F7U Cutlass

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vought F7U Cutlass
F7U cutlass 1954.jpg
F7U–3 Cutlass

Funkció többcélú tengerészeti vadászrepülőgép
Gyártó Chance Vought
Sorozatgyártás 1948–1955
Gyártási darabszám 320
Fő üzemeltetők USA USN

Személyzet 1 fő
Első felszállás 1948. szeptember 29.
Szolgálatba állítás 1951. július
Szolgálatból kivonva 1959. március 2.
Háromnézeti rajz
Chance Vought F7U-1.svg

A Chance Vought F7U Cutlass az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozón alkalmazott sugárhajtású vadászrepülőgépe és vadászbombázója volt a hidegháború első időszakában. A repülőgép szokatlan, vízszintes vezérsík nélküli konstrukciót valósított meg, mely elrendezés állítólag a német Arado cégnek a második világháború végén zsákmányolt szélcsatorna mérésein és tervein alapult, bár a Vought tervezőmérnökei elutasították, hogy bármi kapcsolatuk lenne a német kutatásokkal.[1] Az F7U volt a Rex Beisel tervezte utolsó repülőgép, aki felelős volt az első, kizárólag az amerikai haditengerészet számára készített vadászgép, a Curtiss TS–1 tervezéséért is 1922-ben.

A hagyományostól radikálisan eltérő felépítése miatt a Cutlass számos műszaki és kezelési problémával küzdött rövid szolgálata egész ideje alatt. A típus négy berepülő és 21 további haditengerészeti pilóta halálát okozta.[1] Az összes elkészült Cutlass negyede baleset folyamán semmisült meg. A gép megbízhatatlansági rekordja egyrészt az új aerodinamikai elméletek alapján kialakított előremutató tervezési elvek és az elégtelen teljesítményű, megbízhatatlan hajtóműveknek volt köszönhető.

Tervezés és fejlesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első F7U-1 startja az USS Midway fedélzetéről (1951)

A Cutlassal a Vought is beszállt abba a versenybe, mely 1945. június 1-jén indult az amerikai haditengerészet számára gyártandó, repülőhordozóról üzemeltethető nappali vadász szerződéséért. A követelmény egy olyan repülőgép volt, mely képes a 966 km/h sebesség és 12,192 m csúcsmagasság elérésére.[1] A konstrukció hosszú húrhosszú profillal és kis fesztávval tervezett nyilazott szárnyat, a szárnyakra épített kettős függőleges vezérsíkot és rövid törzset valósított meg. A pilótafülke a gép orrában helyezkedett el, kiváló kilátást biztosítva a repülőgép vezetőjének a repülőhordozóra leszállás utolsó fázisában is. A típus gyári jelzése V-346 volt, az F7U jelzést akkor kapta, amikor a gyár megnyerte a gyártásra kiírt pályázatot.[1]

A repülőgép kombinált csűrő és magassági kormánnyal, "elevonnal" volt felszerelve, bár a Vought akkoriban a berendezést "ailevatornak" nevezte. Az orrsegédszárny a belépőél egész hosszára kiterjedt. Az összes kormányfelületet hidraulika mozgatta. A startnál szükséges nagy állásszög miatt igen hosszú lett az orrkerék futómű szára és emiatt meglehetősen gyengére sikerült, ez törés esetén komolyan veszélyezte a pilóta épségét. Több F7U elvesztését a gyenge Westinghouse gázturbinás sugárhajtóművek okozták, melyekről egyes pilóták szarkasztikusan úgy nyilatkoztak, hogy kevesebb hőenergiát biztosít, mint a kenyérpirítójuk, mások az F7U-t "gutless cutlass"-nek hívták.[2] 1946-ban három prototípust rendeltek. Az első 1948. szeptember 29-én szállt fel először, a Vought vezető berepülő pilótája, J. Robert Baker vezetésével. Az első repülés nem zajlott le problémák nélkül. A próbarepülések alatt az egyik prototípus 1058 km/h[3] legnagyobb sebességet ért el.

Története a szolgálatban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vought F7U-3 Cutlass
Egy VF-124 F7U-3 az USS Hancock hordozón 1955. július 14-én átszakítja a korlátot, a pilóta és másik három ember halálát okozva[4]

Az F7U-1 gyártási szerződése a prototípusokéhoz igen hasonló specifikációt írt elő. A későbbi, F7U-2 és F7U-3 változatok számára sokkal erősebb motort irányoztak elő. Az új motorok fejlesztése során fellépett nehézségek miatt azonban az F7U-2 soha nem került gyártásra, míg az F7U-3 az F7U-1 változat az üzeme során szerzett tapasztalatok eredményeképpen egy sereg változtatást tartalmazott az eredeti tervekhez képest. Az első 16 F7U-3 utánégős Allison J35-29 hajtóművet kapott. A későbbi gépek hajtóműve a Westinghouse J46-WE-8B lett, ebből a változatból 288 példányt gyártottak le, és 13 századot szereltek fel az amerikai haditengerészetnél. Amikor az első F8U Crusader felszállt, a további fejlesztést leállították.

