Nicolas Louis de Lacaille

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nicolas Louis de Lacaille
Lacaille.jpg
Életrajzi adatok
Született 1713. március 15.
Elhunyt 1762. március 21. (49 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Pályafutása
Szakterület csillagászat

Nicolas Louis de Lacaille abbé (1713. március 15.1762. március 21.) francia csillagász, a déli égbolt egyik jelentős megfigyelője.

Lacaille arról a csillagkatalógusáról nevezetes, ami a déli égbolton látható közel 10 000 csillagot és 42 ködszerű objektumot tartalmaz. Ezt a Coelum Australe Stelliferum néven ismert katalógust halála után, 1763-ban adták ki. A mű 14 új csillagképet is leírt, melyek azóta elfogadottá váltak.[1] A fentieken kívül 1800 évre vonatkozóan elkészítette a fogyatkozások táblázatát.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ardennekben található Rumigny-ben született. Apja a Vandôme-i hercegnő fővadásza volt, de szabad idejében természettudománnyal és mechanikával foglalkozott. Halála után Nicolas teológiai tanulmányokat folytatott a jezsuitáknál, elérte a diakónus fokozatot, de érdeklődése a tudományok felé fordult. Elkezdett autodidakta módon csillagászattal és matematikával foglalkozni, majd 1735-ben Párizsba költözött. Itt kivívta Jacques Cassini barátságát és tiszteletét, aki akkor már neves csillagász volt, és a párizsi obszervatórium igazgatója. 1736-tól kezdett dolgozni az obszervatóriumban, de hivatalosan csak három évvel később alkalmazták. Az állás lehetővé tette számára, hogy a kor legfontosabb csillagászaival találkozzon. 1740-ben a tekintélyes Collège Mazarin kinevezett matematika-professzora lett, 1741-ben pedig felvették a francia királyi tudományos akadémia tagjai közé.

Ebben az időszakban tanári kötelességének eleget téve több kézikönyvet írt francia nyelven (ezek összefoglaló címe Leçons élémentaires). A kötetek nagy sikert arattak és számos nyelvre lefordították őket, köztük latinra is. Témájuk volt: matematika (első kiadás: 1741), mechanika (1743), geometriai és fizikai csillagászat (1746), és optika (1750). Ezen felül 1745-től ő gondozta a Célestial Ephémérides évente kiadott adatait. Ezt a munkát később Joseph Jerôme Lefrançais de Lalande folytatta.

1739-ben Giovanni Maraldi vezetése alatt részt vett a francia atlanti, délnyugati partvidék geodéziai felmérésében Nantes és Bayonne között. Képességeit látva meghívták a párizsi délkör felmérésére a Pireneusokban, Perpignan környékén. A munkát Cassini irányította, az eredmények az ő neve alatt jelentek meg 1743-ban. Ezzel megvetették az alapjait a méternek a Föld mérete alapján történő meghatározásának. A saját mérési adataik összehasonlításával más meridián-mérésekkel, Lacaille megállapította, hogy a Föld a sarkok felé laposodik (voltak, akik akkoriban úgy gondolták, hogy a sarkoknál kicsúcsosodik, mint egy citrom - a mérések ezt cáfolták meg).

1750 végétől 1754 júniusáig Lacaille egy csillagászati expedíciót vezetett a Jóreménység fokán. Ebben az időben elsőként rajzolta meg Mauritius földrajzi térképét. Az expedíció céljai között szerepelt a Nap és a Hold parallaxisának meghatározása, illetve 10 000 csillag megfigyelése. Obszervatóriumát a Tábla-hegység lejtőin állította fel, Fokváros közelében. Mindössze két év alatt meghatározta 9766 csillag koordinátáját. Ehhez valószínűleg egy 3,8 cm átmérőjű távcsövet használt.

