Szerkesztő:Carlos71/Apacsok
| Apacsok | |
[[Fájl: | |
| Régiók | |
| Kb. 5000-6000 fő él Arizona, Új-Mexikó és Oklahoma területén, a számukra fenntartott rezervátumokban, az Egyesült Államokban. | |
| Nyelvek | |
| amerikai angol csirikava, hikaría, lipan, meszkalero, nyugati apacs, síksági apacs | |
| Vallások | |
| sámánizmus, kereszténység | |
| Rokon népcsoportok | |
| navahók |
Az apacsok az egyik legismertebb észak-amerikai indián nép. Először a spanyolokkal, majd az amerikaikkal kerültek összetűzésbe, akiknek terjeszkedése veszélyeztette létüket. Leghíresebb vezetőik Mangas Coloradas, Cochise, Geronimo és Victorio voltak. Az Egyesült Államok Hadserege kemény harcosoknak és jó stratégáknak tartotta őket. Ma az Egyesült Államok területén, Arizona, Új-Mexikó és Oklahoma államokban élnek a részükre fenntartott rezervátumokban. Ezeken a területeken számuk ma 5000 és 6000 fő között lehet a becslések szerint. Legközelebbi rokonaik a navaho indiánok.
Neveik[szerkesztés]
Nevük eredete[szerkesztés]
Az apacs név valószínűleg az „ápachu” szóból ered, ami zuni nyelven ellenséget jelent. A zunik (egy pueblo indián törzs) ezt a nevet adták a navahóknak, akiket a spanyol hódítók „Apaches de Nabaju” névvel illettek. Ők a legdélebbi athabaszk nyelvű törzs. Ehhez a nyelvcsaládhoz tartozik az apacs nyelv is. A nyelvi hasonlóság miatt feltételezhető, hogy az apacsok és a navahók valaha egy törzset alkottak, modern értelemben azonban külön, rokon törzsként tartják őket számon.
Bár az apacs nevet már 1600-as években használták a spanyolok, de annak általános használata nem terjedt el a 19. századig.
Egyéb verziók szerint nevük a kecsan harcosok szóból ered, esetleg a javapaj „epache” szóból származik, ami embereket jelent. Az apacs nevet használják az apacsokkal nem rokon jumma törzsek is, melyeknek nyelvei közé tartoznak a fent említett kecsan és javapaj nyelvek.
A zárójelben megtalálhatjuk a fenti törzsek eredeti, az angol nyelvben használatos nevét.
Apacs (Apache), zuni (Zuni vagy Zuñi), navaho (Navajo), kecsan (Quechan), javapaj (Yavapai) és jumma (Yumma).
Egyéb elnevezéseik[szerkesztés]
Az apacsok a „Tinneh”, a „Tinde”, a „N'de”, a „Dĭnë”, a „Dini”, vagy az „Inde” neveket használják magukat illetően, amik embereket jelentek.
A hikaríák egyéb nevei:
Mexikói spanyol nyelven: Jicarilla, ami kis kosarat jelent
Navaho nyelven: Be'-xai, vagy Pex'-ge
Meszkalero nyelven: Kinya-inde, vagy Tasi'ne
Kajova nyelven: Keop-tagui, jelentése hegyi apacs
Pikuri (Picuri) nyelven: Pi'-ke-e-wai-i-ne
Teszuke (Tesuque) nyelven: Tu-sza-be'
Törzsi felosztásuk és rendszerük[szerkesztés]
San Juanban készült fénykép.
Az apacs nép több, egymással kulturális rokonságban álló benszülött amerikai törzs szövetsége.
Kultúra szerint megkülönböztetünk keleti és nyugati apacsokat. A zárójelben megtalálhatjuk a törzsek eredeti, az angol nyelvben használatos nevét.
Keleti apacsok : meszkalerók (Mescaleros) , hikaríák (Jicarillas), csirikavák (Chiricahuas), lipanok (Lipans) és kajovák (Kiowas)
Nyugati apacsok : cibecuek (Cibecues), mimbrenyók (Mimbreños vagy Mimbrenos), kojoterók (Coyoteros), északi és déli tontók (Tontos) vagy mogollonok (Mogollones)
A kajovák kivételével az összes törzsre jellemző volt a központi törzsi szervezet hiánya.
Ehelyett a kisebb helyi, azonos területen élő törzsi csoportok önigazgatása volt jellemző.
