Pál levele Tituszhoz

Titusz ábrázolása a Peći Patriarchátus Szent Miklós-templomában, 14. század

Pál levele Tituszhoz – hagyományos rövidítéssel Titusz vagy Tit – az Újszövetség egyik könyve, a Pál apostol nevéhez kötött levelek csoportjában. A Timótheoszhoz írt első és második levéllel együtt a pasztorális levelek közé sorolják, mert nem egy egész gyülekezethez, hanem Pál egyik közeli munkatársához szól, és főként a közösségek vezetésével, az egyházi renddel, a helyes tanítással és a keresztény életgyakorlattal foglalkozik.

Sok mai bibliatudós a másik két pásztori levéllel (1 Timóteus és 2 Timóteus) együtt pszeudoepigráf (hamis forrásmegjelölésű) levélnek tekinti.

A levél címzettje Titusz, Pál pogány származású keresztény munkatársa, akit a levél szerint az apostol Krétán hagyott, hogy „rendezze, ami még hátravan”, és városonként elöljárókat állítson a keresztény közösségek élére (Tit 1,5). A mű rövid terjedelme ellenére sűrű egyháztani és teológiai anyagot tartalmaz: beszél az elöljárók erkölcsi alkalmasságáról, a tévtanítókkal szembeni fellépésről, a különféle életállapotokhoz illő keresztény magatartásról, a polgári rendhez való viszonyról, valamint Isten kegyelméről, amely Krisztusban jelent meg, és jó cselekedetekre neveli a hívőket.

A katolikus hagyomány a Tituszhoz írt levelet protokanonikus újszövetségi iratnak tekinti, és Pál apostol levelének tartja. A történeti-kritikai bibliatudomány jelentős része ezzel szemben a pasztorális leveleket Pál halála után keletkezett, a páli hagyományt összegző és aktualizáló műveknek tartja. A két megközelítés közötti vita elsősorban nem a levél kánoni értékéről, hanem irodalmi eredetéről, keletkezési koráról és a páli hagyomány továbbadásának módjáról szól.

Címe és helye az Újszövetségben

A cím a levél címzettjére utal: Tituszra, akit a nyitó sor „a közös hitben igaz fiúnak” nevez (Tit 1,4). A mű a páli levelek hagyományos kánoni rendjében a Timótheoszhoz írt két levél után áll, közvetlenül Filemon levele előtt. A kánoni sorrendben a páli levelek általában hosszúság szerint követik egymást: előbb az egyházakhoz, majd a személyekhez írt levelek állnak. Emiatt került a rövidebb Titusz-levél a két Timótheus-levél után.

A pasztorális levelek belső logikája alapján több kutató úgy látja, hogy a Tituszhoz írt levél a csoport első darabjaként is olvasható: Titusz Krétán szervezi meg a közösségek vezetését, az 1Tim hasonló feladatokat tárgyal Efezusban, a 2Tim pedig Pál halálára tekintő lelki végrendeletként zárja le a hármas egységet. Ez az irodalmi megfigyelés nem változtatja meg a kánoni sorrendet, de segít megérteni, hogy a három levél miért tárgyal hasonló témákat eltérő helyzetekben.

Címzettje: Titusz

Titusz Pál közvetlen munkatársai közé tartozott, bár az Apostolok cselekedetei név szerint nem említi. A Galata-levél szerint Pál magával vitte Jeruzsálembe, és pogány származása ellenére nem engedte, hogy a körülmetélés kötelező feltételévé tegyék teljes keresztény közösségbe fogadásának (Gal 2,1–5). Titusz ezért a páli misszió egyik fontos példája lett arra, hogy a pogányok Krisztusban a mózesi szertartási törvény teljes átvétele nélkül is részesednek az üdvösségben.

Pál leveleiből Titusz mint megbízható közvetítő és szervező alakja rajzolódik ki. A második korinthusi levél szerint közreműködött a Pál és a korinthusi közösség közötti feszültség rendezésében, majd részt vett a jeruzsálemi szegények számára szervezett gyűjtés lebonyolításában is (2Kor 2,13; 7,6–16; 8,6.16–24; 12,18). A későbbi egyházi hagyomány Tituszt Kréta püspökeként tartotta számon, és úgy emlékezett rá, mint Pál tanítványára és a krétai egyházak megszervezőjére.

