Fiat M13/40

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Carro Armato M13/40
Carro Armato M13/40
Carro Armato M13/40

Típus közepes harckocsi
Fejlesztő ország Olaszország 1861 Olasz Királyság
Harctéri alkalmazás
Alkalmazó országok Olaszország 1861 Olasz Királyság
 Ausztrália
 Egyesült Királyság
 Harmadik Birodalom
Gyártó Fiat
Gyártási darabszám 799
Háborús részvétel második világháború
Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság4,9 m
Szélesség2,2 m
Magasság2,39 m
Tömeg 14 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-42 mm
Elsődleges fegyverzet 47 mm Cannone da 47/32 Modello 1935 löveg 104 darab gránáttal
Másodlagos fegyverzet 3-4 darab 8 mm Breda 38 géppuska
Műszaki adatok
Motor Fiat V-8 dízelmotor
Felfüggesztés fél-elliptikus laprugók
Sebesség32 km/h
Fajlagos teljesítmény 125 LE
Hatótávolság200 km
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Carro Armato M13/40 témájú médiaállományokat.

A Fiat-Ansaldo M13/40 egy olasz közepes harckocsi volt, melyet a második világháború elején a Fiat L3/35, a Fiat L6/40 és a Fiat M11/39 harckocsik leváltására terveztek. A tervezetre nagy hatással volt a brit Vickers 6-Ton harckocsi, alvázának alapjául pedig a korábbi Fiat M11/39 harckocsi módosított alvázát használták. Az M13/40 jelölés a következőképpen értendő: „M” a Medio (magyarul: közepes), ezt követi a súly tonnában (13), majd a szolgálatba állítás éve (1940).

Leírás[szerkesztés]

Az M13 harckocsi páncéltestét szegecselt acéllemezekből készítették: elöl 30 mm (az M11-hez hasonlóan), a torony eleje 42 mm (az M11 esetében 30 mm), az oldalakon 25 mm (az M11-nek csak 15 mm volt), alul mindössze 6 mm (ami nagyon sebezhetővé tette az aknákkal szemben), felül pedig 15 mm. A küzdőtér a teknő elejében, a motor és a sebességváltó pedig a teknő hátuljában kapott helyet. A küzdőtér négy főnyi legénység befogadására szolgált elegendő hellyel: vezető és géppuska-kezelő/rádió-kezelő a páncéltestben, lövegkezelő és parancsnok a toronyban.

A Vickers-től származó futómű oldalanként két forgózsámolyon elhelyezett nyolc pár kicsi futógörgőt foglalt magában, a felfüggesztésről pedig laprugók gondoskodtak. A lánctalpak igen keskenyek és vékonyak voltak. Ez a rendszer jó mozgékonyságot biztosított a járműnek hegyvidékes területeken. A sivatagban, ahol a legtöbb M13-ast bevetették, a mozgékonyság kevésbé volt kulcsfontosságú. A harckocsi meghajtásáról egy 125 lóerős (93 kW) dízelmotor gondoskodott. Ez egy olyan újítás volt, melyet sok országban még akkoriban nem vezettek be. A dízelmotorok jelentették a harckocsik jövőjét, mivel olcsóbbak voltak, nagyobb hatótávolságot biztosítottak és kevesebb volt az esélye, hogy a motor kigyulladjon.

A harckocsi fő fegyverzete egy 47 mm-es löveg volt. 500 méteren nagyjából 45 mm vastag páncélzatot tudott átütni. Ez a teljesítmény kielégítő volt a brit könnyű és cirkáló harckocsik ellen, de a nehezebb gyalogsági harckocsik ellen már kevés volt. 104 darab páncéltörő és repesz-romboló lövedéket szállíthattak a jármű belsejében. Az M13 harckocsit ellátták még három vagy négy géppuskával: egyet párhuzamosan a főlöveggel, kettőt pedig a homlokpáncélzatban, gömbfoglalatban. Egy negyedik géppuskát is használtak alkalmanként egy hajlékony állványra rögzítve a tornyon, légvédelmi célra. A jármű két periszkóppal rendelkezett, melyeket a lövegkezelő és a parancsnok használt, ezen felül beszereltek egy rádiót is, amely eredetileg alapfelszerelésnek számított.

M13/40 a dorseti Bovington Tank Museum-ban.

Harctéri alkalmazás[szerkesztés]

Az M13/40 harckocsikat bevetették az 1940-es és 1941-es görög hadjáratban és az észak-afrikai hadjáratban is. Az M13/40 harckocsikat a keleti fronton nem használták, az olasz erőket csak Fiat L6/40 harckocsikkal és Semovente 47/32 önjáró lövegekkel látták el. Az 1942-es év kezdetén az olasz hadsereg felismerte az M13/40 gyengeségét a tűzerőben, ezért a páncélozott egységekben a harckocsik mellett Semovente 75/18 önjáró lövegeket is bevetettek.

Első bevetések[szerkesztés]

Az első 700 darab M13/40 harckocsit 1940 ősze előtt szállították le, a gyártási sebesség havi 60-70 jármű volt. Észak-Afrikába vezényelték őket, hogy a britek ellen harcoljanak. A szeptemberi offenzívát lekésték, de a decemberi Iránytű hadművelet idején már rendelkezésre álltak. További bevetésekre Dernában került sor, ahová az V. zászlóalj éppen hogy csak megérkezett. A III. zászlóalj harckocsijai jelen voltak a közelben, Bardiában. Két napnyi küzdelemben (1941. január 3-4.) az ausztrálok 456 embert veszítettek, az olasz katonák közül 45000-en estek fogságba. Február 6-7-én a brit offenzíva olyan mélyre hatolt, hogy az olasz Babini dandár megpróbált megnyitni egy partvonalat a britek vonalánál, Beda Fommnál, hogy az elvágott olasz csapatok a líbiai part felé vonulhassanak vissza. A dandár akciója sikertelen volt, és közel az összes harckocsijuk odaveszett. Az utolsó hat megmaradt jármű a helyi brit parancsnokság területére lépett. Ezeket egyenként lőtte ki egyetlen darab két fontos páncéltörő löveg. Néhány zsákmányolt M11 és M13 harckocsit hadrendbe állított a 6. Australian Division Cavalry Regiment és a 6. zászlóalj, egészen 1941 tavaszáig, amikor is kifogytak az üzemanyagból, ezután a járműveket felrobbantották.