Ez volt az alapja a politikai és harci egységet képező rendszerüknek. A helyi törzsi csoportok legerősebb főnökét ismerték el törzsfőnöknek, de ez nem jelentett hivatalos tisztséget. Egy törzsfőnökhöz akár több ilyen csoport is tartozhatott. Ez a tisztség az esetek többségében nem öröklődött.
Nyelveik[szerkesztés]
Történelmük[szerkesztés]
Honfoglalásuk[szerkesztés]
Az apacsok és a navahók ősei északi irányból, a mai Kanada és Alaszka területéről érkeztek a mai Egyesült Államokban található törzsi területeikre. Ezt alátámasztja az a tény, hogy nyelvük a Kanadában beszélt athabaszk nyelvek távoli rokona. A délnyugati régiót i.sz.1000 körül, vagy az azt követő időszakban érhették el. Egyes apacs törzsek már a 15. századot megelőzően is itt éltek, de a régészeti és történelmi bizonyítékok azt sugalmazzák, hogy az 1500-as évek elejéig jelenlétük ebben a régióban nem volt számottevő. A legtöbb tudós szerint többségük a spanyolokat néhány évtizeddel megelőzve telepedett le végleg a délnyugati területeken. Emellett még 1700 körül is éltek síksági apacs farmerek Kansas állam területén, a Dismal folyónál. A ló használatának elterjedésekor a síksági apacsokat a komancsok, az uték és egyéb más törzsek tartották nyomás alatt. Ennek hatására ők is délnyugati irányba vándoroltak.
Harcuk a spanyolok ellen[szerkesztés]
Az apacsok kezdetben barátságosan viselkedtek a spanyolokkal és a mexikóiakkal, a későbbiekben pedig az amerikaiakkal.
Először a spanyol Francisco Coronado jegyzi fel az indiánok jelenlétét a délnyugati területeken. 1541. áprilisában a Pueblo régiótól keletre, utazásai közben találkozik velük és mint kutyás nomádokat említi meg őket. A 16. század közepére a kereskedelmi kapcsolatok egyre fontosabbá váltak a pueblo és az apacs indiánok között. Az előbbiek kukoricát és szőtt pamut árucikkeket cseréltek a bölény húsára és bőrére, valamint kőszerszám alapanyagokra. 1540-ben Coronado a jelentésében a modern nyugati apacs területeket lakatlannak nevezte és a spanyolok az 1580-as években említik először az apacsok tartós jelenlétét a Rio Grande folyó nyugati oldalán. Valószínüsíthető, hogy az apacsok a 16. század végén és a 17. század elején foglalták el a délnyugati régióban található hazájukat. A 17. században kiterjesztették uralmukat a pueblo indiánok által az előző évszázadokban elhagyott területekre. Az apacsok az elsők között voltak az indiánok között, akik megtanultak lovagolni. Idővel a pueblo indiánok apacsokkal való kereskedelmi kapcsolata a spanyolok nyomására megromlott, majd megszűnt. Ennek hatására a nomád apacsok rablóportyákat indítottak, mivel szükségük volt a lovakra és az egyéb árucikkekre. 1656-tól 1675-ig állandó támadás alatt tartották az új-mexikói spanyol telepeseket és a pueblo indiánokat. A rablóportyák, a szárazság, a kemény spanyol elnyomás és a misszionáriusok tevékenysége az 1680-ban bekövetkezett pueblolázadáshoz vezetett. Ennek következtében a spanyolokat kiszorították Új-Mexikóból. Mikor a spanyolok visszafoglalták Új-Mexikót 1692-ben, egy erős apacs nemzettel találták magukat szemben. Azok büntetlenül portyáztak, azonban ez a dominancia rövid életű volt. Agresszív viselkedésükkel maguk ellen fordították szomszédaikat és egy új, erős nép a komancsok észak felöl nyomás alá helyezték az apacsokat. 