Rudolf Virchow

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rudolf Virchow
Rudolf Virchow.jpg
Született
1821. október 13.
Elhunyt
1902. szeptember 5. (80 évesen)
Berlin
Foglalkozása biológus
antropológus
régész
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Rudolf Virchow témájú médiaállományokat.

Rudolf Virchow (Schievelbein, Pomeránia, 1821. október 13. - Berlin, 1902. szeptember 5.) német orvos, politikus, az MTA kültagja.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orvosi tanulmányait Berlinben végezte, azután alorvos lett, majd 1844-ben a Charitében Froriep Róbert asszisztense, kinek 1846. véglegesen utóda lett. 1848. az akkori kultuszminiszter megbizásából Felső-Sziléziában tanulmányozta az ott dühöngő tifuszjárványt, amelyről kimerítő tudósításokat irt. Miután reformjavaslataival a kormánynak kényelmetlen lett, állásától megfosztották. Azután Würzburgba ment mint a kórboncolástan rendes tanára, de már 1856-ban visszatért Berlinbe mint a kórbonctan, az általános kór- és gyógytan tanára és az új kórtani intézet igazgatója. Würzburgban tagja volt a Verhandlungen der phisical-med. Gesellschaft szerkesztőségének, ezenkivül szerkesztette a Handbuch der spec. Path. u. Therapie-t. 1859. a norvég kormány megbizásából a leprát tanulmányozta Norvégia nyugati tengerpartján, 1861 óta a berlini városi tanács tagja, 1862. a porosz képviselőházba beválasztották, 1880 óta tagja a német birodalmi gyülésnek is. A Magyar Tudományos Akadémia 1873-ban választotta kültagjává. A közegészségügy terén sok áldásos intézménynek volt részint megalapítója, részben támogatója. Kiváló kutatásokat végzett az archeologia terén, ahol nagy eredményeket mutatott fel.

Megdöntötte Rokitansky Krasenlehre címen ismeretes elméletét a betegségek okairól, ugyszintén Cruveilhier nézetét a flebitiszről, alapvető tant alapított meg a leukémiáról, trombózisról, emboliáról és fertőzésről; mint első figyelte meg az emberi sejtek összehúzódási képességét, ő fedezte fel az agybeli véredények hüvelyét. Bizonyította, hogy a vörös vérfesték csak utólag kerül a már kész sejtbe, ő adta a szürke agyállomány új képződményeinek első világos képét; kimutatta, hogy trichinózus hús élvezete közvetlenül is fertőzhet; megállapította a különbséget a dysenteria és enteritis dyphteritica között. Nagyon hozzájárult, hogy a városok tisztításáról a nézetek tisztázódtak; felderítette okait a rachitisznek, a kretinizmusnak; megtámadta Pettenkofernek sok állítását és nézetét a kolerajárványra nézve stb. Cellulár-patologiája, melyet ő biológiai elvnek tartott, általános elterjedésnek örvend és amellyel szilárd alapját vetette meg a patologiának, amelyet a kutatás legújabb eredményei sem ingathattak meg, sőt Rokitansky is követője lett. 1897 nov. 50 évi jubileumát ülte meg. 1902-ben hunyt el.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Die Cellularpathologie in ihrer Begründung auf physiol. und path. Gewebelehre (Berlin 1858, 4. kiad. 1871, majd minden európai nyelvre fordítva), egyszersmind első kötete a Vorlesungen über Pathologie c. művének, melynek második, harmadik kötetét és negyedik kötetének első felét Die krankhaften Geschwülste című befejezetlen munkája teszi (u. o. 1863-67); [1]
  • Tanulmány a trichinákról (u. o. 1865, 3. kiadás 1866); Az éhség-tifuszról (1866);
  • A chlorosisról és a vele összefüggő a véredényekben előforduló rendellenességekről, főleg az endocarditis puerperalisról (a berlini szülésztársulatban tartott előadás, u. o. 1872);
  • Boncolási technika (1876), 2. kiadás 1883;
  • A tudomány szabadsága modern államban cimű művét Bakody Árpád fordította magyarra (Budapest 1878).
  • Számos cikke jelent meg a különböző orvosi szakfolyóiratokban.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]