Vidkun Quisling

Vidkun Quisling
Született	1887. július 18. Fyresdal
Elhunyt	1945. október 24. (58 évesen) Akershus Fortress
Állampolgársága	norvég
Házastársa	1. Alekszandra Andrejevna Voronyina 2. Marija Vasziljevna Paszecsnyikova
Szülei	Anna Qvisling Jon Lauritz Qvisling
Foglalkozása	politikus katonatiszt kollaboráns
Tisztsége	secretary of legation (1919. szeptember – ) norvég védelmi miniszter (1931. május 12. – 1933. március 3.) kormányfő (1940. április 9. – 1940. április 15.) miniszterelnök (1942. február 1. – 1945. május 9.)
Iskolái	Krigsskolen Norwegian Military College
Kitüntetései	Szent Száva-rend a Brit Birodalom Rendjének parancsnoka
Halál oka	lőtt seb
Vidkun Quisling aláírása
IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz Vidkun Quisling témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Vidkun Abraham Lauritz Jonnsøn Quisling (1887. július 18. – 1945. október 24.) hazaárulásért kivégzett norvég szélsőjobboldali katonatiszt, politikus, Norvégia kollaboráns kormányának vezetője a második világháborús náci német megszállás alatt.

Élete

Ifjúsága

A norvégiai Fyresdalban született, apja evangélikus lelkész és híres genealógus volt. 1911-ben belépett a Norvég Királyi Hadseregbe, és kiváló vizsgái után hamarosan őrnaggyá léptették elő. Katonai attasé volt először Szentpétervárott (1918–1919), majd Helsinkiben (1919–1921). A Szovjetunióban mély benyomást tettek rá a bolsevik módszerek, és megismerkedett Trockijjal. Quisling jól ismerte az orosz nyelvet és történelmet, mindkét felesége orosz volt.

Humanitárius missziói

Hazatérve közeledett az erős kommunista munkáspárthoz, és javasolta nekik egy Vörös Gárda felállítását. A kommunisták gyanakvással szemlélték a volt királyi tiszttől érkező ajánlatot, és visszautasították. Quisling közben kilépett a hadseregből (1921), hogy csatlakozhasson a híres felfedező, tudós és humanista Fridtjof Nansen jótékonysági útjához az éhínség sújtotta Oroszországban. Nansen, akit küldetésében a Nemzetközi Vöröskereszt is támogatott, a diplomácia és a meggyőzés erejével 400 000 német és osztrák–magyar hadifogoly szabadon bocsátását érte el. Quisling és mások segítségével segélykonvojokat szervezett az éhínség és a polgárháború által fenyegetett oroszok százezreinek. A volt katonatiszt 1924–25-ben a Balkánon, majd a Krímben tartózkodott, és a Népszövetség utasítására segélyakciókat szervezett. 1925-ben, Örményországban visszatért Nansenhez, majd később Moszkvába ment. 1927–1929 között itt a brit érdekeket képviselte (akkoriban ugyanis bevett gyakorlat volt, hogy két olyan ország, amelyek között nem volt diplomáciai kapcsolat, semleges államok képviselőin keresztül érintkezett).

A norvég politika élvonalában

Hazatértekor Quisling őrnagy honvédelmi miniszter lett (1931–1933) az agrárkormányban, és elterjedt róla, hogy rendkívül energikus, miután fegyveres erővel leverte az állami vízenergia-telepek munkásainak lázadását. A média központi személyiségévé nőtte ki magát, bár azt terjesztették róla, hogy képtelen a rendes politikai párbeszédre. Ettől fogva Quisling az egyik legellentmondásosabb személyisége lett a norvég közéletnek. 1933-ban benyújtotta lemondását és kilépett a kormányból.

A nemzetiszocializmus bűvöletében

1933. május 17-én barátaival, Hjorttal, a Nobel-díjas Hamsunnal, Hvosleffel és Prytz-cel megalakította a Nemzeti Egységpártot (Nasjonal Samling). Quisling pártja egyértelműen a hitleri NSDAP másolata volt. Az összes pártszervezetet lemásolták: volt Nemzeti Szervezet (Riksorganisasjon), lánytagozat (Kvinneorganisasjon), véderő (Kamporganisasjon), „Quisling-jugend” (NS Ungdoms-Fylking) stb. A párt alapító tagjai felesküdtek a kommunizmus elleni harcra és egy új rend bevezetésére az országban. Az NS választott attribútuma Szent Olaf keresztje. 1934-ben a párt átvette a náci tisztelgést.

