Szputnyik–1
| Szputnyik–1 | |
 | |
| Ország | Szovjetunió |
| Űrügynökség | Szovjetunió |
| Gyártó | OKB–1 |
| Típus | technológiai, kutató |
| Küldetés | |
| Indítás dátuma | 1957. október 4. 19:28:34 UTC (22:28:34 MSK) |
| Indítás helye | Bajkonur |
| Hordozórakéta | Szputnyik |
| Visszatérés dátuma | 1958. január 4. |
| Élettartam | 3 hónap |
| Tömeg | 83,6 kg |
| Pályaelemek | |
| Pálya | alacsony Föld körüli pálya |
| Pályamagasság | 215 / 939 km |
| Excentricitás | 0,05201 |
| Inklináció | 65,1° |
| Periódus | 96,2 perc |
| COSPAR azonosító | 1957-001B |
| SCN | 00002 |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A Szputnyik–1 (oroszul: Спутник-1), vagy más jelzéssel PSZ–1 (PSZ – Prosztyejsij Szputnyik) szovjet műhold. Ez volt a Szputnyik-program és egyben a Föld első műholdja, az első űreszköz, amelyet a világűrbe juttattak. 1957. október 4-én állították pályára Bajkonurból Szputnyik hordozórakétával. Alacsony pályája miatt három hónap után megsemmisült a légkörben.
A Szputnyik–1 indításával kezdődött az űrkorszak. A Szovjetunió 1957-ben egy második műholdat is indított, a Szputnyik–2-t.
A műhold
A Szputnyik–1 mindössze 83,6 kg-os volt. Az egész kísérlet elsődleges célja az első kozmikus sebesség elérése volt. Ez inkább a hordozóeszközzel szemben támasztott követelményeket, maga a szonda, mint hasznos teher, csak passzív részese volt a kísérletnek. A csekély tömeg is ezt támasztja alá: a siker érdekében minél kisebb tömegre törekedtek, hogy bizonyosan sikerüljön a Föld körüli pálya elérése.
Felépítését tekintve egy 58 cm átmérőjű alumíniumgömb volt, amelynek egyik oldalán négy darab, 2,4 m-es antenna nyúlt hátra. A kis műhold két rádióadót vitt magával (az egyik 20, a másik 40 MHz frekvencián sugárzott). Az adók teljesítménye 1 W volt. A rádióadó a mára legendássá vált bip-bip-bip csipogást sugározta, melyet a világ minden táján sikerült fogniuk a rádióamatőröknek (és más, például katonai rádióvevőknek). A rádióadás méréseiből sikerült meghatározni, hogy a Szputnyik pályája milyen határok között változik (földközelpont 215 km, földtávolpont 935 km). A rádióadás elemzéséből következtetni lehetett az ionoszféra elektronsűrűségére, amely rádiótechnikai szempontból volt fontos mérés.
A rádióméréseken kívül a szonda testébe hőmérőt és nyomásmérőt is helyeztek el annak mérésére, hogy a működés ideje alatt éri-e meteortalálat az űreszközt.
A Szputnyik–1 űrbe juttatására a Szovjetunió első interkontinentális ballisztikus rakétájának, az R–7-nek a módosított változatát, a Szputnyik hordozórakétát használták.
A repülés
A Szputnyik–1 1957. október 4-én startolt az akkori szovjet tagköztársaságból, Kazahsztánból, a Bajkonuri űrrepülőtérről. A Tyuratam falu mellett levő létesítmény titkosítási okokból kapta Bajkonur város nevét, amely meglehetősen távol, 370 kilométerre fekszik az űrrepülőtértől. A kísérlet hivatalos megnevezése PSZ–1, avagy Простейший Спутник-1 Alap Műhold-1 volt. A "szputnyik" szó legáltalánosabban elterjedt magyar fordítása ’útitárs’, ám a csillagászatban ezt használják az égitestek kísérőinek megnevezésére is, így az orosz nyelvben a szputnyik szón műholdat is értenek.
A pályáját elég meredekre, 65°-os pályahajlással tervezték, azaz viszonylag rövid idő alatt a földgömb egésze fölött elrepült (és így a Föld nagy részén tudták fogni a rádióadását, hamar bizonyítva a világ számára a teljesítményt).
A start problémamentesen zajlott le. A küldetést három hétre tervezték, ennyi ideig volt elegendő a néhány berendezés energiaellátására a beépített akkumulátor kapacitása. A fő program a rádiójelek sugárzásából állt. A 20,005 MHz és 40,002 MHz frekvencián (15 méteres, illetve 7,5 méteres hullámhosszon) sugárzó eszközök a bip-bip jeleken túl telemetriai adatokat is sugároztak a szonda belsejében elhelyezett műszerek méréseiről. Emellett figyelték, hogy nem éri-e meteortalálat a testet, milyen eséllyel éli túl egy űrhajó a küldetést (ez a később felküldendő eszközökre, főként az emberes űrhajókra nézve volt alapvető információ). A szonda belsejében nitrogéngáz légkört alkalmaztak, amelynek nyomását és hőmérsékletét egy-egy műszer mérte. Amennyiben találat érte volna a gömböt, úgy a nyomás- és hőmérsékletesés azonnal érzékelhető lett volna, jelezve a meteor okozta kárt. Ilyenre a küldetés ideje alatt nem került sor.