A Tituszhoz írt levél szerint Titusz nem egyszerű magánszemély, hanem Pál apostoli megbízottja. Feladata nem saját tanítás hirdetése, hanem a kapott hit megőrzése, a közösségek megszilárdítása és olyan elöljárók kiválasztása, akik tanításukkal és életükkel is alkalmasak a gyülekezetek vezetésére. Ez a kép a pasztorális levelek egyik fő témájához kapcsolódik: az apostoli tanítás továbbadásához és a közösségi rend fenntartásához.

Szerzőség és keletkezés

A hagyományos páli szerzőség

A levél nyitánya Pált nevezi meg szerzőként: „Pál, Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola” (Tit 1,1). A hagyományos keresztény felfogás szerint Pál az első római fogsága után, a 60-as évek közepén írta a levelet, valószínűleg Makedóniából vagy úton Nikopolisz felé. E rekonstrukció szerint Pál a római fogságából való szabadulása után újabb missziós utakat tett, Krétán Tituszt hagyta maga után a szervezeti munka befejezésére, majd levélben adott neki további utasításokat.

A hagyományos értelmezésben a levél természetes folytatása annak a munkakapcsolatnak, amelyet a páli levelek Tituszról egyébként is tanúsítanak. A szerzői név, a személyes megbízatások, Artemász, Tichikusz, Zénász és Apolló említése, valamint a Nikopoliszban tervezett telelés olyan keretet adnak a levélnek, amely a páli misszió utolsó szakaszába illeszthető. A katolikus hagyományban a 20. század eleji Pápai Biblikus Bizottság is a pasztorális levelek páli eredete és Pál két római fogsága mellett foglalt állást; ez a döntés a korszak hivatalos katolikus biblikus álláspontját tükrözte.

A történeti-kritikai megközelítés

A 19. század óta sok tudós megkérdőjelezte a levél hitelességét, és azt mondták, hogy az 1. Timóteus, valamint a 2. Timóteus és a Tituszhoz írt levél nem Pál levelei, hanem egy azonosítatlan keresztényé, aki valamikor az 1. század végén vagy a 2. század elején élt. A legtöbb mai bibliatudós megerősíti ezt a nézetet.

A modern történetkritikai kutatásban széles körben elterjedt az a nézet, hogy a pasztorális leveleket Pál halála után egy olyan szerző vagy szerzői kör fogalmazta meg, amely a páli hagyományt kívánta megőrizni és új egyházi helyzetre alkalmazni. E felfogás érvei közé tartozik a pasztorális levelek sajátos szókincse és stílusa, a közösségi tisztségek rendezettebb képe, a „józan” vagy „egészséges” tanítás hangsúlyozása, valamint az a történeti háttér, amelyben már nem az első missziós nemzedék gyorsan terjeszkedő mozgalma, hanem a tartósan működő egyházi közösségek intézményes rendje áll előtérben.

E nézetben a pszeudoepigráfia fogalmát irodalomtörténeti értelemben használják. Nem pusztán mai értelemben vett megtévesztő hamisítást jelent, hanem olyan ókori irodalmi eljárást is, amelyben egy mester tekintélye alatt a tanítványi kör a mester tanítását új körülmények között fejti ki. Farkasfalvy Dénes megfogalmazása szerint a pasztorális levelek nem egyszerűen félrevezető „ál-levelek”, hanem a páli hagyomány fontos adatait őrzik olyan levélformában, amelynek célja a páli örökség védelme és rendezése.

A két fő álláspont eltérően ítéli meg a levél történeti helyzetét, de mindkettő számol azzal, hogy a mű az apostoli tanítás folytonosságát és a közösségek felelős vezetését állítja középpontba. A hagyományos megközelítés ezt Pál közvetlen utasításaként értelmezi, a kritikai megközelítés pedig a páli hagyomány korai, tekintélyes egyházi továbbadásaként.

Történelmi háttér: Kréta és a krétai közösségek

A levél Krétát nevezi meg Titusz szolgálatának helyeként. Az Apostolok cselekedetei Pál római útja során említi Krétát, de nem beszél részletes krétai misszióról (ApCsel 27,7–13). A Titusz-levél ezért olyan helyzetet feltételez, amelyet az ApCsel nem ismertet: Pál vagy a páli misszió valamiképpen kapcsolatba került a krétai közösségekkel, Titusznak pedig az ottani gyülekezetek további megszervezése lett a feladata.

