Folklór

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A folklór szóban vagy zenei formában terjedő mesék, mondák, népszokások, dalok, táncok összessége; valamely nép hagyományainak íratlan javainak egész szellemi része, a hagyomány útján öröklődő tartalma. Tágabb értelemben a teljes szellemi néphagyomány, szűkebb értelemben ennek csupán szóbeli része: a népi mondások, színjátékok, népmesék, hiedelmek, szokások, a népköltészet stb. A néprajztudomány (etnográfia) egyik ága.

A kifejezés az angol folk (=nép) és az elavult lore (=tudomány) szavak összetételéből származik. A kifejezést William J. Thoms (1803–1885), a londoni «Athenaeum» egy munkatársa alkotta, vagy használta legalább először a mai közkeletű értelmében.[1]

A folklór tárgyainak alább részletezendő összegével az etnológia keretébe illeszkedik. Tehát nem azonos vele, amint talán a folk (s még inkább az alakilag egészen megfelelő, de értelmében már némileg eltérő német Volk szónak a görög etnosz szóval és a lore (Lehre) elemnek az ugyancsak görög logia-val találkozása hinni engedné. A német Volkskunde, amellyel hol az egyiket, hol a másikat jelölik, csak az elsőt jelenti helyesen, a másodikat csupán az Erdkunde, Pflanzenkunde stb. összetételek analógiája szerint alkotott Kunde vom Volke (és nem Kunde des Volkes) értelmezéssel. Legcélszerűbbnek látszik, hogy a népismeret egészéhez tartozó s a nép testi-lelki tulajdonait, a népszellem minden rendű nyilatkozatát és a népélet összes alaki s anyagi jelenségeit felölelő rengeteg tárgyhalmazt az etnológia ezzel már körülírt fogalma alá utalva, e tárgyhalmazból a folklór szűkebb körébe a népléleknek csupán a hagyományhoz (még pedig a lényegileg és első sorban csakis szóbeli hagyományhoz) mint életfeltételükhöz kötött alkotásait és nyilvánulásait sorozzuk. A F. tehát a népismeret tárgyainak csak egy részét, nem pedig azok egészét foglalja magában s a föntiek alapján teljesen kizár minden oly értelmezést, amely e szóval magát a népismeretet, mint rendszeres tanegészbe foglalt s elvek és törvények megállapítására vezérlő tudományt jelölné. Ez utóbbit legjobb lesz állandóan és következetesen az etnológia nevével címeznünk.[1]

A következőképpen osztályozható [1]:

  • I. A szókincsből meríthető s a) a néplélek képzettartalmát, b) képzetelvonó sajátos eljárását megvilágító adatok. Mégpedig: 1. az anyagi világra és erkölcsi értékrendre, 2. az anyagi világ mögött rejlő személyesített erőkre s az erkölcsi életrendet szabályozó transzcendentális felfogásra vonatkozó képzetek sorában.
  • II. a közmondások és stereotip szólásmódok, megint az első pont felosztása szerint.
  • III. A szóbeli néphagyományok, illetőleg a népirodalom epikai része, úgymint 1. Mesék: a) u. n. tündérmesék, b) állatmesék, c) tréfás és pajkos elbeszélések, adomák. 2. Mondák: a) helyekhez kötött, b) a néphit alakjairól szóló, c) a vallás alakjaihoz fűződő, d) magyarázó mondák (legendák és elbeszélések). 3. Epikus énekek (hősköltemények, románcok, balladák stb.)
  • IV. A szóbeli hagyományok lírai része, úgymint 1. dalok, táncdalok és táncszók; 2. dajkarímek, gyermekversikék (amennyiben az 1. alattiak töredékei, vagy magvai).
  • V. A szóbeli hagyományok szatirikus, didaktikus és vegyes elemei, u. m. 1. gúnyversek, csúfolódó és bosszantó rímek; 2. köszöntő és ünnepi szokásokhoz fűződő költemények (lakodalmi mondókák stb.); 3. emlékversikék, játék-mondókák, kiolvasó versek stb.; 4. találós mesék.
  • VI. A szóbeli hagyományok drámai része, u. m. 1. misztériumfélék s rokonfélék, 2. világi népdráma, 3. drámai formájú népmulatságok és játékok.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Pallas

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]