Távcső

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Binokulár szócikkből átirányítva)
50 centiméteres lencsés távcső (refraktor) a nizzai csillagvizsgálóban
60 centiméteres tükrös távcső Ostrowikban, Varsó mellett

A távcső távoli tárgyak látószögének felnagyítására szolgáló eszköz. Teleszkóp és messzelátó néven is ismert, ezen elnevezései a görög tele = „messze", „távol” és szkopein = „látni”, „nézni” szavakból (teleszkoposz = messze-látó) származnak.

A távcső kifejezés a szélesebb közvélemény számára az optikai távcsöveket jelenti. Ezek a látható fény tartományába eső elektromágneses sugárzást gyűjtik össze lencsékkel vagy tükrökkel. A lencsés távcsövek összefoglaló neve refraktor, mivel ezek a fénytöréssel (refrakcióval) állítják elő a képet, a tükrös távcsövek pedig a reflektorok (reflexió = fényvisszaverődés). Távcsöveket nem csak a látható, hanem az emberi szem számára láthatatlan (infravörös, rádió-, röntgen-, gamma-) sugárzások megfigyelésére is kifejlesztettek. A rádióhullámú tartományokban működő eszközöket rádiótávcsöveknek nevezik.

A távcsövek különösen a csillagászatban nélkülözhetetlenek, de gyakran alkalmazzák őket más műszerekben (például teodolitokban, éjjellátó készülékekben) is.

Története[szerkesztés]

Már az ókori Asszíriában is viszonylag jó lencséket állítottak elő,[1] de csak feltételezés, hogy ezekből távcsöveket is építettek volna. Az optikai lencséket egyébként ismerték az arabok és a perzsák is. Roger Bacon a 13. században is írt arról, hogy optikai elemek felhasználásával a távoli tárgyak közelebbinek láttathatók. Leonard Digges angol földmérő 1540 körül már készített olyan távcsövet,[2] amellyel 2–3-szoros nagyítást ért el. Halála után kiadott könyvében, a Pantometriában valószínűleg katadioptrikus távcsövet ír le, márpedig teljesen valószínűtlen, hogy azt kísérletezés nélkül, spekuláció útján kitalálhatta volna. Leonardo da Vinci (1452-1519) jegyzetei között is szerepel nagyon pontosan leírt távcső, amelynek még okulárkihuzata is volt (hogy a lencsék távolságát változtatva élesíthesse a képet). Ez olyan praktikus eszköz, amelynek kifejlesztése távcsőkészítő tapasztalatok és használat nélkül szintén nem valószínű.

Az első, biztosan létező távcsöveket Hollandiában készítették 1608 körül; a távcső feltalálását Hans Lippershey-nek (vagy Lipperhey) tulajdonítják; ő 1608. október 2-án kérte meg a szabadalmi védettséget. Két hét múlva Lipperhey konkurense, Jacob Adriaanszon, majd kicsit később az összetett mikroszkóp feltalálója, Zacharias Janssen) is bejelentést tett, de Lipperhey ismertette meg a világgal az új eszközt, amelyet rövidesen gyártani kezdtek.[3]

Amikor az új találmány híre elért hozzá, Galileo Galilei is megépítette saját távcsövét, és elsőként használta azt csillagászati megfigyelésekhez: vele fedezte fel a Jupiter négy holdját, a Vénusz fázisváltozásait és a Hold hegyeit. Galilei kezdetben perspicillumnak, később telescopiumnak nevezte el az eszközt. Ezeket a korai – domború és homorú lencsékből álló, egyenes állású képet adó – műszereket holland, vagy Galilei-féle távcsöveknek nevezik; napjainkban is hasonló elven működik a hétköznapi életben használt távcsövek többsége.

Newton 1672-ben használt teleszkópjának másolata

Johannes Kepler elsőként írta le az optikai lencsék tulajdonságait és használatát az Astronomiae Pars Optica és Dioptrice című könyveiben. Kepler újfajta, két domború lencsét tartalmazó (Kepler-féle vagy csillagászati) távcsövet épített, amely fordított állású képet adott ugyan, de csillagászati célokra alkalmasabb volt elődeinél.

