Felhatalmazási törvény (Harmadik Birodalom)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hitler beszédet mond a felhatalmazási törvény parlamenti vitájában

Az 1933-as németországi felhatalmazási törvény (németül Ermächtigungsgesetz; teljes nevén Törvény a nép és a birodalom ínségének megszüntetésére, Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich) a német birodalmi alkotmányt módosító jogszabály. A törvény felhatalmazta Adolf Hitler birodalmi kormányát arra, hogy törvényeket alkosson, ideértve a költségvetés elfogadásáról és az államháztartási hitelek felvételéről szóló rendelkezéseket is[1], továbbá lehetővé tette, hogy a birodalmi kormány nemzetközi szerződéseket kössön anélkül, hogy a parlament jóváhagyását kikérné.[2][3]

A törvény eredetileg csak négy évig volt hatályos, de később a Reichstag a törvény hatályát még két ízben meghosszabbította, majd 1943-ban Hitler rendeletben határozatlan idejűre változtatta, így az a nemzetiszocialista rendszer bukásáig hatályban maradt. A felhatalmazási törvény elfogadása utáni tizenkét évben a Reichstag mindössze hét törvényt alkotott, melyek közül kettő éppen a felhatalmazási törvény hatályának meghosszabbítására vonatkozott.[4]

A második világháború végén megszállt Németországot igazgató Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. szeptember 20-án explicite hatályon kívül helyezte a felhatalmazási törvényt. A modern Németország alaptörvénye kimondja, hogy törvényeket csak az alkotmányban törvényalkotói joggal felruházott testületek alkothatnak, így a hatályos alkotmány nem ad módot az 1933-ashoz hasonló felhatalmazási törvény elfogadására.[5]

Alkotmányos háttér[szerkesztés]

A weimari alkotmány eredeti példányának utolsó oldala Friedrich Ebert birodalmi elnök és a Bauer-kormány tagjainak aláírásával

A törvény megalkotásának idején a Német Birodalom demokratikus berendezkedésű, szövetségi rendszerű köztársaság volt. A törvényes rend jogi alapját az 1919-ben Weimarban elfogadott alkotmány képezte. Az alkotmány kimondta a népfelség elvét.[6].

A nép a hatalmát kétkamarás parlamenten keresztül gyakorolta. Az alsóház neve Reichstag (Birodalmi Gyűlés) volt, ennek tagjait közvetlenül a nép választotta, négy éves időtartamra.[7] A felsőház a Reichsrat (Birodalmi Tanács) nevet viselte; tagjai az egyes tagállamokat képviselték.[8]

A államfői funkciót a birodalmi elnök (Reichspräsident) töltötte be. Őt a nép közvetlenül választotta, hét éves időtartamra. Széles jogkörrel rendelkezett: ő volt a hadsereg főparancsnoka, ő nevezte ki és mentette fel a köztisztviselőket, feloszlathatta a parlamentet és új választást írhatott ki. A birodalmi elnök a birodalom nevében nemzetközi szerződéseket köthetett, de ezek csak a Reichstag jóváhagyása után léptek életbe.[9]

Az alkotmány 48. cikkelye értelmében ha a Német Birodalomban a rendet és a közbiztonságot jelentősen fenyegető veszélyhelyzet lépett fel, a birodalmi elnök a rend és a közbiztonság helyreállítása céljából szükségrendeleteket adhatott ki, és ezeknek akár a fegyveres erők bevetésével is érvényt szerezhetett. Az ilyen intézkedések során a birodalmi elnök ideiglenesen hatályon kívül helyezhetett alapvető alkotmányos jogokat.[10]

A gyakorlati végrehajtó hatalmat a birodalmi kormány, illetve annak vezetője, a birodalmi kancellár (Reichskanzler) gyakorolta. Őket a birodalmi elnök nevezte ki és mentette fel, de a kormánynak a kinevezés után még az alsóház bizalmát is el kellett nyernie szavazás útján, és ha a Reichstag a bizalmát határozatban megvonta, le kellett mondania.[9]

Az alkotmány szerint a törvényalkotás a Reichstag feladata volt. Az alsóházban megalkotott törvények ellen a felsőház kifogást emelhetett. A vitás eseteket a birodalmi elnök népszavazás kiírása útján dönthette el.[11]

