Sandro Pertini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sandro Pertini
Olaszország 7. köztársasági elnöke
Hivatali idő
1978. július 9. – 1985. június 29.
ElődGiovanni Leone
UtódFrancesco Cossiga
Olasz Köztársaság Képviselőházának elnöke
Hivatali idő
1968. június 5. – 1976. július 4.
ElődBrunetto Bucciarelli-Ducci (DC)
UtódPietro Ingrao (PCI)
Olasz Szocialista Párt főtitkára
Hivatali idő
1945. augusztus 2. – 1945. december 18.
ElődPietro Nenni
UtódRodolfo Morandi
Katonai pályafutása
Csatáielső világháború
Született1896. szeptember 25.[1][2][3][4][5]
San Giovanni[6]
Elhunyt1990. február 24. (93 évesen)[2][4][5][7][8]
Róma[9]
SírhelySan Giovanni
PártOlasz Szocialista Párt
HázastársaCarla Voltolina (1946. június 8. – 1990. február 24.)
Foglalkozásügyvéd, újságíró
IskoláiUniversità degli Studi di Modena e Reggio Emilia
Vallásateizmus
Díjak
  • Gold Medal of Military Valour (1955. augusztus 6.)
  • Otto Hahn Peace Medal (1988)
  • Four Freedoms Award – Freedom Medal (1986)
  • a Madridi Complutense Egyetem díszdoktora (1985)
  • Grand Collar of the Military Order of Saint James of the Sword
  • Collar of the Order of Charles III (1980. május 26.)
  • Grand Cross of the Order of the Bath (1980. október 14.)
Sandro Pertini aláírása
Sandro Pertini aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Sandro Pertini témájú médiaállományokat.

Alessandro Giuseppe Antonio Pertini, ismertebb nevén Sandro Pertini (San Giovanni di Stella, 1896. szeptember 25. – Róma, 1990. február 24.) olasz politikus, újságíró és partizán.

Olaszország 7. köztársasági elnöke 1978 és 1985 között, emellett az egyetlen szocialista politikus, aki ezt a tisztséget betöltötte.

Élete[szerkesztés]

A két világháborúban való szerepe és partizáni időszaka[szerkesztés]

Harcolt az első világháború idején az isonzói csatákban, 1917-ben megkapta a Katonai vitézségi aranyérmet, a háborúban való helytállása miatt. A háború után az Olasz Szocialista Párt tagja lett, ahol kiemelkedett ellenzéki politikusként a fasizmus ellenes harcával, ez a fajta politikai elkötelezettsége még Mussolini uralma alatt is megmaradt. 1925-ben 8 hónapos börtönbüntetésre ítélték, emiatt száműzetésbe vonult Franciaországba, ahol antifasiszta politikai tevékenységét folytatta. Később, 1929-ben visszatért Olaszországba, álnéven, de letartóztatták és a fasizmus ideje alatt működő Államvédelmi Bíróság előbb börtönbüntetésre, később internálásra ítélte.[10]

1943-ban, a fasizmus bukása után szabad lett. Részt vett a Porta San Paolo-i csatában, ahol több harcoló partizánegység sikeresen megakadályozta, hogy Róma náci megszállás alá kerüljön. Pietro Nennivel megalakította a PSIUP (Egyesült Munkásság Olasz Szocialista Pártja) pártot. Ebben az évben elfogta őt az SS és halálra büntette. Sikerült kiszabadulnia a római Regina Coeli börtönből, a Matteotti brigád egyik partizánjának segítségével. Így lett az Olasz Ellenállási Mozgalom egyik oszlopos tagja és a Nemzeti Felszabadítási Bizottság katonai testületének lett partizánja. Partizán volt Róma, Toszkána, Valle d'Aosta és Lombardia területein. Több partizánakcióban való sikeres harca nyomán, megkapta a katonai aranyérmét.[10]

1945 áprilisában részt vett a milánói lázadásban, megszavazta azt a rendeletet, amellyel Benito Mussolinit halálbüntetésre ítélték. Tagja volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, a Képviselőház tagja volt 1953 és 1976 között. Az Olasz Szocialista Párt frakcióvezetője 1948-1953 között. 1968 és 1976 között a Képviselőház elnöke volt. 1978. július 8.-án választották meg Olaszország 7. köztársasági elnökének.[10]

Köztársasági elnökként[szerkesztés]

Karizmatikus megjelenésével, nagy népszerűségre tett szert az olaszok körében. Egyesek úgy emlékeznek rá, mint "az olaszok legkedveltebb köztársasági elnöke".[11]

Államfőként hat miniszterelnököt iktatott be: Giulio Andreotti (akinek 1978-as lemondását elutasította), Francesco Cossiga (1979-1980), Arnaldo Forlani (1980-1981), Giovanni Spadolini (1981-1982), Amintore Fanfani (1982-1983) és Bettino Craxi (1983-1987) miniszterelnököket.[12]

Öt örökös szenátort nevezett ki és három alkotmánybírót hivatali ideje során. Ő nevezte ki 1983-ban Bettino Craxit, mint 1945 utáni első szocialista miniszterelnököt.[12]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Sandro Pertini című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

  1. ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ Encyclopædia Universalis (francia nyelven). Encyclopædia Britannica Inc.. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ a b Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. ↑ Dizionario Biografico degli Italiani (olasz nyelven), 2015. (Hozzáférés: 2023. január 22.)
  7. ↑ BeWeB. (Hozzáférés: 2020. augusztus 4.)
  8. ↑ Gran Enciclopèdia Catalana (katalán nyelven). Grup Enciclopèdia
  9. ↑ OPAC SBN (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 22.)
  10. ↑ a b c Archivált másolat. [2007. szeptember 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. november 29.)
  11. ↑ http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/2005/10/19/savona-roma-nel-nome-di-pertini.html
  12. ↑ a b Archivált másolat. [2015. április 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. november 29.)


Elődje:
Giovanni Leone
Az Olasz Köztársaság elnöke
1978. július 9. –
1985. június 29.		Az Olasz Köztársaság elnökének címere
 Utódja:
Francesco Cossiga
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Sandro_Pertini&oldid=25605429”