Az első tükrös távcsövet (reflektort) 1672-ben építette Isaac Newton, miután a fénytörés jelenségét vizsgálva ráébredt arra, hogy nemcsak a prizmák de a lencsék is színeire bontják a fehér fényt, azaz a csillagok fehér pontok helyett színes foltok lesznek. Ez az úgynevezett kromatikus aberráció (színhiba) kiküszöbölhető, ha az objektív helyett homorú tükröt használunk. Jelenleg szinte minden komoly, nagy teljesítményű távcső reflektor, mivel a tükröket olcsóbb és egyszerűbb előállítani, továbbá egy méternél nagyobb átmérőjű lencséket gyakorlatilag lehetetlen a szükséges pontossággal előállítani és torzulásmentesen távcsőtubusba szerelni. Napjainkban több, 10 méter körüli tükörátmérőjű csillagászati távcső működik, és megkezdődött a Giant Magellan Telescope építése — ennek átmérője 24,5 méter lesz. A napjainkban tervezett legnagyobb távcső az Overwhelmingly Large Telescope — ennek tükre 100 méter átmérőjű lenne, ha megépülne.

A Newton-féle távcső mára több változatban létezik, de a reflektorok népszerűsége töretlen; a Hubble űrtávcső is tükrös rendszerű. A kisebb távcsövek — műszerek, kamerák, binokulárok — viszont mind lencsések.

Távcsőtípusok[szerkesztés]

Tavcsotipusok.png

Lencsés távcsövek[szerkesztés]

A lencsés távcsövek a fénytörés (más szóval refrakció) elvén működnek, ezért refraktoroknak is hívják őket.

Hollandi (Galilei-féle) távcső[szerkesztés]

A hollandi vagy Galilei-távcső optikai felépítése

Az első csillagászati megfigyelésre is használt távcső, amelyet hollandi vagy Galilei-távcsőnek neveznek (köznyelven színházi látcső), egy gyűjtő tárgy- (objektív) és egy szóró szemlencséből (okulár) áll.

A mellékelt ábrán a hollandi vagy Galilei-távcső optikai felépítése valamint a távcsövet jellemző egyenletek láthatóak.

Végtelenre állított helyzetben az L1 objektív F’ képoldali gyújtópontja egybeesik az L2 okulár F tárgyoldali gyújtópontjával.

Ha az y tárgypontot végtelenben fekvőnek tekintjük, az a – a’ fénysugarak által határolt nyalábon belül fekvő összes sugarak egymással párhuzamosnak tekinthetőek.

Az y tárgypont fordított kicsinyített valódi képe jelenne meg az L1 tárgylencse (objektív) F’ gyújtópontjában, amennyiben a sugarak útjában nem állna az L2 negatív hatású lencse, amely az F’ képpontba tartó sugarakat egymással párhuzamossá teszi (1 – 4 sugarak).

Ezeknek a párhuzamosan széttartó sugaraknak látszólagos kiindulási a pontja az O2 pont amely egyben az okulártól e távolságban fekvő d átmérőjű virtuális kilépő pupilla helyének felel meg.

A kilépő pupilla nem más mint az okulár által leképzett L1 tárgylencse D átmérőjű belépő nyílásának virtuális képe, amelyen keresztül az y tárgy y’ nagyított képe látható.

Az ábrán láthatóan a kilépő pupilla az okulár és az objektív között foglal helyet. Mivel ide a szem pupillája nem helyezhető, a látszólagos látómező nagysága sokkal inkább korlátozottabb mint az egyéb távcsöveké.

A látszólagos látómező nagysága függ a szempupillának az L2 okulártól való z távolságtól a távcső l építési hosszától az L1 objektív átmérőjétől a nagyítástól az e távolságtól stb.

A fentiekből láthatóan a távcső látszólagos látómezeje sok mindentől függ, ezért nagyon ritka esetben tüntetik fel az 1000 m-re látható látómező két széle közötti távolságot, mint ahogyan ezt teszik a prizmás vagy egyéb távcsövek esetében.

A hollandi vagy Galilei-távcső látszólagos látómezejének számítása eléggé bonyolult, ezért ritkán térnek ki rá a szakkönyvek (lásd: [4][5]).

