Neoklasszicizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A neoklasszicizmus néven két jelenséget ismer a művészettörténeti irodalom: a két világháború közti, avantgárddal szembeforduló, a klasszicizmus elveit valló irányzatot és a 19. századi historizmus egyik ágát. Mindkettő lényege a klasszikusra való törekvés, a klasszicizmus elveinek feltámasztása. Ha elvi, és nem formai feltámasztás valósul meg, neoklasszicistának lehet nevezni a modern építészet számos ágát.

19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század második felében a klasszicizmusnál később jelentkező historizáló törekvéseket más művészeti ágakban, például a festészetben is gyakran neoklasszicistának nevezik. (például Jean Auguste Dominique Ingres, Henri Lehmann.

A historizmus neoklasszicizmusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A historizáló építészeti stíluson belül a klasszikus ókori, főleg a görög és a római művészet elemeit idézik fel. Mind Európában, mind Amerikában jelentős a neoklasszicizmus jelenléte (Magyarországon: szegedi Móra Ferenc Múzeum (1896))

20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern festészetben és szobrászaton belül is gyakori a klasszikusra való törekvés. A neoklasszicizmus jellegzetes képviselője Novecento egyesület és annak magyar követése, a római iskola. Pablo Picasso, Georg Kolbe, Pátzay Pál egy-egy korszakában szintén neoklasszicista. A neoklasszicizmus törekvéseit vallásos témák fejezik ki leginkább (szegedi Hősök kapuja, Aba-Novák Vilmos műve).

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Művészeti lexikon. Szerk. Zádor Anna és Genthon István. 3. köt. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1967. Neoklasszicizmus l. pp. 507.
  • Szentkirályi Zoltán (1927-1999): Az építészet világtörténete. Budapest : TERC, 2004. pp. 644 ISBN 9639535028

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]