Supermarine Attacker

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Parked Supermarine Attacker.jpg

A Supermarine Attacker egy angol sugárhajtású vadászrepülőgép volt, melyet a Supermarine vállalat gyártott a Királyi haditengerészet Tengerészeti légihadserege (FAA) számára. Ez volt az FAA első sugárhajtású vadászgépe[1]

Tervezés és fejlesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Supermarine Attacker.svg

Az Attacker fejlesztésére a Légügyi Minisztérium 1944. évi E.10 specifikációja alapján került sor. ("E" az experimental = kísérleti angol szó rövidítése.) A konstrukció felhasználta a Supermarine Spiteful dugattyús motoros vadászrepülőgép lamináris profillal rendelkező egyenes szárnyát, mely utóbbi repülőgépnek kellett volna felváltania a híres Supermarine Spitfire vadászgépet. Az Attackert úgy is hívták eredetileg, hogy "Sugárhajtású Spiteful".[2] A repülőgépet ideiglenes vadászgép megoldásnak szánták a Királyi Légierő (RAF) számára, amíg egy másik repülőgép, amelyik szintén a Nene sugárhajtóművet használta, el nem készül. 1944. augusztus 30-án adtak fel megrendelést három prototípusra[3], ezekből a második és harmadik repülőgép-hordozóra alkalmas kivitelben kellett, hogy elkészüljön. További 24 sorozatgyártás előtti példányt is megrendeltek 1945. július 7-én, melyből hat a RAF-nak 18 pedig a haditengerészeti légierőnek volt szánva.[4][5]

A Spiteful prototípus kezelési problémái a sugárhajtású változat fejlesztését is hátráltatta, és ez azt eredményezte, hogy a 24 gép gyártását leállították, de a három prototípuson tovább dolgoztak. Az eredeti tervekkel ellentétben a haditengerészet 18 darab de Havilland Vampire Mk 20 repülőgépet rendelt, hogy megkezdje a sugárhajtású gépek szolgálati kipróbálását[6][7]. Végül a RAF lemondott mind a Spiteful, mind az Attacker tervéről, mivel egyik sem kínált jobb paramétereket a már hadrendbe állított Gloster Meteor és de Havilland Vampire vadászgépeknél.[8] A Supermarine a projektet a flotta követelményeihez igazított változatára ajánlatot tett az Admiralitásnak is. A 392. jelű TS409 szériaszámú szárazföldi prototípus szállt fel először 1946. július 27-én Jeffrey Quill berepülőpilóta vezetésével.

Az Attacker egy sor hiányossággal küzdött, melyek többsége a kapkodó fejlesztésnek volt köszönhető. Az egyik ilyen a Spiteful farokkerekes futóművének megtartása volt, melyre azért került sor, mert elhúzódott azoknak a szerszámgépeknek a beszerzése, melyek lehetővé tették volna a szárny átalakítását és ezzel lehetővé vált volna orrkerekes futómű alkalmazása. A farokkerekes futóművel sokkal nehezebb volt repülőgép-hordozóra leszállni, a füves repülőtereken pedig a gép alacsonyan elhelyezkedő és lefelé irányuló fúvócsöve olyan mély barázdát fújt ki a talajból, hogy "három ember fekhetett bele"[9].

Az első tengerészeti prototípus, a 398. jelű TS413 1947. június 17-én repült először Mike Lithgowval a pilótaülésben, három évvel a Meteor szűzrepülése után. Az FAA sorozatgyártásra 1949. novemberben adott megrendelést. Az első sorozatgyártású gép, az F 1 változat 1950-ben állt készen, és az FAA-hoz 1951. augusztusában állt szolgálatba a 800 tengerészeti légiszázadnál. Az F 1 változat fegyverzete négy 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyúból állt egyenként 125 lőszerrel. Motorja egy Rolls-Royce Nene Mk. 101 gázturbinás sugárhajtómű volt.