Alkalmazási példák

A hollandi (Galilei-féle) távcsövet széles körben alkalmazzák a legkülönbözőbb optikai műszerekben.

Néhányat megemlítve:

  • 1 - Színházi távcső:
Színházi távcső


  • 2 - Galilei rendszerű távcsőszemüveg [6]
  • 3 - Különböző fényképezőgépeknél mint képkereső (Newton - kereső - fordított szerelésű hollandi távcső):
Fényképezőgép képkereső


  • 4 - A sztereó mikroszkópok estében mint nagyítás váltó optika:
Sztereó mikroszkóp.
A - tárgylencse
B - Forgó dobra szerelt hollandi távcsövek
C - Nagyítás váltó kezelőgomb
D - E - F - G - H - Binokuláris feltét [1]


  • 5 – Fotó– film– és videotechnikában mint tele vagy nagylátószögű előtétek:
A hollandi (Galilei-féle) távcső alkalmazása a fotótechnikában.[2]


Kepler-féle (csillagászati) távcső[szerkesztés]

Kepler 2.png

A Kepler-féle csillagászati távcső egy gyűjtő tárgy- és egy ugyancsak gyűjtőhatású szemlencséből áll. Az L1 objektív (tárgylencse) a végtelenben fekvő y tárgyról valódi (ernyőn felfogható), fordított állású, kicsinyített y’ képet állít elő az F’ képoldali gyújtópontjában. Ezt az úgynevezett y' köztes képet a lupe (nagyító) szerepét betöltő L2 okuláron keresztül felnagyítva mint virtuális (látszólagos, ernyőn nem felfogható) y" képet szemléljük – akkomodált szem esetében – a végtelenbe vetítve (teleszkopikus rendszer). (Akkomodál = illeszkedik, alkalmazkodik, itt: a szem egy bizonyos távolságra történő élesítése.) A két lencsét úgy állítják össze, hogy az L1 - L2 lencsék gyújtópontjuk kb. egybeessen. A távcső hossza (l) a két gyújtópont távolságának összege lesz:

A távcső szögnagyítását az alábbi egyenletek határozzák meg :

= =

A D belépő pupilla átmérőjének ismeretében, valamint a d kilépő pupilla dinaméterrel történő megmérésével a távcső(vek) nagyítása egyszerűen meghatározható, anélkül, hogy ismernénk az egyes optikai elemek gyújtótávolságát.

Prizmás távcső - binokulár vagy kukker (a német Gukker szóból ered)[szerkesztés]

Egy jobb minőségű prizmás távcső Porro rendszerű képfordító prizmarendszerrel

1 - objektív (tárgylencse); 2 - 3 - Porro rendszerű képfordító prizmarendszer ; 4 - okulár (szemlencse)[7][8][9]

A fentebb tárgyalt távcsövek (kivételt képez a Galilei-féle távcső) földi megfigyelés céljára nem alkalmasak, ennek kiküszöbölésére a fényútba helyezett optikai lencse (lencserendszer), prizma (prizmarendszer) segítségével a képet visszafordítják.

A prizmás távcsőben a képet két teljesen visszaverő, egymásra merőleges prizmapár fordítja meg.

Gyártásra alkalmas kivitelezést Ernst Abbe 1894-ben szerkesztette meg, amelyet a mai napig is alkalmaznak.

Az 1 - tárgylencse a végtelenben (nagy távolságban) álló tárgyról valódi, kicsinyített, fordított képet alkot a gyújtópontjában.

Ezt a képet az úgynevezett Porro I prizmarendszerrel teljesen visszafordítjuk.

A fordítás két menetben jön létre.

A 2 prizma a jobb és bal, míg a 3 a fent - lent helyzetet cseréli fel.

A megfordított oldalhelyes kép az okulár tárgyoldali gyújtósíkjában jön létre.

A gyújtósíkban létrejött képet a továbbiakban az 4 - okulárral felnagyítva nézzük.

Minden binokuláron különböző számcsoportokat tüntetnek fel.

