Szerkesztő:Apród/Nemzetiszocialista Németország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az úgynevezett Nagynémet Birodalom a Német Birodalom vagy a nemzetiszocializmus idején (1933-1945) nemzetiszocialista államnak vagy nemzetiszocialista Németországnak felelt meg és Adolf Hitler diktatúrája volt, amelyet a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) támogatott, átvette a demokratikusan megalakult weimari köztársaság helyét.

Ezt az államot az egyén feletti abszolút uralom igénye, radikális antiszemitizmus, elterjedt vezérkultusz és fokozódó állami terror jellemezte. A diktatúra létrehozása Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezése után azonnal megkezdődött: a birodalmi elnök nép és az állam védelméről szóló 1933. február 28-i rendelete és az 1933. március 24-i felhatalmazási törvény végleg felfüggesztette a weimari birodalmi alkotmány lényeges részeit, beleértve a hatalmi ágak szétválasztását, a kormány parlamenti ellenőrzését és az alapvető állampolgári jogokat. A rendkívüli állapot a náci állam végéig érvényben maradt.

A nemzetiszocialista rezsim néhány hónap alatt a politika és a társadalom összehangolásával a nemzetiszocializmus ideológiájára épülő központosított államot hozott létre. A szakszervezeteket és minden politikai pártot az NSDAP kivételével betiltottak. A korábbi, világosan meghatározott jogosítványokkal rendelkező államrendszer helyett az állam és az NSDAP egymást átfedő kompetenciáinak rivális együttélése következett be, egy olyan polikrácia, amelyben mindig Hitleré volt a végső döntés jogköre. A titkos államrendőrség (Gestapo) és az olyan pártszervezetek segítségével, mint az SA és az SS a rezsim az alkotmányos államot rendőrállammá alakította előbb koncentrációs, később pedig megsemmisítő táborokkal is kiegészítve. A holokauszt és a porajmos – a zsidók, szintik és romák szisztematikus népirtása –, az ellenzék tagjainak, másként gondolkodók, fogyatékkal élők és homoszexuálisok üldözése és meggyilkolása, valamint betegek meggyilkolása – ennek során 216 000 testi, szellemi fogyatékos ember és pszichés beteg szisztematikus meggyilkolása - több millió ember életét követelte.

Amikor Hitler 1934-ben átvette a birodalmi elnöki tisztséget is, ez együttjárt a köztisztviselők kinevezésének jogával, amit személyesen magasabb tisztségviselők számára tartott fenn. A rezsim már közvetlenül az úgynevezett hatalomátvétel után elfordult a nem politika, csak a közjó iránt elkötelezett köztisztviselők elvétől. A tisztségre jelölteknek a szakképzettség mellett immár politikai megbízhatóságukat is bizonyítaniuk kellett a nemzetiszocializmus szellemében. A számára különösen fontos területeken a diktátor olyan állambiztosokat nevezett ki, akik minden kormányzati és közigazgatási hivatal felett álltak. Azzal, hogy 1938-ban átvette a Wehrmacht parancsnokságát, Hitler a hadsereg közvetlen vezetését is biztosította. A nemzetiszocialista állam elvesztette a második világháborút, amelyet maga váltott ki. 1945. május 8-án a Hitler-ellenes koalíció feltétel nélküli megadásra kényszerítette a német Wehrmachtot. 1945. június 5-én a győztes hatalmak - USA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország - formálisan is átvették a kormányzati hatalmat Németországban.

A politikatudományban és a történeti kutatásokban a náci államot többek között fasiszta, totalitárius, polikratikus, abszolutista, modernizáló, karizmatikus hatalomként és szívességi diktatúraként írják le.

A nemzetiszocialista államszervezet alapelvei[szerkesztés]

A nemzetiszocializmus olyan forradalmi mozgalomnak tekintette magát, amely az állam és a társadalom minden területét átformálta. A cél a demokrácia helyreállítása volt az egyetlen pártként működő NSDAP diktatúráján – vagy annak vezetőjének diktatúráján és az alapvetően nyitott, polgári társadalmon – keresztül egy fajilag meghatározott közösség leváltására. [1]

Az államnak a Führer-elv értelmében és a népi közösség sajátos felfogása szerint az állam átformálása érdekében szükség volt az egyéni állampolgári jogok átalakítására, egyrészt a birodalmi kormányzat és önkormányzat, másrészt a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom megszüntetésére. A „Birodalom erős központi tekintélye” már 1920-ban része volt az NSDAP 25 pontos programjának.

