Déli kaurifenyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Déli kaurifenyő
Kaurik a Waipoua-erdőben
Kaurik a Waipoua-erdőben
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Araukáriafélék (Araucariaceae)
Nemzetség: Kaurifenyő (Agathis)
Faj: Déli kaurifenyő (Agathis australis)
(D.Don) Loud.
Elterjedés
Agathis-australis-natural-range.png
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Déli kaurifenyő témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Déli kaurifenyő témájú médiaállományokat és Déli kaurifenyő témájú kategóriát.

A déli kaurifenyő (Agathis australis, Dammara australis) a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába sorolt fenyőalakúak (Pinales) rendjében a araukáriafélék (Araucariaceae) családjának egyik legismertebb, vadon csak Új-Zélandon élő faja. Maori nyelvű elnevezése, a kauri, nemzetközileg elterjedt és több nyelven a rokonaiból álló kaurifenyő nemzetség (latinul Agathis) nevét is adta. Latin nevében a „déli” (australis) jelzőt a Délkelet-Ázsiától Ausztráliáig, Óceániáig terjedő vidéken élő néhány rokon fajtól megkülönböztetésül kapta. Új-zélandi kaurinak is nevezik. A világ egyik legnagyobbra növő és legtovább élő fafajtája.

Származása, elterjedése[szerkesztés]

Az új-zélandi kauri mintegy 20 millió évvel ezelőtt fejlődhetett ki, elődeik már a jura időszakában megjelentek. A kaurifenyők nemzetsége (Agathis) körülbelül 20 fajt foglal magába Óceániában és Délnyugat-Ázsiában. Az új-zélandi kauri a legdélebbi képviselőjük, ennek élőhelye jelenleg kizárólag az ország Északi-szigetének a 38. szélességi körtől északra elterülő része, és ezen belül a tengerszinttől a 600 méteres magasságig terjedő vidékek.[1] Régebbi földtörténeti korokban azonban a szigetország legdélebbi részein is élt, amint azt az Invercargill közelében megtalált megkövesedett maradványai is mutatják.[1]

Az ország legnagyobb és leghíresebb fafajtája. Az intenzív fakitermelés után megmaradt élőhelyei természetvédelmi területek; közülük legjelentősebb a Waipoua-erdő. A legnevezetesebb famatuzsálemeknek az őslakos maorik külön-külön is nevet adtak. A legnagyobb ma élő kaurifa neve maori nyelven Tane Mahuta, az „erdő ura”, a második legnagyobb példány a Te Matua Ngahere, „az erdő atyja”.

A kaurifenyők a világ legrégebbi, ma is élő fafajtái közé tartoznak. Ennek megfelelően a kauri állománnyal rendelkező erdők is a világ legrégebbi növénytársulásai közé tartoznak. A kaurifenyők, ősiségük ellenére, jól alkalmazkodtak az erdők és az abban található versenytárs fafajták fejlődéséhez, és egy külön niche-t, azaz ökológiai fülkét foglalnak el ott. Sajátos talajhasznosításuk és szaporodási módjuk révén állják a versenyt a „modernebb”, jóval később kifejlődött zárvatermőkkel. A kaurifenyők sehol nem alkotnak zárt állományt, de különlegességük miatt azokat az erdőket, ahol előfordulnak, általában kauri-erdőknek nevezik. Minél északabbra, azaz melegebb éghajlaton vannak az ilyen erdők Új-Zélandon, annál nagyobb a fajtagazdagságuk, ami elérheti a hektáronként 20 különböző fajt is. A kauri ezekben az erdőkben kisebb csoportokban, foltokban, sávokban tenyészik.[2] A kauri leggyakoribb társ-fái ezekben az erdőtársulásokban kilenc másik fenyőféle, köztük a rimu (Dacrydium cupressinum), a hegyi totara (Podocarpus hallii), a miro (Prumnopitys ferruginea), és délebbre a déli bükk (Nothofagus truncata).[1]

A kauri nem érzékeny a talaj nedvességének különbségeire, egyaránt jól megél a szárazabb, podzolizált homokdűnéken, a kiszáradásra hajlamos gerinceken, illetve a nedves, hullámzó dombvidékeken, mint a Waipoua-erdő, ahol a völgyekben magasan áll a talajvíz.[1]

Korábbi elterjedése[szerkesztés]