Például 10 x 50

Az első számjegy (10) jelzi a nagyítás mértékét, a második számjegy (50) a tárgylencse (objektív) milliméterben kifejezett átmérőjére utal.

A 10x-es nagyítás a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy adott távolságban fekvő tárgyat látszólagosan 10x közelebb fekvőnek látjuk.

A távcsövön még feltüntetik az 1000 m-re látható látómező két széle közötti távolság átmérőjét méterben kifejezve, például: 100 m / 1000 m.

A világ különböző gyártói esetenként személyes jelzésekkel is ellátják a távcsövet.

Néhányat megemlítve:

1 - ZCF - Zeiss Center Focus

2 - ZWCF - Zeiss Wide Angle Center Focus

3 - BCF - Baush - Lomb Center Focus

4 - BWCF - Baush - Lomb Wide Angle Center Focus

5 - MCF - Micron Center Focus

6 - DCF - Dach (Roof prism) Center Focus

7 - DIF - Dach (Roof prism) Individual Focus

8 - BIF - Baush - Lomb Individual Focus

A fentieken kívül még számos más jelzéssel is elláthatják az egyes távcsöveket (Marine - Waterproof - Rubber stb.).

Tükrös távcsövek[szerkesztés]

A tükrös távcsövek (reflektorok) esetében a fénysugaraknak egy görbült felületű (homorú) tükrön való visszaverődése (reflexiója) révén jön létre a kép. A végtelen távoli tárgyról érkező párhuzamos fénysugarak a tükör felületén történő visszaverődés után annak gyújtópontjában fordított állású, valódi képpé egyesülnek. A jó minőségű optikai üvegből készült főtükör felületét alumíniumból, vagy más fémből álló vékony réteggel vonják be, amelyre gyakran egy kvarc védőréteg is kerül. Kedvező mechanikai tulajdonságai miatt ma már a profi főtükrök az úgynevezett Pyrex üvegből készülnek. Ezen távcsőtípus nagy előnye, hogy mentes a lencsés távcsöveknél (refraktoroknál) fellépő ún. színi hibáktól. A nagy átmérő (nagyobb fénygyűjtő felület) és a jó leképzés miatt kiválóan alkalmasak halvány objektumok (például galaxisok, üstökösök, változócsillagok, stb.) észlelésére. Költséghatékonyság szempontjából körülbelül 20–25 cm felett már csak tükrös távcső építése jöhet szóba. A tükör által a gyújtópontban előállított képet a megfigyeléshez ki kell vezetni a távcső tubusából, ehhez és a kép előállításához többféle tükörrendszert is kifejlesztettek az idők során:

Newton-rendszer[szerkesztés]

A Newton-rendszerű távcső felépítése
A Newton-rendszerű távcső felépítése

Nevét onnan kapta, hogy az Isaac Newton által készített legelső tükrös távcső is ilyen elven működött. A távcsőtubus belsejében elhelyezett, 45°-os szögben megdöntött síktükör segítségével kivezetik a nagy pontossággal csiszolt homorú parabolatükör (főtükör) által összegyűjtött fénysugarakat a távcső oldalán található okulárba. A beeső fény útjában álló segédtükör méretétől függően 5-10%-ot fed le a látómezőből, ami elfogadható veszteség. A Newton-rendszerű távcső előnye, hogy felhasználói szempontból nézve az okulár – néhány esettől eltekintve – mindig kényelmesen elérhető. Hátrányuk viszont, hogy nagyon kényesek az optikai elemek pontos beállítására, azonban a beállítócsavarokkal és megfelelő gyakorlattal ez a művelet (jusztírozás) gyorsan elvégezhető. A tubus mozgatására mind parallaktikus, mind pedig az azimutális szerelés alkalmas.

Cassegrain-rendszer[szerkesztés]

Cassegrain-rendszerű távcső felépítése
Cassegrain-rendszerű távcső
Cassegrain-rendszerű távcső
Kvázi Cassegrain rendszerű távcső

A Cassegrain francia tudós által 1672-ben kifejlesztett rendszerben sík helyett domború segédtükröt alkalmaznak, amely a fénysugarakat a főtükör közepén levő nyíláson vezeti ki, így az okulár – a refraktorokhoz hasonlóan – a távcső végén található. A segédtükör egyébként jelentősen meghosszabbítja a főtükör fókusztávolságát is. A szerelésből fakadó kedvező méretek miatt napjainkban nagyon népszerű rendszer.

