A posteriori nyelvek
Megjelenés
Az a posteriori nyelvek olyan mesterséges nyelvek, amelyek az etnikus nyelvek szerkezeti, lexikális és paradigmatikus elemeire épülnek, a forrásnyelvek közös tényeit szervezik rendszerbe. Közérthetőbben: az ilyen nyelvek nyelvtana egyszerű és szabályos, ugyanakkor követi a természetes nyelvek nyelvtanát, szókincsük tükrözi a természetes nyelvek szókincsét.
Az a posteriori nyelvek a 19. század végén alakultak ki, a ma ismert és használt segédnyelvek mind ilyenek.
Az a posteriori nyelvek lehetnek:
- homogén modellek – egy nyelven alapuló egyszerűsített vagy minimum-nyelvek
- Giuseppe Peano: Latino sine flexione, 1903 – latin
- Charles Kay Ogden: Egyszerű angol, 1930 – angol
- Raoul de la Grasserie: Apolema, 1906 – görög
- Adalbert Baumann: Wede, 1915 – német
- kompromisszumos modellek – két különböző nyelvet egyeztetnek össze
- heterogén modellek – több nyelven alapuló rendszerek
- eklektikus nyelvek
- zonális nyelvek
- naturalista nyelvek
- Julius Lott: Mundolingue, 1890
- Waldemar Rosenberger: Idiom neutral, 1895
- Edgar de Wahl: Occidental, 1922
- Otto Jespersen: Novial, 1928
- IALA – Alexander Gode: Interlingua, 1950
- Magyar Zoltán: Romanid, 1957
Források
[szerkesztés]David Crystal: A nyelv enciklopédiája