Carl Rogers

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Carl Rogers
Carl Ransom Rogers.jpg
Született
1902. január 8.
Oak Park
Elhunyt
1987. február 4. (85 évesen)

Carl Ransom Rogers (Chicago, 1902. január 8.San Diego, 1987. február 4.) nagy hatású amerikai pszichológus volt, a humanisztikus pszichológia alapítói közé tartozott. A pszichoterápiás kutatás egyik alapító atyjának tartják, és úttörő kutatásaiért 1956-ban megkapta az Amerikai Pszichológia Társaság Award for Distinguished Scientific Contributions nevű elismerését.

Egyedi, személyiségközpontú megközelítése a személyiség és az emberi kapcsolatok megértéséhez számos területen alkalmazást nyert, úgy mint a pszichoterápia és tanácsadás (kliens-központú terápia), az oktatás (diákközpontú tanulás), valamint a szervezetek és egyéb csoportok. Professzionális munkájáért 1972-ben megkapta az Amerikai Pszichológia Társaság Award for Distinguished Professional Contributions nevű elismerését. Élete vége felé Nobel-békedíjra jelölték a dél-afrikai és észak-írországi belső konfliktusok terén végzett munkájáért. Haggbloom és munkatársai 2002-es tanulmányában a 20. század hatodik legkimagaslóbb pszichológusává választották, klinikusok között pedig másodiknak, ahol csak Sigmund Freud előzte meg.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Walter A. Rogers mérnök, anyja, Julia M. Cushing háziasszony és elkötelezett keresztény volt. Carl a negyedik volt hat gyermek között.

Rogers igen okos volt és már óvoda előtt tudott olvasni. Szigorúan vallásos oktatást kapott egy jimpley-i plébánián, ministránsfiúként rendkívül etikus környezetben, így elég elszigetelt, független és fegyelmezett személyiséggé vált, és nagymértékű tudást és elismerést sajátított el a tudományos megközelítések iránt. Először mezőgazdaságot tanult a Wisconsin-Madison Egyetemen, majd történelmet és vallást. 20 évesen, miután 1922-ben Pekingbe utazott egy nemzetközi keresztény konferenciára, kételkedni kezdett vallásos meggyőződésében. Hogy tisztázza pályaválasztását, részt vett egy Why am I entering the Ministry? című szemináriumon, ami után a pályaváltás mellett döntött.

Két év után otthagyta a papneveldét, és a Teachers College-re járt a Columbia Egyetemen, ahol 1928-ban megkapta az MA-t, 1931-ben pedig a PhD-t. Miután befejezte doktori munkáját, gyermekek tanulmányozásával kezdett foglalkozni. 1930-ban igazgatója volt a rochesteri Society for the Prevention of Cruelty to Children nevű szervezetnek. 1935-től 1940-ig órákat adott a Rochesteri Egyetemen és megírta The Clinical Treatment of the Problem Child (1939) című könyvét, problémás gyerekekkel kapcsolatos tapasztalataira alapozva. Kliensközpontú megközelítésének kidolgozásában nagy hatással volt rá Otto Rank poszt-freudi pszichoterápiás módszere. 1940-ben az Ohio State Egyetem klinikai pszichológiai professzora lett, itt írta meg Counseling and Psychotherapy című második könyvét (1942). Művében leírta, hogy ha a kliens kapcsolatot létesít egy megértő, elfogadó terapeutával, megoldhatja a nehézségeket és megszerezheti a kellő belelátást, hogy újjáépítse az életét.

1945-ben felkérték egy tanácsadó központ létesítésére a Chicagói Egyetemen. Míg itt volt pszichológiai professzor (1945-57), segített ennek az egyetemhez kötődő tanácsadó központnak a létrehozásában, és itt folytatott vizsgálatokat, hogy meghatározza módszerei hatásosságát. Egy tanítványa, Thomas Gordon alapította meg a Parent Effectiveness Training (P.E.T.) mozgalmat. 1956-ban Rogers lett az American Academy of Psychotherapists első elnöke. 1957-től 1963-ig pszichológiát tanított a Wisconsin Egyetemen, ebben az időben egyik legismertebb művét On Becoming a Person (Valakivé válni) című könyvét (1961).

Rogers 1963-ig tanított a Wisconsin Egyetemen. 1968-ban részt vett a Center for Studies of the Person megalapításában La Jollában. Későbbi könyvei közé tartozik a Carl Rogers on Personal Power (1977) és a Freedom to Learn for the 80’s (1963). Élete további részében la jolla-i lakos maradt, terapeutaként dolgozott, beszédeket tartott és írt 1987-es hirtelen haláláig. 1987-ben eltörte a medencecsontját, az operáció sikeres volt, de következő éjszaka leállt a hasnyálmirigye és pár nap múlva meghalt.

