Esztergom-Kertváros

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Esztergom-Kertváros
Közigazgatás
Település Esztergom
Irányítószám 2509
Népesség
Teljes népesség 6256 fő
Elhelyezkedése
Esztergom-Kertváros (Esztergom)
Esztergom-Kertváros
Esztergom-Kertváros
Pozíció Esztergom térképén
é. sz. 47° 44′ 26″, k. h. 18° 43′ 52″Koordináták: é. sz. 47° 44′ 26″, k. h. 18° 43′ 52″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Esztergom-Kertváros témájú médiaállományokat.
Kenyérmező

Esztergom-Kertváros Esztergom részönkormányzattal rendelkező városrésze. Irányítószáma 2509. A 2011-es népszámláláskor a városrésznek 6256 lakosa volt.[1]

Fekvése[szerkesztés]

A mai Esztergom-Kertváros Nixbrót-dűlő, Kenyérmező-major, Esztergom-Tábor, és Szent István városrészekből szerveződött össze. 1995-ös adatok szerint területe 420 hektár, ebből belterület 297 hektár.[2] A központi belterülettől két kilométerre délre fekszik, teljesen összeépülve Dorog városával. Délről nagyjából a Kenyérmezői-patak határolja. A 111-es főút szeli ketté, valamint nemrég készült el a 117-es Tátra vezető – és Dorogot elkerülő – út. Kertvárosnak két saját vasútállomása van a Budapest–Esztergom-vasútvonalon, de az Esztergom-Tábor megállóhely nem üzemel. Itt található Esztergom repülőtere is. 2001-ben 1 878 lakás, 172 nem lakott üdülő, és 18 egyéb lakóegység állt a városrészen.

Története[szerkesztés]

Esztergom-Tábor az első világháború idején. A főtiszti épület még ma is áll, a kaszinó már nem.

1840. június 16-án a pénzhiánnyal küzdő Esztergom Nixbród (a mai Kertváros egy része) eladását tervezte, de végül elállt szándékától.[3] Az 1890-es években Heye Herman alapított üveggyárat Esztergomtól délre, az Őrhegy (Mai Strázsa-hegy) mellett 40 holdnyi területen, ami munkalehetőséget biztosított a helyieknek. Később 1500 kataszteri holdon harcászati lőteret alakítottak ki az Osztrák–Magyar Monarchia számára. Az 1890-es években az üveggyárat a katonai kincstár vette át, és átalakították katonai táborrá. az épületeket raktárnak, barakknak használták. Innen ered az Esztergom-Tábor elnevezés. Egyes részeit Kenyérmezei-majornak, Zsalazsonnak nevezték. Itt gyakorlatoztak a budapesti IV. és a pozsonyi V. hadtest katonái. A városi képviselő-testület 1907-ben 30 évre bérbe adta a az itteni legelőket harcászati lőgyakorlatra, illetve barakktábor létesítésére. 1910-ben József főherceg és Frigyes főherceg is látogatást tettek a kenyérmezői katonai táborban.

Fogolytábor az első világháborúban[szerkesztés]

A terület az első világháború alatt kezdett benépesedni, amikor itt állították fel Magyarország legnagyobb hadifogolytáborát 1914. augusztus 27-én. A hatalmas barakkokban egyenként 600 ember fért el. A tábor a háború alatt folyamatosan terjeszkedett. Raktárak, tiszti házak, újabb barakkok, uszodák, szennyvíztisztító telep és imaház épültek. Megvalósult a melegvíz-ellátás. Az első világháborúban a hadifogolytáborban összesen száznégyezer ember raboskodott.[4] Szabadidejükben fából készült emléktárgyakat készítettek, amit a környék lakossága vásárolt meg. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül számos, néprajztudománnyal, nyelvészettel foglalkozó tudós, turkológus és finnugrista végzett adatgyűjtést, a cseremisz, zürjén, mordvin, grúz és tatár foglyok között 1915-től. Itt teljesített szolgálatot Aggházy Kamil, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum alapítója.