Belül a népközösség eszméje egy felbonthatatlan egésszé kellett volna összeforrasztania a politikát, az erkölcsöt és a jogot. „A "vezérakaratnak", amely nem volt elkötelezve semmilyen magasabb jogi hatalommal szemben, egy új nemzetiszocialista uralmi és kormányzási formát kellett létrehoznia - amelyet a pártszerkezetek előzetes engedelmességében láttak meg. Az állami tisztviselők általános jogelvek iránti kötelezettsége helyett személyi kötelezettség állt fenn, amelyet a "vezéresküvel" kellett megerősíteni. A náci ideológia központi eleme a népi antiszemitizmus és rasszizmus volt. A zsidók, a szintik és romák, valamint a nem árjaként meghatározott népességcsoportok ezért nem tartozhattak a népi közösséghez.

Konformitás[szerkesztés]

A nemzetiszocialista diktatúra létrejötte olyan sebességgel ment végbe, amely meglepte az NSDAP ellenfeleit, sőt támogatóit is. Hitler már Már 1933. február 1-jén Hitler rávette Paul von Hindenburg elnököt, hogy oszlassa fel a Reichstagot, és tűzze ki az új választásokat március 5-re. Ily módon a parlament a választásokig megszűnt a hatalom központja lenni. Február 4-én a birodalom elnöke rendeletet adott ki a német nép védelméről, amely korlátozta a sajtó- és gyülekezési szabadságot olyan mértékben, hogy Hitler kisebbségi kormánya gyakorlatilag el tudta hallgattatni az ellenzéki pártokat a választási kampány során. Február 4-én a birodalmi elnök rendeletet adott ki a német nép védelmében, amely olyan mértékben korlátozta a sajtó- és gyülekezési szabadságot, hogy a hitleri kisebbségi kormány gyakorlatilag elhallgattatta az ellenzéki pártokat a választási kampány során.[2]

Szintén februárban a Hitler-kormány intézkedéseket vezetett be a demokrácia és a pluralizmus felszámolására. Céljuk az volt, hogy felszámolják a birodalmi hatalmi központokat - a tartományokat és a városi önkormányzatokat és az egész állami, társadalmi és kulturális életet a nemzetiszocializmus ideológiájának rendeljék alá. Ez a konformitási folyamat az állami intézményeken kívül minden fontos szervezetet, egyesületet és politikai pártot érintett. Ezeket vagy betiltották vagy ideológiailag és szervezetileg összhangba hozták az NSDAP-val.

Az első konformitási intézkedéseket az 1933. február 28-i, úgynevezett Reichstag tűzvédelmi rendelet és az 1933. március 24-i felhatalmazási törvény legitimálta, amelyek de facto hatályon kívül helyezték a weimari alkotmányt: olyan alapvető elveket, mint az alapvető jogok, a jogállamiság, ill. ezzel megszűnt a kormány parlament általi ellenőrzése.[3]

Először is a Weimari Köztársaság szövetségi struktúráit számolták fel. A megalkotott két törvény megszüntette a szövetségi tartományok összes korábban megválasztott miniszterét, képviselőjét és magas rangú köztisztviselőjét - különösen Dél-Németországban -, valamint a Hanza-városok szenátusait. Az első, 1933. március 31-i konformitási törvény feloszlatta a tartományi parlamenteket, a körzeti gyűléseket és a községi tanácsokat, és felhatalmazta az szövetségi tartományok kormányzatait, hogy a szövetségi tartományok alkotmányai ellen is törvényeket tegyenek közzé. Az önkormányzati szerveket az 1933. március 5-i Reichstag-választás szavazási körülményei után újra össze kellett állítani. Ennek eredményeként több ezer NSDAP-tag foglalt el megüresedett posztokat. Az 1933. április 7-i második törvény minden tartományban hatályba lépett, kivéve Poroszországot, ahol ez már az 1932-es "porosz sztrájk" következtében megtörtént - birodalmi kormányzókat hoztak létre diktatórikus jogkörrel, akiket a birodalmi elnök nevezett ki közvetlenül a birodalmi kancellárnak alárendelve, és a tartományok kormányzatai felett álltak. Megengedték nekik, hogy kinevezzék és elbocsátsák tagjaikat, egyéb köztisztviselőket és bírákat. Törvényalkotási jogot is kaptak. Megszűntnek nyilvánították az államelnöki tisztséget, amelyet egyes tartományok alkotmányai rögzítettek. A gyakorlatban Paul von Hindenburg birodalmi elnök szinte mindenhol követte Hitler régi követőitől és az NSDAP körzetvezetőitől (Gauleiter) kapott javaslatokat a birodalmi kormányzói rendszer betöltésekor.