A Nasjonal Samling kudarcai

Quisling erőfeszítései ellenére az NS egy székhez sem jutott a parlamentben (Storting). Ez a bukás megkérdőjelezte a politikai formáció jövőjét. Quisling radikalizálódó pártja immár egyházi támogatás híján az 1936-os választásokon is megbukott. 1937-ben megkezdődött az NS szétforgácsolódása, mind többen léptek ki a pártból. A kezdeti 55 000 fő helyett alig 10 000 tagja maradt az NS-nek. Quisling folytatta kampányát egy norvég–olasz–német szövetség érdekében, ám harca eredménytelen maradt egészen 1939-ig, amikor ismét az események előterébe került. Alfred Rosenberggel, a náci teoretikussal fennálló kapcsolata révén ugyanis ez év december 11-én találkozott Erich Raederrel, a német hadiflotta (Kriegsmarine) főparancsnokával.

Quisling hitte, hogy Nagy-Britannia rá akarja tenni a kezét Norvégiára, hogy ezzel elzárja a svéd acél útját Németországba, amely a létfontosságú nyersanyagtól megfosztva képtelen lett volna folytatni a harcot. Az NS Førere (a német Führer mintájára) tárgyalásai során Rosenberget és Raedert Norvégia elfoglalásának pártjára állította. Felmerült az Északi-Atlanti-óceán mérhetetlen térségeinek ellenőrzése. A jégmentes norvég kikötők birtokbavételével a Kriegsmarine kiszabadult volna a Balti-tengerről, és veszélyeztetni tudta volna a szövetségesek utánpótlási vonalait. Rosenberg még az árja Norvégia Németországgal való egyesítéséről is ábrándozott, hogy növelje az ezeréves Birodalom hatalmát. Raederrel való találkozása okán Quislinget Hitler elé vezették, akit győzködni kezdett, hogy nyújtson segítséget egy puccshoz Norvégiában. Bizonygatta, hogy képes átvenni a hatalmat az NS véderejével (ez teljesen irreális volt, mert az NS párttagsága 1940 tavaszára alig 2000 főnyire olvadt), kérte Norvégia német megszállását és kijelentette, hogy kész a lehető legteljesebb mértékben kielégíteni a német igényeket.

Norvégia a II. világháborúban

1940 januárjában a német főparancsnokság parancsot adott a Norvégia elleni hadjárat megtervezésére. A titkosszolgálat figyelmeztette Hitlert, hogy a szövetségesek a finnek megsegítésére készek 40 000 embert Norvégiába helyezni. Február 19-én megkezdődtek az előkészületek az invázióra a svéd acél védelmében. Április 2-án Hitler elrendelte a támadás előkészítését. Április 5-én Berlinben fogadta Quislinget, akit felvilágosított, hogy 8-án megindul a Weserübung hadművelet. A norvég vezér, akinek Hitler csak jelentéktelen szerepet szánt, biztosította a náci kancellárt, hogy honfitársai nem fognak ellenállni. A német hadsereg bár gyors sikert ért el a kis norvég haderővel szemben, de a norvégok a velük harcoló francia, lengyel és brit egységekkel nem elhanyagolható mértékű ellenállást fejtettek ki a Wehrmachttal szemben. A Harmadik Birodalom április 9-én elismerte Quisling „nemzeti kormányát”. A puccs azonban csak arra volt jó, hogy a norvégok ellenállásának elszántságát erősítse.

A brit sajtót elárasztották a norvég árulót szidalmazó cikkek, és a Quisling név hamarosan köznevesült: a hazaáruló szinonimájává vált. Ráadásul a királyt nem sikerült elfogni, így VII. Haakon az ország északi felébe menekülve hivatalosan is kérte a szövetségesek beavatkozását, majd Nagy-Britanniába emigrált. Hitler tisztában volt a helyzettel, és lemondatta bábját (1940. április 15.). Az állam élére Josef Terboven birodalmi biztost állították (1940–1945). A Wehrmacht a politikai balsiker ellenére legyőzte a norvégokat és hamarosan kiverte a szövetséges hadakat Norvégiából, és ellenőrzése alá vonta az országot. Quislinget csak az ellenállás felerősödésekor, 1942 februárjában nevezték ki ismét miniszterelnöknek. (A pozíciót hivatalosan csak 1943. január 1-jén foglalta el.) A pártvezér a német megszállás egész ideje alatt azon fáradozott, hogy Norvégiát nemzetiszocialista hisztériába rángassa. A náci ország politikáját és minden szervezetét át akarta másolni Norvégiába. Felelős volt 1000 norvég zsidó deportálásáért (volt barátja és munkatársa Fridtjof Nansen családtagjait is deportálták). Támogatta a Waffen-SS-nek újoncokat toborzó hálózat kiépülését. Vasmarokkal kormányozta „országát”, együttműködött a Gestapóval, keményen fellépett az ellenállók ellen, több náciellenes személyt kivégeztetett.