A kauri elterjedése a mai Új-Zéland területén jelentős változásokon ment keresztül a holocén idején. A legutóbbi jégkorszak leghidegebb időszakában, 20 000 – 15 000 évvel ezelőtt, visszaszorult egészen az Északi-sziget északi csúcsa, az Északi-fok közelébe, mert csak ott kapta meg a számára minimálisan szükséges 17 °C-os évi átlaghőmérsékletet.[3]

A legutóbbi nagy eljegesedés, aminek új-zélandi megnyilvánulását Otiran-glaciálisnak nevezik, (ennek volt a megfelelője az északi félgömbön a Würm-glaciális) mintegy 10 000 évvel ezelőtt ért véget, és ekkor a kauri gyors ütemben, évi mintegy 200 méteres előrehaladással kezdett a hűvösebb dél felé terjeszkedni. Tenyészterületének legnagyobb kiterjedését a 3000–2000 évvel ezelőtti időszakban érte el. Gyors terjedését a szakértők annak tulajdonítják, hogy már a fiatal kaurifák is sok termést hoznak, amit aztán a szél szállított nagyobb távolságokra, és így előnybe került a zárvatermőkkel szemben, amelyek magját általában gyümölcsevő madarak terjesztették el. Jó körülmények között, azaz elegendő víz és napsütés esetén a kaurifák már 15 éves korukra elérik a 15 centiméteres átmérőt és bőséges termést hoznak.[3]

A maorik Új-Zélandra érkezése idején a kaurierdők a Coromandel-félsziget és más északi területek nagy részét beborították. A mára megmaradt összesen 7455 hektár érett kaurierdő ugyanezen a területen, kisebb foltokban helyezkedik el.[1]

Mocsári kauri[szerkesztés]

Mocsári kauri gyökértörzséból készült luxus-bútor

A geológiai változások, a mocsarak kialakulása során a kidőlt kaurifák egy része olyan tőzegmocsári környezetbe került, ahol a faanyag oxigénmentes környezetben konzerválódott és szinte sértetlenül fennmaradt. Néhány ilyen, a talajból előkerült törzs súlya eléri a 100 tonnát is. Korukat szénizotópos vizsgálatok 30 000–50 000 évre teszik. A mocsári kauri anyaga sajátos színű és szerkezetű, gyakran azt is megmutatja, hogy a lelőhelyén a mocsár vízszintje hogyan változott az idők során. Az ilyen faanyag ma rendkívül értékes.[4]

Megjelenése, felépítése[szerkesztés]

Kauri csemete bronzos színű levelekkel

A világ legnagyobb tömegű és legmagasabbra növő fái közé tartozik. A többi kaurifenyőhöz hasonlóan örökzöld és egylaki. Fiatal korában fenyőszerű és gyorsan, évente körülbelül 30 centimétert nő; ekkoriban karcsú törzsű, sok oldalággal. Jellemző alakját 50-100 éves kora között kezdi felvenni, amikor eléri az erdőt alkotó fák koronájának felső szintjét.[4] Ekkor fokozatosan elveszíti alsó ágait, amivel akadályozza a kúszónövények megkapaszkodását, a sima törzs feletti részen pedig felső ágaiból hatalmas koronát fejleszt ki. Törzse ekkor már hengeres, felfelé nem vagy alig keskenyedik. Teljes magassága végül a 40-50 métert is elérheti, impozáns, gyakran szabálytalan koronájával általában messze kimagaslik a környező erdőből. Sima törzséről a külső réteg pikkelyesen vedlik, amivel a kúszónövényektől, élősködőktől védi magát. Idősebb fák tövében akár két méter magas domb is lehet a levált kéregdarabokból.[5] Teljes kifejlődéséhez még további két-háromszáz évre van szüksége. Ezután magassági növekedése leáll, csak hengeres törzse vastagodik.

A kaurifák levelei 3–7 cm hosszúak és 1 cm szélesek, bőrlevél jellegűek, párhuzamos erezettel. A csemeték, egészen fiatal példányok levelei bronzszínűek, az idősebbeké zöldek.[1] A hímivarú virágok ujj-alakúak, és miután virágporukat a szélre bízták, lehullanak. A 3–7 cm-es átmérőjű nőivarú tobozokban a termés a beporzás után 18-20 hónappal érik be, ekkor kis szárnyas magok hullanak ki a tobozokból, amelyeket a szél terjeszt el. A hím- ás nőivarú virágok egy fán találhatók. A megtermékenyülés a szél útján terjedő, ugyanarról a fáról vagy egy másikról származó virágpor révén történik.

