Feketefenyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Feketefenyő
Tél a Bécsi-erdőben (Ausztria)
Tél a Bécsi-erdőben (Ausztria)
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség: Tűnyalábos fenyők (Pinus)
Faj: P. nigra
Tudományos név
Pinus nigra
J. F. Arnold
Elterjedés
Pinus nigra map.png
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Feketefenyő témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Feketefenyő témájú kategóriát.

Törzse
Érett tobozai

A feketefenyő (Pinus nigra) a tűnyalábos fenyők nemzetségbe tartozó, örökzöld fenyőfaj. Nevét tűinek szokatlanul sötét színéről kapta.

Elterjedése, élőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi flórabirodalomban honos. A mediterrán és kontinentális éghajlatú hegyvidékekre jellemző. Őshazája Kis-Ázsia és Délkelet-Európa, de mára a közép- és dél-európai mészkőhegységek száraz lejtőinek fontos erdőalkotó fájává vált. Elterjedési területe szétszórt, több kisebb-nagyobb szigetszerű előforulással, leginkább összefüggő a Balkán-félsziget nyugati részén. A mérsékelt övi lomberdős tájakon főleg a kiemelkedő szirteken, meredek lejtőkön, kopárokon jelenik meg.

A Kárpát-medencében a Déli-Kárpátokban (Domogled-hegység, Herkulesfürdő környéke) őshonos. Magyarország határain belül nem őshonos; a 19. század végén kezdték telepíteni kísérleti jelleggel és elsősorban a talaj védelmére (a kopár hegyoldalak eróziójának megakadályozására és a meszes homoktalajok megkötésére). Mivel várakozáson felül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyre inkább fájáért ültették, eleinte csak a dolomitkopárok erdősítésére, majd az alföldi homokra is. A telepítés két nagy hulláma az 1950-es és az 1970-es években volt. Nagy, elegyetlen, tájidegen erdői számos ökológiai és természetvédelmi problémát okoznak.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iker-edénynyalábos (diploxylon) kéttűs fenyőfaj.

Szabálytalan, ernyőszerűen kiszélesedő koronájú, robusztus termetű fenyő – mintegy 30 m magasra nőhet meg. Egyenes, hengeres törzse már alacsonyan elágazik. Kérge sötét szürkésbarna, mélyen repedezett, lemezesen pikkelyes. Új hajtásai sárgásan pikkelyesek, de már a fiatal ágak is feketésbarnák, durván pikkelyesek.

Merev, kemény, sötétzöld (csaknem fekete), 10–15 cm hosszú tűi párosával állnak a törpehajtásokon. Az igen erőteljes, többnyire kissé görbült, merev levelek csúcsa hegyes, a szélük fogas. Keresztmetszetük lapos, félkör alakú. A két levél tövét közös hártyás burok öleli.

Rügyei gyantásak.

Sárga porzós virágai csoportosan veszik körül az új hajtásokat. A termős virágok pirosak.

„Nagy rózsatoboznak” is nevezett tobozai kicsik, rövid kocsányon nőnek, oldalt állnak vagy lecsüngenek. Az alapjuk domború, feljebb a pikkelypajzsok éleltek. A pajzs rombusz alakú, kiemelkedő, okkersárga, a keresztorom élesen kiemelkedik, a köldök jól látható, barna, általában nem szúrós. A magok tojásdadok, szürkék.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szinte bármilyen talajon megél, ezért fordulhat elő a mészkőhegyeken (is) – mi több, fenyőknél ritka módon inkább a meszes talajt kedveli. Nemcsak a sok esőt, hanem a szárazságot is jól tűri, de ennek megfelelően lassan nő. Az átültetést rosszul viseli; főleg az idősebb példányok sínylik meg, ha a gyökereik megsérülnek.

Erősen fényigényes, a direkt napfényt kedveli. Hőigénye közepes; fagytűrő. Magról jól szaporítható.

Alkalmas a futóhomok, a kopárok és a városok fásítására is – a szennyezett levegőt a legtöbb fenyőnél jobban viseli. telepíteni körültekintően kell, mert hajlamos arra, hogy agresszíven terjeszkedve kiszorítsa a természetes életközösségeket.

A tűlevelek 4–8 évig élnek, és a törpehajtással együtt hullanak le.

Nagy, barna tobozai két év alatt érnek be.

