Agrárszocialista mozgalmak Magyarországon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Magyarországon az agrárszocialista mozgalmak kezdő időpontja a 19. század második felére tehető, és az első világháborúig tartott a mozgalom virágkora. Oka a szegényparasztság és a föld nélküli agrárproletárok körében a rossz termésű évek, a munkaadók hatalmaskodásai, a magas munkanélküliség helyi, ösztönös elégedetlenségi mozgalmakhoz vezettek. Az agrárszocialista mozgalom ezeknek a nagyarányú parasztmozgalmaknak a gyűjtőneve. Lényegükben a feudális maradványok felszámolására irányuló forradalmi mozgalmak voltak, amelyeket a mezőgazdasági munkások és a szegényparasztság helyzetének rohamos romlása váltott ki. Az agrárszocialista mozgalmak számos esetben elérték a mezőgazdasági proletariátus munkaviszonyainak valamelyes megjavítását, s jelentősen növelték a szegényparasztság öntudatát. Legfontosabb céljaikat azonban nem tudták elérni.[1]

A parasztság helyzete a 19. század végén[szerkesztés]

A parasztság a jobbágyfelszabadításkor telki állományának arányában jutott földhöz, s ennek megfelelően rétegződött gazdag-, közép-, szegényparasztságra, illetve földtelen agrárproletárokra. A falu irányítása az 50-200 holdas tehetősebb parasztság kezében volt, mely a legszűkebb csoport volt a parasztságon belül. Földjeiket zömében a földnélküliek olcsó bérmunkájával műveltették. A középparasztság (10-50 holdasok) maga művelte a földjét. A szegényparaszt (10 holdnál kevesebb földje volt) nem tudott megélni földjéből, ezért bérmunkára kényszerült a nagygazdáknál, az uradalmaknál, a bérek azonban rendkívül alacsonyak voltak.

A parasztság jelentős és egyre növekvő részét alkották a földnélküli agrárproletárok. Mezőgazdasági bérmunkából, kubikolásból, városi építkezéseken vállalt munkából éltek. Az agrárnépesség sajátos rétegét képezték az uradalmi cselédek. Családjukkal együtt az uradalmakban dolgoztak, s a házimunkától az aratásig minden munkát elvégeztek. Életük minden pillanatát munkaadójuk határozta meg, ami lehetett pozitív, de számos alkalommal visszaéléseket is eredményezett. A korszakban a magyar mezőgazdaság egészében véve az ún. porosz úton fejlődött, jellemzője volt a nagybirtok túlsúlya, a paraszti birtokelaprózódás, a zsellérség felduzzadása. Az Osztrák–Magyar Monarchiában kialakult vámhatárok miatt helyzet következtében az könnyűipar lassabb ütemben fejlődött. A felemás, porosz utas gazdasági-társadalmi fejlődésből következően egyrészt az agrármunkásság maga sem volt egységes, másrészt a mezőgazdasági félproletárok (szegényparasztok, kishaszonbérlők), mezei munkások (uradalmi cselédek, gazdacselédek, napszámosok, summások, stb.) és az átmeneti helyzetben megrekedt vándormunkások (kubikosok, vasútépítő munkások stb.) között soha nem jelentkezett éles határ. Az agrárproletariátus e csoportjainak közös társadalmi jellemzője a parasztság soraiból való lassú kiválás a földtől való elszakadás nélkül.[2]

