Pierre Messmer

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pierre Messmer
Messmer 1988-ban
Messmer 1988-ban
Franciaország miniszterelnöke
Hivatali idő
1972. július 5. 1974. május 27.
Elnök Georges Pompidou
Alain Poher (intérim)
Előd Jacques Chaban-Delmas
Utód Jacques Chirac
Franciaország tengerentúli megyéiért és területeiért felelős miniszter
Hivatali idő
1971. február 25. 1972. július 5.
honvédelmi miniszter
Hivatali idő
1960. február 5. 1969. június 22.

Született 1916. március 20.
Vincennes
Elhunyt2007. augusztus 29. (91 évesen)
Párizs
Sírhely Saint-Gildas-de-Rhuys
Párt UNR, UDR, Tömörülés a Köztársaságért (RPR)

Foglalkozás jogász, gyarmatügyi kormányhivatalnok
Iskolái
  • École Nationale de la France d'Outre-Mer
  • Lycée Louis-le-Grand
  • Institut national des langues et civilisations orientales
Halál oka rák
Vallás római katolikus egyház

Díjak
  • Francia Köztársaság Becsületrendjének nagykeresztje (1993. július 5.)
  • Croix de guerre 1939–1945
  • Companion of the Liberation
  • Médaille de la Résistance
  • Románia Csillaga érdemrend
  • Overseas Medal
  • Commander of the order of Nichan Iftikhar
  • Knight Grand Cross of the Order of St. Olav‎ (1962)
  • A Pierre-Lafue Alapítvány díja (1994)
A Wikimédia Commons tartalmaz Pierre Messmer témájú médiaállományokat.

Pierre Messmer (Vincennes, 1916. március 20.Párizs, 2007. augusztus 29.) francia politikus, az Ötödik Francia Köztársaság 5. miniszterelnöke.

Életpályája[szerkesztés]

A Szabad Francia Erők kötelékében[szerkesztés]

1871-ben a porosz–francia háború után a Poroszországhoz csatolt Elzászból nagyapja Párizsba települt át. Messmer jogi doktorátusa után a Keleti nyelvek és civilizációk főiskoláján tanult, 1938/39-ben a gyarmatok igazgatásából szerzett diplomát. 1939-ben behívták katonának, a 12. szenegáli lövészezredhez helyezték. 1940 júniusában Allier-ben állomásoztak, amikor Pétain fegyverletételre szólított fel a rádión keresztül. Jean Simon alhadnagy és Messmer nem fogadták el Pétain döntését és csatlakoztak Humbert Vuillemen hajóskapitány által szervezett partizánakcióhoz. A marseille-i kikötőben horgonyzó Capo Olmo olasz hajót lefoglalta a Francia Haditengerészet, miután Olaszország hadat üzent Franciaországnak. Vuillemen utasítására közel 500 tonna hadianyagot, (többek között 12 db ládákba csomagolt Glenn Martin repülőgépet, repülőgép vontatókat) raktak a hajóra, és elindultak Észak-Afrika felé. Simon, Messmer és Vuillemen eldöntötték, hogy csatlakoznak a britekhez, és a Londonban működő Szabad Franciaország szervezethez. A spanyol partoknál csellel leszakadtak a konvojról, és Gibraltárba hajóztak. Onnan Liverpoolba szállították a hadianyagot. A szállítmányért kapott összeg további három hónapra biztosította a Szabad Franciaország működését, amelynek mindhárman tagjai lettek. Charles de Gaulle engedélyezte, hogy Messmer és Simon belépjenek a Francia Idegenlégióba.[1] A hajót csapatszállításra alakították át, és 400 önkéntest vittek Doualába és a Francia Egyenlítői-Afrikába.[2]

Messmer a Francia Idegenlégió 13. féldandárjának zászlóalj parancsnokaként részt vett a dakari, gaboni, eritreai és szíriai katonai expedíciókban. Harcolt Bir Hakeimnél, és a második el-alameini csatában. Azután Tunéziába helyezték, majd Londonba. 1944 augusztusában részt vett a normandiai partraszállásban, a 2. második páncélos hadosztállyal Párizs és Franciaország felszabadításában. November 11-én Charles de Gaulle személyesen adta át Messmernek a Francia Köztársaság Becsületrendjét az Arc de Triomphe-nál. Azután újra visszatért az Idegenlégió 13. félbrigádjához, majd rövid időt töltött Kalkuttában a francia missziónál. 1945-ben ejtőernyőn ledobták a dzsungelbe Indokínában, a Viet Minh fogságába esett, de két hónap után sikerült megszöknie, és eljutott a Hanoiba a francia misszióhoz. Leszerelése után az indokínai ügyekkel foglalkozott.

