Druida

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Két druida rajza egy 1845-ös publikációban, amely a franciaországi Autunben talált relief alapján készült.

A druidák a kelta vallás papi rendjét alkották az ókorban az Alpoktól északra és a Brit-szigeteken élő kelta társadalmakban, amíg a vallást ki nem szorította a Római Birodalom hite, illetve a kereszténység. A druida szertartások a gallok kultúrájának is részét képezték. A druidák egyszerre voltak papok, döntőbírók, gyógyítók és tudósok.

A druidák több istenben hittek, ugyanakkor az istenek közt tiszteltek bizonyos természeti elemeket is, mint a nap, a hold, a csillagok, tölgyfákat, egyéb növényeket – mint a fagyöngy és a magyal –, ligeteket, hegycsúcsokat, patakokat, tavakat. A tűz több istenség jelképe volt egyszerre és a nappal és a tisztasággal kapcsolták össze.

A druidizmus felélesztésére tett modern kísérlet az újdruidizmus.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A druidizmus kezdeteiről nagyon szűkösek a források, még azt sem lehet tudni, hogy a vaskori La Tène kultúra késői részének mélyreható társadalmi átalakulása szülte, vagy ellenkezőleg, az ezt megelőző korok bölcsességét és hagyományait volt hivatva megőrizni a változások közepette.

Ebből a tudásból nagyon keveset közvetítenek számunkra a források. A druida bölcsesség nagy mennyiségű, fejből megtanult versben öröklődött: bizonyos források szerint ezek elsajátításához 20 évre volt szükség. Híres druida tanítóközpont volt a wales-i Anglesey (Ynys Môn) varázserejűnek tartott tavainál, ahová messze földről, Európa különböző részeiből érkeztek a druidák, de arról nem maradt fenn forrás, mit tanítottak itt. A szájhagyomány útján őrzött druida szent énekekből, imaformulákból, varázsversekből még fordításban sem maradt fenn egy sem és a hozzájuk kapcsolt legendák is mind csak római és keresztény interpretációk.

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A The American Heritage Dictionary of the English Language szótár (4. kiadás, 2000) szerint az angol druid szó végső soron a deru vagy dreu- indoeurópai szótőből ered, amelynek jelentése "szilárdnak, keménynek lenni". Ugyanebből a szótőből származik a "fa" jelentésű tree szó, a "bízni" jelentésű trust szó és a "kibírni" jelentésű endure szó stb. az angolban, és hasonló jelentések fejlődtek ki más indoeurópai nyelvekben is, amely nyelvcsaládhoz a proto-kelta nyelv, a latin és a görög nyelv is tartoznak.

A druida jelentésű latin druides és az antik görög szerzők által a keltákkal kapcsolatban említett Δρυίδης szavak a proto-keltában *druwid, druwis, illetve druwids alakban rekonsturálhatók, és a deru + weid indoeurópai szótövekhez vezetnek. A weid szótő jelentése "látni" lehetett, de a jelentéskörhöz tartoztak a "látnok", "bölcsesség", "tudás" is és ezek a jelentések felbukkannak az indoeurópai nyelvek e tőből származó szavaiban.

A görög és latin druides nagyon hasonlít az óír druídecht szóra (kiejtve /'driː.ðʲext/), amiből a "varázslat" jelentésű modern ír Irish draoiocht (kiejtve /'driː.oxt/) szó származik. Ezekkel közös eredetű lehet a walesi nyelv "látnok" jelentésű dryw (/drɨu/) szava is. A modern írben drúa (/'druːə/) jelenti a druidát, ami az óír druí (/druiː/) szóból származik. Ez utóbbiból lett a mai ír "varázsló" jelentésű draoi (/'driː/) és a mai ír nyelv "bájoló" jelentésű druidh (/drij/) és "varázsló" jelentésű draoidh (/drɰːj/) szavai.