Gyökérstruktúrája, interakciója a talajjal[szerkesztés]

A kaurik a podokarpuszfélékhez hasonlóan a talajból a felszínhez közeli szerves hulladékot veszik fel hajszálgyökereikkel. Bár a kauri gyökérrendszerének nagy része a felszínen vagy egészen sekély mélységben helyezkedik el, a fa emellett számos függőlegesen lefelé, akár öt méter mélyre nyúló tartógyökeret is kifejleszt, amelyek biztosítják stabilitását.

A kauri egyedi módon hasznosítja a talaj tápanyagait. Saját növényi hulladékainak nagyobb része fás anyag, főleg fakéreg. Levelei gyakran tizenöt évig is a fán maradnak. A kauri által elhullatott szerves anyag sokkal savasabb kémhatású, mint a többi fafajtáé. A rothadás során és az esők révén ez a savas bomlástermék a talaj mélyébe mosódik. A talaj podzol-jellegűvé válik, ami a kauri sok zárvatermő versenytársa számára alkalmatlan a táplálék felvételére. A kaurifa környékén így a konkurens fajok nehezen tudnak fejlődni, így saját maga számára több tér marad.[6]

A kauri saját bomló növényi hulladékai a savak mellett további egyedi összetevőket is tartalmaznak, mint a viasz és fenol, és különösen a csersav,[7] amelyek károsak a mikroorganizmusok számára. Így a kauri törzse körül a talajon olyan táplálék-tartalék alakul ki, amiben csak a saját gyökerei jutnak tápanyaghoz. A kauri gyökerei szimbiózisban élnek bizonyos gombákkal, mint a mikorrhiza, amelyek elősegítik a táplálék, különösen a nitrogén felvételét. E mutualizmus révén cserébe viszont ezek a gombák maguk is tápanyaghoz jutnak a gyökereken keresztül. A kaurinak ez a sajátos talajhasznosítási módszere elősegítette, hogy versenyben tudjon maradni az evolúció során kialakult sokkal fiatalabb növénycsoportokkal.

A kauri által podzolizált, elszegényített talaj a fák kitermelése után is meglehetősen terméketlen marad. A korábbi kaurierdők helyét az európai telepesek gumlands-nek, azaz gumiföldeknek nevezik a kaurikopálnak talajban található maradványai miatt. Ezeknek a földeknek a növényzete azóta is csak csenevész bokrokból áll, illetve spontán módon újra kauri nő rajtuk.[1]

A kaurifák kora[szerkesztés]

A kutatások kevés szabályszerűséget tudtak kimutatni a fa növekedésében, valamint a törzs átmérőjének és a fa korának összefüggésében. Ültetett fiatal kaurierdőkben például 12-szer gyorsabb növekedést figyeltek meg, mint a természetes állományokban.[8] Az egyes facsoportokban gyakran nem a legidősebb példányok a legnagyobbak.[9] Sok kaurifa tovább él 1000 évnél, de eddig nem sikerült egyértelműen bebizonyítani, hogy a 2000 évet is meghaladhatja a koruk.[10] Mindazonáltal a dendrokronológiai kutatások, az élő fák, a beépített faanyag, valamint a mocsári kauri évgyűrűinek összehasonlítása révén már sikerült 4500 éves idősort összeállítani, ami a déli félgömbön a leghosszabb, és nagy segítséget jelent a klímatörténeti kutatásokban.[11]

A legnagyobb kauri-példányok[szerkesztés]

A kaurifenyők méreteikben versengenek a kaliforniai óriás mamutfenyővel, amelynek leghatalmasabb képviselői a talajszinten mért átmérőjükben és magasságukban általában meghaladják a legnagyobb kauri-példányok méreteit, de az egyes kaurifák tömege nagyobb lehet kaliforniai versenytársukénál, mert törzsük felfelé nem keskenyedik el, hanem hengeres marad.