Gyarmatügyi kormányhivatalnok[szerkesztés]

Az ötvenes években Messmer visszatért Afrikába: Mauritánia Adrar régiójának parancsnoka (1950–1951), Mauritánia (1952–1954) majd Elefántcsontpart kormányzója (1954–1956). Kamerunban a francia kormány főbiztosa (1956–1958). 1958-ban a Francia Egyenlítői-Afrika főbiztosa, 1958–1959-ben a Francia Nyugat-Afrika általános főbiztosa.

A politika színterén[szerkesztés]

1960-ban de Gaulle elnök honvédelmi miniszterré nevezte ki. Messmer kezdeményezésére jött létre a NATO Tigris Szövetség, a NATO különböző egységei közötti kapcsolatok erősítésére.[3]

1961-ben de Gaulle átszervezte az ország védelmi erőit. A fegyverkezésért felelős minisztériumi megbízott hatáskörébe kerültek a technikai és ipari vonatkozások is. A elnök direktívájában meghatározta a francia nukleáris csapásmérő erők méretét, amit ez az új védelmi szervezet valósított meg Messmer hozzáértő irányítása alatt, minden szinten rendkívül nehéz körülmények között.[1]

Messmer jelen volt 1962. május 1-jén a Béryl fedőnevű földalatti kísérleti atomrobbantásnál Algériában, Tamanrassettől északra az Ahaggar-hegységben, s ami nukleáris balesetté vált. A robbanás következtében egy földalatti járat beszakadt és különböző erősségű sugárzás érte a helyszínen tartózkodókat.

Bírálatok érték Messmert, mert 1962-ben az algériai háború végén elfogadta és érvényesítette a francia kormánynak azt a politikai döntését, hogy nem mentik meg a harkikat.[4]

1971. február 25-én kinevezték Franciaország tengerentúli megyéiért és területeiért felelős miniszterré Jacques Chaban-Delmas kormányában. 1972 júliusában Chaban-Delmas-t követte a miniszterelnöki poszton. Messmer szerint a munkanélküliség és az infláció okozza a társadalmi feszültségeket. Politikai programjában meghirdette a nemek esélyegyenlőségét, az aktív évek alatti szakmai továbbképzés biztosítását, az oktatásügy reformját, a munkaadók felmondási jogának felülvizsgálatát. Kormánya folytatta a nagyberuházások tervezését és megvalósítását (BP de Paris, TGV PárizsLyon, Párizs-Charles de Gaulle repülőtér, atomerőművek építése).

1974. május 27-én Messmer elhagyta a kormányt és különböző regionális funkciókat töltött be: Sarrebourg polgármestere (1971–1989), Lotaringia regionális tanácsának tagja (1968–1992), Lotaringia regionális tanácsának elnöke (1978–1979), Moselle nemzetgyűlési képviselője (1979–1984), az Európai Parlament képviselője (1979–1984), a Fondation Charles de Gaulle elnöke (1992–1995). 1999-ben a Francia Akadémia tagjává választották.

Kitüntetései[szerkesztés]

Írásai[szerkesztés]

  • Le Régime administratif des emprunts coloniaux : thèse pour le doctorat en droit, 1939
  • De la Répression des fraudes commerciales : contribution à l'étude des dispositions législatives relatives à la répression des fraudes commerciales, thèse, 1954
  • Le Service militaire, débat avec Jean-Pierre Chevènement, 1977
  • Les Écrits militaires de Charles de Gaulle : essai d'analyse thématique, 1985 (Alain Larcannal közösen)
  • Après tant de batailles : mémoires, 1992
  • Les Blancs s'en vont : récits de décolonisation, 1998
  • La patrouille perdue : et autres récits extraordinaires, 2002
  • Ma part de France, 2003

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b René Bloch: Hommage à Pierre Messmer (francia nyelven). Fondation Charles de Gaulle, 2011. [2015. július 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 5.)
  2. Yves Cortadellas: L’exploit du Capo Olmo (francia nyelven). Fondation de la France Libre, 2011. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
  3. NATO Tiger Meet 2014 (francia nyelven). Defens’Aero, 2011. (Hozzáférés: 2015. május 5.)
  4. Laurent Chabrun: La longue plainte des harkis (francia nyelven). lexpress.fr, 2011. (Hozzáférés: 2015. május 3.)

Források[szerkesztés]

  • Pierre Messmer (francia nyelven). Gouvernement.fr. (Hozzáférés: 2015. június 23.)
  • Pierre Messmer (francia nyelven). Assemblée nationale. (Hozzáférés: 2015. június 23.)

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]