Rogers utolsó éveit annak szentelte, hogy teóriáit a nemzeti szociális konfliktusok területén alkalmazza, és világszerte utazgatott ennek elérése érdekében. Az észak-írországi Belfastban befolyásos protestánsokat és katolikusokat hozott össze, Dél-Afrikában feketéket és fehéreket, az Egyesült Államokban pedig fogyasztókat és termelőket. Utolsó útja 85 évesen a Szovjetunióba vezetett, ahol kommunikációt és kreativitást elősegítő intenzív workshopokat tartott. Meglepte, hogy az oroszok milyen nagy számban ismerték a munkásságát.

1975 és 1980 között lányával, Natalie Rogersszel együtt egy programsorozatot vezetett az USA-ban, Európában és Japánban, a Person-Centered Approach Workshopokat, amik a kultúrák közti kommunikációra, a személyes növekedésre, az önfelhatalmazásra, és a szociális változásokra koncentrált.

Rogers rendkívül átfogóan dolgozta ki saját teóriáját, 16 könyvet és még több újságcikket írt humanisztikus pszichológiájáról.

Tizenkilenc tétel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teóriája (1951) 19 tételen alapszik:

  1. Minden egyén (élőlény) élmények folyamatosan változó világában létezik (érzékleti mező), melynek ő a középpontja.
  2. Az élőlény úgy reagál erre a mezőre, ahogy azt megtapasztalja és észleli. Ez az érzékleti mező a „valóság” az egyén számára.
  3. Az élőlény szervezett egészként reagál erre az érzékleti mezőre.
  4. A egész érzékleti mező egy része fokozatosan megkülönböztetetté válik, mint az én.
  5. A környezettel való interakció eredményeként, és főként a másokkal való értékelhető interakció eredményeként az én szerkezete formálódik – egy szervezett, képlékeny, mégis állandó, fogalmi mintázata az „én” tulajdonságokról és kapcsolatokról alkotott észleleteinek, az ezekhez a fogalmakhoz kapcsolódó értékekkel együtt.
  6. Az élőlénynek egyetlen alapvető célja és törekvése van – hogy megvalósítsa, fenntartsa és erősítse a tapasztaló élőlényt.
  7. A legjobb kiindulási pont a viselkedés megértéséhez az egyén belső vonatkoztatási kerete.
  8. A viselkedés alapvetően az élőlény célirányos kísérlete, hogy kielégítse szükségleteit.
  9. Ezt a célirányos viselkedést az érzelem teszi lehetővé, olyan érzelem, ami a viselkedés észlelt jelentőségével áll kapcsolatban, az élőlény fenntartása és erősítése érdekében.
  10. Az értékeket közvetlenül az élőlény tapasztalja meg, egyes esetekben másoktól veszi át őket, de olyan elferdített formában, mintha dierkt módon tapasztalta volna meg.
  11. Az egyén élményei élete során lehetnek a) szimbolizáltak, mert valamilyen kapcsolatban vannak az énnel, b) mellőzöttek, mert nincs észlelt kapcsolata az én szerkezetéhez, c) tagadott szimbolizáció vagy vagy torzult szimbolizáció, mert az élmény összeegyeztethetetlen az én szerkezetével.
  12. A legtöbb viselkedési mód, amit az élőlény magáévá tesz, azok közül kerül ki, amik összeegyeztethetőek az én fogalmával.
  13. Néhány esetben a viselkedést olyan természetes élmények és szükségletek idézik elő, amik nem szimbolizáltak. Az ilyen viselkedést lehet összeegyeztethetetlen az én szerkezetével, de ilyen esetekben az egyén nem „uralja” a viselkedését.
  14. Pszichológiai összhang akkor jön létre, mikor az én fogalma olyan, hogy az élőlény minden érzékelési és zsigeri élménye szimbolikus szinten asszimilálódik egy összeegyeztethető kapcsolatba az én fogalmával.
  15. Pszichológiai összhangtalanság akkor jön létre, ha az élőlény megtagadja, hogy tudatában legyen jelentős érzékleti és zsigeri élményeknek, amelyek következésképpen nem szerveződnek bele az én szerkezetének egészébe. Ha ez a szituáció áll fent, alapvető cagy potenciális pszichológiai feszültség jön létre.
  16. Minden élmény, ami összeegyeztethetetlen az én szerkezetének a szerveződésével, fenyegetésként érzékelhető, és minél több ilyen van, annál merevebben szerveződik az én szerkezete, hogy fenntartsa magát.
  17. Bizonyos körülmények között, mint amilyen például a fenyegetés eredetileg teljes hiánya az én szerkezetére, az olyan élmények, melyek összeegyeztethetlenek vele, átvizsgálásra kerülnek, és az én szerkezetét úgy javítja ki, hogy asszimilálja és magába foglalja ezeket az élményeket.
  18. Ha az egyén minden érzékleti és zsigeri élményt el tud fogadni és egyetlen állandó és egységbe rendezett rendszerbe tudja foglalni, akkor szükségszerűen megértőbb lesz másokkal és jobban elfogad másokat, mint különálló egyéneket.
  19. Ahogy az egyén egyre több szerves élményét fogadja be énje szerkezetébe, azt tapasztalja, hogy jelenlegi értékrendje kicserélődik – olyan átvételekre alapozódik, amiket torzítottan szimbolizált – egy folytatódó, természetes értékelési folyamattá válik.