A feljegyzések szerint az eddig ismert legnagyobb kauri maori nevén a Nagy Szellem volt a Waihou folyó környékén 8,54 méteres törzsátmérővel, 26,83 méteres kerülettel. 1890 körül tűz pusztította el.[12]

Egy másik fa a Mercury-öböl környékén, amit az Erdők atyjaként tiszteltek a maorik, az 1840-es években 22 méteres kerülettel és az első ágaiig mért 24 méteres magasságával tűnt ki. Ezt villámcsapás semmisítette meg.[13]

Egy további példány, a Kairaru, 20,1 méteres kerülettel és az első ágakig mért 30,5 méter magas hengeres törzzsel 1860-ban került be a feljegyzésekbe. Ez is erdőtűzben pusztult el az 1880-as vagy 1890-es években.

Mivel a kaurierdők 90%-át a 19. század végére már kitermelték, a fennmaradó állományban csak kevesebb óriás példány él. Két hatalmas kauri az 1970-es években dőlt ki trópusi viharok következtében. Az egyikük, a Toronui, a Waipoua erdőben élt. Erdészeti mérések szerint ekkor ez volt a legnagyobb élő kauri. A másik fa, a Kopi az Omahuta erdőben elérte az 56,39 méteres magasságot 4,19 méteres átmérő mellett. Mint sok más régi kauri, ezek is részben odvasak voltak.

Kauri-betegség[szerkesztés]

A fának a felszínen vagy annak közelében élő hajszálgyökerei azonban nagyon érzékenyek, és ez komoly veszélyt jelent számára, különösen a növekvő idegenforgalom miatt. Az 1970-es években jelent meg egy phytophthora által okozott újfajta betegség a Great Barrier-szigeten. Ezt „kauri gallérrothadásnak” (kauri collar rot) nevezték el. A betegség terjedni kezdett az Északi-sziget kaurierdeiben is.[14] A kór levélsárguláshoz, levélhulláshoz, ágak elszáradásához és végső soron a fa pusztulásához vezet. Okozóját (Phytophthora taxon Agathis, PTA) 2008 áprilisában azonosították pontosan. Legközelebbi rokona a Phytophthora katsurae.[15][16] Ezt a növényi kártevőt nagy valószínűséggel emberek és állatok (különösen a vaddisznók) hurcolják be lábaikon.[17] A probléma felismerését követően egy sor határozott intézkedést hoztak a biológiai biztonság jegyében az illetékes minisztériumok, önkormányzati szervek, hatóságok összefogásával.[18] Többek között már a repülőtereken szigorú biobiztonsági ellenőrzésnek vetik alá az utasokat – természetesen nem csak a kauri-betegség miatt, hanem az egész, sajátos új-zélandi élővilág védelmében. Különösen tiltják a sáros túracipők és más használt, szennyezett turisztikai eszközök behozatalát; az ilyeneket fertőtlenítik. A sűrűn látogatott erdőkben lépten-nyomon táblák magyarázzák el a problémát és kérik a turistákat cipőjük megtisztítására, fertőtlenítésére, amire a helyszíneken eszközök is találhatók. Sokfelé, de különösen a legérzékenyebb területeken, az óriás kaurik közelében, a turistautakat emelt, fából készült járdákon vezetik, és hangsúlyozottan kérik, hogy azokat a látogatók ne hagyják el.

A betegségek mellett a szigetországba az ember által behurcolt invazív növény- és állatfajok is veszélyeztetik a kauri túlélését. Nagy gondot okoznak a rendkívül gyorsan szaporodó, Ausztráliából betelepített erszényes posszumok, amelyek könnyen felboríthatják egy-egy terület ökológiai egyensúlyát. Különösen veszélyesek a ritka madarakra, mint a kokako, amelyekkel az élelemért versenyeznek, illetve a fitala fákra, amelyeknek lerágják a kérgét. A természetvédelmi kérdések bonyolultságára jellemző, hogy a posszumok elleni küzdelmet nehezíti, hogy jelentős társadalmi ellenállás bontakozott ki az irtásukra alkalmazott „1080” jelű méreg (sodium monofluoroacetate) használata ellen. A meleg, nedves északi-szigeti erdőkben gyorsan terjednek a behurcolt gyomnövények is, amikből már több mint száz fajt mutattak ki az erdőkben.[19]

A faanyag felhasználása[szerkesztés]

A kaurifa anyaga egyenes szerkezetű, könnyen megmunkálható és mégis szilárd.[20] A világosabb szíjács valamelyest könnyebb súlyú. A faanyag nem igazán ellenálló a rothadással szemben, ezért a hajóépítésben védeni kell festéssel, lakkozással vagy más kezeléssel. Mégis népszerű (volt) a csónaképítők körében hosszú, tiszta deszkái, viszonylagos könnyűsége és gyönyörű megjelenése, ragyogása miatt.

