F7U Cutlass

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Vought F7U Cutlass
F7U–3 Cutlass
F7U–3 Cutlass

Funkció többcélú tengerészeti vadászrepülőgép
Gyártó Chance Vought
Sorozatgyártás 1948–1955
Gyártási darabszám 320
Fő üzemeltetők USA USN

Személyzet 1 fő
Első felszállás 1948. szeptember 29.
Szolgálatba állítás 1951. július
Szolgálatból kivonva 1959. március 2.
Háromnézeti rajz
Chance Vought F7U-1.svg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz F7U Cutlass témájú médiaállományokat.

A Chance Vought F7U Cutlass az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozón alkalmazott sugárhajtású vadászrepülőgépe és vadászbombázója volt a hidegháború első időszakában. A repülőgép szokatlan, vízszintes vezérsík nélküli konstrukciót valósított meg, mely elrendezés állítólag a német Arado cégnek a második világháború végén zsákmányolt szélcsatorna mérésein és tervein alapult, bár a Vought tervezőmérnökei elutasították, hogy bármi kapcsolatuk lenne a német kutatásokkal.[1] Az F7U volt a Rex Beisel tervezte utolsó repülőgép, aki felelős volt az első, kizárólag az amerikai haditengerészet számára készített vadászgép, a Curtiss TS–1 tervezéséért is 1922-ben.

A hagyományostól radikálisan eltérő felépítése miatt a Cutlass számos műszaki és kezelési problémával küzdött rövid szolgálata egész ideje alatt. A típus négy berepülő és 21 további haditengerészeti pilóta halálát okozta.[1] Az összes elkészült Cutlass negyede baleset folyamán semmisült meg. A gép megbízhatatlansági rekordja egyrészt az új aerodinamikai elméletek alapján kialakított előremutató tervezési elvek és az elégtelen teljesítményű, megbízhatatlan hajtóműveknek volt köszönhető.

Tervezés és fejlesztés[szerkesztés]

Az első F7U-1 startja az USS Midway fedélzetéről (1951)

A Cutlassal a Vought is beszállt abba a versenybe, mely 1945. június 1-jén indult az amerikai haditengerészet számára gyártandó, repülőhordozóról üzemeltethető nappali vadász szerződéséért. A követelmény egy olyan repülőgép volt, mely képes a 966 km/h sebesség és 12 000 m csúcsmagasság elérésére.[1] A konstrukció hosszú húrhosszú profillal és kis fesztávval tervezett nyilazott szárnyat, a szárnyakra épített kettős függőleges vezérsíkot és rövid törzset valósított meg. A pilótafülke a gép orrában helyezkedett el, kiváló kilátást biztosítva a repülőgép vezetőjének a repülőhordozóra leszállás utolsó fázisában. A típus gyári jelzése V-346 volt, az F7U jelzést akkor kapta, amikor a gyár megnyerte a gyártásra kiírt pályázatot.[1]

A repülőgép kombinált csűrő és magassági kormánnyal, "elevonnal" volt felszerelve, bár a Vought akkoriban a berendezést "ailevatornak" nevezte. Az orrsegédszárny a belépőél egész hosszára kiterjedt. Az összes kormányfelületet hidraulika mozgatta. A startnál szükséges nagy állásszög miatt igen hosszú lett az orrkerék futómű szára és emiatt meglehetősen gyengére sikerült, ami törés esetén komolyan veszélyezte a pilóta épségét. Több F7U elvesztését a gyenge Westinghouse gázturbinás sugárhajtóművek okozták, melyekről egyes pilóták szarkasztikusan úgy nyilatkoztak, hogy kevesebb hőenergiát biztosít, mint a kenyérpirítójuk, mások az F7U-t "gutless cutlass"-nek hívták.[2] 1946-ban három prototípust rendeltek. Az első 1948. szeptember 29-én szállt fel először, a Vought vezető berepülő pilótája, J. Robert Baker vezetésével. Az első repülés nem zajlott le problémák nélkül. A próbarepülések alatt az egyik prototípus 1058 km/h[3] legnagyobb sebességet ért el.

Története a szolgálatban[szerkesztés]

Vought F7U-3 Cutlass
Egy VF-124 F7U-3 az USS Hancock hordozón 1955. július 14-én átszakítja a korlátot, a pilóta és másik három ember halálát okozva[4]

Az F7U-1 gyártási szerződése a prototípusokéhoz igen hasonló specifikációt írt elő. A későbbi, F7U-2 és F7U-3 változatok számára sokkal erősebb motort irányoztak elő. Az új motorok fejlesztése során fellépett nehézségek miatt azonban az F7U-2 soha nem került gyártásra, míg az F7U-3 az F7U-1 változat az üzeme során szerzett tapasztalatok eredményeképpen egy sereg változtatást tartalmazott az eredeti tervekhez képest. Az első 16 db F7U-3 utánégős Allison J35-29 hajtóművet kapott. A későbbi gépek hajtóműve a Westinghouse J46-WE-8B lett, ebből a változatból 288 példányt gyártottak le, és 13 századot szereltek fel az amerikai haditengerészetnél. Amikor az első F8U Crusader felszállt, a további fejlesztést leállították.

