Szitakötők

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az Odonata ide irányít át. Lásd még: Odonata (Amethystium-album)
Wikipédia:Hogyan használd a taxoboxokat
Szitakötők
Evolúciós időszak: karbon–holocén
Útszéli szitakötő (Sympetrum flaveolum)
Útszéli szitakötő (Sympetrum flaveolum)
Rendszertan
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Alosztály: Szárnyas rovarok (Pterygota)
Alosztályág: Palaeoptera
Rend: Szitakötők (Odonata)
Alrendek

A szitakötők (Odonata) lárva korukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok. Jellemző rájuk a nagy összetett szem, a két pár erős, átlátszó szárny és az elnyújtott, hosszúkás potroh. Tökéletlen átalakulással fejlődnek ki, ugyanis nincs bábállapotuk.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Származásuk

Őseik több mint 300 millió éve, a karbon korban a szárazföldet meghódító szárnyas rovarok egyik úttörő csoportjaként jelentek meg. Egyik közismert fosszilis fajuk a Meganeura monyi, ami 70 cm körüli szárnyfesztávolságával a valaha élt legnagyobb rovarok egyike volt.

Fénykorukat a permben élték, amikor sok új fajuk tűnt fel: megjelentek az első igazi szitakötők és a mai alrendek első, kezdetleges képviselői. Hanyatlásuk csaknem 200 millió éve tart, de még mindig benépesítik földünk szinte valamennyi számottevő édesvízi élőhelyét a sivatagok oázisaitól a trópusi őserdők faodvaiban összegyűlő kisvizekig.

[szerkesztés] Előfordulásuk

Mintegy 4-5000 fajuk világszerte elterjedt a szárazföldeken (természetesen a sarkvidékek és sivatagok kivételével).

[szerkesztés] A Kárpát-medencében

A Kárpát-medence valamennyi, többé-kevésbé állandó hazai vizében megtalálhatjuk őket. Leginkább a folyóvízi szitakötők kötődnek konkrét környezethez. Gyakran állóvizek, pl. tavak, mocsarak, vizesárkok környékén repülnek, kisebb mértékben patakok és folyók közelében élnek. Mivel igen jól repülnek, a víztől nagy távolságra is feltűnhetnek.

Magyarországon 65 fajuk fordul elő.

[szerkesztés] Rendszertani felosztásuk, fajaik

Két jelentős alrendjük az egyenlő szárnyú szitakötők vagy kis szitakötők (Zygoptera) és az egyenlőtlen szárnyú szitakötők vagy nagy szitakötők (Anisoptera).

Laposhasú acsa (Libellula depressa), egy jellegzetes Kárpát-medencei egyenlőtlen szárnyú szitakötő
Laposhasú acsa (Libellula depressa), egy jellegzetes Kárpát-medencei egyenlőtlen szárnyú szitakötő

Rendszertani felosztásuk a Kárpát-medencei fajaikkal:

Kék légivadász (Ischnura elegans), egy jellegzetes Kárpát-medencei egyenlő szárnyú szitakötő
Kék légivadász (Ischnura elegans), egy jellegzetes Kárpát-medencei egyenlő szárnyú szitakötő

[szerkesztés] Testfelépítésük, fejlődésük

Szinte minden fajuk lárvája vízben fejlődik. Az imágó hosszabb-rövidebb időre elszakad ettől az élettértől, ahová csak a szaporodni tér vissza. A megtermékenyített petéket a nőstény vagy közvetlenül a vízbe rakja, vagy valamilyen tojókészülékkel a vízinövények szöveteibe, közvetlenül a mederfenék üledékébe, netán a partmenti, nedves talajba. A vízbe kerülő petéket többnyire kocsonyás burok védi és rögzíti az aljzathoz.

A lárva fajonként rendkívül különböző ideig fejlődik és ezt jelentősen befolyásolják a külső körülmények. A kisszitakötők (Zygoptera alrend) lárvái többnyire egy évig fejlődnek, de egyes fajaik a már nyáron további nemzedéket hozhatnak létre, más fajok két év alatt fejlődnek ki. Az egyenlőtlen szárnyú (nagy) szitakötők (Anisoptera alrend) fejlődése 2 hónaptól 4 évig tarthat. Melegebb éghajlaton általános szabály, hogy minél rövidebb idő alatt fajlődik ki a lárva, annál tovább él az imágó, de a Kárpát-medencében honos fajok imágói – az erdei rabló kivételével – ősszel elpusztulnak.