Kréta a római korban nagy és jelentős földközi-tengeri sziget volt, több várossal, változatos lakossággal és élénk tengeri kapcsolatokkal. A levél nem a sziget általános történetét kívánja megírni, hanem azt a pasztorális problémát ábrázolja, hogy a fiatal közösségekben szükség van megbízható tanítókra, rendezett vezetésre és erkölcsileg hiteles keresztény életre. A szerző különösen a „körülmetéltek” közül származó tévtanítókat említi, akik zsidó eredetű történetekkel, vitákkal és emberi parancsokkal zavarják meg a közösséget (Tit 1,10–14).

A helyi viszonyok leírásában szerepel a krétaiakról szóló kemény idézet is: „A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, lusta hasak” (Tit 1,12). A levél ezt „egy közülük való prófétának” tulajdonítja; az ókori hagyomány szerint az idézet Epimenidész krétai költőtől és vallási tekintélytől származik. A mondás az ókorban közismert retorikai toposzként élt, és nem a krétai nép modern etnikai leírásaként értelmezendő. A levélben a figyelmeztetés funkciója az, hogy Titusz a közösségeket romboló tanítókkal és magatartásformákkal szemben határozottan lépjen fel.

Műfaja és irodalmi sajátosságai

A Tituszhoz írt levél rövid, de formailag gondosan szerkesztett irat. Nyitó köszöntése aránytalanul hosszú a levél egész terjedelméhez képest, és ünnepélyesen foglalja össze a mű fő témáit: Isten igazságát, az örök élet reményét, az apostoli igehirdetést és Krisztus üdvözítő szerepét. A köszöntés nem csupán magánlevélkezdet, hanem a címzett feladatának teológiai alapozása.

A levél műfaja egyszerre személyes megbízólevél és közösségi használatra szánt tanító irat. Titusznak szól, de tartalma a krétai gyülekezeteket is érinti. A szerző ezért olyan témákat tárgyal, amelyek nem kizárólag Titusz magánügyei: elöljárók kiválasztása, a tévtanítás cáfolata, a különböző társadalmi csoportok magatartása, a polgári hatóságokhoz való viszony és a közösséget megosztó viták kerülése.

A pasztorális levelek nyelvében gyakran szerepel az „egészséges tanítás” vagy „józan tanítás” gondolata. Ez nem pusztán elméleti ortodoxiát jelent, hanem olyan tanítást, amely istenfélelemre, mértékletességre, igazságosságra és jó cselekedetekre nevel. A levélben a hit, a tanítás és az erkölcsi élet szorosan összetartozik: a tévtanítás nemcsak téves állítás, hanem közösségromboló életforma is; az igaz tanítás pedig a közösség látható rendjében és tagjainak mindennapi életében válik hitelessé.

Szerkezete

A Tituszhoz írt levél három fejezetből áll. Tartalmi felépítése a következőképpen foglalható össze:

Szakasz	Tartalom
Tit 1,1–4	Címzés és köszöntés: Pál apostoli küldetése, az örök élet reménye, Titusz megszólítása
Tit 1,5–9	Titusz megbízatása: presbiterek, illetve püspöki feladatot ellátó elöljárók kinevezése Kréta városaiban
Tit 1,10–16	A hamis tanítók jellemzése; a „körülmetéltek” közül származó vitatkozók, az Epimenidész-idézet és a tisztaság kérdése
Tit 2,1–10	Az „egészséges tanítás” gyakorlati következményei: idősebb férfiak, idősebb nők, fiatal nők, fiatal férfiak és szolgák kötelességei
Tit 2,11–15	A kegyelem megjelenése Krisztusban; szakítás az istentelenséggel; jó cselekedetekre buzgó nép
Tit 3,1–2	Keresztény magatartás a társadalomban: engedelmesség a hatóságoknak, békesség és szelídség
Tit 3,3–8	Az üdvösség Isten irgalmából: újjászületés fürdője, Szentlélek általi megújulás, örök élet reménye
Tit 3,9–11	Haszontalan viták és megosztó tanítók kerülése
Tit 3,12–15	Záró megbízások, Zénász és Apolló támogatása, végső üdvözlés