A gyenge tolóerejű motorral felszerelt Cutlass fel- és leszállásnál bizonyult különösen veszélyesnek. Közismert hibája volt a J35 hajtóművel ellátott gépnek, hogy esőben gyakran kialudt a láng a motorban, ezzel súlyos üzemzavart okozva. A flotta első százada a VF-81 volt, amely az F7U-kat 1954 áprilisában kapta meg, az utolsó szállítás a VA-66-hoz történt 1957 novemberében. Kevés század állította hadrendbe, a legtöbb a szárazföldön tartotta üzemeltetési problémák miatt. Azok az egységek, melyekről ismert, hogy tengerre is vitték a gépet:

VF-124, USS Hancock (CVA-19), 1955. augusztus és 1956. március között; VF-81, USS Ticonderoga (CVA-14), 1955. november és 1956. augusztus között; VF-86, USS Forrestal (CVA-59), 1956. január és március között; VF-83, USS Intrepid (CVA-11), 1956. március és szeptember között; VF-212, USS Bon Homme Richard (CVA-31), 1956. augusztus és 1957 február között

A VC-3 és VX-4 szintén repült Cutlassal a tengeren próba céljából.

Két F7U-a Cutlass a haditengerészet Kék angyalok nevű akrobatikus bemutató csoportjához is került az 1953. évadra abból a célból, hogy népszerűsítsék a repülőgépet, de a hivatalos programban soha nem szerepeltek. Mind a pilóták, mind a földi személyzet általában kiforratlannak minősítette és megállapította, hogy a típus még alapvető hibákkal rendelkezik.[3] Két komoly üzemzavar után, melynek során először a teljes hidraulikus rendszer mutatkozott üzemképtelennek egy utánégővel végrehajtott felszállás alatt, majd egy másik esetben, amikor a motor állt le, a gépet légibemutatókra alkalmatlannak nyilvánították és a memphisi haditengerészeti légi állomásra kerültek, ahol oktatási célokra használták.[5]

Változatok[szerkesztés]

XF7U-1
Három prototípust rendeltek 1946. június 25-én. Első felszállás 1948. szeptember 29. Mindhárom repülőgép balesetben semmisült meg.[6]
F7U-1
Az első sorozatban gyártott verzió, 14 készült el. Két J34-WE-32 motor hajtotta.
F7U-2
Tervezett változat utánégős Westinghouse J34-WE-42 motorra, de a 88 repülőgépre feladott megrendelést törölték.
XF7U-3
Ezt a típusjelzést az F7U-3 prototípusára használták. Első felszállása 1951. december 20-án volt.
F7U-3
Sorozatgyártási típus, 192 készült el.
F7U-3P felderítő repülőgép
F7U-3P
Légifényképező felderítő változat, 12 példány készült el. A mintegy 600 mm-el hosszabb orr-részben helyezték el a fényképezőgépet tartalmazó kazettát. Egyetlen gép sem került hadrendbe, csak próbákra és kísérletekre használták.[6]
F7U-3M
Ezt a változatot AIM-7 Sparrow légiharc rakétákkal szerelték fel, 98 készült el. 48 darab F7U-3 gépet alakítottak át erre a típusra. Egy további 202 darabos megrendelést töröltek.
A2U-1
Ez a típusváltozat földi célok elleni csatarepülőgép lett volna, de a 250 darabos megrendelést törölték.

Műszaki adatok (F7U-3M)[7][szerkesztés]

  • Hossz: 13,49 m
  • Fesztáv: 11,79 m
  • Magasság: 4,27 m
  • Szárnyfelület: 46,1 m²
  • Üres tömeg: 8260 kg
  • Legnagyobb felszálló tömeg: 14 353 kg
  • Hajtómű: 2 x Westinghouse J46 gázturbinás sugárhajtómű
  • Tolóerő: 20,46 kN
  • Legnagyobb sebesség üresen: 1095 km/h
  • Legnagyobb sebesség rakétákkal: 1040 km/h
  • Hatótáv: 1060 km
  • Csúcsmagasság: 12 000 m
  • Emelkedési sebesség: 67 m/s
  • Felületi terhelés: 312 kg/m²
  • Tolóerő/súly: 0,29
  • Gépágyúk: 4 x 20 mm Hispano HS.404 M3 gépágyú a légbeömlő nyílások felett, egyenként 180 lőszerrel.
  • Felfüggesztési pont: 4 db, terhelhetősége 2500 kg, alkalmazott rakéták: AIM-7 Sparrow légiharc rakéta.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d Angelucci 1987, p. 447.
  2. O'Rourke, G.G, CAPT USN. "Of Hosenoses, Stoofs, and Lefthanded Spads." United States Naval Institute Proceedings, July 1968.
  3. ^ a b Angelluci, 1987. p. 448.
  4. "F7U Cutlass Ramp Strike" liveleak.com. Hozzáférés ideje:: 5 October 2009.
  5. Powell 2008, p. 37.
  6. ^ a b Gunston 1981, p. 235.
  7. Taylor 1993, pp. 253–254.

Irodalom[szerkesztés]

  • Angelucci, Enzo. The American Fighter. Sparkford, Somerset, UK: Haynes Publishing Group, 1987. ISBN 0-85429-635-2.
  • Ginter, Steve. Chance Vought F7U Cutlass (Naval Fighters Number Six). Simi Valley, California: Ginter Books, 1982. ISBN 0-942612-06-X.
  • Green, William and Gerald Pollinger. The Aircraft of the World. London: Macdonald, 1955.
  • Gunston, Bill. Fighters of the Fifties. Cambridge, UK: Patrick Stephens Limited, 1981. ISBN 0-85059-463-4.
  • Powell, R.R. "Boom". "Cutlass Tales". Flight Journal, Volume 13, Issue 4, August 2008.
  • Taylor, John W. R. "Vought F7U Cutlass". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
  • Taylor, Michael J.H., ed. "Chance Vought F7U Cutlass". Jane’s Encyclopedia of Aviation. New York: Crescent, 1993. ISBN 0-517-10316-8.
  • Winchester, Jim, ed. "Vought F7U Cutlass". The World's Worst Aircraft: From Pioneering Failures to Multimillion Dollar Disasters. London: Amber Books Ltd., 2005. ISBN 1-904687-34-2.

További információk[szerkesztés]