A kauri könnyen gyalulható, fűrészelhető. Jól megtartja a csavarokat, szögeket. Az idők folyamán sötétedik és aranybarna színűvé válik. Nem törik vagy hasad könnyen. A fa gyökértörzse és elágazó koronája változatos szerkezetű anyagot tartalmaz, ami díszítési célokra is alkalmas.[20]

A maorik, elsősorban méretei miatt, nagy tiszteletben tartották a kaurifákat, de mindennapi céljaikra, építkezésre, fafaragásra általában más fafajtákat, mint a totara és a miro, részesítettek előnyben. A kenuk építéséhez azonban, más fajták mellett, már ők is használták a kauri hosszú, egyenes szálú deszkáit.[21]

Az első európai felfedezők már az 1700-as évek végén felismerték a fa kitűnő tulajdonságait. A törzsek rugalmassága és mérete kitűnően alkalmassá tette őket hajók építésére, tartalékalkatrészek, árbócok készítésére, az ideérkező hajók javítására. Az 1820-as évek közepére fakereskedők telepedtek le és fűrészmalmok épültek az Északi-sziget kauri-erdei közelében.[21][20] Az őslakos maorik is szívesen árulták a fát európai árukért, majd puskákért cserébe.[21]

Az európai letelepedés felgyorsulása után, 1840-től, a kauri mint építőfa is nagy keresletnek örvendett. Az 1860-as évek közepére gőzüzemű fűrészmalmok sora létesült a kikötők közelében. 1870 és 1910 között a fűrészmalmok foglalkoztatták a legtöbb munkást Auckland körzetében.[21]

A kauri kitermelése nehéz és veszélyes munka volt az ország távoli és nehezen megközelíthető vidékein. A hatalmas kidöntött fákat kezelhető nagyságú darabokra kellett vágni a helyszínen, majd a hengeres darabokat a legközelebbi vízfolyáshoz görgették. A vizeket szükség esetén felduzzasztották, hogy le tudják úsztatni azokon a rönköket a legközelebbi tengerpartra. A duzzasztásra is a kaurit használták, becslések szerint mintegy 3000 kisebb gátat építettek belőle szerte a kauri-erdőkben. Ez a módszer azonban a kitermelt fa 30-40%-át is igénybe vette.[21]

Az építőfát nem csak a „közeli” Ausztráliába, de az Egyesült Államok nyugati partjára is nagy mennyiségben szállították. A kauri az 1906-os San Franciscó-i földrengés utáni újjáépítés során is nagy szolgálatokat tett.[21]

Az 1900-as évek elejére a könnyebben hozzáférhető kauri-erdők túlnyomó részét kitermelték, a táj mezőgazdasági területté változott. A maradék famennyiség pénzbeli értéke egyre növekedett, ez elfojtotta az erdők pusztítása miatt bár akkor is ébredező aggodalmakat. Az 1920-as-, 30-as években még egy utolsó nagy fellendülése volt a kitermelésnek, akkor csökkent le a termőterület arra a kevés erdőfoltra, ami ma is megvan. Az erdészetek és a civil természetvédelmi mozgalmak küzdelem azonban folytatódott, és csak 1985-ben fejezték be végleg a kauri kitermelését az állami tulajdonban lévő erdészetekben.[21]

A korábbi túlzott kitermelés miatt a kaurifa ma szigorú védelem alatt áll, bár a magántulajdonban lévő telepített erdőkben továbbra is engedélyezett a kitermelés. A természetes erdőkben csak a maorik vághatnak ki időnként rituális célokra egy-egy példányt. Ennek ellenére ma is lehet kaurifából készült termékeket vásárolni. Ezek az úgynevezett mocsári kauriból készültek, azaz olyan, régen élt fák anyagából, amelyeket korábbi mocsarak talajából termeltek ki. Ezek között 50 000 éves példányok is vannak. Emellett a Fidzsi kaurival helyettesítik, aminek faanyaga erősen hasonlít rá és ami bővebben tenyészik a Fidzsi-szigeteken és a környező szigetvilágban.