Tartalma és teológiai sajátosságai

Az apostoli küldetés és az örök élet reménye

A levél kezdete Pál apostoli küldetését Isten választottainak hitéhez és az igazság ismeretéhez kapcsolja. Az „igazság” a pasztorális levelekben nem pusztán helyes információt jelent, hanem olyan kinyilatkoztatott tanítást, amely istenfélelemhez és rendezett keresztény élethez vezet. A köszöntésben az örök élet reménye is hangsúlyosan megjelenik: Isten „örök idők előtt” megígérte, majd a megfelelő időben az igehirdetésben nyilvánvalóvá tette (Tit 1,2–3).

Ez a nyitány már előkészíti a levél egész gondolatmenetét. A keresztény erkölcsi követelmények nem elszigetelt szabályokként jelennek meg, hanem az üdvösség történetéhez kapcsolódnak: Isten ígérete, Krisztus megjelenése és az apostoli tanítás teremti meg azt az alapot, amelyből a közösségi rend és a jó cselekedetek következnek.

Egyházi elöljárók Krétán

Titusz első feladata, hogy Kréta városaiban elöljárókat állítson. A szöveg a preszbüterosz („vén”, „presbiter”) és az episzkoposz („felügyelő”, későbbi szóhasználattal „püspök”) megnevezéseket használja. A pasztorális levelek korában e tisztségnevek viszonya még nem minden részletében azonos a későbbi egyházi terminológiával. A Titusz-levélben a két kifejezés ugyanarra a vezetői körre vagy szorosan összefüggő tisztségre utal: az elöljárónak a közösség gondviselőjeként kell helytállnia, és alkalmasnak kell lennie a tanításra.

Az elöljáróval szemben támasztott követelmények elsősorban erkölcsi természetűek. Legyen feddhetetlen, házastársi életében megbízható, családját jól vezető, nem önkényes, nem haragos, nem részeges, nem erőszakos és nem haszonleső; ugyanakkor legyen vendégszerető, jóra kész, józan, igazságos, istenfélő és önfegyelmezett (Tit 1,6–8). A felsorolás azt mutatja, hogy a közösségi vezetés hitelessége nem választható el a személyes életmódtól. A levél nem technikai hivatali leírást ad, hanem olyan lelkipásztori profilt rajzol, amelyben a tanítás, a családi és társadalmi jó hírnév, valamint az önfegyelem összetartozik.

A 9. vers külön hangsúlyozza, hogy az elöljárónak ragaszkodnia kell a megbízható tanításhoz. Ennek kettős oka van: egyrészt az egészséges tanítással kell buzdítania a híveket, másrészt képesnek kell lennie a vele szembeszegülők megcáfolására. A levél tehát a közösségi rendet nem öncélú intézményesedésként mutatja be, hanem az apostoli tanítás megőrzésének és továbbadásának eszközeként.

Tévtanítók, zsidó mesék és a tisztaság kérdése

A levél kemény hangon beszél a krétai tévtanítókról. „Engedetleneknek”, „üres fecsegőknek” és „ámítóknak” nevezi őket, főként a „körülmetéltek” köréből (Tit 1,10). A megjelölés valószínűleg olyan zsidókeresztény vagy judaizáló irányzatokra utal, amelyek a mózesi törvény egyes szertartási, tisztasági vagy értelmezési hagyományait a keresztény közösségekre is rá akarták terhelni. A „zsidó mesék” és „emberi parancsok” kifejezések nem az Ószövetség egészének elutasítását jelentik, hanem olyan spekulatív vagy kötelezővé tett tanításokra vonatkoznak, amelyek a levél szerint eltérítik a híveket az evangélium igazságától.

A „tisztának minden tiszta” mondat (Tit 1,15) ebben a vitában kap értelmet. A szerző a rituális tisztaság kérdését erkölcsi és lelki síkra helyezi: a rossz nem a teremtett dolgokban mint ilyenekben van, hanem az ember belső állapotában, értelmében és lelkiismeretében. Ez a gondolat rokon Jézus tanításával, amely szerint nem az szennyezi be az embert, ami kívülről bemegy, hanem ami a szívből ered (Mk 7,14–23; Mt 15,10–20).