[szerkesztés] A lárva

Ha nem jön közbe nyugalmi szakasz, a pete mintegy két hét alatt kifejlődik. A nyugalmi szakasz azonban elég gyakori, hogy a telet a pete (mint a zord időjárásnak leginkább ellenálló képlet) vészelje át. A lárvális élet többnyire az olvadás után föltelt vízben kezdődik meg. A kibújó 1–2 mm-es előlárva már hasonlít a későbbi "vérszomjas" ragadozóhoz, bár néhány jellegzetessége (pl. szárnyhüvely, serték) csak a későbbi vedlések során alakul ki. Eleinte a nála kisebb rovarálcákat, planktonikus ráklárvákat és egyéb apró állatokat eszi – ez életének legkritikusabb szakasza, itt a legnagyobb a pusztulási arány. Ha a kibújt lárva megfelelő körülményeket és táplálékot talál, néhány nap múlva már vedlik is – ezt lára korában összesen 9–15 alkalommal teszi. A kevés a táplálék, az együtt nevelkedő fiatal lárvák egymást falják fel – a nagyobb, hasonló méretű lárváknál ez már jóval ritkább. Ha két nagyobb lárva találkozik némi a fenyegető magatartás, erődemonstráció után legfeljebb rituális támadási kísérlettel jelzik dominanciájukat, de gyakran enélkül vonulnak el. Ez alól kivétel a frissen vedlett, még meg nem szilárdult kutikulájú lárva, amit azonos méretű fajtársai könnyű prédának tekintenek

Az idősebb lárvák vízirovarokat, férgeket zsákmányolnak, és a nagyobb testű fajok lárvái megszik az ebihalat, a halivadékot is; ivadéknevelő halastavakban ezzel kárt okozhatnak.

A lárva csak mozgó, élő táplálékot fogyaszt. Többnyire lesből vadászik, de alkalmanként aktívan keresi is az ennivalót. Jellegzetes zsákmányoló eszköze az alsó ajakból kialakult álarc, ami egyes fajoknál – nevéhez híven – eltakarja a szájszerv többi részét. Az álarc villámgyorsan kinyújtható és visszahúzható, így a nagyobb termetű fajok az álarc végén lévő, mozgatható karmokkal vagy fogazott lemezkékkel több mint 1 cm-ről is megragadhatják a zsákmányt, amit az állkapcsok apróznak fel. A nagyobb lárvák fogságban elfogadják a kisebb húsdarabokat is.

A szitakötők lárváit főleg egyes halak, vízi poloskák és bogárlárvák veszélyeztetik. Legtöbb fajuk számára a rejtőzködés a legjobb védelem.

[szerkesztés] Az átváltozás

Az átváltozás napja különösen veszélyes a szitakötők életében. Közeledtén a lárva csoportjára, illetve fajára jellemző kibújási helyet kezd el keresni (többnyire a parthoz közel, de a vízben), majd egy időre nyugalomba vonul. A kutikula alatt láthatóan kifejlődik az imágó kültakarója, és a szemek is jól kirajzolódnak. Alkalmas napon a lárva elhagyja a vizet, és kikapaszkodik egy számára megfelelőnek tűnő helyre, ahol elkezdi az utolsó vedlést. A legtöbb lárva valamilyen tüskés, rücskös, vagy jól átfogható szárú növényt választ magának – olyant, amiben rendesen meg tud kapaszkodni. Kimondottan kedvelik a nádat (Aeshnidae sp.), a keskeny levelű littoralis egyszikűeket (Libellulidae sp., Zygoptera sp.), a szedret, a zsurlókat (Corduliidae sp.), a harasztokat (Cordulegasteridae sp.) stb. Ugyancsak szeretik (Corduliidae, Libellulidae, Gomphidae, sok Zygoptera, esetenként Aeshnidae) a vízben álló füzek, nyárak, égerek kérgét. Többnyire függőleges helyzetben változnak át, kivéve a folyóvízi gomphidákat, amelyek a vízből kijőve gyakran csak vízszintes talajt találnak.

