel is támogatva a művészt.[10]

1898 és 1900 között a bukaresti Calea Victoriei-en(wd) 700 000 lej költséggel felépíttette a Cantacuzino-palotát(wd), melyet Ion Berindey építész tervezett XVI. Lajos-korabeli francia barokk stílusban. 1906-ban, I. Károly román király uralkodásának 40. évfordulóján fényes, 600 fős bállal nyitották meg, amelyen Ferdinánd herceg és Mária hercegnő is részt vett. Ez lett a család rezidenciája; ma a George Enescu Múzeumnak ad otthont.[2]

1901-ben tették le a bușteni-i Cantacuzino-kastély alapkövét, amely 10 évig épült. A nyaralóként szolgáló kastély a legkorszerűbbek közé számított: víz- és elektromos hálózattal is felszerelték.[2] Cantacuzino azt akarta, hogy kastélya a király szinajai Peleș-kastélyát is túlszárnyalja, és legalábbis az elhelyezkedés, panoráma szempontjából ez meg is történt.[11]

A Cantacuzino családnak már a 17. századtól kiterjedt birtoka volt Florești-en is, és Gheorghe Grigore Cantacuzino már gyermekkorától kezdve ott töltötte a nyarait. A bojári birtokot fényűző gazdagság jellemezte, és nem csak udvarház állt rajta, hanem hatalmas kertet és vadasparkot is létesítettek.[12] Legnagyobb lánya 1906-os halála után Cantacuzino úgy döntött, hogy lebontja az udvarházat, amelyhez annyi szép emlék kötötte,[13] és 1911-ben egy új Cantacuzino-palotát kezdett építtetni Berindey tervei szerint. A rokokó és neoklasszikus elemeket tartalmazó, 365 szobásra tervezett eklektikus épület alapjául a versailles-i Kis- és Nagy-Trianon-paloták szolgáltak. A herceg halálakor a palota még nem készült el teljesen, az örökösök pedig nem törődtek befejezésével, elhanyagolták. A háborúk, földrengések megrongálták, a 20. század második felében különböző célokra használták (menhely, szanatórium), a 21. század elejére igen romos állapotba került, a környékbeliek kifosztották, csak falai állnak.[14]

Bár kis dolgokban fösvénynek tartották, Cantacuzino nagylelkű adományozó volt: az 1877-es háború idején 50 000 lejnél többet adományozott pénzben és élelemben a katonáknak és családjaiknak, 1913-ban egy fogadáson pedig 225 000 lejt ajánlott fel a flotta, a repülés és a mentők számára. A flottának egy hajót is adományozott, amelyet róla neveztek el. Polgármesteri fizetését a városra fordította; a pénzből létesítették a bukaresti Bulevardul Regina Elisabeta(wd) sugárutat és a Carol park Cantacuzino-kútját, de szobrok és bölcsődék építését is támogatta.[2][10]

Halála[szerkesztés]

Cantacuzino 1913-ban hunyt el tüdőgyulladásban. A fényűző temetésen két katonaezred adta tiszteletét, a papokat tíz hintó vitte, és több kilométeres sor követte a menetet.[13]

Már 1899-ben felépíttette mauzóleumát a bukaresti Bellu temetőben; tervezője és kivitelezője Ion Mincu volt.[15] A fenségesen díszített, impozáns sírbolt fő termében nyugszik Cantacuzino és második felesége (Ecaterina), az alagsorban pedig további tizenegy családtag (közöttük a herceg anyja és első felesége).[16]

Családja[szerkesztés]

Apja Grigore Cantacuzino (1800–1849) követ, anyja Luxandra Kretzulescu. Gheorghe Grigore Cantacuzino öt testvér közül a legidősebb volt, és az egyetlen fiúgyermek, aki megérte a felnőttkort. Testvérei Maria (1834), Zoe (1836), Mihai (1837), Smaranda (1848).[7]

Első felesége és valószínűleg első és egyetlen igazi szerelme Zoe Bibescu volt, a Brâncoveanu-Mavrocordat uralkodócsalád nagy vagyont örökölő lánya, akivel 1855-ben, párizsi tanulmányai alatt házasodott össze. A párnak nem született gyermeke, Zoén pedig idővel mániás-depressziós pszichózis lett úrrá (amelyet akkoriban az orvosok „körkörös őrültségnek” neveztek, és nem tudtak kezelni), majd 1862-ben elhalálozott. Portréja negyven évvel később is a florești-i Cantacuzino-udvarház nagytermét díszítette, hamvait pedig Cantacuzino hazahozatta Párizsból és később a Bellu temetői mauzóleumában helyeztette el.[7]

Második felesége Ecaterina Băleanu volt, és nyolc gyermekük (hat fiú és két lány) született, két fiú azonban nem érte meg a felnőttkort.[4] Két fia, Mihail G. Cantacuzino 1907-ben és Grigore Gheorghe Cantacuzino(wd) 1913-ban szintén Bukarest főpolgármestereiként szolgáltak. Mihail később képviselő, majd igazságügy-miniszter lett.[17]

Képek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Crenganis 16. o.
  2. ↑ a b c d e f Zamfirache
  3. ↑ Crenganis 13–16. o.
  4. ↑ a b c d Crenganis 7–8. o.
  5. ↑ Cantacuzino, Ion Mihai. O mie de ani în Balcani (román nyelven). Bukarest: Albatros, 287. o. (1996). ISBN 9732403799 
  6. ↑ Marele român și patriot încetează din viață în etate de 76 ani. Biserica și Școala, XXXVII. évf. 13. sz. (1913. április 13.)
  7. ↑ a b c d Trică 36–39. o.
  8. ↑ Crenganis 18. o.
  9. ↑ a b c Crenganis 9–12. o.
  10. ↑ a b Trică 44–46. o.
  11. ↑ Crenganis 21. o.
  12. ↑ Cantacuzino-Enescu, Maria. Umbre și lumini – Amintirile unei prințese moldave (román nyelven). Onești: Aristarc, 162–170. o. (2005). ISBN 9739977472 
  13. ↑ a b Trică 48. o.
  14. ↑ Toboc, Luiza: „Micul Trianon”, ruina ce farmecă prin istorie și legendă (román nyelven). Observatorul Prahovean. (Hozzáférés: 2023. június 23.)
  15. ↑ Trică 35. o.
  16. ↑ Cavoul familiei Gheorghe Grigore Cantacuzino (román nyelven). Călător prin România. (Hozzáférés: 2023. június 23.)
  17. ↑ Trică 50. és 54. o.

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Gheorghe_Grigore_Cantacuzino&oldid=26786219”