A hamis tanítók ellen alkalmazott nyelv szigorú, de célja nem önmagában a polémia. A levél szerint azért kell őket rendreutasítani, mert egész családokat és házi közösségeket zavarnak meg, és a hitet a gyakorlati élet szintjén is veszélyeztetik. A pasztorális levelekben a tévtanítás rendszerint nem elvont tévedésként, hanem közösségi rendetlenséget, haszonlesést, vitatkozást és erkölcsi zűrzavart okozó jelenségként jelenik meg.

A házi közösség és az ókori társadalmi rend

A 2. fejezet különféle csoportokhoz intéz intelmeket: idősebb férfiakhoz, idősebb nőkhöz, fiatal nőkhöz, fiatal férfiakhoz és szolgákhoz. Ez a rész az ókori görög-római erkölcsi irodalomban ismert házirendekhez, a német szakirodalomban gyakran Haustafel néven említett műfajhoz kapcsolódik. A keresztény változat a fennálló társadalmi keretek között fogalmazza meg, hogyan éljenek a hívők úgy, hogy életük ne adjon okot az evangélium gyalázására.

Az idősebb férfiaktól józanságot, tiszteletreméltóságot, mértékletességet, hitet, szeretetet és állhatatosságot vár. Az idősebb nőktől olyan magatartást kíván, amely példává teszi őket a fiatalabbak számára. A fiatal nőkről szóló rész a családi élet keretében beszél a szeretetről, önfegyelemről és a ház vezetéséről. A fiatal férfiaknak adott intelem különösen rövid: legyenek józanok és mértéktartók; Titusz maga legyen számukra példa.

A szolgákra vonatkozó utasításokat a római társadalmi rend összefüggésében kell érteni. A levél nem társadalomelméleti reformprogramot ad, hanem azt mondja meg, hogyan őrizheti meg a keresztény közösség hitelességét egy adott jogi és társadalmi szerkezetben. A rabszolgaság intézménye az ókori világban alapvető társadalmi valóság volt; a pasztorális levél e kereten belül azt kívánja, hogy a keresztény szolgák magatartása „díszére váljék” Isten tanításának (Tit 2,10). A későbbi keresztény etikai értelmezésben e szakaszokat mindig együtt kell olvasni azzal az újszövetségi meggyőződéssel, hogy Krisztusban a hívők alapvető méltósága közös (vö. Gal 3,28; Filem).

Kegyelem, jó cselekedetek és Krisztus dicsőséges megjelenése

A Titusz-levél egyik legismertebb teológiai szakasza Tit 2,11–14. Itt a szerző Isten üdvözítő kegyelmének megjelenéséről beszél, amely minden embernek üdvösséget hoz, és arra nevel, hogy a hívők szakítsanak az istentelenséggel és a világi kívánságokkal. A kegyelem tehát nem csupán megbocsátó jóindulatként jelenik meg, hanem nevelő, átformáló erőként: józan, igaz és istenfélő életre vezet a jelen világban.

A szakasz eszkatologikus távlatot is ad: a keresztények „a boldog reményt” és „a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” várják (Tit 2,13). A verset a keresztény hagyomány gyakran krisztológiai bizonyítékként olvasta, mivel a görög szerkezet sok értelmező szerint Jézus Krisztust nevezi „nagy Istennek és Üdvözítőnek”. Más magyarázatok különbséget tesznek az Atya dicsősége és Krisztus megjelenése között, de a szakasz mindkét olvasatban magas krisztológiát és Krisztus megváltói szerepét hangsúlyozza.

A 14. vers szerint Krisztus önmagát adta, hogy megváltson a törvénytelenségtől, megtisztítson magának egy tulajdon népet, amely buzgó a jó cselekedetekben. A jó cselekedetek ezért nem az üdvösség önálló forrásaként állnak a levélben, hanem az üdvözítő kegyelem gyümölcseként és céljaként. Ez a hangsúly a pasztorális levelek egészére jellemző: a hit letéteményének megőrzése nem választható el a látható, közösségi és társadalmi jó cselekedetektől.