Kvázi Cassegrain-rendszer[szerkesztés]

A távcsőben a segédtükör egy síktükör, az átmérője a főtükör átmérőjének a 60%-a, helye a főtükör fókusztávolságának a fele.

Ritchey-Chrétien-rendszer[szerkesztés]

A Ritchey-Chrétien speciális Cassegrain-távcső, melyet George Willis Ritchey és Henri Chrétien fejlesztett ki az 1910-es években. A távcsőnek mindkét tükre hiperbolikus, szemben a Cassegrain-rendszer parabolikus elsődleges tükrével.

Gregory-rendszer[szerkesztés]

Gregory-rendszerű távcső felépítése

Hasonló a Cassegrain-rendszerhez, de domború helyett ellipszoid alakú, két fókuszponttal rendelkező homorú segédtükörrel van felszerelve. A főtükör fókuszpontja egybeesik a segédtükör első fókuszpontjával, ezért a segédtükör az itt előállított képet áttükrözi a második fókuszpontjába, amely a főtükör közepén levő nyílásban van. Az okulár egyenes állású, oldalhelyes képet állít elő.

A rendszer névadója James Gregory (1638–1675) skót matematikus, csillagász.

Klasszikus Schmidt-rendszer[szerkesztés]

Ezek a tükrös távcsövek Schmidt-féle optikát alkalmaznak. Főleg az égbolt nagy területeinek fényképezésére használják őket. A távcső felső végében – a nagy látómező miatt – egy korrekciós lencse van, amelyen keresztül a fénysugarak a gömbszelet alakú főtükörre esnek. Innen verődnek vissza a fókuszban elhelyezett fényérzékeny lemezre. A keletkező kép azonban nem sík, ezért görbült fényérzékeny lemezt kell használni, így a keletkező kép a lemez széleinél nem torzul. (L. alább: Katadioptrikus távcsövek.)

A rendszernek több változata van:

  • Schmidt-Väisälä
  • Baker-Schmidt
  • Baker-Nunn
  • Mersenne-Schmidt
  • Schmidt-Newton
  • Schmidt-Cassegrain

Ferde tükrű (off-axis) rendszerek[szerkesztés]

A központi kitakarás negatív hatását kiküszöbölendő fejlesztették ki a ferde tükrű rendszereket. Ezeknél a fő- és a segédtükör egymáshoz képest döntött elhelyezésű, így sem a segédtükör, sem annak tartói nem okoznak kitakarást a fényútban. Ezzel jelentős, a lencsés távcsövekéhez hasonló kontrasztjavulás érhető el kromatikus aberráció nélkül. Ilyen rendszerek a Kutter és a Yolo rendszerek.

Brachy-féle ferde tükrű rendszer[szerkesztés]

Karl Fritsch és J. Forster bécsi látszerészek 1876-77-ben kifejlesztettek egy excentric Cassegrain (excentrikus/körhagyó Cassegrain) távcsövet, amelynek a fő- és a segédtükre egyaránt gömbtükör, és amit Brachy-távcsőnek neveztek el. (A Brachy távcsövet gyakran Brachyt távcsőnek is nevezik.) A brachy görög eredetű szó (βραγύς, ejtsd: brahüsz), jelentése: rövid.

A tervezéssel két problémát akartak elkerülni: a főtükör kifúrását és a kitakarást. Az első probléma megoldódott, de a második nem, mert a segédtükör és a rajta lévő csőtoldalék kismértékben ugyan, de keresztezi a főtükörre eső fény útját.

Karl Fritsch megvásárolta egy másik bécsi optikus, W. Prokesch műhelyét, amelyben először csak 106 és 160 mm-es főtükör-átmérőjű Brachy távcsöveket készített, később már készült a műhelyében 203 és 320 mm-es távcső is.