A tábor állandó létszáma 40 ezer fő volt, pedig kezdetben csak ezerfősre tervezték. Korabeli iratok szerint a táborban nevezetesebb hadifoglyokat is őriztek, köztük Jevgenyij Ivanovics Martinov orosz tábornokot, Alekszej Szledkovszkij kozák kapitányt és Velibar Urošević szerb költőt.[5] Azokat a foglyokat, akiket nem tudtak elhelyezni, Dunaszerdahelyre szállították. Egyes források szerint 70 ezren, más források szerint 4400-an haltak meg, nagy részük a szerb foglyok között kitört kolerajárványban 1914 szeptemberében. A barakk-kórház decemberben készült el. Dr. Fonyó János, a tábor orvosa által elrendelt szigorú karanténnak köszönhető, hogy a járvány nem terjedt ki a városra. Következő év tavaszán a tífuszjárvány tizedelte meg a földbe ásott barakkok lakóit. Ekkor a földkunyhók helyére állandó épületeket emeltek. 1918 nyarán a létszám jelentősen felduzzadt, mivel a küszöbön álló fogolycsere miatt visszahívták a külső munkán lévőket. A tábor novemberben szűnt meg. Ekkor már csak 40 ezer fogoly lakta. Az őrök és a foglyok mindent széthordtak vagy elpusztítottak.[6]

A tábor temetői[szerkesztés]

A 7-es hadifogoly temető, 1548 orosz, olasz, román és szerb katona nyughelye
A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság esztergomi épülete

A tífusz- és kolerajárványokban elhunytakat összesen 11 temetőben helyezték örök nyugalomra. A Strázsa-hegy lejtőjén kialakított 1-es temető volt a tábortól legtávolabb, ezért hamar felhagytak a használatával. Itt összesen heten nyugszanak mára jelöletlen sírokban. A 2-es számú temető a repülőtér út felőli oldalán volt. Ezt a terület planírozása során 1941-ben megszüntették és a 157 maradványt áttemették. A 3-as temető a Kis-Strázsa hegy déli oldalán húzódó dombgerincen volt a Kolera-tábor közelében, 31 sírral. Az első nagy járványok áldozatait nem ide, hanem a közelében fekvő 4-es temetőben helyezték nyugalomra. Itt 560 névtelen katona fekszik tömegsírokban. A temetőt később is használták, még az őrszemélyzetből is került ide 50 népfölkelő. Összesen 1659-en kaptak itt végső nyughelyet. Az 5-ös temetőt, és az ottani 98 maradványt ami a gyakorlótér északi oldalán volt, a későbbi homokbányászás megsemmisítette. A 6-os számú temető az Esztergom-Dorog-Tát vasúti kereszteződés háromszögének közepén álló ismeretlen orosz katona sírja. A legismertebb 7-es temető a Strázsa-hegy déli lejtőjén húzódik.[4] 1548 olasz, orosz, román és szerb hadifogoly nyughelye. Eredetileg egy nagy paroszláv kereszt állt a temetőben, a sírokat fakeresztek jelölték. Az 1920-as években rendezték a temető arculatát, egységes sírhalmokat alakítottak ki, félméteres vaskeresztekkel jelölték a sírokat. A kenyérmezei Szalézi Fiúiskola diákjai gondozták a katonai alakulatokkal együtt, halottak napján rendszeresen misét tartottak itt. Amikor a szovjet hadsereg vette használaba a laktanyát és a gyakorlóteret megszűnt a temetőről gondoskodás, egy kivételével az összes sírjel elpusztult. A 7-es temetőt 2009 július elsején ünnepélyes keretek között újraavatták. Az utolsó négy temető az elkülönítőnek használt tokodi bányáknál feküdt. Az egyikben 700 ismeretlen szerb és orosz fogoly nyugszik tömegsírokban. A 4-es és 7-es sírjait 1920-ban betongúlákkal, vaskereszttel és névtáblákkal látták el. A háború befejeztével a szalézi rend iskolát alakított ki a területen, a temetőket a növendékek gondozták.


1921-ben a korábbi tábor területén megszervezték a 4. kerékpáros Zászlóaljat. 1945-ben a laktanya a Magyar Páncélos Tüzérezred Felderítő Hadosztályának székhelye lett.