A Reichstag-tűz ürügyén a Németország Kommunista Pártját (KPD) február 28-tól üldözni kezdték, Németország Szociáldemokrata Pártját (SPD) június 22-én betiltották, a többi pártot önfeloszlatták, az új pártok alapítása elleni 1933. július 14-i törvényig az NSDAP lett a birodalom egyetlen és egyedüli kormányzó pártja, melyet 1933 decemberében a párt és az állam egységét biztosító törvénnyel erősítettek meg. Így jött létre az egypártrendszer, és megszűnt a gyűlölt "rendszer" ismérvének tekintett parlamentarizmus. Az esetleges ellenállás megszüntetése érdekében a náci rezsim közvetlenül az 1933. május 1-i nemzeti munka ünnepe után szétverte az összes szakszervezetet, elkobozta vagyonukat és eltörölte a sztrájkjogot. 1933. május 10-én minden munkavállalói és munkaadói egyesület kénytelen volt megalakítani a Német Munkaügyi Frontot (DAF), mely 1934-től az NSDAP-nak volt alárendelve.

A Reichstag már 1933. március 23-án feladta törvényhozó és végrehajtó-ellenőrző funkcióját a felhatalmazási törvény kétharmados többségének beleegyezésével. Formálisan fennmaradt intézményként, hogy Hitler kormánynyilatkozataihoz körítést adjon, valamint hogy fenntartsa a demokratikus megjelenés látszatát más országokkal szemben. Az egyik fele most már párttagokból, másik fele pedig az SA, SS és a párthoz kötődő szervezetek képviselőiből állt. 1939-ig további kilenc törvényt fogadott el, míg a többi 5000 törvényt és rendeletet közvetlenül a náci rezsim vezetői adták ki.

A birodalom újjáépítéséről szóló 1934. január 30-i törvénnyel a szövetségi tartományok elvesztették állami szuverenitásukat, így a szövetségi tartományok igazságszolgáltatási és közigazgatási szuverenitását teljesen aláásták az 1935-ig tartó konformitási rendeletek, majd ezek közvetlenül a felelős birodalmi minisztériumok alá lettek rendelve. A Reichsrat, amely a weimari alkotmány által a szövetségi tartományokat képviselte és joga volt kifogásolni a birodalmi kormány minden törvényjavaslatát, 1934. február 14-én feloszlott.

A birodalom legfelsőbb hatóságai[szerkesztés]

A náci ideológiában meghirdetett "nép és állam egysége" a hatalmi ágak szétválasztásának eltörléséhez vezetett, a legmagasabb kormányhivatalok törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmat kaptak. Amikor a Führer-elv érvényesült minden kormányzati területen és a kormányzat minden szintjén, egyrészt a korábbi osztályok és hivatalok központosítása, másrészt ezek sokszor burjánzó elterjedése következett be.

A központosított és az újonnan létrehozott állami hatóságok, valamint a felsőbb párthivatalok feladatainak átfedése rengeteg kompetencia- és rivalizálási vitához vezetett, amelyeknek azután gyakran Hitler mérvadó döntésével kellett véget vetni. A közigazgatási hatóságokat rendszerint összevonták a párthivatalokkal. Ez egy sor új "legfelsőbb birodalmi hatóságot" eredményezett.