Annak ellenére, hogy Fritsch 1912-ig folyamatosan készített Brachy távcsövet, az nem terjedt el széles körben, Konkoly-Thege Miklós viszont nagyon szerette ezt a távcsőfajtát.

Folyékony tükrű távcső[szerkesztés]

Folyamatosan forgatott higany forgási paraboloid felületet vesz fel, ami a csillagok fényét összegyűjti és egy pontba fókuszálja. Ez a folyékony tükrű távcső elve. (angol elnevezése: liquid mirror telescope, LMT). Előnye az üveggel szemben az olcsósága, az ilyen tükör akár tízszer olcsóbb lehet. A folyékony tükör természetéből következően nem képes követni egy objektumot, azonban ez a hátrány digitális technika alkalmazásával kiküszöbölhető.

Egy 6 méteres folyékony tükröt már kiviteleztek (ez a Large Zenith Telescope), tervezési fázisban van egy 4 méteres és egy 8 méteres megvalósítása. Egy NASA-projekt a Holdon 100 méter átmérőjű folyékony tükrű távcsövet képzel el. A 6 méteres folyékony tükröt Paul Hickson tervezte meg, aki fizikát és csillagászatot tanít a British Columbia Egyetemen, a kanadai Vancouverben. Kutatásai közé tartoznak a kvazárok és az aktív galaxismagok, ezeken felül csillagászati műszereket is fejleszt. Számos tanácsadó testületnek tagja, köztük a Gemini Obszervatórium (Chile és Hawaii), és a James Webb űrtávcső (James Webb Space Telescope) tanácsadó testületének is. A tükör tartószerkezetét mintegy 7 fordulat/perc sebességgel forgatják. Mindössze 40 liter higany alkotja a tükör felületét, vastagsága 1,5 mm körüli.

A folyékony tükör koncepciója egyáltalán nem új. Írásban először Ernesto Capocci, a nápolyi Osservatorio Astronomico de Capodimonte csillagásza említi 1850-ben. Az első gyakorlati leírás Henry Skey-től származik, aki az új-zélandi Dunedin Observatory-ban dolgozott. 1872-ben mutatta be laboratóriumában az első folyékony tükröt, melynek átmérője 35 cm volt. 1909-ben hozták létre Észak-Amerikában az első teljes folyékony tükrű távcsövet a Maryland-i Johns Hopkins Egyetem fizikusai. Átmérője 51 cm volt. Építője Robert Wood, aki a későbbiek során még számos folyékony tükröt konstruált. A távcsővel képes volt az ε Lyrae csillagait elkülöníteni egymástól, ami nem kis teljesítmény, mivel 2,3 ívmásodpercről van szó. Ez a távcső ugyanakkor távolról sem volt optimálisan beállítva. A rezgéseket nem sikerült teljesen kiküszöbölni, és a tükör alakja is gyakran „tojás” volt. A gyújtópont is változékony volt, mivel a forgást nem sikerült kellő mértékben stabilizálni.[4]

Katadioptrikus távcsövek[szerkesztés]

Klevtsov-távcső felépítése [3]

A katadioptrikus távcsöveknél az alapvetően tükrös távcső képének javítása, a torzulások korrigálása céljából a fényútba korrekciós lemezt helyeznek el. Leggyakrabban használt típusai:

A Schmidt-Cassegrain- (SC) és a Schmidt-Newton- (SN) távcsövekben a tubus elején egy csekély görbületű, negyedrendű felületű korrekciós lencse található. A Makszutov-Cassegrain- (MC) rendszerek esetében egy erősen görbült felületű, domború-homorú korrekciós lencsét (meniszkusz) találunk. A korrekciós lencse a segédtükröt is tartja. A Klevtzov-távcső esetében a szekunder tükör előtt két- vagy többtagú korrekciós lencse található, melyen a fény kétszer halad át.

Dimitrij Dimitrijevics Makszutov (1896 - 1964) orosz csillagász fényképezés céljából tervezte a gömbtükörből és a tükör okozta hibák korrigálása céljából használt meniszkusz (domború-homorú) lencséből álló távcsövét, és 1941-ben szabadalmaztatta a Szovjetunióban, 1944-ben pedig a Journal of the Optical Society of America című folyóiratban ismertette azt. Vizuális megfigyelésre készült el a Makszutov-Cassegrain-távcső.