Átváltozáskor pumpáló mozgással megnövelik térfogatukat, és a bőr a nyomásnak engedve a fej hátulsó felétől a középtor hátoldalán át a szárnyhüvelyeknél Y alakban kettéágazva fölhasad, hogy az imágó kiküzdhesse a nyíláson fejét és tora egy részét. Hátrahajolva kiszabadítja lábait, szárnyait és a torszelvények légcsöveit. Ezután visszakapaszkodik a lárvabőrre, és úgy húzza ki potrohát a szűkké vált bőrből. Szárnyai ekkor még csak rövidke, gyűrött csökevénynek látszanak. Az üreges szárnyereket potrohának pumpáló mozgásával feltölti, és ezzel fokozatosan kifeszíti a szárnyakat. A még nedvesen csillogó, nem teljesen kiszínesedett szitakötő kiüríti a folyadékfölösleget, majd szárnyra kap, és szárítkozásra alkalmas pihenőhelyet keres a parti fák között: ez a szűzrepülés. Teste ugyan még napokig nem szilárdul meg teljesen, de néhány óra alatt megkeményedik annyira, hogy hosszabb távokat is repülhessen: ilyenkor még inkább eltávolodik a víztől.

A leendő szitakötő átváltozás közben nem tud kitérni a támadások elől, ezért is olyan fontos a hely és idő helyes megválasztása. A legkedvezőbb időszak az éjszaka és a kora hajnal, amikor a legkevesebb ragadozó (pl. madarak) aktív. Ez nem jelenti azt, hogy szitakötők ne bújnának ki máskor, akár délután is, de ezek jelentős része nádi énekesmadarak gyomrában végzi. A frissen kelt szitakötő gyakran gabalyodik nádi és más vízparti pókfajok hálójába, noha ez a kifejlett példányokkal szinte sosem esik meg. A parttól távolabb merészkedő példányokat nem egyszer hangyák pusztítják el átváltozás közben. A frissen kelt szitakötőkre előszeretettel vadásznak a békák is. Az átváltozásra a legkedvezőbbek a szélcsendes, enyhe, párás hajnalok, amiket verőfényes nappal követ. Csendes eső még elviselhető, de a szeles, viharos idő sok kibújó szitakötőt elpusztíthat.

A fajok egy része viszonylag rövid időszak alatt, tömegesen, vagyis szinkronizáltan kel ki, amikor az időjárást megfelelőnek érzik; az ilyenkor kikelő példányok gyakran egymás hegyén-hátán bújnak össze. Más fajok folyamatosan kelnek a szezonban.

[szerkesztés] Az imágó

A frissen kikelt szitakötők igyekeznek eltávolodni a víztől, hogy az ivarérett, területüket védő példányok el ne pusztítsák őket. Az átmeneti eltávolodás további előnye a diszperzió, a populációk génkészletének keveredése.

A kitinváz és a szárnyak néhány nap alatt megszilárdulnak. A rovar ilyenkor még könnyűnek, szinte üresnek tűnik, és színezete sem feltétlenül egyezik az ivarérett példányokéval. Ez az időszak a táplálkozásé; a nemrég kelt szitakötők szinte egyfolytában vadásznak a kisebb repülő rovarokra: legyekre, szúnyogokra, rajzó hangyákra – gyakran csoportosan. Több faj (Cordulia aenea, Libellula spp. stb.) akkor kel májusban, amikor tömegesen megjelenik a tavaszi bársonylégy (Bibio marci), a szitakötők könnyen megszerezhető, termetes prédája. Ez a táplálkozással töltött időszak mintegy két hétig tart; ez alatt a rovarok elnyerik végső színezetüket, tartalék energiát halmoznak fel, a nőstények petesejtjei megérnek, testük vaskosabbá válik. A hímek gyakran hamvas bevonatot nyernek, ivarsejtekkel töltik fel járulékos párzószervüket, és elkezdik űzni a nőstényeket. A csoportos táplálkozás és repülés helyét a nőstények többnyire már megtermékenyítve, új kolóniák alapítására alkalmasan hagyják el

Az egyenlő szárnyúak a növényzeten ülő zsákmányra vadásznak, az egyenlőtlen szárnyúak röpülő zsákmányra – főként szúnyogokat, legyeket és levéltetveket esznek. Rágóik jól fejlettek

Szinte kizárólag látásukra hagyatkoznak: összetett szemeik feltűnő nagyok és emellett fejtetőjükön háromszög alakban még pontszemeik is vannak. Fejüket szabadon mozgatják, állkapcsaik erősek, fűrészesek. Apró, sörteszerű csápjaik a fejüknél rövidebbek.