Birodalmi kancellária[szerkesztés]

A Német Birodalom birodalmi kancellárja Adolf Hitler volt, az államfő pedig von Hindenburg birodalmi elnök volt 1934. augusztus 2-án bekövetkezett haláláig. A Német Birodalom államfőjéről szóló, 1934. augusztus 1-jei törvénnyel, amelyet ezt követően népszavazás legitimált, Hitler átvette Hindenburg hivatalait. Onnantól kezdve 1938 végéig a "Führer és a Német Birodalom birodalmi kancellárja" címet viselte, 1939 januárjától már csak a "Führer" címet.[4] Most már a formálisan még érvényben lévő weimari birodalmi alkotmány tulajdonképpen kiüresedett, és minden államhatalom Hitler személyében egyesült.[5]

Hitler hivatalos székhelye a berlini birodalmi kancellária volt. Ez az aktuális kormányzati ügyek intézésére szolgáló hatóságként és egyben az NSDAP pártközpontjaként működött. Hans Heinrich Lammers államtitkár, később Martin Bormann a kormányzati ügyekért felelt. Hitler obersalzbergi magánrezidenciájának, amely tiltott területté lett nyilvánítva, közvetlen közelében 1937-ben épült fel a berchtesgadeni birodalmi kancellária, az úgynevezett kis birodalmi kancellária.

Az NSDAP központi végrehajtó szerve, amely a birodalmi kancellária és a minisztériumok koordinációjáért felelt, Rudolf Heß, Hitler helyettes vezetőjének munkatársaiból állt, aki a birodalmi kabinetben és a birodalmi védelmi miniszteri tanácsban miniszteri rangot kapott. Emellett beleszólt a birodalmi minisztériumok fontos rendeleteinek létrehozásába és a magas állami tisztviselők kinevezésébe. 1941-től a pártkancellária vezetőjének tisztségét Martin Bormann töltötte be. Az 1934-ben "Adolf Hitler magánkancelláriájaként” létrehozott NSDAP pártkancellária, amelynek élén Philipp Bouhler állt, és amelyben Martin Bormann testvére, Albert Bormann is dolgozott, a kegyelmi kérvényekre és a pártügyekben benyújtott kérvényekre szorítkozott, de a eutanáziaprogramot is irányította.

1939. január 12-én Hitler áthelyezte hivatalos rezidenciáját a berlini Voßstraße-n található Új Birodalmi Kancelláriába, amelyet Albert Speer tervezett.

Birodalmi kormány[szerkesztés]

A birodalmi kormány 12-15 birodalmi miniszterből állt, tárcával és anélkül, valamint a nemzetiszocialista állam más vezető tisztségviselőiből. A birodalmi kancellár elnöksége alatt főként törvénytervezetek megtárgyalásával és elfogadásával foglalkozott. Hitler azonban csak addig tartott rendszeres kormányüléseket, amíg hatalmi pozíciója és funkciói meg nem szilárdultak. 1935-től a kabinet csak rendszertelenül, egyre ritkábban ülésezett. Ezután sorra hozott új törvényeket anélkül, hogy megtárgyalta volna őket. Az utolsó közös ülésre 1938. február 5-én került sor.

Ahogy egyre több jogkört ruháztak át a kormányfőre vagy átvette azokat, a miniszterek egyre inkább a megbízások címzettjei lettek. Hitler közvetlenül rendeletekkel irányított. Ennek eredményeként a kabinet elvesztette törvényhozói szerepét és a háború alatt végül alosztályokra bomlott fel, amelyek csak részben voltak összehangolva egymással.

Hitler halála után a volt birodalmi pénzügyminiszter, Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk ügyvivő kormányt alakított Karl Dönitz főadmirális nevében, akit Hitler utódává nevezett ki a birodalmi elnöki posztra. Megpróbált tárgyalásokat kezdeni a szövetségesekkel Németország kormányzásáról, de 1945. május 23-án leváltották és letartóztatták. Amíg Nagy-Britannia, az USA, a Szovjetunió és Franciaország át nem vették a legfőbb államhatalmat Németországban, amit 1945. június 5-én a Berlini Nyilatkozatban és az azt kísérő nyilatkozatokban jelentettek be,[6] Németországban már nem volt központi kormányzat. A Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak, amelynek ezt a funkciót fel kellett volna vállalnia, nem volt saját végrehajtó szerve, és döntéseinek végrehajtása a megszállási övezetek katonai kormányaitól függött.