Korábbi felhatalmazási törvények Németországban[szerkesztés]

A Német Birodalom hét és fél évtizedes történetében számos példa volt már 1933 előtt is hasonló felhatalmazási törvényekre. Először röviddel az első világháború kezdete után, 1914. augusztus 14-én fogadtak el ilyen jellegű törvényt, amely a Bundesrat jogkörébe utalta a háborúból fakadó gazdasági károk elhárítását célzó törvények megalkotását. Ezt a hatalmat aztán a Bundesrat arra használta, hogy a gazdasági károkkal csak igen távoli kapcsolatba hozható törvényeket is alkosson.[12]

A Weimari köztársaság idején (1919–1933) számos újabb felhatalmazási törvényt fogadott el a Reichstag. Három ilyen törvény született 1919-ben, egy-egy 1920-ban illetve 1921-ben, további három 1923-ban, és egy-egy 1926-ban illetve 1927-ben. Ezeknek a felhatalmazásoknak a birtokában a kormány nem egyszer az alkotmányban vagy törvényben rögzített jogokat súlyosan csorbító rendeleteket hozott. 1923 őszén például a kormány a gazdasági válságra hivatkozva rendeleti úton érvénytelenítette a nyolc órás munkanapot előíró törvényt, egy másik rendeletben pedig felhatalmazást adott a külföldi értékpapírok és bizonyos nemesfémtárgyak elkobzására, explicite kimondva a lakás sérthetetlenségéhez és a levéltitokhoz való jog felfüggesztését.[13]

Az 1930-as évek elejére a Reichstag szerepe a jogszabályalkotásban fokozatosan háttérbe szorult. 1930-ban még 98 törvényt alkotott a Birodalmi Gyűlés, a következő évben már csak 34-et, miközben a birodalmi elnök 42 szükségrendeletet alkotott a veszélyhelyzetre hivatkozva. 1932-ben a parlament már csak öt törvényt fogadott el, és a jogalkotási űrt a birodalmi elnök 60 – veszélyhelyzetre hivatkozó – szükségrendelete töltötte be. Ebben a jogalkotói környezetben lépett föl Hitler 1933 elején azzal az igénnyel, hogy az általa vezetett birodalmi kormány négy éves időtartamra kapjon szabad kezet a törvénykezésben.[14]

Politikai háttér[szerkesztés]

Paul von Hindenburg birodalmi elnök

1932-33-ban Németország súlyos gazdasági és politikai válságban volt. A 67 milliós lélekszámú országban 1933 januárjában 6 013 000 munkanélkülit tartottak nyilván; minden harmadik munkavállaló állás nélkül volt. Az ország három legerősebb politikai ereje a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt volt. Az utóbbi kettő tagjai között gyakoriak voltak az erőszakos, nem egyszer halálesettel végződő összecsapások. A nemzetiszocialista Sturmabteilung nevű paramilitáris erő tagjai a zsidókat is zaklatták, bántalmazták. A parlamenti demokráciába vetett bizalom megcsappant, Paul von Hindenburg birodalmi elnökismételten szükségrendeletek kiadásával kerülte meg a Birodalmi Gyűlést. Hitler, a nemzetiszocialisták vezére, még 1932 januárjában Düsseldorfban ipari vezetők előtt – a hallgatóság tetszésére – arról beszélt, hogy a parlamenti rendszer leküzdése a gazdasági válság megoldásának kulcsfeltétele.[15][16]