Hatalmas mellkasukban 32 szárnyizom búvik meg; ezek fejlettsége kitartó és gyors repülést tesz lehetővé. Vékony végtagjaik meglehetősen előre tolódtak, mivel toruk oldalszelvényei rézsút állnak. Ez ugyan megnehezíti a járást, de megkönnyíti a zsákmány megragadását, fogva tartását és szájhoz emelését.

Rágóik jól fejlettek.

Az állat súlypontja kissé a szárnyak tövét összekötő vonal mögött van, ezért egyensúlyi helyzete meglehetősen labilis: a sérült potrohú állat nem tud repülni. Repülése jelentősen különbözik a madarakétól: szárnyuk hegyével nem ellipszist, hanem fekvő 8-as alakot írnak le. Széllel szemben, egyhelyben, sőt, hátrafalé is képesek repülni, ha a sükség úgy kívánja, tengelyük körül is megfordulnak. A meleg egyáltalában nem zavarja őket.

A szitakötők legalább részben finoman szőrös szárnyai üvegszerűek, kemények, mozgatáskor szinte zörögnek. Rendkívül sűrű szárnyereik hat hosszanti ér körül csoportosulnak; az erek eltérései fontos megkülönböztető bélyegek. A főerek a szárny tövén, az izmok tapadási felületeinél megvastagodnak; egyes izmok csak egy-egy eret mozgatnak, és ezzel a szárnyat változatos helyzetekbe állíthatják. Vannak hajlító, visszahúzó, emelő, közelítő, távolító és feszítő izmaik. A szárny közepén lévő kis háromszög és az élesen határolt szárnyjegy a magasabbrendű szitakötőkre jellemző.

Sajátos párosodó mechanizmusuk miatt rendkívül érdekesek a potroh berendezései is. Valamennyi faj potroha tíz szelvényből áll; alakja többnyire hengeres. Potrohuk végén nincs fonalszerű függelék, a hímeken rövid fogószerű fartoldalék vagy ivarkampó ered. Az ivarszervek elhelyezése nemenként eltérő. A hím sokszor kívül látható ivarkampóvá alakult párzó szervét a többi rovartól eltérően a második potrohszelvény hasi oldalán viseli, a nőstény ivarnyílása viszont a 9. potrohgyűrűjén van, és azt – többnyire azoknál a fajoknál, nőstényeire vonatkozik, amelyek petéiket közvetlenül a vízbe rakják – a 8. szelvény háromfelé nyúlt ivarbillentyűje (valvula vaginalis) takarja. A többség (Aeschna, Calopteryx, Agrion) a növények szárára helyezi petéit. Erre való a 9. szelvényen található tojócsövük, ami két, kard alakú, fűrészes nyúlvány: ezekkel hasítja fel az állat a levelet. Az ivarnyílás a tojócső tövében nyílik.

[szerkesztés] Szaporodásuk

Számos más rovarcsoporttól eltérően a szitakötő nőstények és a hímek is számtalanszor tudnak párzani, noha a megtermékenyítéshez egyetlen alkalom is elegendő. Bizonyították, hogy a párzó hím párzószervének speciális nyúlványával legelőször is eltávolítja a nőstény ivarszervéből az előző párzásból származó hímivarsejteket. Ez a képesség hallatlan evolúciós lehetőséget kínál fel, és a hímek territoriális magatartásának, párzást követő viselkedésének igen kifinomult módozatait alakította ki. Ezek evolúciós elemzése a mai modern odonatológia egyik legintenzívebben fejlődő ága.

A szitakötők mindkét ivara kitűnően képes fölismerni a szaporodásra (a lárvák fejlődésére) alkalmas vizes élőhelyeket. Szemük érzékeli a víz felszínéről visszaverődő fény polarizációját, és emiatt mesterséges felületek, tárgyak időnként megtéveszthetik őket. Míg a nőstények idejük jelentős részét a vizektől távol töltik, és csak petét rakni keresik föl azokat, a hímek leginkább arra törekszenek, hogy a lehető legjobb pozíciókat foglalják el a megfelelő vizek mentén. Megpróbálnak az odaérkező nőstények közül minél többel párosodni, hogy génjeiket átörökíthessék.