A mezőgazdaságból élő egész népességre a mezei munkások szokatlanul nagy aránya (az agrárnépesség 54%-a), az agrárproletárság zömét pedig a létbizonytalanságban élő, szabad vándormunkások tették ki, s ez a tömeg az Alföld óriásfalvaiban és mezővárosaiban koncentrálódott. A törpebirtokosok és a teljesen nincstelen parasztok száma családtagjaikkal együtt az 1890-es években már elérte az 5.5 millió főt (az ország lakossága ekkoriban 16 millió fő).[3] Az 1870-es évektől elhúzódó agrárválság terheit a birtokosok a szegényebb rétegekre igyekeztek áthárítani. Ez alatt az évek alatt rohamosan fokozódott a parasztság alsó rétegeinek elszegényedése, s ebből következett a mezőgazdasági munkások számának növekedése. A korlátozott ipari fejlődés a nagyarányú munkanélküliséget nem tudta felszívni. A munkanélküliséget fokozta, hogy az 1890-es évek küszöbén véget értek a nagy folyamszabályozások, vasútépítések és a kubikosok tízezrei maradtak munka nélkül.[4] A helyzet legelőnytelenebb a Viharsarokban (TiszaMaros szögében) volt. Itt a külterjesen gazdálkodó nagybirtok és a kevés munkaerőt foglalkoztató gazdagparaszti gazdaságok valósággal bekerítették az országos átlagnál sűrűbben lakott vidék agrárszegénységét.[3] Ezen tényezők adtak lökést az agrárszocialista elégedetlenségi mozgalomnak, melynek társadalmi bázisa a szegényparaszti és agrárproletár tömegek voltak.

Az agrárszocialista mozgalom[szerkesztés]

Az 1890-es években a Viharsarok dél-alföldi vármegyéiben kezdődött falusi munkásmozgalom - vagy ahogyan a kortársak emlegették, agrárszocialista mozgalom - átterjedt a szintén jelentős szegényparaszti tömeggel bíró északkeleti országrészre is.[5] Ezeken a területeken az agrárproletár és szegényparaszti népesség elégedetlensége aratósztrájkokban, helyi zendülésekben fejeződött ki. A szocialista eszmék gyorsan terjedtek a falusi szegénység körében s fokozták eme társadalmi osztály elszántságát. A nagy alföldi mezővárosokban sorra alakultak a szocialista földmunkáskörök. A kezdeményezők csaknem mindenütt olyan iparosok vagy vándormunkások voltak, akik olvasták a szociáldemokrata sajtót.[3] A kormányzat a parasztság körében nem tűrte a szocialista szervezkedést, a csendőrség több alkalommal használt fegyvert.