Szolgálatban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1831. század Attacker FB.2 vadászbombázója leszáll az RNAS Stretton légibázisra 1956-ban

Az Attackernek rövid pályafutása volt a flottánál, egyáltalán nem szerepelt bevetésen és az első vonali szolgálatból 1954-ben kivonták. A Királyi Haditengerészet Önkéntes Tartalékánál még 1957-ig használták. Az Attackert a bevetésre kész századoknál a későbbi és sokkal hatékonyabb Hawker Sea Hawk és de Havilland Sea Venom vadászrepülőgép váltotta fel. 1952 és 1953 között 36 Attackert a pakisztáni légierőnek adtak el, ahol az 1960-as évekig volt szolgálatban.

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb változat az FAA számára készült. Az FB 1 vadászbombázó változat volt, ami azon kívül, hogy földi célok támadására szánták, nem sokban különbözött az F 1 vadászgéptől. Az FB 2 volt a harmadik és utolsó változat, melyet az új Rolls-Royce Nene sugárhajtóművel szereltek fel és változatattak a sárkány szerkezetén is. Erre a típusra nyolc szárny alatti felfüggesztő konzol került, melyre két 454 kg-os bombát vagy nyolc nem irányítható rakétát lehetett függeszteni.

Műszaki adatok (F 1)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Méretek és tömeg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Személyzet: 1 fő
  • Hossz: 11,43 m
  • Fesztáv: 11,25 m
  • Magasság: 3,2 m
  • Szárnyfelület: 21 m²
  • Üres tömeg: 3826 kg
  • Teljes tömeg: 5339 kg

Hajtómű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hajtóművek száma: 1
  • Típusa Rolls-Royce Nene gázturbinás sugárhajtómű
  • Tolóereje: 22,2 kN

Teljesítményadatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Legnagyobb sebesség: 950 km/h
  • Hatótáv: 950 km
  • Legnagyobb magasság: 13 700 m
  • Emelkedési sebesség: 32,26 m/s

Fegyverzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 4 x Hispano-Suiza HS.404 20 mm-es gépágyú

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bingham, Victor. Supermarine Fighter Aircraft. Ramsbury, UK: The Crowood Press, 2004. ISBN 1-86126-649-9.
  2. Buttler 2010, pp. 54, 56.
  3. Buttler 2010, p. 54.
  4. Andrews and Morgan 1989, p. 269.
  5. Buttler 2010, pp. 56–57.
  6. Andrews and Morgan 1987, pp. 269–270.
  7. Mason 1992, p.350.
  8. Taylor 1969, pp. 432–433.
  9. Gunston 1975, p. 130.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Andrews, C.F. and E.B. Morgan. Supermarine Aircraft since 1914. London: Putnam, 1987. ISBN 0-85177-800-3.
  • Bingham, Victor. Supermarine Fighter Aircraft. Ramsbury, UK: The Crowood Press, 2004. ISBN 1-86126-649-9.
  • Birtles, Philip. Supermarine Attacker, Swift and Scimitar (Postwar Military Aircraft 7). London: Ian Allan, 1992. ISBN 0-7110-2034-5.
  • Buttler, Tony. "Database: Supermarine Attacker". Aeroplane. Vol. 38, No. 8, Issue 448, August 2010, pp. 54–71. London: IPC.
  • Gunston, Bill. "Fighters of the Fifties: Vickers-Supermarine Attacker". Aeroplane Monthly, March 1975.
  • The Illustrated Encyclopedia of Aircraft (Part Work 1982-1985). London: Orbis Publishing, 1985.
  • Mason, Francis K. The British Fighter since 1912. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1992. ISBN 1-55750-082-7.
  • Quill, Jeffrey (OBE, AFC, FRAeS). Spitfire - A Test Pilot’s Story. London: Arrow Books, 1989. ISBN 0-09-937020-4.
  • Sturtivant, Ray. Fleet Air Arm Fixed-Wing Aircraft since 1946. Tonbridge, Kent, UK: Air-Britain (Historians) Ltd., 2004. ISBN 0-85130-283-1.
  • Taylor, John W.R. "Supermarine Attacker". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
  • Taylor, Michael J.H., ed. "Supermarine Attacker". Janes's Encyclopedia of Aviation, Vol. 5. Danbury, Connecticut: Grolier Educational Corporation, 1980. ISBN 0-7106-0710-5.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Supermarine Attacker témájú médiaállományokat.