1700-ra az apacsok elkezdtek déli irányba vándorolni, mivel a francia kereskedők által jobban felfegyverzett komancs (Commanche), vicsita (Wichita) és tehasz (Tejas) indiánok elkezdték átvenni az addigi vezetőszerepüket a síkvidéki területeken. Az apacsok ráadásul sosem alkalmazkodtak teljesen ennek a vidéknek a kultúrájához. Az elvándorlás után folytatták a farmok létesítését, kunyhókat építettek és kukorica, bab, sütőtök és görögdinnye termesztésével foglalkoztak. Ezzel próbálták javítani az élelmiszerellátásukat, azonban ez volt vereségeik oka is a komancsok ellenében. Évente kétszer, a növények ültetésekor és a betakarítás ideje alatt, az apacsok a földjeikhez voltak kötve. A komancsok ezt kihasználva megsemmisítő támadásokat intéztek a településeik ellen. Minden sikeres támadással nőtt a komancsok ereje. Sok apacs menekült nyugati irányba Új-Mexikó és Arizona területére. A többi törzs, főleg a lipanok és a meszkalerók Texas középső és Mexikó északi részeibe vándoroltak. Itt összeütközésbe kerültek az északi irányba nyomuló spanyolokkal, akik korábban támogatták a tehaszokat az apacsok ellenében. Amikor a spanyolok megalapították San Antonio települést 1718-ban az apacsok kényelmes célpontot találtak az európai ellenségeik elleni portyáikhoz. A spanyolok próbáltak velük békét kötni, de kevés sikerrel. Mivel a hikaríák békét kötöttek velük, ezért az alkirály hasonló megbékélést szeretett volna a texasi apacsokkal is. Az alkirály 1725-ben megtiltott minden ellenük irányuló hadműveletet és úgy tűnt, hogy helyes döntést hozott. A következő hat évben az apacs támadások száma drasztikusan csökkent. A viszonylagos béke hatására a határvidék általános ellenőrzését végző Pedro de Rivera y Villalón a katonai jelenlét csökkentését javasolta. San Antonio lakossága hiába tiltakozott. Az 1730-as és az 1740-es években kiújultak a spanyol-apacs harcok. 1743-ban Benito Fernández Santa Anából spanyol térítő missziók felállítását javasolta megoldásként, az apacsok földjén. 1749. augusztus 19-én San Antionióban végül az apacsok békét kötöttek a spanyolokkal. Késznek mutatkoztak a keresztény hitre való áttérésre is a komancsok elleni védelemért cserében. Ezt követően a spanyolok megkezdték a missziók létesítését, azonban az 1754-ben San Lorenzóban alapított misszió sikertelen volt. Az apacsok felégették a missziót és eltávoztak onnan. 1757-ben a San Saba régióban kiséreltek meg újabb misszió létesítét, melynek területe bányásztra is alkalmasnak mutatkozott. Bár nemsokára megjelent 3000 apacs, de ők nem telepedtek le, hanem továbbindultak bölényvadászatra és az ellenségeik elleni hadjáratra. A missziók sikertelensége ellenére a spanyolok továbbra is fenntartották a békét az apacsokkal, akik 1759-ben csatlakoztak Ortiz ezredes hadjáratához az északi törzsek ellen. 1762-ben új missziókat hoztak létre San Lorenzo de la Santa Cruz és Nuestra Señora de la Candelaria néven. Az előbbi a Nueces folyó északi részén, San Saba és Rio Grande között vol található. Itt végül több mint 300 apacs telepedett le. Az 1764-ben kitört himlőjárvány, a nehéz fizikai munka és a komancsok állandó támadásai hatására 1767-ben már egyik misszióban sem éltek apacsok. Ebben az időszakban teljesítette Rubí márki a határ ellenőrzését. Mexikóba való visszatértekor előadta véleményét, miszerint a lipan-apacsokkal való kapcsolatuk miatt támadták a spanyolokat a komancsok és az északi indiánok. Javasolta az északi törzsekkel való baráti kapcsolatok létesítését és segítségükkel az apacsok kiírtását, vagy legalábbis számuk csökkentését. Az 1790-es évek viszonylagos nyugalomban teltek. 1790-ben és 1793-ban is békeegyezményt kötöttek. Mikor 1811-ben kitört a mexikói függetlenségi háború az apacsok ismét gyakran portyázni indultak. Ezek a támadások a mexikói és texasi spanyol uralom megszűnéséig tartottak. Antonio María Martínez, Texas utolsó kormányzója jelentette, hogy a lipan-apacsok magát San Antoniót Texas fővárosát is megtámadták. A mexikói kormány gyorsan két egyezményt is kötött a lipanokkal. Mindkettőben ellátmányt és éves szintű lőpor és kukorica-adományokat ígértek az apacsoknak.