A véres május elseje emlékköve Orosházán

A csekély mezőgazdasági munkabérek, a nagybirtok szorítása ellen tüntető paraszti tömegbe először 1891. május 1-jén Orosházán, május 2-án és 3-án Békéscsabán, júniusban Battonyán lőttek a kivezényelt katonák és a csendőrök.[5] Ezek voltak az első jelentős agrárszocialista megmozdulások. Ettől kezdve napirenden voltak az akciók, amelyek elsősorban a nagybirtok ellen irányultak - egyes helyeken földosztást követelő jelleget öltöttek. Bennük a mezőgazdasági szegényparasztság játszott vezető szerepet. Fő harci fegyverük - az ipari munkások példájára, s gyakran velük egy időben alkalmazva - a gazdasági tömegsztrájk (aratósztrájkok) volt. Követeléseikben is sok volt a munkásokéhoz hasonló (munkaidő csökkentése, béremelés).[4] A kormány kíméletlen fellépése ellenére 1894-ben ismét föllángolt a szegényparaszti elégedetlenség. Február 26-án egy népgyűlésen Szántó Kovács János terjesztette elő a földmunkásság követeléseit. Ennek folytatása is lett, április 22-én szintén Szántó vezette az elégedetlen parasztok hódmezővásárhelyi zendülését, melynek kiváltó oka az volt, hogy a rendőrkapitány a helyi munkásegyletben házkutatást tartott, majd az egylet vezetőjét letartóztatta. A felbőszült tömeg megostromolta a városházát, hogy kiszabadítsa vezérét. Csak a vásárhelyi huszárezred bevetésével lehetett a karókkal fölfegyverzett földmunkásokat szétszórni. A szocialista eszméket (a föld közösségi tulajdonát) valló Szántó Kovácsot letartóztatták és ötévi börtönre ítélték. A per során hitet tett a szocialista eszmék mellett; a bíróság előtti bátor helytállása, védőbeszéde nagy hatást tett a tömegekre[6][7] Kiszabadulása után is részt vett a szociáldemokrata földmunkás-mozgalomban. Noha ezeket a mozgalmakat a kormányzat kegyetlenül elnyomta, 1897-ben még erőteljesebben törtek ki. A kormány ekkor újból ostromállapotot rendelt el, s az fegyverrel és sztrájktörők segítségével igyekeztek letörni. 1897 szeptemberében Szabolcsban földosztó mozgalom indult, s ez megismétlődött 1898-ban Szatmárban és a Dunántúlon is. A mozgalmak 1903-4-ben majd 1907-ben újból fellángoltak, rendszerint az ipari munkások sztrájkjaival egy időben.[1] Az MSZDP igyekezett agitációjával erősíteni és összefogni a magasabb bérért, jobb életkörülményekért küzdő, de szocialista törekvéseket is fölmutató falusi munkásmozgalmat. Budapesten, 1897 elején tartották meg a párt első földmunkás-kongresszusát, amelyen a falusi szegénység 12 órás munkaidejét, munkakörülményeinek a javítását, politikai jogokban való részesedését követelték. A szociáldemokrata pártnak a kollektív földtulajdonról (nagyüzemi parasztszövetkezetek) vallott nézetei azonban a földosztásra váró nincsteleneket és a talpalatnyi földjükbe kapaszkodó szegényparasztokat tömegesen nem nyerhették meg.[6] Az MSZDP egyes vidéki, szegényparaszti származású tagjai (Szántó Kovács János, Csizmadia Sándor) vállalták az agrárszegénység szervezését, az elégedetlenségi mozgalmak vezetését. A szociáldemokrata párt már 1890-ben nagy lendülettel kezdte meg az agrárproletariátus szervezését, de lebecsülte a parasztság politikai képességeit, majd később visszariadt a szervezéstől, látva hogy nem tud úrrá lenni a forradalmasodó tömegeken. A párt többször is megpróbálkozott egy agrárprogram kidolgozásával, de ennek realizálására nem került sor 1919-ig. 1906-ban az MSZDP kezdeményezésére létrehozzák Csizmadia Sándor és Nyisztor György vezetésével a Magyar Földmunkások Országos Szövetségét, mely néhány hónap alatt mintegy 20 000 földmunkást tömörít magába, de amikor a kormány kemény eszközökkel visszaszorítja a szervezet tevékenységét, a párt is magukra hagyja őket.[8]

Agrárszocialista vezetők és pártok[szerkesztés]