Ünnepeik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Naptárukat a nap, a hold és vegetáció ciklusai határozták meg. Régészeti bizonyítékok vannak rá, hogy szertartásokkal ünnepelték a napéjegyenlőséget, illetve az év leghosszabb és legrövidebb napját, illetve a hold és a vegetáció ciklusainak négy más kiemelt napját. Ezek közül az Imbolc (Imbolg) a tavasz érkeztét, a Beltane (Beltain) a tavasz után kiteljesülő életet, a Lughnasadh Lugh napisten hatalmát, Samhain az élők és a holtak világa közti korlát megszűntét jelképezte.

E négy utóbbi ünnep időzítését a telihold jelenléte, illetve a természet ciklikus változásai határozták meg. Imbolg félúton, teliholdkor volt a tavaszi napéjegyenlőség és a téli legrövidebb nap között, Beltane a tavaszi napéjegyenlőség és a nyári leghosszabb nap között, Lughnasad a leghosszabb nyári nap és az őszi napéjegyenlőség, Samhain az őszi napéjegyenlőség és a leghosszabb téli nap között. Az Imbolg elemei megőrződtek a február 2-án tartott amerikai és kanadai mormotanap (Groundhog Day) ünnepben, a Beltané a húsvétban, a Samhainé a Halloween és a mindenszentek ünnepekben.

A római források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Caesar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A druidákról Caesar Commentarii de Bello Gallico ("A gall háború") című műve adja a legteljesebb képet. Caesar megjegyzi, hogy Gallia ranggal és megbecsüléssel rendelkező lakói vagy a druidák, vagy a nemesek közé tartoznak. A druidák alkották a tanult papi osztályt, akik az íratlan ősi törvények tudóiként ítélkezhettek is. Büntetéseik közül a legrettegettebb a társadalomból való kitagadás volt.

A druida nem örökletes kaszt volt. Kiváltságaik közé tartozott, hogy nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük és mentesek voltak az adófizetés alól.

A druidák minden utasításukat szóban adták, bár Caesar szerint a galloknak egyéb célokra már létezett egy görög karaktereket használó írása. (Caesar ebben valószínűleg korábbi írókra támaszkodik, mert az ő idejére a gallok már a latin írásra tértek át. A druida szóbeliség miatt, és mert a gall nyelvet ekkor már kezdte kiszorítani a latin, druida dokumentum – ha egyáltalán valaha létezett ilyen – nem maradt fenn).

Caesar leírja, hogy a druidák tanításának egyik legfontosabb pontja, hogy a lélek nem hal meg és a halál után más testbe költözik. Több ókori író ennek alapján arra a megalapozatlan következtetésre jutott, hogy a druidákra a görög filozófus, Püthagorasz gyakorolt hatást. Caesar azt is megjegyezte, hogy a druidák hittek a törzs védőszellemében, amelynek nevét "Dis Pater" alakban fordította latinra, a görög Hádész római megfelelőjére utalva.

Caesar említi, hogy a druidák kiközösítéssel büntethették a társadalom tagjait, kitiltva őket a vallási szertartásokról.

Caesar azt is állította, hogy a druidák évente egyszer talalkozót tartottak a Carnutes törzs földjén.

Diodórosz, Sztrabón[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kevesebb első kézből származó információval rendelkező írók, mint Diodórosz és Sztrabón szintén értekeztek a druidák szerepéről a gall társadalomban. Diodórosz a tanult osztályt három csoportra osztotta: bárdokra; jövendőmondókra és druidákra, és ez utóbbiakról azt jegyzi meg, hogy filozófusok és teológusok. (Az OBOD nevű angliai újdruida szervezet saját nevébe foglalta ezt a hármas felosztást.) Sztrabón némileg más felosztást alkalmaz: a druidák (az erkölcsfilozófia és a természet működésének ismerői), a bárdok és a vatesek (jövendőmondók és a természettudományok ismerői). Mindketten megjegyezték, hogy a druidák akkora tekintéllyel rendelkeztek, hogy még csatákat is kepesek voltak megakadályozni.[1]

Diodórosz meg nem nevezett források alapján azt állítja, hogy a kelta isteneknek felajánlott áldozatkor druidáknak is jelen kellett lenniük, mivel ők voltak a közvetítők az istenek felé. Azt is írta, hogy gyakran megtörtént: a druidák csatára készülő hadseregek közé álltak, hogy békét teremtsenek.