A fa anyagának technikai specifikációi[szerkesztés]

  • A kiszárított fa nedvességtartalma: 12%
  • Sűrűség: 560 kg/m³
  • Szakítószilárdság: 88 MPa
  • Rugalmassági modulus: 9,1 GPa
  • A kivágott kauri a normál, 12%-os nedvességtartalomra történő száradás során tangenciálisan 4,1%-ot, axiálisan 2,3%-ot zsugorodik.[20]

Az erdők védelme, rekonstrukciója[szerkesztés]

A védelem mellett a kaurierdők helyreállítását is célul tűzték ki az állami természetvédelmi hatóságok (Department of Conservation) és a civil szervezetek. A természetvédelmi minisztérium intenzíven dolgozik a Waipoua közelében lévő Trounson Kauri Park „szárazföldi szigetté” alakításán, azaz a behurcolt állat- és növényfajok teljes kiirtásán, kizárásán erről a területről. Számos civil csoport, társadalmi egyesület, beleértve maori közösségeket is, folytat hasonló tevékenységet, együttműködve a hivatalos szervekkel. Többfelé rendszeresen és sikeresen foglalkoznak kaurik és más őshonos növények tömeges telepítésével.[19]

Az emberi gondoskodás mellett a kauri-erdők önállóan is jelentős regenerációs képességeket mutatnak. Miután kiderült, hogy a korábbi kauri-erdők földje mezőgazdasági célokra alkalmatlan, mert ez a különleges fa kizsigerelte a talajt, e földeket telepesek elhagyták és a bozótok vették át az uralmat. Ezeken a területeken sokfelé azonban megfigyelhető a kauri spontán térhódítása is. Ezeknek a másodlagos, regenerálódó kauri-erdőknek a területe becslések szerint 60 000 hektár, azaz jóval meghaladja a maradék eredeti kauri-erdőkét, és ezek is védettek.[21]

A kaurikopál (kauri-gumi)[szerkesztés]

A kauri hatalmas mennyiségű gyantát termel. Ez a fa kérgén kialakult sebekből szivárog, és a fa törzsén, tövében 50 kg-ot is elérő tömegű csomókban gyűlik össze, vagy jégcsapokhoz hasonlóan csüng az ágakról. A gyantát a gyökér, szár és ágak is izzadják. Ezek a tömbök idővel a földre zuhannak, vagy a kidőlt fával együtt kerülnek a föld felszíne alá és ott idővel bizonyos mértékig fosszilizálódnak. A kauri friss vagy félig fosszilizált gyantája a kaurikopál. A helyiek ezt a gyantát hagyományosan guminak nevezik (kauri gum). A kaurikopál sokféle változatban fordul elő keménysége, színe, áttetszősége szerint. Minősége függ a korától, azaz, hogy mennyi idő töltött a föld alatt eltemetve, de még attól is, hogy milyen egészségi állapotban volt a fa, vagy melyik részén keletkezett a gyanta termelését kiváltó sérülés.

A kaurikopál felhasználása[szerkesztés]

A maorik a kauri friss gyantáját rágógumiként, tüzek gyújtásakor égésgyorsítóként, textilbe csavarva fáklyaként (például éjszakai halászathoz), valamint a tetováláshoz használták. Az elégetett gyanta hamuját finom porrá törték, és növényi olajjal vagy állati zsiradékkal vegyítve a bőrön ejtett karcolásokba dörzsölték. Ezzel kékes-fekete vagy zöldes színeket tudtak előállítani.[4]

Az európai bevándorlók a 19. század derekától nagy ütemben irtották a kauri-erdőket.[22] Hamarosan rájöttek arra, hogy a már kitermelt kauri-erdők földje további értéket rejt, a megszilárdult gyanta tömbjeit, az úgynevezett kauri-gumit. A kauri gyantáját, a kaurikopált a festék- és lakkgyártásban használták fel nagyjából 1850 és 1930 között, a szintetikus anyagok elterjedése előtt. 1910-től a linóleum gyártásában is szerepet kapott. A viktoriánus korban olcsóbb ékszerek készítésére is használták, illetve a borostyánt hamisították vele.[4]