Szántó Kovács János és Csizmadia Sándor agrárszocialista vezetők mindvégig MSZDP-tagok maradtak. Voltak azonban olyan párttagok, akik elégtelennek tartották a szociáldemokrata párt parasztpolitikáját, ezért követőikkel kiváltak és új, kifejezetten a szegényparasztságot képviselő pártokat hoztak létre. Ezen új pártok létrejötte kétségkívül megosztotta a munkásság és az agrárproletárok erejét, mégis a szegényparasztok és kisbirtokosok tömegeinek maguk mellé állításával eredményesebb tevékenységet fejtettek ki vidéken, mint az MSZDP. Független Szocialista Párt Az MSZDP-vezetőségi tag Várkonyi István látva, hogy a párt többi vezetője egyre halogatja a forradalmi szegényparasztság szervezését, szembe fordult velük és 1897 szeptemberében a ceglédi, valamint az orosházi agrárszocialistákra támaszkodva megalakította a Független Szocialista Pártot, mely Magyarország első parasztpártja volt. Az MSZDP és Várkonyi pártja ettől kezdve külön utakon járt az agrárszocialista mozgalom lehanyatlásáig, 1907-ig. A párt lapja a Várkonyi által szerkesztett Földmívelő, melyben Várkonyi tág teret biztosított a mozgalomban kitermelődő rigmus-, vers- és dalköltőknek is.[9] A Várkonyi-féle mozgalomnak igen gazdag népköltészete volt. A 90-es évek végén a párt az Alföldön nagyarányú parasztmozgalmakat indított. Várkonyi és pártja fáradhatatlan és szívós agitáció révén szinte az egész ország agrárproletárjait mozgósította eszméi mellett, s a nemzetiségeket is bevonta a szervezkedésbe. A szlovákok és szerbek részére anyanyelvükön írt lapokat adott ki, s a románok között sem maradt hatástalan agitációja. Az FSZP fáradhatatlan, önkéntes agitátorai bejárták az országot,, szóval, verssel, dallal élesztgették a forradalmi hangulatot. A rendőri jelentések szerint a várkonyisták nappal végezték megszokott mezőgazdasági munkájukat, de az éjszakákat felhasználták eszméik terjesztésére. Titkos gyűléseiket is éjjelenként tartották valamelyik meghitt emberük lakásán, lehetőleg félreeső helyen, s ezeken határoztak. A kívülállókkal szemben bizalmatlanok és egyáltalán nem voltak közlékenyek. Az árulókat a legnagyobb bűnösnek tartották. Ezek fölött ítéletet tartottak kijelölt bíróik révén, s ez rendszerint "élethossziglan tartó súlyos rabságra" ítélte a bűnösöket. Az ítéleteket ugyan nem hajtották végre, de vezérükkel, Várkonyival levélben közölték. Az FSZP harcos agitációja többek között Szabolcsban is földosztó mozgalmakra vezetett, melyet a csendőrség brutálisan levert. Várkonyi ellen vádiratot adtak ki, mely elől Bécsbe szökött, de elfogták és kiadták a magyar hatóságoknak. Különböző mondvacsinált ürügyekkel 2 évre ítélték, s ekkor a mozgalom megrekedt és sorvadni kezdett. Kiszabadulása után ismét nagy energiával fogott a szervezéshez[10] és elindult az 1901-es országgyűlési választásokon mint az FSZP jelöltje a gyomai kerületben. Várkonyi nagy többséggel vezetett Győry Elek előtt, mikor a szavazás lezárása előtt a hatalom birtokosai visszatartották Várkonyi híveit és néhány szavazattal elvesztette a választást.[11] 1906-ban ismét megkísérelte, hogy bejusson a képviselőházba, s ott a szegényparaszti tömegeket képviselje. Endrődön lépett fel dr. Fábry Károly ellenében, az ellenpárt sorozatos csalásai következtében ismét csak néhány szavazattal maradt le a képviselői helyről.[12] Az FSZP az újabb elvesztett választás után feloszlott, megmaradt töredéke beolvadt Áchim L. András Parasztpártjába.