A gyenge tolóerejű motorral felszerelt Cutlass fel- és leszállásnál bizonyult különösen veszélyesnek. Közismert hibája volt a J35 hajtóművel ellátott gépnek, hogy esőben gyakran kialudt a láng a motorban, ezzel súlyos üzemzavart okozva. A flotta első százada a VF-81 volt, amely az F7U-kat 1954 áprilisában kapta meg, az utolsó szállítás a VA-66-hoz történt 1957 novemberében. Kevés század állította hadrendbe, a legtöbb a szárazföldön tartotta üzemeltetési problémák miatt. Azok az egységek, melyekről ismert, hogy tengerre is vitték a gépet:

VF-124, USS Hancock (CVA-19), 1955. augusztus és 1956. március között; VF-81, USS Ticonderoga (CVA-14), 1955. november és 1956. augusztus között; VF-86, USS Forrestal (CVA-59), 1956. január és március között; VF-83, USS Intrepid (CVA-11), 1956. március és szeptember között; VF-212, USS Bon Homme Richard (CVA-31), 1956. augusztus és 1957 február között

A VC-3 és VX-4 szintén repült Cutlassal a tengeren próba céljából.

Két F7U-a Cutlass a haditengerészet Kék angyalok nevű akrobatikus bemutató csoportjához is került az 1953. évadra abból a célból, hogy népszerűsítsék a repülőgépet, de a hivatalos programban soha nem szerepeltek. Mind a pilóták, mind a földi személyzet általában kiforratlannak minősítette és megállapította, hogy a típus még alapvető hibákkal rendelkezik.[3] Két komoly üzemzavar után, melynek során először a teljes hidraulikus rendszer mutatkozott üzemképtelennek egy utánégővel végrehajtott felszállás alatt, majd egy másik esetben, amikor a motor állt le, a gépet légibemutatókra alkalmatlannak nyilvánították és a memphisi haditengerészeti légi állomásra kerültek, ahol oktatási célokra használták.[5]

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XF7U-1
Három prototípust rendeltek 1946. június 25-én. Első felszállás 1948. szeptember 29. Mindhárom repülőgép balesetben semmisült meg.[6]
F7U-1
Az első sorozatban gyártott verzió, 14 készült el. Két J34-WE-32 motor hajtotta.
F7U-2
Tervezett változat utánégős Westinghouse J34-WE-42 motorra, de a 88 repülőgépre feladott megrendelést törölték.
XF7U-3
Ezt a típusjelzést az F7U-3 prototípusára használták. Első felszállása 1951. december 20-án volt.
F7U-3
Sorozatgyártási típus, 192 készült el.
F7U-3P felderítő repülőgép
F7U-3P
Légifényképező felderítő változat, 12 példány készült el. A mintegy 600 mm-el hosszabb orr-részben helyezték el a fényképezőgépet tartalmazó kazettát. Egyetlen gép sem került hadrendbe, csak próbákra és kísérletekre használták.[6]
F7U-3M
Ezt a változatot AIM-7 Sparrow légiharc rakétákkal szerelték fel, 98 készült el. 48 darab F7U-3 gépet alakítottak át erre a típusra. Egy további 202 darabos megrendelést töröltek.
A2U-1
Ez a típusváltozat földi célok elleni csatarepülőgép lett volna, de a 250 darabos megrendelést törölték.

Műszaki adatok (F7U-3M)[7][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hossz: 13,49 m
  • Fesztáv: 11,79 m
  • Magasság: 4,27 m
  • Szárnyfelület: 46,1 m²
  • Üres tömeg: 8260 kg
  • Legnagyobb felszálló tömeg: 14 353 kg
  • Hajtómű: 2 x Westinghouse J46 gázturbinás sugárhajtómű
  • Tolóerő: 20,46 kN
  • Legnagyobb sebesség üresen: 1095 km/h
  • Legnagyobb sebesség rakétákkal: 1040 km/h
  • Hatótáv: 1060 km
  • Csúcsmagasság: 12 000 m
  • Emelkedési sebesség: 67 m/s
  • Felületi terhelés: 312 kg/m²
  • Tolóerő/súly: 0,29
  • Gépágyúk: 4 x 20 mm Hispano HS.404 M3 gépágyú a légbeömlő nyílások felett, egyenként 180 lőszerrel.
  • Felfüggesztési pont: 4 db, terhelhetősége 2500 kg, alkalmazott rakéták: AIM-7 Sparrow légiharc rakéta.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Angelucci 1987, p. 447.
  2. O'Rourke, G.G, CAPT USN. "Of Hosenoses, Stoofs, and Lefthanded Spads." United States Naval Institute Proceedings, July 1968.
  3. ^ a b Angelluci, 1987. p. 448.
  4. "F7U Cutlass Ramp Strike" liveleak.com. Retrieved: 5 October 2009.
  5. Powell 2008, p. 37.
  6. ^ a b Gunston 1981, p. 235.
  7. Taylor 1993, pp. 253–254.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Angelucci, Enzo. The American Fighter. Sparkford, Somerset, UK: Haynes Publishing Group, 1987. ISBN 0-85429-635-2.
  • Ginter, Steve. Chance Vought F7U Cutlass (Naval Fighters Number Six). Simi Valley, California: Ginter Books, 1982. ISBN 0-942612-06-X.
  • Green, William and Gerald Pollinger. The Aircraft of the World. London: Macdonald, 1955.
  • Gunston, Bill. Fighters of the Fifties. Cambridge, UK: Patrick Stephens Limited, 1981. ISBN 0-85059-463-4.
  • Powell, R.R. "Boom". "Cutlass Tales". Flight Journal, Volume 13, Issue 4, August 2008.
  • Taylor, John W. R. "Vought F7U Cutlass". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
  • Taylor, Michael J.H., ed. "Chance Vought F7U Cutlass". Jane’s Encyclopedia of Aviation. New York: Crescent, 1993. ISBN 0-517-10316-8.
  • Winchester, Jim, ed. "Vought F7U Cutlass". The World's Worst Aircraft: From Pioneering Failures to Multimillion Dollar Disasters. London: Amber Books Ltd., 2005. ISBN 1-904687-34-2.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz F7U Cutlass témájú médiaállományokat.