Keresztény magatartás a társadalomban

A 3. fejezet eleje arra inti a hívőket, hogy engedelmeskedjenek a fejedelmeknek és hatóságoknak, legyenek készek minden jó cselekedetre, senkit se szidalmazzanak, legyenek békések, méltányosak és szelídek minden ember iránt (Tit 3,1–2). Ez a rész rokon a Róm 13,1–7 és az 1Pét 2,13–17 tanításával, amelyek szerint a keresztény közösség nem anarchikus vagy felforgató mozgalomként kíván élni a római társadalomban, hanem a jótettek és a békés magatartás révén teszi hitelessé tanítását.

A szakasz nem jelenti azt, hogy az Újszövetség minden konkrét hatalmi gyakorlatot kritikátlanul igazolna. Inkább azt a pasztorális célt szolgálja, hogy a fiatal keresztény közösségek ne váljanak könnyen támadhatóvá rendbontás vagy társadalmi veszélyesség vádjával. A jó állampolgári magatartás a levélben összefügg azzal, hogy a hívők maguk is Isten irgalmából menekültek ki korábbi tudatlanságukból és rendezetlen életükből; ezért másokkal szemben sem gőggel, hanem szelídséggel kell viselkedniük.

Az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása

A Tit 3,4–7 a levél másik kiemelt teológiai összefoglalása. A szöveg szerint amikor megjelent Isten jósága és emberszeretete, „nem az általunk végbevitt igaz cselekedetekért”, hanem irgalmából üdvözített, „az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által” (Tit 3,5). A hagyományos keresztény értelmezés ezt a kifejezést a keresztségre vonatkoztatja, amelyben a hívő a Szentlélek által újjászületik és megújul.

A katolikus és ortodox teológia a szakaszt a keresztség szentségi hatásának egyik bibliai alapjaként idézi: az üdvösség Isten irgalmából történik, de a kegyelem a keresztségben valóságos újjáteremtő erőként működik. Számos protestáns értelmezés is a keresztségre vonatkoztatja a képet, miközben eltérően magyarázza a szentségi közvetítés módját. A szöveg közös magva az, hogy a megigazulás és az örök élet reménye nem emberi érdemből, hanem Isten Krisztusban megjelent irgalmából fakad.

A rész Szentháromságra nyitott üdvtörténeti szerkezetet mutat: az Atya jósága és emberszeretete jelenik meg, Jézus Krisztus mint Üdvözítő által árad ki a Szentlélek, és ennek eredménye a megigazulás, valamint az örök élet remény szerinti öröksége (Tit 3,4–7). A levél rövid formában foglalja össze a bűnből való szabadulást, a kegyelmi megújulást és az üdvösség jövőbeli beteljesedését.

Haszontalan viták és megosztó tanítók

A záró tanítási rész Tituszt arra inti, hogy kerülje az oktalan vitákat, nemzetségtáblákat, viszályokat és törvény körüli szóharcokat, mert ezek haszontalanok és hiábavalók (Tit 3,9). A pasztorális levelekben visszatérő téma, hogy a közösséget nemcsak nyílt erkölcstelenség, hanem terméketlen vallási vitatkozás is rombolhatja. A levél nem a komoly tanbeli megkülönböztetést utasítja el, hanem azokat a vitákat, amelyek nem építik a hitet, hanem pártoskodást és megosztottságot eredményeznek.

A „szakadár” vagy „pártos” emberrel kapcsolatban a szöveg azt mondja, hogy egy-két intés után kerülni kell (Tit 3,10–11). Ez a korai egyházi fegyelem egyik tanúja: a közösségnek van türelmi és intő gyakorlata, de a makacsul megosztó magatartást nem tekinti közömbösnek. A cél nem az ellenfél megalázása, hanem a közösség egységének, tanításának és erkölcsi épségének megóvása.

Záró rendelkezések és személyes adatok

A levél végén Pál Artemászt vagy Tichikuszt készül Tituszhoz küldeni, hogy Titusz csatlakozhasson hozzá Nikopoliszban, ahol a telet kívánja tölteni (Tit 3,12). Artemászról az Újszövetség más adatot nem közöl. Tichikusz viszont más páli szövegekben is szerepel mint megbízható küldött és munkatárs (ApCsel 20,4; Ef 6,21–22; Kol 4,7–8; 2Tim 4,12). A záradék arra utal, hogy a páli misszió munkatársak hálózataként működött, és a közösségek vezetését ilyen küldöttek segítették.