Ezenkívül Rogers a „feltétel nélküli pozitív elfogadás” módszerét alkalmazza, aminek jelentése egy személy elfogadása „alapvető értékének kétségbevonása nélkül”.

A személyiség fejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A személyiségfejlődést illetően fokozatok helyett alapelveket vázolt fel, melyek szerint a legfontosabb az énfogalom kifejlődése és a teljes mértékben megkülönböztetett én fejlődése.

Az énfogalom fejlődésének folyamata alatt kulcsfontosságúnak tartotta a feltételes és a feltétlen pozitív elfogadást. Azoknak, akik pozitív elfogadást nyújtó környezetben nőttek fel, esélyük van a teljes önmegvalósításra. Akiknek a környezete felnőve nem biztosított pozitív elfogadást úgy érzik, csak akkor értékesek, ha megfelelnek az elvárásoknak, amiket mások szabnak ki számukra.

A teljes ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy arra a 14. elv is utal, az optimális fejlődés eredménye egy bizonyos folyamat, nem egy statikus állapot. Ő ezt a jó életként definiálja, amikor az élőlény folyamatosan teljes potenciáljának kiteljesítésére törekszik. Felsorolta a teljes ember tulajdonságait (Rogers, 1961):

  1. Növekvő nyitottság az élményekre – eltávolodnak a védekezéstől és nincs szükségük küszöb alatti észlelésre (észlelési védekezés, mely során tudattalan stratégiákat alkalmazunk, hogy megakadályozzuk, egy felkavaró inger tudatunkba kerülését).
  2. Egyre inkább egzisztencialista életstílus – minden pillanat teljes átélése – nem torzítja el a pillanatot, hogy a személyiséggel vagy az énfogalommal összeillő legyen, hanem megengedi a személyiségnek és az énfogalomnak, hogy kisugározzon az élményből. Ez izgalmat, merészséget, alkalmazkodókészséget, toleranciát, spontaneitást és a merevség hiányát eredményezi, és alapvető bizalmat sugall.
  3. Növekvő természetes bizalom – bíznak a saját értékítéletünben, és a képességükben, hogy kiválasszák az adott pillanathoz megfelelő viselkedést. Nem függenek létező szabályoktól és szociális normáktól, hanem bíznak benne, hogy mivel nyitottak az élményekre, képesek lesznek saját értékítéletükre támaszkodni.
  4. A választás szabadsága – nem béklyózzák meg őket a korlátozások, könnyebben képesek szélesebb körű választásokat hozni. Hiszik, hogy szerepük van saját viselkedésük meghatározásában, és felelősnek érzik magukat saját viselkedésükért.
  5. Kreativitás – szabadabbnak érzik magukat, hogy kreatívak legyenek. Abban is kreatívabbakká válnak, hogy beilleszkedjenek a körülményeik közé, anélkül, hogy szükségét éreznék az alkalmazkodásnak.
  6. Megbízhatóság és konstruktivitás – megbízhatóan konstruktívan fognak cselekedni. Az az egyén, aki nyitott minden szükségletére, képes lesz fenntartani az egyensúlyt köztük. Még az agresszív szükségleteket is kiegyensúlyozza a belső jóság.
  7. Gazdag, teljes élet - a teljes ember élete gazdag, hiánytalan és izgalmas, és azt sugallja, hogy intenzívebben élik át az örömöt és a fájdalmat, a szerelmet és szívük összetörését, a félelmet és a bátorságot.

Alkalmazásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rogers eredetileg azért fejlesztette ki teóriáját, hogy egy terápiás rendszer alapja legyen. Eredetileg „nem irányított terápiának” nevezte, de ezt a kifejezést később leváltotta „kliensközpontú terápiára”, majd „személyközpontú terápiára”. A kliensközpontú megközelítés hatásosságának első tapasztalati bizonyítékát 1941-ben publikálta Elias Porter az Ohio State Egyetemen, a Rogers terápiás ülésein készült felvételeket felhasználva. Porter Rogers írásainak segítségével összeállított egy rendszert, ami a tanácsadó által alkalmazott irányítottság és irányítatlanság mértékét méri. A tanácsadó hozzáállása és orientációja csak közreműködő szerepet tölt be a kliens által hozott döntésekben. Már a Client-Centered Therapy 1951-es publikálása előtt is hitte, hogy az általa felvázolt elvek többféle kontextusban is alkalmazhatóak, nem csak terápiás szituációban. Ennek eredményeképpen későbbi élete során a személyközpontú megközelítés kifejezést kezdte használni egész teóriájára utalva.

A személyközpontú terápia a személyközpontú megközelítés terápiás szituációban való alkalmazása. Egyéb alkalmazási területei közé tartozik a személyiség-teória, az interperszonális kapcsolatok, az oktatás, a nevelés, a kultúrák közötti kapcsolatok, és más „segítő” szakmák és szituációk.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Carl Rogers című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1. ^ On January 28, 1987 Carl Rogers was nominated for the Nobel Peace Prize by congressman Jim Bates. http://www.nrogers.com/carlrogersevents.html

2. ^ Haggbloom, S.J. et al. (2002). The 100 Most Eminent Psychologists of the 20th Century. Review of General Psychology. Vol. 6, No. 2, 139–15. Haggbloom et al. combined 3 quantitative variables: citations in professional journals, citations in textbooks, and nominations in a survey given to members of the Association for Psychological Science, with 3 qualitative variables (converted to quantitative scores): National Academy of Science (NAS) membership, American Psychological Association (APA) President and/or recipient of the APA Distinguished Scientific Contributions Award, and surname used as an eponym. Then the list was rank ordered.

3. ^ Cushing, James Stevenson (1905). The genealogy of the Cushing family, an account of the ancestors and descendants of Matthew Cushing, who came to America in 1638. Montreal: The Perrault printing co.. p. 380. http://lccn.loc.gov/06032460.

4. ^ "California Death Index, 1940-1997". Ancestry.com. http://search.ancestry.com/cgi-bin/sse.dll?db=CAdeath1940. Retrieved 19 April 2010. Rogers' mother's maiden name is Cushing.

5. ^ "1910 United States Federal Census". Ancestry.com. http://search.ancestry.com/cgi-bin/sse.dll?db=1910USCenIndex&indiv=try&h=107466638. Retrieved 19 April 2010. Oak Park, Cook, Illinois; Roll T624_239; Page: 2B; Enumeration District: 70; Image: 703. Carl is fourth of six children of Walter A. and Julia M. Rogers.

6. ^ Kramer, Robert. "The Birth of Client-Centered Therapy : Carl Rogers, Otto Rank, and 'The Beyond'". Journal of Humanistic Psychology, 35.4 (1995) p. 54-110.

7. ^ American Academy of Psychotherapists History of the Academy

8. ^ Dagmar Pescitelli, An Analysis of Carl Rogers' Theory of Personality

9. ^ Combs, Arthur W. and Snygg, Donald (1949), Individual Behavior: A New Frame of Reference for Psychology. New York, Harper & Brothers. Article on Snygg and Combs' "Phenomenal Field" Theory

10. ^ Rogers, Carl (1951). Client-centered therapy: Its current practice, implications and theory.. London: Constable. ISBN 1-84119-840-4.

11. ^ Barry, P. (2002). Mental Health and Mental Illness. (7th ed.) New York: Lippincott.

12. ^ Rogers, Carl. (1959). "A theory of therapy, personality and interpersonal relationships as developed in the client-centered framework.". In (Ed.) S. Koch. Psychology: A study of a science. Vol. 3: Formulations of the person and the social context.. New York: McGraw Hill.

13. ^ a b c Rogers, Carl (1961). On becoming a person: A therapist's view of psychotherapy. London: Constable. ISBN 1-84529-057-7.

14. ^ Porter, E.H. (1941) The development and evaluation of a measure of counseling interview procedure. Ph. D. Dissertation, Ohio State University.

15. ^ Kirschenbaum, Howard (1979). On Becoming Carl Rogers. pp. 206-207.

16. ^ Porter, E.H. (1950) An Introduction to Therapeutic Counseling. Boston: Houghton Mifflin

17. ^ Rogers, Carl. (1951). Client-Centered Therapy. p. 64

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]