Olasz M13/40 harckocsik Tripoli utcáin, 1941 márciusa.

Az M13-asokat Görögországban is bevetették, nehéz terepen. Ezt követően, 1941 áprilisában az Ariete hadosztály részt vett Tobruk ostromában, csekély sikerrel harcoltak a brit Matilda II harckocsik ellen. Az M13-asok első sikeres bevetése a Bir-el Gobi csata volt.

Későbbi bevetések a sivatagi háborúban[szerkesztés]

M13/40 harckocsik haladnak keresztül a sivatagban, 1941 április.

1941 áprilisában, az Afrikakorps megérkezésekor, az olaszok nagyjából 240 M13 és M14 harckocsival rendelkeztek a frontvonalon. 1942-ben, mikor a szövetségesek megkezdték a Grant és Crusader III harckocsik bevetését, 6 fontos páncéltörő lövegekkel együtt, megmutatkoztak az M13 harckocsik gyengeségei. Az olaszok harckocsi zászlóaljanként legalább egy századot szereltek fel a nehézfegyverzetű Semovente 75/18 rohamlöveggel. A védelem fokozása érdekében sok jármű személyzete homokzsákokat vagy extra lánctalpszemeket erősítettek a harckocsik külső oldalaira, de ezzel a már amúgy is lassú járműveket tovább lassították, és a karbantartással is problémák adódtak.

A második el-alameini csata során vetették be először az M4 Sherman harckocsikat, amikor nagyjából 230 darab M13 harckocsi szolgált a fronton. A csata néhány napjában az Ariete és Littorio hadosztályok fedezték a tengelyhatalmak visszavonulását. A Centauro hadosztályt gyakorlatilag megsemmisítették Tunéziában.

Erősségek és gyengeségek[szerkesztés]

Az M13/40 egy hagyományos könnyű harckocsi volt a háború korai szakaszában, képességeit tekintve hasonló volt más Vickers-tervezetből származó harckocsikhoz, mint a lengyel 7TP és a szovjet T–26. 1940-41-ben fegyverzete és páncélzata kielégítő volt a brit harckocsikkal szemben. Főlövegének repesz-romboló lövedékei hatékonyak voltak vontatott tüzérség és gyalogság ellen. A dízelmotor előnyös tulajdonsága volt, gyártásának egyszerűsége pedig jól illett az olasz iparhoz.

A harckocsi hiányosságokkal is küszködött: a motor jó hatótávolságot biztosított, de gyenge volt és némileg megbízhatatlan. Az M13-asok ugyanazt a motort kapták, mint az M11-esek, de az új harckocsi nehezebb volt, ami alacsonyabb sebességet eredményezett, a hajtóművet pedig jobban terhelte. A felfüggesztés és a lánctalpak elég megbízhatóak voltak, de alacsony sebességet eredményeztek, így a jármű alig volt gyorsabb a brit gyalogsági harckocsiktól, mint például a Matilda I és II. 1940-41-ben a fegyverzet kielégítő volt, de nem tudta tartani a lépést a megnövelt páncélzatú és tűzerejű szövetséges és német harckocsikkal. A szegecselt páncélzat elavult volt. A kor legtöbb harckocsijánál áttértek a hegesztett konstrukcióhoz, mivel a szegecsfejek találat esetén leszakadhattak, megsebesítve vagy megölve a kezelőszemélyzetet. A kétszemélyes torony kevésbé volt hatékony a harcban, mint a háromszemélyes tornyok. Rádióval nem sok harckocsit láttak el.

A komoly harctéri veszteségek ellenére az M13-asok végigszolgálták a háborút, és néhány példány még a háború utáni időszakot is túlélte.

Változatok[szerkesztés]

Az M13/40 széria Olaszország legnagyobb számban gyártott harckocsija volt, beleszámítva a későbbi M14/41 változatot is, amellyel együtt több mint 3000 darabot gyártottak. A legutolsó változat az M15/42 harckocsi volt, melyet 1943-ban gyártottak, jobb benzinmotorral és hosszabb 47/40 löveggel. A Semovente 75/18 önjáró löveg az M13/40 vagy az M14/41 harckocsik alvázának felhasználásával készült.

A Fiat M14/41 változat erősebb 145 lóerős (108 kW) motorral és jobb légszűrőkkel készült az észak-afrikai hadjárathoz. A Semovente Comando M40 egy M13/40 harckocsi volt, amelynél a tornyot eltávolították és egy nagy, több elemtől álló búvónyílással helyettesítették. A páncéltest további rádiókat és egyéb kommunikációs felszerelést foglalt magában.

Források[szerkesztés]

  • Pignato, Nicola Storia dei mezzi corazzati, Fratelli Fabbri editore, 1976, II volume (pag.201)
  • Maraziti, Antonio L'Ariete a Bir-El Gobi, Storia militare n.136, jan 2005 (Albertelli edizioni), pag 4.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Fiat M13/40 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés]