Progresszív adó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A progresszív adó az adók olyan fajtája, amelynél az átlagadókulcs (a fizetendő adó és az adóalap hányadosa) nő az adóalap emelkedésével. Vagyis minél magasabb az adóalap, annál nagyobb százalékát kell adó formájában befizetni. A progresszív adó legjellegzetesebb példája a személyi jövedelemadó: a gazdagabbaknak jövedelmük nagyobb százalékát kell leróniuk személyi jövedelemadó formájában.

A progresszív adó ellentéte az egykulcsos adó (proporcionális adó, flat tax), ahol az átlagadókulcs konstans, és a regresszív adó, ahol az átlagadókulcs az adóalap növekedésével csökken.

A határadókulcsnak (az utolsó pénzegységre jutó adó mértékének) a progresszív adók esetében szintén emelkedni kell. Ez a növekedés azonban nem feltétlenül folyamatos. Lineáris progresszív adó esetén a határadókulcs egy meghatározott jövedelmi szintig 0%, utána pedig konstans; ez az átlagadókulcs lineáris emelkedését eredményezi a meghatározott jövedelmi szint felett (ezt az adófajtát nevezik „közvetetten progresszívnak” is, mert első látásra proporcionálisnak tűnhet). Sávos progresszív adónál a határadókulcs több lépcsőben emelkedik. A magyarországi jelenlegi személyi jövedelemadó az utóbbi típusba tartozik.

Érvek a progresszív adók mellett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „közgazdaságtan atyjának” tartott Adam Smith főművében, A nemzetek gazdagságában maga is a progresszív adózás mellett érvelt. A vele a legtöbb gazdasági kérdésben ellentétes nézeteket valló Karl Marx hasonlóan tett a Kommunista Kiáltványban. Látható tehát, hogy a közgazdaságtan története során a legkülönbözőbb iskolákhoz tartozó közgazdászok tartották – kisebb vagy nagyobb mértékben – helyesnek a progresszív adózást.

Manapság a progresszív adók hívei többnyire a szociáldemokráciához kötődő politikusok és közgazdászok közül kerülnek ki, bár az európai jobboldal legnagyobb része sem utasítja el a progresszivitás elvét, legalábbis nem teljes egészében. Németországban a 2005. szeptember 18-i választások előtt jelentős visszhangot keltett Angela Merkel kancellárjelölt tanácsadójának, Paul Kirchhofnak a jövedelemadó progresszivitásának megszüntetésére irányuló javaslata; a tervezettől végül a jobboldal és személyesen Angela Merkel is elhatárolódott.

Igazságos újraelosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha elfogadjuk azt, hogy az államnak feladata a jövedelmek társadalmon belüli újraelosztása, és ez az újraelosztás akkor igazságos, ha eredményeképp a gazdagoktól jövedelem csoportosul át a szegényekhez (vagyis csökkennek a társadalmi különbségek), akkor a progresszív adózás az újraelosztást igazságosabbá teszi. A progresszív adók hívei érvelésük során leggyakrabban erre a hatásra hivatkoznak.

Fogyasztásösztönzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alacsonyabb jövedelműek bevételeik nagyobb részét költik fogyasztásra, mint a gazdagabbak. Ha feltesszük, hogy az adókulcsok kezdetben egyformák (tehát az adó egykulcsos, proporcionális), és a kormány adócsökkentést tervez, de nem olyan mértékűt, hogy mind a szegények, mind a gazdagok részesedhessenek belőle, akkor célszerűbb a szegények adóját mérsékelni, mert az nagyobb mértékben növeli a fogyasztást. A végeredmény egy progresszív rendszer lesz.

Adócsalások kompenzálása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem irreális a feltételezés, hogy a magasabb jövedelműek statisztikailag nagyobb mértékben követnek el adócsalásokat, mint a szegényebbek, mert lehetőségük nyílik a csalás „technikáinak” alaposabb megismerésére és alkalmazására. Ekkor viszont a progresszív adók ezeket az adócsalásokat ellensúlyozzák.

Munkára ösztönzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A munkagazdaságtan egyik fontos következtetése, hogy míg az alacsony jövedelműeket a bérük növekedése több munka vállalására ösztönzi, a magas jövedelműeknél ez a hatás megfordul: bérnövekedés esetén inkább lemondanak munkaidejük egy részéről, és ahelyett a szabadidőt választják. A progresszív adó az alacsony jövedelműek számára alacsony adókulccsal jár, így csak kismértékben csökkenti a bérnövekedés fent leírt hatását; magas jövedelműeknél viszont a nagy adókulcsok éppenhogy a munkára való ösztönzést erősítik.

Automatikus stabilizátor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A progresszív adórendszer az automatikus stabilizátorok egyike. Recesszió idején a jövedelmek mérséklődnek, viszont ezzel párhuzamosan az adókulcs is kisebb lesz, így a nettó jövedelmek mégsem csökkennek olyan mértékben, mint akkor, ha az adókulcs konstans volna. Vagyis a gazdasági válságok nem lesznek olyan mélyek, mint abban az esetben, ha az adórendszer nem lenne progresszív.

Érvek a progresszív adók ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Manapság sok közgazdász, különösen az újklasszikus makroökonómia hívei, vélik úgy, hogy a progresszív adók gazdasági hátrányai nagyobbak, mint az általuk biztosított előnyök. Ezek a közgazdászok többnyire a jövedelmek állami újraelosztásának sem pártfogói. Az igazságosság elvének szerintük nem az adórendszerben, hanem kizárólag a szociális kiadásokban kéne megjelennie. Néhol, főként Kelet-Európa egyes országaiban (Észtország, Szlovákia, Románia) a politika is azonosult az ellenérvekkel, és megszüntették a jövedelemadó progresszív jellegét.

Az adórendszer bonyolultsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leggyakrabban hangoztatott ellenérv. Kétségtelen tény, hogy a progresszív adók (legyenek akár lineárisak, akár sávosak) megnövelik az adórendszer bonyolultságát, ami csökkentheti a gazdasági hatékonyságot. Például a multinacionális tőke szívesebben áramlik olyan országokba, ahol az adórendszer egyszerű.

Beruházások csökkenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Említettük, hogy a progresszív adórendszer azzal, hogy az alacsonyabb jövedelműektől kevesebbet von el, ösztönzi a fogyasztást. Az éremnek azonban van másik oldala is: a gazdagabbak körében a relatíve alacsonyabb fogyasztás mellett nagyobb a megtakarítások aránya, így a rájuk kivetett magasabb adókulcs miatt a megtakarítások mérséklődnek. Ez pedig végső soron a beruházások csökkenésével jár.

Munkára ösztönzés?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok közgazdász kétségbe vonja, hogy a progresszív adók valóban a munkavállalást ösztönöznék. A fent leírtak mellett ugyanis a munkaerőpiacon egy harmadik hatás is felléphet: bizonyos egyének csak magas bérek mellett vállalnak egyáltalán munkát. A magas bérekre kivetett nagymértékű adó miatt könnyen előfordulhat, hogy ezen személyek nagy része nem fog belépni a munkaerőpiacra, ami természetesen társadalmi veszteséggel jár.

Jó képességűek kivándorlása (brain drain)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A társadalom jó képességű tagjai (például tudósok) természetesen az átlagnál magasabb bérekre számíthatnak. A magas jövedelműekre rótt nagyobb adóterhek azonban „elijeszthetik” őket, így kivándorolhatnak más, alacsonyabb adókulcsokkal rendelkező országokba, például az Egyesült Államokba.

Adócsalás csökkenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A progresszív adók növelik az adócsalás és törvényes jövedelem-leplező módszerek jövedelmezőségét. Az egykulcsos adó esetén ezzel szemben kevésbé éri meg ezeket a módszereket alkalmazni, így ez az adócsalás csökkentésenek is egy hatékony módszere. Ez az egyik oka annak is, hogy az egykulcsos rendszerben a felső adókulcsok csökkenése ellenére is a teljes adóbevétel növekedhet.

Morális problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sokan – főleg a magasabb jövedelműek – úgy vélik, hogy a progresszív adózás erkölcsi alapjai nincsenek megfelelően alátámasztva. Számukra érthetetlennek tűnik, hogy az azonos munkával megszerzett nagyobb jövedelemnek miért kell nagyobb kulcsokkal adóznia. Gyakori érv még, hogy a leggazdagabbak biztosítják az állami adóbevételek jelentős részét (egyes feltételezések szerint a legfelső 5% az összes adóbevétel több mint 50%-át), ugyanakkor az adórendszer kialakításánál mégsem az ő érdekeik érvényesülnek; valamint hogy az általuk befizetett nagyobb összegnek nincs „ellentételezése”, mert nem részesülnek nagyobb arányban (vagy mivel többnyire magánkórházakat, magániskolákat stb. vesznek igénybe, még inkább kisebb arányban részesülnek) a közjavakból, mint a szegényebbek.

A magyarországi személyi jövedelemadó rendszere: az átlagadókulcs az éves jövedelem függvényében (adójóváírás és adókedvezmények nélkül)

Egy példa: a személyi jövedelemadó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarországi személyi jövedelemadó (szja) a sávos rendszerű progresszív adók csoportjába tartozott 2010-ig. A határadókulcsok mértékét a következő táblázat tartalmazza.

Éves jövedelem, ezer forint Határadókulcs
0 – 1 700 18%
1 700 – 36%

Mivel kétfajta határadókulcs létezett, a rendszert kétkulcsosnak is nevezték. 2004-ig háromkulcsos rendszer volt érvényben, 18, 26 és 38%-os kulcsokkal (2003 előtt 20, 30 és 40%). Néha felvetődött egy harmadik, magasabb (44–48%-os) kulcs bevezetésének ötlete a kiugróan magas jövedelműek számára, másrészről pedig a progresszivitás teljes megszüntetése is. 2012-ben Szlovákia és Románia példáját követve Magyarországon is bevezették az egykulcsos adót, amelynek mértéke jövedelemtől függetlenül 16% lett.

A társadalomban általánosan jelen lévő tévhit, hogy a sávhatárnál (1 700 000 forintnál) magasabb jövedelműek teljes egészében jövedelmük 36%-ával adóznak, ilyen módon nemcsak a határadókulcsban, hanem a fizetendő összegben is egy „ugrás” figyelhető meg a sávhatárnál. Valójában mindig csak az 1 700 000 feletti rész adózik a magasabb kulcs szerint.

Mindezt kiegészíti még az adójóváírás és az adókedvezmények igen összetett rendszere.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]