A Kárpát-medencei fajok közül csak a Calopteryx és Platycnemis nemek kis szitakötőinél találunk kifejezett udvarlási szertartást; a trópusi csoportokban ez gyakoribb. Egyik funkciója a fajazonosság kiderítése (udvarlás közben a hímek jellegzetes faji bélyegeiket mutogatják), másrészt a hím így győződhet meg róla, hogy a nőstény elfogadja. A szitakötők jól látnak, és érzékelik a közvetlen mechanikai ingereket, de semmilyen más érzékszervük nincs. Ősi szervezetekként nem használnak feromonokat, nem hallanak és semmilyen egyéb módon nem kommunikálnak.

A fajazonosság eldöntésének első lépései vizuális ingerek. Ilyen, a hímek figyelmét felkeltő kulcsingerek a nőstények jellegzetes mozdulatai (tojásrakás), jellegzetes repülés, a fajra jellemző színminta. Az érdeklődő hím megpróbálja megközelíteni, utolérni a nőstényt, hogy lábaival megragadja a torát. Mivel a nőstény azonnal megpróbál menekülni hím elől, párzásra csak a rátermett hímnek van esélye. Bizonyos csoportok nőstényei elutasító jelzéseket fejlesztettek ki, és ezeket a hímek többé-kevésbé figyelembe is veszik: ilyenkor abbahagyják a kergetőzést. Az őt elutasító nőstény már nem érdekli a hímet: az többé nem vesz róla tudomást (ez kiváltképp az Anax imperator fajra jellemző).

Ha a hím sikeresen landolt a nőstény torán, megfelelő pozíciót választ, potrohfüggelékeivel megragadja a nőstény nyakszirtjét (Anisoptera) vagy előtorát (Zygoptera). Begörbített potrohvégén levő ondótároló kamrájából feltölti a potroh tövén levő spermiumtároló zsákocskákat ivarsejtekkel. Elengedi a nőstény torát, és annak feje fölött előremozdítja a hasát, hogy specifikus ingereket adjon át a nősténynek. Ezután a nőstény előrehajlítja potrohának végét a hím párzószervéhez; ez az effektív párzás kezdete. Mindezt a levegőben, repülés közben, a másodperc töredéke alatt teszik. A nősténynek ez alatt kell végérvényesen eldöntenie, hogy elfogadja-e a hímet. A nőstény ugyanis választhat: az ő közreműködése nélkül nincs párzás. Ez a rovarok között szinte kuriózumnak számít. A már utolért, megragadott nőstény persze viszonylag ritkán mond nemet, és azt sem szimpátia alapján teszi, hanem valamilyen reflexes beidegzéssel. Kulcsszerepe van a hím specifikus potrohfüggelékeknek, amelyek csak egyféleképpen illeszkedhetnek a nőstény fején/előtorán lévő lenyomatba: a fajazonosságot ez az egyszerű kulcs-zár mechanizmus (vagy az ezzel kombinált tapintási inger) teszi bizonyossá. A párzókészülék feltöltése közben a nőstény további, vizuálisan és mechanikai fajazonosító ingereket kap, és ezek szinte mindig kiváltják magát a párzást.

A párzás általában több mint egy óráig tart – de már nem a levegőben, hanem a növényzeten, háborítatlan körülmények között. Ez alatt az idő alatt a hím előbb eltávolítja a nőstény párzó táskájából az előző hím ivarsejtjeit, majd megtermékenyíti azt. A szitakötők pénisze bonyolultabb szerszám, mint rovarvilág többi tagjáé, ugyanis csúcsán még egy kanál alakú, ostorszerű nyúlvány is nő: ezzel távolítja el a nőstényből a vetélytársak korábban elhelyezett spermiumait. Amint a lapát betalál arra a helyre, ami létének értelmet ad, a hím ritmikus, pumpáló mozgásba kezd, és addig működik, amíg a petesejtek környékét teljesen ki nem takarítja. A hím saját spermáját csak akkor engedi be, amikor már teljesen tiszta a terep. A rövid ideig tartó párzásokból kimarad az eltávolító szakasz.