Az akkumulátorok kimerülését követően a szondát optikai úton – távcsövekkel – kísérték nyomon egészen addig, míg 92 nappal a startja után, 1958. január 4-én a légkör fékező hatására olyannyira le nem lassult, hogy visszasüllyedt az atmoszférába és elégett. Összesen 1440 keringést teljesített, melynek során 70 millió kilométert tett meg.
A repülés során a szintén Föld körüli pályára állt utolsó R–7 rakétafokozat – nagyobb felületű lévén – fényes mozgó objektumként volt megfigyelhető sokáig, míg maga a Szputnyik–1 inkább csak távcsővel volt nyomon követhető, 6 magnitúdós – éppen a szabadszemes láthatóság határán levő – visszavert fénye miatt.
Története és hatása
A Szputnyik–1 indítására a nemzetközi geofizikai év keretében került sor. Az első sikeres műhold felbocsátását természetesen megelőzte az elméleti és gyakorlati alapok lefektetése, elsősorban az első kozmikus sebességet elérni képes hordozóeszközt illetően. Az elméleti alapok kidolgozása Konsztantyin Ciolkovszkij és Hermann Oberth nevéhez fűződnek, míg a gyakorlatban a Wernher von Braun fémjelezte VfR társulat tett le a legtöbbet az űrtudományok asztalára. Von Braunék ötvözve minden korábbi elméletet, megépítették a második világháború legkorszerűbb rakétafegyverét, a V–2-t, amely minden későbbi rakéta ősanyja lett.
A világháborút követően mindkét nagyhatalom hadizsákmányként kezelte a Német Birodalomtól birtokukba került technikai találmányokat, így a V–2 rakétákat is. Az amerikaiak Wernher von Braunt és több tucatnyi vele dolgozó mérnököt kaparintották meg, míg a szovjetek kezébe közel 100 vagonnyi rakétaalkatrész, vagy többé kevésbé összeszerelt V–2 tartozék került, jó néhány rakétamérnökkel együtt. Ezeken az alapokon a hidegháborúban mindkét fél nagyarányú rakétafejlesztésbe fogott. Mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban a V–2 továbbfejlesztése folyt, amelynek eredményeként jött létre az első szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta az R–7. A rakéta tervezésének vezetője, Szergej Koroljov vetette fel az ötletet – amelyet a program gazdái, a hadsereg vezetői élesen elutasítottak – hogy használják fel a rakétát egy űrkísérlethez. Az ötlet azon alapult, hogy az atombombákat célbajuttató rakétatechnika titkos ugyan, de egy békés célú rakétaindítással meg lehet üzenni a világnak a pusztítóképesség, a fenyegetés mibenlétét. Koroljov ötletét a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetése felkarolta és titkos programként engedélyezte a kísérletet.
A titkos kísérlethez Msztyiszlav Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia főtitkára egy másfél tonnás, több műszerrel felszerelt nagy szondát ajánlott, melynek meg is kezdődött a tervezése, ám az amerikai ellenlábas, a Vanguard-programról kapott értesülések szerint az ellenfél egy jelentéktelen, 10–15 kg-os tárgyat kívánt feljuttatni. Ezért, hogy biztosra menjenek, maguk is inkább egy egyszerűbb, kisebb eszköz fejlesztésébe fogtak. Ennek eredményeként jött létre az egyszerű Szputnyik–1 és emiatt a „biztonsági fejlesztés” miatt tudták olyan elképzelhetetlenül rövid időn belül felbocsátani a Lajka kutyát hordozó Szputnyik–2-t 1957. november 4-én. A Keldis tervezte nagy szonda Szputnyik–3 néven indult volna az űrbe, ám az 1958. május 15-i start után a szonda meghibásodott és mérései használhatatlanok voltak.
A rakétaindítással, de legfőképpen azzal, hogy a kis szonda keringése során többször is elhaladt az Egyesült Államok felett, a szovjetek elérték a kitűzött propagandacélt, Amerikában pánikként élték meg az emberek a „fejük felett repülő vörös űrhajót”. Az amerikai sajtó „hathatós támogatásával” az emberek megértették, hogy a Szovjetuniónak olyan fegyver van a kezében, amellyel a világ bármely pontjára képes eljuttatni egy bombát, esetleg atomtöltetet is, így az otthonaik a történelem során először kerültek közvetlen veszélybe. A Szputnyik-válság hatására az amerikai közvélemény azonnali visszavágást várt el a kormányától, ezért Eisenhower elnök megalapította a NASA-t az erőfeszítések koordinálására, és meghirdette az űrversenyt.
További információk
- Mező Ferenc: Végszó a kezdetekről – Ami a holdra szállást megelőzte: a szputnyik-sokk
- Sputnik 1
- A Szputnyik-1 startja
|
Elődje: |
Szputnyik–1 |
Utódja: |