[13] A Független Szocialista Párt -ellentétben az MSZDP kollektív földtulajdonról vallott nézeteivel- közvetlen céljának a földosztást tekintette. Követelték a száz holdon felüli birtokok fölparcellázását, a feudális maradványok (részes munka, mezőgazdasági cselédség) felszámolását, az uzsora eltörlését és a progresszív adózás bevezetését.[6] Várkonyi István pártelnök fölfogásában utópikus szocialista, kispolgári és anarchista elemek keveredtek.[14] Újjászervezett Szociáldemokrata Párt Alapítója és elnöke Mezőfi Vilmos, aki órássegédből lett újságíró és publicista. Az 1890-es évek végén a szegényparasztság szervezésének elhanyagolását vádként felhozva, szembefordult az MSZDP vezetőségével. Ő maga az agrárszocializmus mellett kispolgári és nacionalista nézeteket vallott. Az MSZDP-ből való kizárása után 1900 áprilisában megalakította a - teljes nevén - Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Pártot (USZP). Ezen agrárszocialista párt vezetőjeként nyíltan tagadta a munkásosztály vezető szerepét és a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt politikáját támogatta. Mezőfi jó szervező erejét bizonyítja, hogy megnyerte magának a Viharsarok agrárproletárjait és kisbirtokosait, akik 1905-ben képviselővé választották a szegvári kerületben (Békéscsabán szintén az USZP jelöltje, Áchim L. András győzött).[13] Mezőfi széles körű publicisztikai tevékenységet folytatott s 1901-től, kisebb megszakításokkal a Szabad Szó című lapot szerkesztette. Az 1910-es választásokon Mezőfi ismét fellépett, de ellenfelei mindenáron megbuktatására törekedtek, melynek eredményeképp kibukott a parlamentből. Ezt követően mozgalma lehanyatlott.[15] Magyarországi Parasztpárt Alapítója és vezetője Áchim L. András jómódú békéscsabai gazdálkodó. Mikor politikai pályára lépett, először a Mezőfi vezette USZP-hez csatlakozott, s annak programjával választották országgyűlési képviselővé Békéscsabán 1905-ben. Mandátumát azonban csalárd úton megsemmisítették, sőt osztályellenes izgatás címén passzív választójogától is megfosztották. 1906-ban szakított Mezőfi Vilmossal, s az USZP-vel és megalakította a Magyarországi Parasztpártot, s ennek hetilapjaként a Paraszt Újságot. Pártjának nagybirtokellenes, demokratikus programja volt. Hozzá csatlakoztak a felbomlott várkonyista mozgalom (Független Szocialista Párt) töredékei is. Pártja a koalíciós kormányzás éveiben megerősödött és radikalizálódott. Támogatta az általános és titkos választójogért vívott küzdelmet és kiadta a "jogot és kenyeret a népnek!" jelszót.[16] Áchimot 1910-ben parasztpárti programmal ismét képviselővé választották, s átvette lapja szerkesztését is. Ennek hasábjain és a beszédeiben ostorozta a nagybirtokrendszert és a magyar uralkodó osztályok politikáját.[17] Nem túlzás, ha a korabeli lapok tanúsága szerint Békéscsabán és környékén valósággal reszkettek az urak a parasztvezértől és felvonuló több ezres táborától. Szántó Kovács János halála után őt tartották az új Dózsa Györgynek (Ady Endre is ennek látta. Adyval Áchim jó ismeretségben volt)[18] Politikai tevékenységét az uralkodó osztályok felháborodása és gyűlölete kísérte. Részben ez, részben családi ellentétek vezettek arra, hogy 1911 májusában lakásán meggyilkolták a Zsilinszky testvérek. Áchim halálát követőleg pártja felbomlott, s ezzel lényegében véget értek a hazai agrármozgalmak is. A Monarchia készülődött a világháborúra...[19]