Nem optikai távcsövek[szerkesztés]

A VLA rádiótávcső-rendszer az Egyesült Államokban (Socorro, Új-Mexikó)

Az elektromágneses spektrumnak nemcsak a látható optikai tartományban, hanem a rádióhullám-, az infravörös-, az ultraibolya-, a röntgen-, és a gammatartományban is jelek érik a Földet. Rádiótávcsöveket évtizedek óta építenek a földfelszínen. Más hullámtartományok jelentős részét elnyeli a légkör. Ezen tartományok megfigyelése a világűrbe juttatott űrtávcsövek segítségével lehetséges.

Távcsőszerelési módok[szerkesztés]

Azimutális szerelés[szerkesztés]

Dobson távcső. Megfigyelés céljára kifejlesztett, egyszerű, könnyen szállítható, azimutális szerelésű csillagászati távcső

Azimutális szerelés esetén a mechanika függőleges és vízszintes tengely mentén mozog. Egyik változata a nagyobb Newton távcsövekhez gyakran használt egyszerű és olcsó Dobson szerelés.

Parallaktikus szerelés[szerkesztés]

Parallaktikus szerelés esetében a mechanika szintén két, egymásra merőleges tengelyen mozog. Az egyik tengely úgy van megdöntve, hogy a Föld forgástengelyével párhuzamos legyen (azaz az égi pólusra mutasson). E tengely - az óratengely - megfelelő sebességű forgatása esetén a beállított objektumot mintegy követi a távcső. Ez vizuális megfigyelés esetében is kényelmet ad, fotografikus munkához nélkülözhetetlen, de különböző okok miatt nem elégséges. Könnyen belátható, hogy az óratengely forgási sebessége közelítőleg 360°/24 óra (15°/1 óra stb.) kell, hogy legyen. Valójában az éggömb és a rajta elhelyezkedő elhanyagolható sajátmozgású objektumok egy csillagnap alatt, azaz a középnapnál mintegy négy perccel rövidebb idő alatt tesznek meg egy fordulatot (lásd: Sziderikus idő).

Villás szerelés[szerkesztés]

Ezt a szerelést a rövid tubusú távcsöveknél (Cassegrain-, Schmidt-, Makszutov-rendszerek) alkalmazzák. A tubus a villa két ága között helyezkedik el, a felfüggesztés két pontját összekötő egyenes a deklinációs-, a villa kör alakú, elforgatható alapjának tengelye pedig az óratengely. Az égi objektumok követése tekintetében a parallaktikus szerelésnél leírtak érvényesek ennél a típusnál is.

A villás szerelés előnye, hogy könnyű, és szétszerelés nélkül is könnyen szállítható. Hátránya, hogy kevésbé stabil, könnyen beremeg.

Springfield-féle szerelés[szerkesztés]

Angol keretes szerelés[szerkesztés]

Űrtávcső[szerkesztés]

A földfelszínen elhelyezett távcsövek észlelését a felettük elhelyezkedő légkör korlátozza. Ez két módon jelenik meg: a légkör az elektromágneses spektrum bizonyos tartományait engedi át, a többit elnyeli (l. optikai ablak). Az el nem nyelt sugarakat is zavarja a légkör nyugtalansága (l. seeing). Ez utóbbi szabad szemmel mint a csillagok sziporkázása észlelhető.

Távcsövek világűrbe juttatásával mindkét probléma kiküszöbölhető. Segítségükkel nemcsak a látható optikai tartományban, hanem az infravörös-, ultraibolya-, röntgen- és gammatartományban is folytatható észlelés.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Távcső témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. World's oldest telescope?
  2. Gribbin, John: A tudomány története 1543-tól napjainkig, Bp., Akkord, 2004.
  3. Bartha, Lajos: Ki készítette az első távcsövet?. MCSE, 2002. január 22. (Hozzáférés: 2009. január 23.)
  4. Spektrum der Wissenschaft magazin, 2008. 03. havi szám, 28-36. oldal
  5. A Brachy-teleszkóp működésének könnyebb megértéséhez.