Harcuk az amerikaiak ellen[szerkesztés]
Amikor az amerikaiak először eljutottak a délnyugati területekre az apacsok szövetségesként tekintettek rájuk a mexikóiakkal szemben. Ennek ellenére már az 1830-as években összetűzésbe kerültek az amerikaiakkal. Mivel James Johnson, James "Don Santiago" Kirker és társaik mexikói zászló alatt harcoltak, ezért az apacsok nem tekintették ezt az amerikaiakkal való összetűzésnek. A Mexikó elleni háborúban (1846-1848) ismét úgy tűnt, hogy az amerikaiakban szövetségesre leltek. 1848-ban azonban gyökeres változás következett be az apacs-amerikai viszonyban. Aranyláz tört ki Californiában és szerencsevadászok százai özönlötték el az apacsok területét. Mangas Coloradas, az egyik legbefolyásosabb apacs vezető ellátogatott a bányászok táborába, hogy megegyezzen velük a békés együttélésről. A bányászok erre megkorbácsolták és megalázták az apacs törzsfőnököt. Ez egy majd 40 évig tartó ellenségeskedéshez vezetett. Innentől kezdve az apacsok mind az amerikai, mind a mexikói telepeseket támadás alatt tartották.
Az 1850-es években a mexikóiak és az amerikaiak is megelégelték a Mexikó elleni állandó rablóportyákat. 1857-ben az Egyesült Államok katonai erődöt létesített a sonorai határ északi oldalán Fort Buchanan néven. Elszigeteltsége révén azonban hatástalan volt a portyák megakadályozásában és az amerikai polgárháború elején el is hagyták a katonák. Az amerikaiak és a csirikavák képviselői 1858-ban találkoztak a Sárkány-hegységben található Apacs-hágónál, ahol békét kötöttek. A béke 1861-ig tartott. Ekkor Cochise csirikava apacs törzsfőnök, Mangas Coloradas veje, háborút indított az amerikaiak ellen. Ebben az időben Cochise favágóként dolgozott a Butterfield Overland társaságnál és szabad átjárást biztosított az Apacs-hágón keresztül mind a postakocsiknak, mind az amerikai hadseregnek. Egy Ward nevű helyi farmernek 20 marháját ellopta egy másik apacs törzs. Ennek során Ward feleségének fiát Mickey Freet is elrabolták. Ward az amerikai hadsereghez fordult segítségért. George Bascom hadnagy, aki nemrég végzett a West Pointon, 3 hónappal azelőtt érkezett Arizónába és a probléma megoldását rábízták. Az Apacs-hágótól egy mérföldre letáboroztatta a csapatát és Cochise–ért küldetett. Mivel Cochise a fenti körülményekről nem tudott, ezért testvérével, két unokaöccsével, feleségével, két gyermekével és több harcossal érkezett a helyszínre. Bascom mindeközben fehér zászlóval jelezte békés szándékát. Ekkor Cochise 50 éves lehetett és egy tiszteletben álló apacs vezető volt. Bascom a sátrába invitálta őket. Csapatai csöndben körbevették a sátrat, mialatt Cochise tagadta a fenti vádakat. Embereit és családját elfogták. Ő a késével rést nyitott a sátor hátsó részén és a megzavarodott csapatok mellett a hegyekbe menekült. Menekülése közben néhány lövés eltalálta. Az ezt követő csatározások közben egy apacsot megöltek és négyet legyűrtek. Cochise elrabolt néhány fehér embert, hogy kicserélje őket a foglyul ejtett apacsokkal. Erre Bascom válaszul felakasztatott hat apacsot, köztük a testvérét és unokaöccseit. Ezeket az eseményeket a „Bascom ügyként” tartja számon az utókor.