1922-ben nyitott meg az első Homokvasút a városrészen, ami a szomszédos dorogi bányákba szállította a tömedékanyagot. Az inneni homokkitermelés nyomán jött létre a Palatinus-tó, és egy nagyobb homokgödörből lett később az esztergomi szeméttelep. 1938-ban a Szent István jubileumi év alkalmával azonban a terület összefoglalóan az Esztergom-Szentistvánváros nevet kapta, amit 1945-ben Esztergom-Kertvárosra változtattak. 1939-ben alapítottak először két-tantermes iskolát, a mai Arany János Általános iskola elődjét. Az 1940. évi népszámláláskor már 2000-en laktak a területen. A második világháború alatt Esztergom legjobban károsodott városrésze volt. A háború után felmerült, hogy a szomszédos Dorog nagyközséghez csatolják. 194748-ban a Belügyminisztérium népszavazást rendelt el, amely két részből állt. Az Esztergom óvárosához közelebb eső területeken 1947 őszén tartották a referendumot. Ezen a 242 szavazó családból 209 Esztergom mellett szavazott, míg 33 család Doroghoz csatlakozás mellett voksolt. Az 1948. május 9-én a városrész déli, Doroghoz közelebb eső része szavazhatott. Összesen 172 család voksolt, 105 Esztergom, 67 Dorog mellett. Ezután Kertvárost hűséges városrészként emlegették. A szocializmus évei alatt katonai lőtér működött, a tankállások ma is jól láthatóak a városrész északi szélén. 1992. február 11-én ismét népszavazást tartottak Kertvárosban az Esztergomról való elszakadásról. A megjelentek 73,4%-a a leválásra szavazott, de mivel a részvételi arány 42,4%-os volt, a referendum érvénytelen lett.[7] A rendszerváltás után az egykori laktanyákat lakóparkká alakították, az egykori lőtér területén a Magyar Biztonsági és Testőr Akadémia komplex kiképzőbázisa működik.[8] A Magyar Honvédség Kiképzés Technikai Ellátó és Szolgáltató Központja is itt található. 2007. június 28-án Kertvárosban adták át egy tizennégyezer négyzetméteres telken az 1,5 milliárd forintból felépült megyei pszichiátriai otthont.

Kertváros egyetlen közművelődési intézménye a Féja Géza Közösségi Ház, aminek elődjét – a Tábori kultúrházat – a negyvenes években alapították. 2007 júniusában renoválták az épületet. A névadó, Féja Géza 1927-től az Esztergom-tábori Fiúnevelő Intézet igazgatóhelyettese volt.

Népesség[szerkesztés]

Az egykori szovjet laktanyák

1970-ben, a korabeli Esztergom-Tábornak 4901 lakosa volt, Sátorkőpusztán további 107 személy élt.[9] 1980-ban 5336 lakost írtak össze, Sátorkőpusztán 69 főt.[10] 2001-re a népesség 5765 főre növekedett, a külterületi lakóhelyei a következők voltak: Húsipari gazdaság (71 fő), Sátorkőpuszta (37 fő), Nixbrót (6 fő), Repülőtér (10 fő).

Látnivalók[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Magyarország Helységnévtára
  2. Pifkó Péter: Emlékkönyv Esztergom egyesítésének 100. évfordulójára (1995)
  3. Pifkó Péter: Esztergom helytörténeti kronológiája a kezdetektől 1950-ig
  4. ^ a b http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=25214
  5. http://inforadio.hu/hirek/belfold/hir-288894
  6. Egy elfelejtett temetőről – Helytörténeti pályamunka a Város- és Faluvédők Szövetsége pályázatára (az egész világháborús szakaszhoz)
  7. Esztergomi krónika 1990-1994 (Kiadja Esztergom Város Önkormányzata, 1994)
  8. http://www.esztergom.hu/wps/portal/aktualis?docid=FNEI-84FCPU
  9. Az 1970. évi népszámlálás, Komárom megye számlálókörzeti és külterületi adatai, KSH, Bp. 1972, p. 46
  10. Az 1980. évi népszámlálás, Komárom megye számlálókörzeti és külterületi adatai, KSH, Bp. 1981, p. 20

További információk[szerkesztés]