A kaurikopál kitermelésére a bevándorlók egy csoportja szakosodott, akik Dalmácia területéről érkeztek Új-Zélandra; az irodalom dalmátoknak, horvátoknak vagy jugoszlávoknak is nevezi őket. 1885-re már mintegy 2000-en foglalkoztak ezzel a családon belül is öröklődő szakmával. A „gum-diggerek”, ahogy az új-zélandi angolban nevezték őket, hosszú, vékony botokkal, ásóval, fejszével, kosárral és hátizsákkal járták a kiirtott erdő helyén maradt bozótot, illetve a régi mocsarak helyét, a mocsári kauri maradványai után kutatva. A tapasztalt gum-digger már a földfelszín alakjából megsejtette a korábbi kaurifák helyét. Hosszú, vékony botjával furkálta meg a talajt a kopáltömbök után kutatva. A zsákmányt aztán az aucklandi raktárakba szállították.[4][22]

A kaurigumi exportja az 1860-as 1000 tonnáról 1870-re 5000 tonnára nőtt. A kitermelés 1900-ban érte el a csúcsát 10 000 tonnával, aminek az értéke korabeli árakon 600 000 angol font volt.[4] A gazdagabb lelőhelyek kimerülése, valamint a kopál iránti kereslet csökkenése után a dalmát gum-diggerek nagyrészt szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni.

Ma a borostyánra hasonlító, kis mértékben fosszilizálódott kaurigumiból népszerű ajándéktárgyakat készítenek, amelyekben néha bogarak vagy páfránydarabok is láthatók. A borostyánnál azonban sokkal kevésbé szilárdak, felszínük könnyebben karcolható.[22]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g Te Ara
  2. Reed 74. o.
  3. a b Ogden
  4. a b c d e f Warkworth múzeum
  5. Reed 60. o.
  6. Verkaik, Eric (2007). „Site conditions affect seedling distribution below and outside the crown of kauri trees (Agathis australis)”. New Zealand Journal of Ecology 31 (1), 13–21. o. (Hozzáférés ideje: 2007. június 20.)  
  7. (2006) „Short-term and long-term effects of tannins on nitrogen mineralisation and litter decomposition in kauri (Agathis australis (D. Don) Lindl.) forests”. Plant and Soil 287 (1–2), 337–345. o. DOI:10.1007/s11104-006-9081-8.  
  8. Steward
  9. Reed 61-63. o.
  10. Ahmed
  11. Gross
  12. Giant Kauri Trees. Tararu Valley Sanctuary. [2007. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 2.)
  13. Reed 89-92. o.
  14. Gregory, Angela. "Waitakere kauri in danger". New Zealand Herald. July 12, 2008.
  15. "Kauri dieback: What is Phytophthora taxon Agathis?". Auckland Regional Council. 29 September 2008.
  16. "Kauri dieback: how you can help Archiválva 2008. október 14-i dátummal a Wayback Machine-ben". Auckland Regional Council.
  17. Borley, Craig. "Groups join forces to fight kauri-killer fungus". New Zealand Herald. October 18, 2008.
  18. Information on kauri dieback
  19. a b Te Ara 4. o.
  20. a b c d Kauri Museum
  21. a b c d e f g h Te Ara 3. o.
  22. a b c DK-NZ 110. o.

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Urania: URÁNIA NÖVÉNYVILÁG. Magasabbrendű növények I. 173–176. old.
  • MNL: Magyar nagylexikon II. (And–Bag). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 313. o. ISBN 963-05-6800-4  
  • Bergin, D. O., and G. Steward. Kauri: ecology, establishment, growth and management. Rotorua: Forest Research, 2004.
  • Enright, N. J., and R. S. Hill, eds. The southern conifers. Melbourne: Melbourne University Press, 1995.
  • Halkett, J., and E. V. Sale. The world of the kauri. Auckland: Reed Methuen, 1986.
  • Mackay, Duncan. Working the kauri: a social and photographic history of New Zealand's pioneer kauri bushmen. Auckland: Random Century, 1991.
  • Orwin, Joanna. Kauri: witness to a nation’s history. Auckland: New Holland, 2004.
  • Reed, A. H. The new story of the kauri. Wellington: A. H. & A. W. Reed, 1964.
  • Simpson, Thomas E. Kauri to radiata. Auckland: Hodder & Stoughton, 1973.