Franz von Papen kancellár

1932. május 29-én Hindenburg megvonta a bizalmat Heinrich Brüning birodalmi kancellártól, és a nemzetiszocialista Kurt von Schleicher tábornok javaslatára május 31-én a centrumpárti Franz von Papent nevezte ki kormányfővé. Papen azonban nem tudta megszerezni a Reichstag támogatását, és ezért arra kérte Hindenburgot, oszlassa fel a parlamentet és tűzzön ki új választást. Az 1932. július 31-i választáson a nemzetiszocialisták szerezték a legtöbb mandátumot (37,4 százalékot), messze többet mint a második helyen végzett szociáldemokraták 21,6 százalékát. Kormányképes többség azonban nem alakult ki. Hitler kijelentette, a nemzetiszocialisták csak olyan kormányban vesznek részt, amelynek élén ő áll. Az országot így ügyvezető kormányként Papen kabinettje vezette tovább. A Birodalmi Gyűlés elnöke a nemzetiszocialista Hermann Göring lett, aki az első ülésnapon határozatlan időre elnapolta a parlament ülését. A kormány megszorító intézkedéseire a szakszervezetek sztrájkkal feleltek. A közbiztonság drámai romlására és az elharapózó erőszakhullámra válaszul. Hindenburg drákói szigorúságú, kvázistatáriális szükségrendeleteket adott ki. A több hónapig tartó politikai bizonytalanság után Hindenburg ismét feloszlatta a Reichstagot, és 1932. november 6-án új választásokat tartottak. Ezt ismét a nemzetiszocialisták nyerték meg, bár gyengébb eredménnyel, mint a nyáron. A választást hetekig tartó koalíciós tárgyalások követték, mialatt az országot Papen, majd annak lemondása után rövid ideig Schleicher vezette. Hitler és Schleicher sikertelenül javasolták Hindenburgnak, hogy a válsághelyzetre hivatkozva állítsa félre a parlamentet és nevezzen ki teljhatalmú, csak a birodalmi elnöknek felelős kormányt.[16]

Az égő Reichstag

A hetekig tartó sikertelen koalíciós tárgyalások után Hindenburg végül 1933. január 30-án Hitlert nevezte ki kancellárnak, majd Hitler kérésére mindjárt feloszlatta a Birodalmi Gyűlést és március 5-re választást tűzött ki. A választási kampányt politikai erőszak kísérte. Február 27-én éjjel felgyújtották a Reichstag épületét. A kormány a kommunistákat vádolta a gyújtogatás kitervelésével, és a párt számos vezetőjét őrizetbe vették. Hindenburg birodalmi elnök újabb szükségrendeletekben korlátozta a politikai szabadságjogokat, köztük a gyülekezéshez való jogot, valamint a szólás és vallásszabadságot.[17]

Egy héttel később a választásokon ismét a nemzetiszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, de a várakozásokkal szemben továbbra sem sikerült abszolút többséget szerezniük, csak 43,9 százalékot értek el. A szociáldemokraták 18,3, a kommunisták 12,3 százalékot kaptak. Ebben a kaotikus helyzetben fordult Hitler azzal a követeléssel a Birodalmi Gyűléshez, hogy ruházza fel a kormányt a válság megoldásához szükséges rendkívüli jogkörökkel.[17]

A törvény elfogadása[szerkesztés]

A törvény tartalma[szerkesztés]

Az eredeti törvényszöveg (első oldal)
Az eredeti törvényszöveg (második oldal), Hindenburg, Hitler, Frick, Neurath és Krosigk aláírásával

A törvény öt cikkelyből áll.

Az első cikkely kimondja, hogy a szokásos alkotmányos ügymeneten túl a birodalmi kormány is alkothat birodalmi törvényeket. A szakasz külön kiemeli, hogy ez a felhatalmazás az alkotmány 85. cikkelyének 2. bekezdésében és a 87. cikkelyben felsorolt törvényekre (a költségvetési törvényre és az államháztatási hitelek felvételét lehetővé tévő törvényekre) is vonatkozik.[1][18]

A második cikkely szerint a kormány által alkotott törvények eltérhetnek az alkotmánytól, de a Reichstag, a Reichsrat és a birodalmi elnök jogállását nem érinthetik.[19]

A harmadik cikkely a kormány általi törvénykezés formai mechanizmusát körvonalazza. Az ilyen törvényeket a birodalmi kancellár (Hitler) írja alá, azokat a Reichsgesetzblatt nevű hivatalos közlönyben teszik közzé, és főszabályként kihirdetésük másnapján lépnek életbe. Az ilyen törvényekre nem vonatkoznak az alkotmány 68–77. cikkelyében szereplő, a törvényhozás normális menetét szabályozó előírások: megalkotásukban nincs szerepe a Reichstagnak, a Reichsratnak és a birodalmi elnöknek, valamint róluk nem lehet népszavazást kiírni.[20][11]