Cochise három fehér fogollyal akarta feleségét és gyermekeit kiváltani, amit Bascom megtagadott. Megtorlásul Cochise kivégezte a foglyokat. Ekkor döntött úgy, hogy csatlakozik apósa küzdelméhez a betolakodók ellen. Ez az elkövetkezendő 20 évben kb. 5000 fő halálát és több százezer dolláros kárt eredményezett. 1861 után az apacsok olyan ádáz küzdelmet folytattak, hogy amikor az amerikai hadsereg elhagyta a régiót a polgárháborúban való résztvétel miatt, Arizona teljesen apacs felügyelet alatt maradt. Ebben az időszakban a telepesek és a kereskedők is visszavonultak ezekről a területekről. Ez volt a kezdete az apacs és navaho háborúknak, mely az Egyesült Államok hadserege és a bennszülött indiánok közötti negyedszázados küzdelemhez vezetett. Bár lovaglás és terepismeret terén messze felülmúlták az amerikai szövetségi csapatokat, de hosszú távon nem vehették fel velük a versenyt, mivel azok sokkal jobb fegyverzettel és felszereléssel rendelkezdtek. 1862-ben 3000 californiai önkéntes, James Carleton tábornok vezetése alatt, bevonult az Apacs-hágóba, hogy megelőzze a konföderációs seregek támadását. Az apacsokat howitzerek használatával sikerült megfutamítaniuk. Bár a hadsereg 1863-ban elfogta, megkínozta majd kivégezte Mangas Coloradast, azonban Cohise és 200 társa sikeresen elmenekült és több mint 10 évig a Sárkány-hegységben rejtőzködött. Innen tovább folytatták portyáikat, de a biztonságot nyújtó hegyekbe mindig visszavonultak. Az amerikaiak 1862-ben felépítették az Aravaipa Creek és San Pedro találkozásánál található erődöt, későbbi nevén a Camp Grantot. Még három fő támaszpontot építettek ki. 1864-ben a Fort Goodwin és a Fort Verde, 1865-ben pedig a Fort McDowell. Ez a négy erőd vált az apacsok elleni hadműveletek központjává.
1865-ben a navahók feladták a küzdelmet és az amerikaiak akaratának megfelelően egy új-mexikói rezervátumban telepedtek le. Először úgy tűnt, hogy az apacsok is követik ezt a példát. Ez az életmód azonban csak két évig, az 1871 és 1873 közötti időszakban talált követőkre. 1871-ben Stoneman tábornok arra bíztatott egy tucsoni csoportot, hogy számoljon le az apacsokkal. Ennek eredményeként a helyiek meglepték az apacsokat, akik megadták magukat, majd lemészárolták őket. A hír eljutott Washingtonba és Stonemant felmentették parancsnoki tisztségéből. Védtelen, a kormány védelme alatt álló apacsok százait gyilkolták meg. Az újonnan kinevezett arizinai parancsnok George Crook tábornok lett, aki sok apacsot megnyert felderítőnek és sokakat behozott a rezervátumokba. Mielőtt bármilyen tervvel előállt volna, Crook, a vadon szerelmese 700 mérföldet lovagolt Arizonán keresztül. Ezidő alatt megismerkedett a vidékkel és annak lakóival. Az ő új megközelítése fordulópontot jelentett az amerikaiak apacsokkal vívott háborújában. A hadsereg feladata lett volna az apacsok védelme is, mivel hosszú ideje sokan sportból vadásztak rájuk. Egyesek pedig abból éltek, hogy indián skalpokat adtak el a mexikói kormánynak. A férfiak skalpjáért 50 dollárt, a nőkéért 25 és a gyermekekéért 10 dollárt fizettek.
Számos harcos nem volt hajlandó letelepedett életet folytatni, ezért újra portyázni kezdett. Ebben az időben olyan híres vezéreik voltak, mint Geronimo és Victorio.
Ez az életmód azonban újra amerikai katonai beavatkozást eredményezett. Az apacsok Geronimo vezetésével végül 1886-ban letették a fegyvert.
Letelepedésük a rezervátumokban[szerkesztés]
A csirikava törzseket először Floridába szállították, majd Alabamába. Végezetül pedig Oklahoma következett, ahol Fort Sillben egy 27 éves hadifogság várt rájuk. 1913-ban engedélyezték, hogy a törzs letelepedjen Oklahomában, egy a részükre kijelölt területen, vagy Új-Mexikóban a meszkalero rezervátumban. Egyharmad részük az előbbi lehetőséggel élt, kétharmaduk az utóbbit választotta. A meszkalerók és a lipanok szintén a meszkalero rezervátumban találtak otthonra. A nyugati apacsok a Fort Apache- és a San Carlos-rezervátumokban élnek, melyek Arizona állam középső részének keleti felén találhatóak. A hikaríák rezervátuma Új-Mexikó középső részének északi felén van. Az apacsok egy része együtt él a javapaj-apacsokkal a javapaj rezervátumban, ami az arizonai Flagstafftól délnyugatra található. A tonto-apacs rezervátumot 1972-ben hozták létre Payson mellett, Kelet-Arizonában. Az ehhez tartozó erdő Phoenixtől északkeletre található. Területe 344,000 m² és kb. 100 főt szolgál.