Tevékenysége azonban nem volt eredményes, mert a norvégok többsége elutasította őt, s erős maradt az ellenállás az országban. Quisling szerette volna aktívan kivenni a részét a Szovjetunió elleni háborúból, sőt megpróbált norvég területi igényt érvényesíteni a szovjet kézben levő Kola-félszigeten, valamint a finn Petsamóban, ami viszont a finnek és németek erős nemtetszését váltotta ki. Hogy jelenlétét az általa igényelt területen megalapozza, egy 30 ezer fős norvég kollaboráns haderőt akart Finnországba telepíteni, de csak egy ezerfős Norvég Légió létrehozása futotta, amely távol, Leningrád ostromában harcolt a szovjetek ellen, majd rövid időn belül feloszlott.

Quisling bukása

Norvégiát brit és szovjet csapatok szabadították fel a német megszállás alól 1945 májusában és ekkor Quislinget letartóztatták, és Oslo központi rendőrkapitányságára vitték, ahol 160 brit ejtőernyős vigyázott rá. Sven Arntzen ügyvéd, a norvég ellenállás egyik vezére követelte, hogy mint gyilkost tartsák fogva Quislinget. Terbovent nem tudták elfogni, mert felrobbantotta magát.

Quislinget szigorú őrizetben tartották több mint két hónapig egy aránylag szűk cellában, ahol csak egy asztal, mosdó és egy lyuk volt szükségletei elvégzésére. Őrizete alatt folyamatos megfigyelés alatt állt nehogy öngyilkosságot kíséreljen meg, mint Terboven. Innen áthelyezték az oslói Akershurs katonai létesítménybe, ahol megvárhatta a tárgyalását. Védőjének Henrik Berghet tették meg. Quisling ekkor már beteg volt a szűk cellában eltöltött hosszú idő miatt, lesoványodott és végtagfájdalmai voltak.

Pere kezdetén Quislinget még puccskísérlettel, az alkotmány erőszakos megváltoztatásának kísérletével, az 1940. évi német támadáskor elrendelt mozgósítás visszavonásával és a németekkel való együttműködéssel vádolták meg, később ez kiegészült azzal a vádponttal, hogy ő végeztette ki 1943-ben Gunnar Eilifsen rendőrtisztet. A tényeket Quisling egyszer sem tagadta, de elutasította azt, hogy ezekkel bűnt követett volna el. Hatvan oldalas válaszában azzal érvelt, miszerint azon fáradozott, hogy Norvégia a német megszállás alatt is szabad és virágzó ország legyen.

Július 11-én kiegészített vádpontokkal már sikkasztás, lopás, többszörös gyilkosság és hazaárulás (Hitlerrel való összeesküvés Norvégia megszállására) bűneit rótták fel Quislingnek. A tárgyalást augusztus 20-án nyitották meg. Quisling továbbra is azzal védekezett, hogy a megszállás ellenére Norvégia függetlenségét akarta fenntartani továbbra is, de ez ellen az állítás ellen felhozták azoknak az eseményeknek a tényét, amelyek Norvégiában a német megszállás alatt végbementek. Az ügyészség itt hivatkozott még egyes német tisztviselők vallomására is, akiket a megszállók állítottak a norvég intézmények élére és akik részletesen taglalták Quisling szerepét így például a norvégiai zsidók deportálásánál. Ugyancsak Quisling ellen vallott a Nasjonal Samling számos tagja is.

Quisling egészségügyi állapota a tárgyalás alatt tovább romlott, s később már nem tudott érdemben felszólalni saját védelmében. Az ítéletet szeptember 10-én hozta meg a bíróság. Bár néhány vádpontot ejtettek, de Quislinget hazaárulás vétségében bűnösnek találták és golyó általi halálra ítélték. A döntés ellen Quisling és védője a Legfelsőbb Bírósághoz lebbezett fel, amit októberben elutasítottak. Oslo Akerhus erődjében hajtották végre az ítéletet.

Quislinget 1945. október 24-én hajnali háromnegyed három előtt öt percel kivégzőosztag lőtte agyon az Akershurs udvarán. Utolsó szavai ezek voltak: „Igazságtalanul ítéltek el, ártatlanul halok meg!”

Források

• Fridtjof Nansen – Dr. Vécsey Zoltán: Éjben és jégben: Fridtjof Nansen (életrajzi bevezető). Budapest: Gondolat. 1970. 39. o.