Lacaille rajzolta meg elsőként a déli égbolt csillagainak teljesnek mondható térképét. Ezt a térképet a francia királyi tudományos akadémia 1756-ban jelentette meg. A térképre 14 új konstellációt rajzolt be, amit a csillagászok viszonylag gyorsan elfogadtak és ezek ma is hivatalos használatban vannak. Lacaille olyan nagyobb kiterjedésű csillagképet bontott kisebb részekre, mint az Argo Navis, ezt három részre bontotta a könnyebb kezelhetőség érdekében, ezek lettek a Carina (Hajógerinc), a Puppis (Hajófara) és a Vela (Vitorla csillagkép). Lacaille katalogizált 14 csillagködöt és csoportosulást is a déli égbolton. A lista 1755-ben jelent meg, 16 évvel korábban, mint Charles Messier híres katalógusa a csillagködökről.

Mialatt Fokváros közelében tartózkodott, érdekelni kezdték a bolygók. Különösen a jól megfigyelhető Hold, Vénusz és Mars, amik pozícióját precízen meghatározta. Összevetve az adatokat a Lalande által ugyanabban az időben Berlinben mért adatokkal, a parallaxis-módszert alkalmazva ki tudta számítani ezeknek az égi objektumoknak a pontosabb távolságát a Földtől.

Mindezeken felül Lacaille az úgynevezett „földrajzi hosszúság meghatározásának problémája” témakörrel is foglalkozott. Ennek a hajók földrajzi helyzetének meghatározásában volt életbevágó jelentősége a nyílt tengeren. A problémával a csillagászok akkor már legalább kétszáz éve foglalkoztak. Lacaille a John Flamsteed által kitalált „Hold-módszert” finomította tovább egy grafikus rendszerrel, amivel az eljárás egyszerűbbé vált.

Lacaille 1754-ben tért vissza Párizsba. Visszatérése után folytatta munkáját a Collège Mazarinben, ahol egy új távcsövet létesített.

1757-ben nyomdába adta Fundamenta Astronomiae című munkáját, ami egy csillagkatalógus volt, és körülbelül 400 fényes csillag adatait tartalmazta. Ez volt az első olyan katalógus, amiben a csillagok pozícióit a légköri elhajlás és a nutáció figyelembe vételével adták meg. 1758-ban jelent meg a Tables solaires című munkája, ami elsőként tartalmazott a Hold és a bolygók mozgására vonatkozó perturbációs adatokat, továbbá a légköri elhajlás és a nutáció hatását. Mindkét munka nagyobb pontosságú adatokat tartalmazott, mint mások korábbi munkái, és ez ösztönzőleg hatott a későbbi csillagászokra is.

Lacaille szerkesztette a Traité d’optique sur la gradation de la lumière című munkát, aminek kéziratát Pierre Bouguer hagyományozta rá, továbbá ugyancsak őtőle származott a Traité du navire című munka, aminek kiadását Lacaille gondozta.

1761-ben Lacaille megfigyelte a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Ugyanabban az évben meghatározta a Föld-Hold távolságot, elsőként figyelembe véve, hogy a Föld nem szabályos gömb alakú.

Nem sokkal később erős köszvényrohama volt, de a munkáját tovább folytatta. a betegség azonban rosszabbodott, és Lacaille meghalt. Maraldi, a barátja és kollégája gyűjtötte össze a kéziratait és adta ki 1763-ban Coelum australe stelliferum („a déli égbolt csillagai”) cím alatt. Még ugyanabban az évben nyomdába adták az utazása alatt írt naplóját Journal historique du voyage fait au Cap de Bonne-Espérance címmel.

Díjak, elismerések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Munkája elismeréseként több tudományos intézmény a tiszteletbeli tagjává választotta. Köztük volt a Szentpétervári Akadémia, a Berlini Akadémia, a Stockholmi Akadémia, a Londoni Királyi Társaság, a Göttingeni Királyi Társaság és a Bolognai Intézet.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Astronomiae Fundamenta (1757), 398 csillag katalógusa
  • Tabulae Solares (1758)
  • Coelum australe stelliferum (1763) 10 000 csillag megfigyelése, 14 új csillagkép leírása
  • Observations sur 515 étoiles du Zodiaque (1763)
  • Leçons élémentaires de Mathématiques (1741)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ian Ridpath: Star Tales (HTML). (Hozzáférés: 2009. január 24.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Thomas Hockey (főszerk.): The Biographical Encyclopedia of Astronomers, Springer, 2007

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]