A szerző külön kéri Tituszt, hogy gondoskodjék Zénász törvénytudóról és Apollóról, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt (Tit 3,13). Apolló az Apostolok cselekedeteiből és az első korinthusi levélből ismert alexandriai zsidókeresztény tanító, akit Akvila és Priszka segítettek a keresztény tanítás pontosabb megismerésében (ApCsel 18,24–28; 1Kor 1,12; 3,4–6; 16,12). Zénász személyéről csak ez az említés maradt fenn; mellékneve alapján lehetett zsidó törvénytudó vagy római jogban jártas szakember.

A befejezés ismét hangsúlyozza a jó cselekedeteket: „tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl a szükséges esetekben, hogy ne legyenek gyümölcstelenek” (Tit 3,14). Ez jól összefoglalja a levél egész üzenetét: a helyes tanítás, az egyházi rend és a kegyelemről szóló teológia a közösség konkrét szolgálatában válik láthatóvá.

Kánoni helyzete és hatástörténete

A Tituszhoz írt levél a keresztény kánonban a páli levelek között maradt fenn. Az ókori egyházi használatban a pasztorális leveleket általában Pál apostol leveleiként olvasták. Markión kánonjából hiányoztak, de ez nem önmagában a levelek ismeretlenségét bizonyítja, hanem összefügg Markión sajátos, az Ószövetségtől és az egyházi hagyománytól élesen elszakadó páli értelmezésével. A 2. század végétől a pásztori levelek egyre egyértelműbben a páli levélgyűjtemény részeként szerepelnek.

Hatástörténetük főként az egyházi tisztségek, a püspöki és presbiteri szolgálat, az egyházi fegyelem, a keresztségteológia és a keresztény társadalmi magatartás területén jelentős. A Titusz-levél alapján az egyházi vezetővel szemben támasztott erkölcsi követelmények nem csupán szervezeti, hanem lelki természetűek: a vezető a tanítás és az élet összhangjával őrzi a közösséget. A jó cselekedetek hangsúlya miatt a levél a keresztény erkölcstanban is gyakran idézett irat.

A Tit 2,13 a krisztológiai vitákban kapott szerepet, mivel sok egyházatya Jézus Krisztus istenségére vonatkoztatta. A Tit 3,5 pedig a keresztségről és a megigazulásról szóló teológiai gondolkodásban vált fontossá. A pasztorális levelek egészének hatása abban is áll, hogy az apostoli nemzedék után élő egyház önértelmezését formálták: a hit megőrzését, a tanítás megbízható továbbadását és a rendezett közösségi életet az evangélium szolgálatának részeként mutatták be.

Források

• Aherne, Cornelius: „Epistles to Timothy and Titus”, in The Catholic Encyclopedia, Robert Appleton Company, New York, 1912.
• Brown, Raymond E.: An Introduction to the New Testament, Doubleday, New York, 1997. ISBN 0-385-24767-2.
• Collins, Raymond F.: 1 & 2 Timothy and Titus: A Commentary, Westminster John Knox Press, Louisville, 2002. ISBN 0-664-22247-1.
• Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent István Társulat, Budapest, 1994.
• Kelly, J. N. D.: The Pastoral Epistles, Hendrickson, Peabody, 1963.
• Marshall, I. Howard: The Pastoral Epistles, T&T Clark, Edinburgh, 1999.
• Quinn, Jerome D.: The Letter to Titus, Doubleday, New York, 1990.
• Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, in Jeromos Bibliakommentár. Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest.
• Spicq, Ceslas: Les épîtres pastorales, Gabalda, Paris, 1969.
• Towner, Philip H.: The Letters to Timothy and Titus, Eerdmans, Grand Rapids, 2006. ISBN 978-0-8028-2513-1.
• A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Titusznak írt levél.

További információk

• Pál levele Tituszhoz a Szent István Társulati Biblia szövegében
• Pál levele Tituszhoz a Magyar Bibliatársulat új fordításában

Kapcsolódó szócikkek

• Titusz
• Pál apostol
• Pál első levele Timótheoszhoz
• Pál második levele Timótheoszhoz
• Kréta (sziget)
• Presbiter
• Püspök
• Keresztség
• Megigazulás