Sok esetben fehér amerikaiak fogadnak örökbe apacs gyermekeket az ausztrál „Elveszett Generáció” programhoz hasonlóan.
Az Egyesült Államok 2000-ben népszámlálást tartott, melyen 57 000 ember vallotta magát kizárólag apacs származásúnak.
Kiemelkedő személyiségeik[szerkesztés]
Mangas Coloradas (Új-Mexikó, Egyesült Államok, 1795.- Fort McLane, Egyesült Államok, 1863. január) mimbrenyo-apacs törzsfőnök volt. Nevéhez fűződik az apacs nép egyesítése. 1837-ben lett törzsfőnök, miután elődjét és számos társát mexikói prémvadászok tőrbe csalták és megölték skalpjaikért, melyeket a mexikói kormány megvásárolt. Mangas bosszút állt a prémvadászokon és a mexikói Santa Rita településen. A mexikói-amerikai háborúk idején segítségét felajánlotta az amerikai félnek, azonban azt elutasították. 1848-ban aranyláz tört ki Californiában. A szerencsevadászok nagy számban özönlöttek az apacs területekre. A bányászok táborába ellátogatván meg akart egyezni velük a békés egymás mellett élés feltételeiről. A bányászok azonban megkorbácsolták Mangast. Ettől kezdve az apacsok mind az amerikaikat, mind a mexikóikat támadás alatt tartották. 1863 januárjában az amerikaiak elfogták, megkínozták és kivégezték.
Cochise (1812?-1874. június 8.) , magyarul Keményfa, csirikava-apacs törzsfőnök volt. Rendkívüli bátorsággal és jó stratégiai érzékkel rendelkezett. 1861-ben egy kojotero-apacs (angolul coyotero) portya után őt és öt társát ártatlanul megvádolták az amerikaiak. Mikor társaival és családjával kihallgatásra jelentkezett Bascom hadnagynál, azonnal letartóztatták őket. Ekkor az apacsok menekülést kiséreltek meg, mely során Cochise súlyosan megsebesült, egy társát pedig megölték az amerikaiak. Cochise túszokat ejtett, hogy a fogságban maradt családját és négy társát kiváltsa, azonban az amerikai fél elutasította a tárgyalásokat. Ennek eredményeképpen előbb az amerikaik, majd Cochise is kivégezte a túszokat. Ettől kezdve Cochise harcot indított az amerikaiak ellen. Nemsokára csatlakozott apósa, Mangas Coloradas csapataihoz. 1871 szeptemberében George Crook tábornok elfogta. Mikor megtagadta a Tularosa rezervátumban való letelepedést, akkor megigérték neki, hogy a szülőföldjén létesített rezervátumban telepedhet le törzsével. Halála után azonban népét kitelepítették onnan. 1874-ben természetes körülmények között hunyt el. Sírjának holléte ismeretlen.
Életmódjuk és szokásaik[szerkesztés]
Életmódjuk és étkezési szokásaik[szerkesztés]
Amikor spanyolok először találkoztak az apacsokkal, vadászó-gyűjtögető népként írták le őket. A vadászatban a hangsúly a bölényvadászaton volt. 1686-ban a „bölény-síkság” tulajdonosaként nevezték őket. Azonban nemcsak húson éltek. Néhány kutató szerint az apacsok akkor kezdtek el mezőgazdasággal foglalkozni, mikor megérkeztek a déli síkságra. A korai spanyol beszámolók azonban nem erősítik meg ezen állításokat. Egyesek szerint számottevő mezőgazdasággal csak a 19. század végén rendelkeztek. Az mindenképpen bizonyítható, hogy néhány növényfajtát termesztettek a 18. században is. Ezek között a legjelentősebb a kukorica és a bab volt, leginkább a Toyah Creek és a Pecos folyó találkozásánál található területen. A texasi törvényhozás is ezt a területet akarta kijelölni számukra rezervátumnak 1853-ban. Texasban a lipanok és meszkalerók pekandiót, agavét is fogyasztottak szezonálisan. Az agavét meszkálnak is hívják és a meszkalerók neve ebből ered. A 20. század elején Edward Castetter és Morris Opler néprajzkutatók megfigyelték a meszkalerókat az agavé betakarítása és feldolgozása alkalmával. Amikor az agavé elezdett beérni az asszonyok felkeresték azokat a területeket, ahol az bőségesen termett. A növény gumóját kiásták, megtisztítva azt a leveleitől, szárától és a gyökerétől. 10-12 láb átmérőjű gödröket ástak, amiket lapos szikladarabokkal béleltek ki. Ezekre a szikladarabokra fát helyeztek és azt meggyújtották. Mikor a tűz elhamvadt nedves füvet helyezték a kövekre és a meszkál gumókat a fűre rakták. A gumókat ezután fűvel takarták le, amit földdel lefedtek. 12-24 óra múlva a meszkált eltávolították. A fekete, átsült koronás részek fehér, pépes közepét kiszedték és kiterítették száradni. Emellett az átsült koronás részek is több hónapra való élelemforrásként szolgáltak. Az agavé ilyenféle elkészítési módja idézhette elő a kanyonvidéken és a fennsíkon található égett sziklás részeket.