A negyedik cikkely szerint a birodalmi kormány úgy köthet nemzetközi szerződéseket, hogy azokhoz a törvényhozó testületeknek az alkotányban korábban előírt hozzájárulását nem kéri ki. Ehelyett a kormány által megkötött szerződések egyszerűen végrehajtási rendeletek útján válnak a német jog részévé.[2]

Az ötödik cikkely a törvény időbeli hatályát taglalja. A felhatalmazási törvény kihirdetésének napján (1933. március 24-én) lépett hatályba, és érvényességi ideje az eredeti törvényszöveg szerint mintegy négy évvel később, 1937. április 1-jén lejárt volna. (A valóságban a törvényt még három alkalommal meghosszabbították, és a nemzetiszocialista rendszer 1945-ös bukásáig érvényben maradt.[4]) A törvény megszövegezői arra is gondoltak, hogy ha Hitler röviddel korábban megalakult kormánya megbukna, az új kormány ne élvezzen hasonló teljhatalmat. Ezért a cikkelybe egy olyan rendelkezés is bekerült, amely szerint kormányváltozás esetén a felhatalmazási törvény automatikusan hatályát veszti.[21]

Következményei[szerkesztés]

Jelentősége és értékelése[szerkesztés]

Időbeli hatálya[szerkesztés]

A felhatalmazási törvény ötödik cikkelye kimondja, hogy a jogszabály érvényességi ideje 1937. április 1-jén lejár.[21] A törvény hatályát azonban a Reichstag még két ízben meghosszabbította, majd 1943-ban Hitler rendeletben határozatlan idejűre változtatta, és így az a nemzetiszocialista rendszer 1945-ös bukásáig érvényben maradt.[4]

A törvény de facto érvényét vesztette Németország szövetséges megszállásával: a Harmadik Birodalom összomlását követő hónapokban csak a szövetséges katonai hatóságok alkottak rendeleteket. 1945. augusztus 30-án megkezdte működését a Szövetséges Ellenőrző Tanács, amely szeptember 20-án kiadta első törvényét. Ez a jogszabály explicite hatályon kívül helyezett 26 törvényt, amelyeket a nemzetiszocialista időszak tizenkét évében alkottak. Az érvénytelenített törvények listájának első helyén a felhatalmazási törvény állt. Ezzel a törvény de jure is érvényét veszítette.[22][23]

A modern Németország alaptörvénye kimondja, hogy törvényeket csak az alkotmányban törvényalkotói joggal felruházott testületek alkothatnak, így a hatályos alkotmány nem ad módot az 1933-ashoz hasonló felhatalmazási törvény elfogadására.[5]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Törvényszöveg 1. cikkely
  2. a b Törvényszöveg 4. cikkely
  3. Mezey–Szente 430. oldal
  4. a b c Schneider 1953 212–213. old.
  5. a b Alaptörvény 1949 122. cikkely
  6. Alkotmány 1919 1. cikkely
  7. Alkotmány 1919 20–23. cikkely
  8. Alkotmány 1919 60. cikkely
  9. a b Alkotmány 1919 41–59. cikkely
  10. Alkotmány 1919 48. cikkely
  11. a b Alkotmány 1919 68–77. cikkely
  12. Schneider 1953 198. old.
  13. Rossiter 1948 48–49. old.
  14. Schneider 1953 198–199. old.
  15. Schneider 1953 199. old.
  16. a b LeMO 1932
  17. a b LeMO 1933
  18. Alkotmány 1919 85. és 87. cikkely
  19. Törvényszöveg 2. cikkely
  20. Törvényszöveg 3. cikkely
  21. a b Törvényszöveg 5. cikkely
  22. 20. századi egyetemes történet – I. Európa|Digitális Tankönyvtár. regi.tankonyvtar.hu. (Hozzáférés: 2020. április 29.)
  23. Gesetz Nr. 1 des Kontrollrats in Deutschland (1945). www.verfassungen.de. (Hozzáférés: 2020. április 29.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • A törvény szövegének magyar fordítása: Almási János, Girus Károly, Kis Aladár (szerk.): Törvény a nép és az állam ínségének megszüntetésére. Nyugat-Európa és az Egyesült Államok 1918-1939. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény 2/1. kötet. Tankönyvkiadó, 1976. (Hozzáférés: 2014. május 13.)