Kormányzati intézkedések[szerkesztés]

Az agrárszocialista megmozdulásokra a politikai elit felemás módon válaszolt. Az Alföld és a Dunántúl számos megyéjét érintő 1897. évi aratósztrájkot követően elfogadott, A munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról szóló, 1898. II. tc. büntetést és erőszak alkalmazását kilátásba helyező felelet volt. A munkásigazolvány bevezetése, a munka jogtalan abbahagyásakor alkalmazható hatósági erőszak miatt "rabszolgatörvény"-ként emlegetett szabályozás a sérelmeknek csak egy kis részét orvosolta. Védelmezte a munkavállaló érdekeit is a munkaadóval szemben: például a szóbeli megegyezés helyett kötelezően előírt, vita esetén a jogorvoslat alapjául szolgáló írásbeli munkaszerződéssel vagy a szerződés felbonthatóságának (erkölcsi veszélyeztetettség, bántalmazás, vagyon elleni cselekmény esetén) a szabályozásával. 1900-ban mindkét félre tekintettel rendezték az erdőmunkások, illetve a dohánytermelők és a dohánykertészek közötti jogviszonyt is. A századfordulón határozott az országgyűlés a Földművelésügyi Minisztérium felügyeletébe tartozó Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár felállításáról. Az uradalmi és a parasztgazdaságok cselédségére ugyanis nem vonatkoztak a kötelező, állami betegbiztosításról korábban hozott törvények. Az 1900. XVI. tc. értelmében az újonnan létesített pénztár bevételei a tagok befizetéseiből, a munkaadók kötelező hozzájárulásaiból, rendszeres állami támogatásból és adományokból képződtek. Segélyt baleset, rokkantság, illetve elhalálozás esetén folyósítottak. A pénztári tagok előnyben részesültek a községi segélyalap kiutalásakor is keresetképtelenségük, betegségük alkalmával.[6] A politikai élet minden oldaláról össztüzet zúdítottak A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról és A gazdasági munkásházak építésének állami támogatásáról című törvénycikkre. Különösen az előbbi váltott ki ellenérzéseket. A birtokosok egy része kárhoztatta Darányi Ignác földművelésügyi miniszter „túlzott” szociális irányvonalát, amely új kötelmeket és terheket rótt rájuk. A szociáldemokraták és agrárszocialisták viszont csak „derestörvény”-ként emlegették, utalva a kiskorú cselédek testi fenyítését lehetővé tevő rendelkezésre. Az 1907. XLV. tc. miközben megtiltotta a mezőgazdasági cselédek év közben történő költözését, és korlátozta szervezkedési szabadságukat, körültekintően szabályozta a szerződés, a munkabér és az ellátás vonatkozásában a munkaadó és a cselédek viszonyát. Kimondta a beteg cseléd (és vele élő felesége, 12 éven aluli gyermeke) 45 napig tartó ingyenes gyógykezelésének a munkaadóra háruló kötelezettségét, a közegészségügyi követelményeknek megfelelő elhelyezés biztosítását is. A gazdának kell viselnie cselédje iskolaköteles gyermekeinek elemi iskolai beíratási költségét és tandíját. A törvényhozás - fölismerve a mezőgazdasági munkások önerőből való lakásépítésének a reménytelenségét - állami teherviselés révén igyekezett a törvényhatóságokat (megyéket, törvényhatósági jogú városokat), a községeket munkáslakások építésére bírni. A cselédlakásokról szóló törvény nyomán a koalíciós kormányzás idején több mint háromezer lakás épült.[20] Egy később megalkotott törvény (1912. VIII. tc.) az önkéntes nyugdíjbiztosítás elterjedését szolgálta. Megemelték a belépésre jogosultak korhatárát, és eltörölték azt a korábbi rendelkezést, amely az öregkori nyugdíjjogosultságot összekötötte az igazi rokkantság (keresetképtelenség) tényével. 65 éves kor felett a biztosítottnak élete végéig járt a nyugdíj.[21] Ezek a kormányzati intézkedések csak részben elégítették ki az agrárszocialistákat, hiszen legfontosabb céljaikat (pl. a földosztást, általános választójogot) a politikai elit nem teljesítette.

Források[szerkesztés]

  • Estók János: Magyarország története 1849–1914, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999 ISBN 9631903397
  • A parasztdaltól a munkásdalig (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968) Szerk.: Katona Imre, Maróthy János, Szatmári Antal
  • Ki kicsoda történelemben? (Laude Kiadó, Budapest, 1990) Szerk.: Szabolcs Ottó, Závodszky Géza ISBN 9637830111
  • Závodszky Géza: Történelem III. a középiskolák számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000 ISBN 9631906981

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 254. o.
  2. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 22. o.
  3. ^ a b c Závodszky Géza: Történelem III. a középiskolák számára. 249. o.
  4. ^ a b Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 253. o.
  5. ^ a b Estók János: Magyarország története 1849–1914. 214. o.
  6. ^ a b c d Estók János: Magyarország története 1849–1914. 215. o.
  7. Szabolcs-Závodszky: Ki kicsoda a történelemben? Szántó Kovács János
  8. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 254-255. o.
  9. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 270. o.
  10. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 271. o.
  11. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 276. o.
  12. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 277. o.
  13. ^ a b Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 279. o.
  14. Szabolcs-Závodszky: Ki kicsoda a történelemben? Várkonyi István
  15. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 289. o.
  16. Szabolcs-Závodszky: Ki kicsoda a történelemben? Áchim L. András
  17. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 290. o.
  18. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 292. o.
  19. Katona-Maróthy-Szatmári: A parasztdaltól a munkásdalig. 293. o.
  20. Estók János: Magyarország története 1849–1914. 234-235. o.
  21. Estók János: Magyarország története 1849–1914. 215-216. o.