Természetes előfordulási területein állományai ligetes szerkezetűek, lombhullató fákkal (virágos kőris, keleti gyertyán, komlógyertyán stb.) elegyesek, cserje-, illetve gyepszintjük jól fejlett. Magyarországon telepített erdői túlságosan sűrűek (átlagosan 8–12 ezer tővel hektáronként) ahhoz, hogy abban más fajok is jól megélhessenek: a hazai feketefenyvesekben a névadó fafaj tőinek aránya 89,5%. Az eredeti vegetáció leépülésének eredményeként az állatközösségek is megfogyatkoznak.

Alfajok, változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A feketefenyő a szigetszerű előfordulások miatt erősen specializálódott; két alakkörre (nyugati és keleti) és szerzőktől függően több alfajra-változatra osztható.

A klasszikus felfogás szerint 5 változata volt:

  • P. nigra var. nigra,
  • P. nigra var. caramanica,
  • P. nigra var. poiretiana,
  • P. nigra var. maritima,
  • P. nigra var. cebennensis.

A keleti és nyugati típusok eltérő tulajdonságain alapul a „két alfajos felfogás”:

  • nyugati feketefenyők (P. nigra occidentalis), hat típussal,
  • keleti feketefenyők (P. nigra orientalis), tíz típussal.

A legtöbb szerző négy – délnyugati, középdéli, közép-európai-balkáni és keleti – alfajra tagolja, és ezekben összesen 17 típust különböztet meg. A délnyugati és középdéli alfajok tűi – főleg a fiatalok – többé-kevésbé kunkorodva csavarodnak, vékonyabbak, világoszöld színűek, és bőrszövetük epidermisz alatti (belső) rétege vékony, alig 1–2 sejtsoros.

  • A hosszú tűs (10–18 cm × 1–1,5 mm), délnyugat-európai alfaj, a cebenneszi feketefenyő (P. nigra subsp. salzmanni / P. nigra var. cebennensis) megjalanése „szubtrópusias”. Típusai a
    • cebenneszi (cebennensis),
    • pireneusi (pyrenaica),
    • spanyol (hispanica),
    • mauritániai (mauretanica).
  • A déli alfaj, a korzikai feketefenyő (P. nigra subsp. laricio / P. nigra var. corsicana, var. calabrica, var. maritima) Korzikán, Calabriában és Szicíliában él. Tűi rövidebbek. Egyesek ide sorolják az Abruzzi-Alpok barrea típusát is.

A közép-európai-balkáni és a keleti alfaj tűi rövidebbek, fiatalon kevésbé csavartak, vaskosabbak (8–17 cm × 1,5–1,8 mm). Bőrszövetük epidermisz alatti (belső) rétege vastagabb, 2–5 sejtsoros.

  • Az első csoport a közönséges feketefenyőé (P. nigra subsp. nigra / P. nigra var. austriaca). Ennek tűi rövidebbek, toboza kisebb (5–8 cm-es). Ennek hat fő típusa:
    • osztrák (austriaca),
  • dalmát (dalmatica),
  • bosnyák (bosniaca),
  • bánsági (banatica),
  • bolgár (bulgarica),
  • görög (pindica).
  • A második csoport a legkeletebbre jutó alfajé, a pontuszi feketefenyőé (P. nigra subsp. Pallasiana / P. nigra var. caramanica), ennek tűi az előbbiekénél hosszabbak, toboza nagyobb. Négy fő típusa:
    • tauriai (taurica),
    • bitűniai (caramanica),
    • pontuszi (pontica) és
    • krími (tatarica).

A dél-kárpáti, al-dunai típust olykor a keleti ághoz sorolják (subsp. pallasiana), máskor a szűkebb értelemben vett alaptípusba (P. nigra subsp. nigra) osztják.

A szakirodalomban subsp. croatica és subsp. dalmatica néven még két adriai, subsp. monspeliensis néven pedig egy nyugat-mediterrán feketefenyő alfajt is elkülönítenek.

Felhasználása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sárga, gyantás fáját a bútorkészítésben, épületfának és cellulóz gyártására is használják, de nagy gyantatartalma és a nehezen feltisztuló törzs ággöcsös szerkezete miatt jóval kevésbé értékes faanyag, mint a luc- vagy az erdeifenyő.

Díszfának is igen kedvelt. Magyarországon általában osztrák változatát (Pinus nigra var.austriaca) árusítják Pinus nigra néven.

Az utóbbi időben karácsonyfának is használják, mert megjelenése ugyan eltér a hagyományos karácsonyfákétól, de olcsó, és tűi a legszárazabb szobákban sem peregnek le. Illatos, a szobai klímát is jól bírja, de kiszáradt tűlevelei különösen szúrósak.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]