A fajok zöménél a párzás után a hím egy ideig valamilyen formában őrzi a nőstényt. Ennek legközvetlenebb módja az, amikor párzás után a hím nem engedi el potrohfüggelékeivel a nőstényt, hanem összekapaszkodva (tandem) keresik föl a peterakó helyet, ahol bizonyos mennyiségű pete lerakásáig együtt maradnak. Így tesz a legtöbb kisszitakötő: lefelé haladnak a hínárok szárán. Hosszabb időt is eltölthetnek a vízszint alatt, és közben a testfelületükön, a szőrzeten és a szárnyakon megtapadt levegőből lélegeznek. Az aeshnidák egy része szintén tandemben rakja petéit, de ők növényi szövetekbe – a sympetrumok pedig a vízbe, nedves talajra vagy egyéb, alkalmasnak ítélt felületre.

Jellegzetes a tandemnél lazább őrzés, amikor a hím néhány percig a petéit a vízbe rakó nőstény fölött szitál, és elűzi az azonos fajú hímeket a közelből. Ez a viselkedés a Kárpát-medencei fajok közül a leucorrhiniák, az orthetrumok és a libellulák sajátja. A többi faj nőstényei egyedül rakják petéiket, miközben újabb hím ragadhatja meg és késztetheti párzásra őket. A nőstények ezt igyekeznek elkerülni, ezért gyakran kora reggel, vagy éppen szürkületkor, a hímek aktivitási idején kívül keresik fel a peterakó helyeket.

Egyes fajok (föltehetőleg az ősibbek) egyszerűen a víz felszínére petéznek. Így például az Epitheca bimaculata kocsonyás peterakásai néha 30 cm átmmérőjű foltokban úszkálnak a vízen.

[szerkesztés] Területbirtokló magatartásuk

A szitakötő hímek territoriális viselkedésének két fő fajtája fejlődött ki.

  • A fajok egy része őrhelyet foglal, és ott strázsál a megfelelő élőhely mellett. Időnként körbejárja territóriumát: megpróbálja elűzi a betolakodó fajtárs hímeket és rámozdul az idegen fajokra. Ha sikerül, párzik a betévedő, ivarérett, párzásra kész nőstényekkel. Az ilyen fajok ivarérett hímeinek mintázata többnyire roppant feltűnő. Amikor kevés a hím, megpróbálnak nagy territóriumot védeni, sőt, azt időről időre változtatják is, hogy növeljék a nőstényhez jutás esélyét. Ha nagyobb a konkurencia, megelégszenek kisebb területtel is, de azt megpróbálják minden áron megvédeni. Ha nagyon sokan élnek kis helyen, a terület védelme fontosabb lehet, mint idegen ivarsejt eltávolítása a megtermékenyítés előtti, az ugyanis órákat vehet igénybe. Ilyenkor célszerűbb magatartás egy gyors párzásután rövid ideig őrizni a peterakó nőstényt, majd visszatérni az eredeti pozícióba. A hímek egy része ilyenkor nyilvánvalóan kiszorul a legjobb helyekről, és alternatív stratégiaként kissé messzebb helyezkedik a vízparttól, hogy territoriális hímek mozgási körzetén kívül kaphassa el a vízhez érkező nőstényeket. Mivel itt kisebb a territoriális harcok nyomása, hosszabb párzásra van idő, ami megtérül, mert az ilyen kopulációból akkor is marad örökítő anyag a nőstényben, ha az ezután újra párzik. A Kárpát-medencei fajok közül ez a libellulidák többségének stratégiája, és hasonló a színesszárnyú szitakötőké (Calopterygidae) is, de az ő territoriális magatartásukhoz udvarlási szertartás is tartozik.
  • A másik alapvető területbirtokló magatartás az állandó járőrözés. Ezek a „repülő” szitakötők állandóan mozognak, és a területet egymás kölcsönös elkerülésével aszerint osztják fel, hogy milyen sűrűn élnek az adott helyen. A megosztandó „forrás” a párzáshoz jutás valószínűsége. Ha nagyon sokan vannak nagyon kis helyen, azt nemcsak térben, de időben is megosztják, ha viszont kicsi a konkurencia, aktívan keresik a nőstényeket. Az ilyen fajok a másodlagos nemi jellegei nem annyira feltűnőek, mint a strázsáló szitakötőknél.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

A lap eredeti címe "http://hu.wikipedia.org/wiki/Szitak%C3%B6t%C5%91k"
Személyes eszközök