Diodórosz kiemeli a jövendőmondók szerepét a druida rituálék közben: „Ezek az emberek jövendőt mondanak a madarak röpte és hangjai és a szent állatok áldozatai alapján:… nagyon fontos ügyekben emberáldozatot mutatnak be, kést vágva az áldozat mellébe; megfigyelik, hogyan rándulnak meg tagjai, hogy hull a földre és hogy ömlik ki a vére, és ennek alapján képesek megmondani a jövőt.” Jean-Louis Brunaux a pikárdiai Ribemont-ban és a Gournay-sur-Aronde-ban az 1990-es években végzett ásatásai alapján azt állította, hogy emberáldozatok nyomaira bukkant, de a brit régész Martin Brown szerint valójában a halott hősök bátorságát megörökítő hadi emlékművekről van szó.[2] A cheshire-i Lindow Common mocsarában talált emberi maradványokkal kapcsolatban is felmerült, hogy emberáldozatról tanúskodnak, de a férfi kivégzett bűnöző vagy erőszakos bűncselekmény áldozata is lehetett.[3] A holttest szerepel a British Museum kiállításain.

A druidák Sztrabónnál merőben más színben tűnnek fel: döntőbírók közügyekben és magánvitákban, „a legigazságosabb emberek”.

Az emberáldozat gyanúja a következő két okból merülhetett fel: - Az egyik pusztán csak egy veszélyes bűnöző kivégzése vagy kivégeztetése. - A másik az uralkodóknak egy speciális kiegészítő fogadalommal megkötött örökkévaló házasságából ered. A druidák olyan királyok útját egyengették a trón felé, illetve pártfogolták őket a trónon, akik ún. örökkévaló házasságot kötöttek: Nevezetesen azzal a kiegészítő fogadalommal az ifjú pár részéről (-ugyebár egymás iránt-), hogy ha az egyikük meghal, a másik követi őt a halálba. Lássuk be, hogy logikailag csak ezzel lehetett kiiktatni azt a korabeli praxist, hogy valaki csak azzal a titkos szándékkal kössön házasságot egy komoly személyiséggel, hogy a közelében élve kényelmesen megmérgezhesse, vagy egyéb módon árulhassa el. Az ilyen esetekben, ha az egyik fél meghalt, a druidák kötelessége volt a fogadalom betartásáról gondoskodni.

Hatalmas csapás volt a druidák eme speciális társadalmi pártfogoló gyakorlatára és státuszára az a malőr, hogy Guinevra, Artúr felesége egy ilyen fogadalommal megpecsételt házasságból szökött meg Lancelottal. A legvalószínűbb változat szerint Artúr a számára életveszélyes körülmények ellenére vagy teljesen egyedül, vagy egy kis, és megbízható (-a kényes híreket feleslegesen nem terjesztő-) csapattal indult el az üldözésükre, és a helyzet tisztázására. Artúr eltűnt ebben az üldözésben, és a valódi végkifejlet azóta is az írók és film-forgatókönyv-írók fantáziájában folytatódik, ugyebár meglehetősen változatosan. Ez a szélsőségesen kínos epizód hangsúlyozottan lesújtó csapás volt a druidák közéleti szerepvállalási szándékaira. Britannia-szerte a síkságon ma is olyan sziklák vannak, amelyek síkságra való kerülése és az elhelyezkedésük földrajzilag talányos. Ezekről azt tartja a néphagyomány, hogy azzal az útvonallal kapcsolatosak, ahol Artúr üldözte a menekülő házasságtörő párt. A népi ajánlások szerint egy követ kell az ilyen sziklák tetejére dobni a házasság fontolgatása előtt, és ha a kő fent marad, nem gurul le, az a megkötendő házasság tartós boldogságának a záloga és előjele. Artúr a maga részéről minden valószínűség szerint betartotta a fogadalmat, azaz ha a házassága "meghalt", akkor mintha a szerelme halt volna meg: utána kellett mennie, különben nem lett volna becsülete a társadalom előtt a fogadalom értelmében. Csak remélhetjük, hogy Guinevrával együtt mentek át a másvilágra, nem csak a "halhatatlanságba". Az emberáldozati részt Szabó Tamás fogadalmi lelkész írta: www.druidikusz.shp.hu.