Családi életük[szerkesztés]
Az apacs családok szorosan együtt éltek. Mivel az apacsok anyai ágon követték a származásukat, a helyi szintű csoport tipikus „nagycsalád” jellegű volt. Az anyák és lányaik kapcsolata szoros volt és a munkák (gyűjtögetés, főzés, gyereknevelés) nagy részét közösen végezték, ami által kapcsolatuk még szorosabbá vált. A nagyszülők többnyire a fiatalok tanitói voltak, különféle szakértelmekre, fegyelemre és a szokások, tradíciók tiszteletére oktatták őket. Az azonos nemű gyermekeket a „nagycsaládon” belül megtanították együttműködni, valamint barátságban élni egymással és a rivalizálást így nagyrészt sikerült elkerülniük. A nagyszülők emellett felkészítették a fiúkat a férj és családapa szerepére, amibe beletartozott a feleség családjának védelme, a róluk való gondoskodás és a nekik való engedelmeskedés is. Több nagycsalád élt közvetlen egymás mellett. A családok egymást segítették az élelemszerzésben, valamint védelmüket is közösen oldották meg. Mivel az apacs vándor nép volt, az együtt élő családok közösen vándoroltak. Jellemzően a nagycsaládok közül egy férfi vezetőt választottak.
Szokásaik[szerkesztés]
Az arizonai Camp Verde településen február végén exodus (kivonulás) napi ünnepségeket tartanak, mely során végbemegy a tradicionális „pow wow”. Ez utóbbi egy hagyományos ünnepség, melynek célja az indiánok találkozása és folklórjuk felelevenítése.
Vallásuk[szerkesztés]
Kultúrájuk[szerkesztés]
Helyük az irodalomban[szerkesztés]
de
Róluk készült filmek[szerkesztés]
Karl May:Winnetou
Jegyzetek és források[szerkesztés]
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- 3/5 Hoijer, Harry. (1938). The southern Athapaskan languages. American Anthropologist, 40 (1), 75-87.
- 3/6 Hoijer, Harry. (1971). The position of the Apachean languages in the Athapaskan stock. In K. H. Basso & M. E. Opler (Eds.), Apachean culture history and ethnology (pp. 3-6). Anthropological papers of the University of Arizona (No. 21). Tucson: University of Arizona Press.
- 3/7 Krauss, Michael E. (1973). Na-Dene. In T. A. Sebeok (Ed.), Linguistics in North America (pp. 903-978). Current trends in linguistics (Vol. 10). The Hague: Mouton. (Reprinted 1976).
- 2000. évi népszámlálás és egyéb felmérések Amerika őslakosságáról Ez a létszám a magukat apacs származásúnak valló személyeket tartalmazza. A kisebbik szám azokat a személyeket jelöli, akik csak egy törzset jelöltek meg a származás megadásakor. A nagyobbik pedig azokat is tartalmazza, akik akár több törzset is megjelöltek.
Linkek[szerkesztés]
- Apacs hangos szótár
- Az apacs nyelvről az omniglot.com honlapján
- Linkek az indian.lap.hu oldalán
- Az indián nyelvek a lap.hu oldalán
[[Kategória:Indián törzsek]]