Birodalmi minisztériumok[szerkesztés]

1933-tól a következő hatóságokat említették birodalmi minisztériumként:

Ezzel a nemzetiszocialista rezsim megváltoztatta az egyes minisztériumok felépítését és valós hatáskörét, esetenként jelentősen. 1933-tól a következő főosztályok jöttek létre:

További birodalmi hatóságok és csúcshivatalok[szerkesztés]

Birodalmi legfelsőbb hatóságok és a legfelsőbb hivatalok, amelyek nem voltak vagy nem lettek közvetlenül alárendelve egyetlen birodalmi minisztériumnak sem, "de közvetlenül a birodalmi kancellária alá tartoztak:

Belső közigazgatás és igazságszolgáltatás[szerkesztés]

Tisztviselői kar[szerkesztés]

A weimari köztársaság idején a tisztviselők nagy része a császári időszakból származott és antidemokratikus maradt. Poroszországban már 1930-ban kimagaslóan sok köztisztviselő csatlakozott az NSDAP-hoz, bár a köztisztviselői törvény megtiltotta számukra a pártpolitikai tevékenységet - akárcsak a KPD számára is.

Irodalom[szerkesztés]

  • Götz Aly: Hitlers Volksstaat. Raub, Rassenkrieg und nationaler Sozialismus. 5. kiadás, S. Fischer, Frankfurt am Main 2005, ISBN 3-10-000420-5.
  • Martin Broszat: Der Staat Hitlers. Grundlegung und Entwicklung seiner inneren Verfassung. Deutscher Taschenbuch Verlag, Reihe Weltgeschichte des 20. Jahrhunderts (1. kiadás, 1969), 12. kiadás, München 1989, ISBN 3-423-04009-2; Marix, Wiesbaden 2007, ISBN 978-3-86539-113-1.
  • Norbert Frei: Der Führerstaat. Nationalsozialistische Herrschaft 1933 bis 1945. 6. bővített és frissített kiadás, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 2001, ISBN 3-423-30785-4.
  • Michael Grüttner: Das Dritte Reich. 1933–1939 (= Handbuch der deutschen Geschichte.. 19 kötet). Klett-Cotta, Stuttgart 2014, ISBN 978-3-608-60019-3.
  • Ulrich Herbert: Das Dritte Reich. Geschichte einer Diktatur (= C.H.Beck Wissen). 3. kiadás, Beck, München 2018, ISBN 978-3-406-72240-0.
  • Ludolf Herbst: Das nationalsozialistische Deutschland 1933–1945, Suhrkamp Verlag AG, Frankfurt am Main 1996, ISBN 3-518-11285-6.
  • Klaus Hildebrand: Das Dritte Reich. 6. kiadás, Oldenbourg, München 2003, ISBN 3-486-49096-6.
  • Richard J. Evans: Das Dritte Reich.
  • Ian Kershaw: Hitlers Macht. Das Profil der NS-Herrschaft. Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1992, ISBN 3-423-04582-5.
  • Ian Kershaw: Der NS-Staat – Geschichtsinterpretationen und Kontroversen im Überblick. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg 1999, ISBN 3-499-60796-4.
  • Ernst Klee: Das Personenlexikon zum Dritten Reich. Wer war was vor und nach 1945. Edition Kramer, Frankfurt am Main 2008, ISBN 978-3-9811483-4-3; S. Fischer, Frankfurt am Main 2003, ISBN 3-10-039309-0.
  • Wolfgang Michalka (szerk.): Das Dritte Reich. Dokumente zur Innen- und Außenpolitik. 2 kötetben, Deutscher Taschenbuch-Verlag, München 1985.
  • 1. kötet: „Volksgemeinschaft“ und Großmachtpolitik 1933–1939, ISBN 3-423-02925-0.
  • 2. kötet: Weltmachtanspruch und nationaler Zusammenbruch 1939–1945, ISBN 3-423-02926-9.
  • Rolf-Dieter Müller: Der Zweite Weltkrieg (= Gebhardt. Handbuch der deutschen Geschichte.). Klett-Cotta, Stuttgart 2004, ISBN 3-608-60021-3.

Film[szerkesztés]