Pomponius Mela[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pomponius Mela[4] az első szerző, aki arról ír, hogy a druidák képzése titokban folyik, barlangokban és erdőkben. A későbbiekben bizonyos ligeteket, amelyeket a druidizmus szent helyeinek gondoltak, a rómaiak és a keresztények is felégettek, hogy a druidizmust üldözzek. A druidákról az is elterjedt, hogy emberáldozatokat mutatnak be szertartásaikon.[5] Lehet, hogy ez egyszerűen druidizmusellenes római propaganda volt, de az emberáldozatnak voltak európai hagyományai.

Császári rendeletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A druidizmust a rómaiak a rómaisággal összeegyeztethetetlennek tartottak. Augustus rendeletben tiltotta meg a római polgároknak, hogy részt vegyenek drudia rítusokban. Plinius beszamol rola, hogy Tiberius idejében a druidákat a Szenátus rendelkezése alapján elnyomták.[6] Ezt a rendelkezést Claudius 54-ben megújította.

Lásd még: Religio illicita

Tacitus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tacitus, Suetonius Paulus Mona (Anglesey) szigete elleni támadásáról beszámolva arról ír, hogy a partra szálló római legionáriusokat megdöbbentek amikor szembekerültek egy druidacsoporttal, akik karjukat az ég felé tárva szörnyű átkokat szórtak a betolakodókra. „Katonáinkat, akik azelőtt sohasem láttak ilyet, ez rémülettel töltötte el” - írta Tacitus. A rómaiak azonban hamar erőt vettek félelmükön, megfutamítottak az ellenséget és kivágták Mona szent ligetét.

Tacitus a Brit-sziget druidáival kapcsolatban is a rendelkezésre álló elsődleges forrás, de látszik ,hogy ellenségesen viszonyul a druidákhoz, akik a szemében tudatlan vademberek voltak[7], akik „azt tekintettek feladatuknak, hogy oltáraikat beborítsak a foglyok vérével és az emberi belsőségek segítségével társalogjanak isteneikkel”. Ronald Hutton professzor szerint „nincs rá bizonyíték, hogy Tacitus szemtanúk jelentéseit használta volna”, és beszámolójának hitelessége megkérdőjelezhető.[8]

Eltűnésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hutton, Ronald, The Druids (London: Hambledon Continuum, 2007 p44-45
  2. Hutton, Ronald, The Druids (London: Hambledon Continuum, 2007 pp.133-134
  3. Hutton, Ronald, The Druids (London: Hambledon Continuum, 2007 pp.132
  4. Pomponius Mela iii.2.18-19.
  5. A kegyetlen druida szertartásokról szóló beszámolók visszatérőek a latin történetírásban és költészetben: Lucanus, Pharsalia i.450-58; Caesar, Gallic Wars vi.16, 17.3-5; Suetonius, Claudius 25; Cicero, Pro Font. 31; Cicero, De Rep. 9 (15); erről számol be következő műveiben Norman J. DeWitt: "The Druids and Romanization" Transactions and Proceedings of the American Philological Association 69 (1938:319-332) p 321 note 4.
  6. Plinius Természettörténete, xxx.4.
  7. Rutherford, Ward The Druids and their Heritage' pg 45
  8. Hutton, Ronald, The Druids (London: Hambledon Continuum, 2007 pp.3-5

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Druid című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.