  • Michael Kloft: „12 Jahre, 3 Monate, 9 Tage“ – Die Jahreschronik des Dritten Reichs, Spiegel TV, dokumentáció/riportsorozat, 210 perc, Németország 2006.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Carl Schmittről: https://www.uni-nke.hu/document/uni-nke-hu/szilagyi-peter-a-verfassungslehre_-mint-kulonos-es-kulonleges-allamelmelet.original.pdf és https://epa.oszk.hu/02900/02970/00606/pdf/EPA02970_vigilia_1991_02_126-132.pdf. A homogenitás, amely Schmitt számára a demokrácia lényegéhez tartozik, mindig magasabb szinten feltételezi a heterogenitást. Egység csak a pluralitással szemben van. Ezt tehát minden demokratikusan szervezett nép csak egy másik néppel ellentétben tudja elérni. Erre létezik. azt gondolva, hogy mindig létezik a különböző népek és államok „többszöröse". Az államjoghoz hasonlóan Schmitt számára a nemzetközi jog („nemzetközi jog") is konkrét rendet követel. Az 1648-as vesztfáliai béke óta ez a konkrét rend a nemzetközi államrend, mint a nemzetközi jogrend garanciája. Mióta Schmitt kimondja ennek az államrendnek a megszűnését, felvetődik számára a kérdés a nemzetközi jogi új konkrét létezéséről. Azok a témák, amelyeknek "valódi" alapja van, garantálhatnák a nemzetközi jogrendet. Schmitt szerint ezt a rendet történetileg mindig a szuverén államok közötti háborúk hozták létre, amelyek politikai elképzeléseiket akarták érvényesíteni, mint a mások elleni harc rendező tényezőjét. (Norbert Campagna, Carl Schmitt – Eine Einführung, Parerga 2004. 205. p.)
  2. Hans-Ulrich Thamer: Verführung und Gewalt. Deutschland 1933–1945 (= Die Deutschen und ihre Nation, 5. kötet), Siedler, Berlin 1986, 232–236 p. ugyaninnen: 239. p.
  3. Michael Hensle: Reichstagsbrandverordnung. In: Wolfgang Benz, Hermann Weiß és Hermann Graml (szerk.): Enzyklopädie des Nationalsozialismus. Klett-Cotta, Stuttgart 1997, 697. p.; Hellmuth Auerbach: Ermächtigungsgesetz. In: uo., 449 p.; Hans-Ulrich Wehler: Deutsche Gesellschaftsgeschichte, 4 kötetes: Vom Beginn des Ersten Weltkrieges bis zur Gründung der beiden deutschen Staaten 1914–1949. C.H. Beck, München 2003, 605–608 p.; Alexander von Brüneck: Ernst Fraenkel (1898–1975). In: Peter Häberle, Michael Kilian és Heinrich Amadeus Wolff (szerk.): Staatsrechtslehrer des 20. Jahrhunderts. Deutschland – Österreich – Schweiz. Walter de Gruyter, Berlin/Boston 2015, 532. p.
  4. Ingo von Münch, Die deutsche Staatsangehörigkeit: Vergangenheit – Gegenwart – Zukunft, Walter de Gruyter, Berlin 2007, ISBN 978-3-89949-433-4
  5. Werner Frotscher/Bodo Pieroth, Verfassungsgeschichte, 5. kiadás, München 2005; Ernst Rudolf Huber, Verfassungsrecht des Großdeutschen Reiches, 2. kiadás, Hamburg 1939, 230. p.
  6. Daniel-Erasmus Khan, Die deutschen Staatsgrenzen, 2004, 95. p.
  7. Hírszerző szolgálat a Német Birodalomban 1931-1945 között
  8. A megszállt lengyel területek főkormányzósága kezdetben az egykori Második Lengyel Köztársaság azon területeire hivatkozott, amelyeket 1939-1945 között katonailag megszállt a Német Birodalom, és amelyeket annektálással nem vontak be azonnal a Birodalom területébe, mint például az új birodalmi körzetek (Gdansk-Nyugat-Poroszország, Wartheland és Zichenau új kormányzási területe Kelet-Poroszországban). A kifejezés azokra az adminisztratív struktúrákra is vonatkozik, amelyeket a főkormányzó és az NSDAP funkcionáriusa, Hans Frank és helyettese, Josef Bühler krakkói székhelye hoztak létre. A főkormányzóság létrehozása Hitler 1939. október 12-i rendeletén alapult, és felváltotta az addig érvényben lévő katonai főparancsnoki igazgatást. Kezdetben 95 000 km² területet fedtek le, majd 1941. augusztus 1-jén, a Szovjetunió elleni támadást követően 144 000 km²-re bővült - magába foglalva a korábban szovjet megszállás alatt álló galíciai körzetet.
  9. Hjalmar Schacht Reichsbank elnökének 1939. januári menesztése után az 1939. június 15-i Reichsbank-törvény a Deutsche Reichsbank átszervezését és átnevezését eredményezte, amely közvetlenül a Führer és birodalmi kancellárnak, Adolf Hitlernek lett alárendelve.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a NS-Staat című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.