Fuvola

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fuvola
Fuvolaáll.jpg

Más nyelveken
angol: traverse flute
francia: flûte traversière
német: Querflöte
olasz: flauto traverso
Besorolás
aerofonfúvósajaksípos
harántfuvola, fafúvós
Csőhossz c' hangolás: 66 cm
Rokon hangszerek piccolo, oldalfúvós furulya, furulya
Hangszerjátékos fuvolista
Hangterjedelem
Range flute.png

A fuvola aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Hangképzés szempontjából a legegyszerűbb hangszerek egyike, valódi fúvókája nincs is, a játékos ajkai által a hangszer fejrészén lévő befúvónyílásra irányított levegőáram szólaltatja meg. A fuvola csöve játék közben a fúvás irányára merőlegesen, oldalsó helyzetben áll, ezért harántfuvolának is nevezik. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal, billentyűzet segítségével lehet rajta képezni. E tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható annak ellenére, hogy napjainkban már leggyakrabban fémből készül. A legmozgékonyabb hangú fúvós hangszer.

A fuvola gyűjtőfogalom is, jelölheti a fuvola hangszercsalád tagjait, sőt, még tágabb értelemben beletartozhat az emberi lélegzettel megszólaltatott ajaksípos hangszerek zöme, például a csőrös fuvolák – vagyis furulyafélék –, a sokféle peremfuvola, edényfuvola, orrfuvola stb.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fúvóka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fuvola fejrésze

A fuvolában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leválva légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor (hangszertest) légoszlopának önrezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.

Míg például a furulya vagy az orgonában található ajaksípok fúvókája esetén a levegőáramot létrehozó, terelő légcsatorna a hangszer részét alkotja, addig a harántfuvola esetén ezt a szerepet a hangszerjátékos szájürege, az ajkaival képzett rés tölti be. Ez a levegőáram a hangszer fejrészén lévő kerek, ovális vagy néha lekerekített négyszög formájú nyílás gondosan kialakított peremének ütközve hoz létre hangokat. Ennek előnye az, hogy a zenész a hangkeltésnek több tényezőjét tudja befolyásolni, mint a mechanikusan terelt légáramot használó hangszerek esetén, ami pontosabb intonációt, árnyaltabb, változatosabb, kifejezőbb játékot tesz lehetővé.

A test[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai fuvola egy hengeres csőből áll, melynek egyik vége dugóval van lezárva. A zárt vége közelében helyezkedik el a fölfelé néző befúvónyílás, tehát a dugó ellenére a harántfuvola teste akusztikailag mindkét végén nyitott csőnek tekinthető. A fuvola készülhet a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan paliszander- vagy grenadilfából, de leggyakrabban fémből, nikkelezett sárgarézből, nikkelezüstből; az igényes hangszerek anyaga ezüstötvözet, esetleg arany.

A hangszertest három részre szedhető, ezek a fej, a test és a láb.

A fuvola tartása, megszólaltatása

A fejrészen van a befúvónyílás, illetve a cső végét lezáró dugó. Furata nem hengeres, hanem a dugó irányában enyhén, „parabolikusan” szűkül. A fejrész anyaga, belső kiképzése, a befúvónyílás mérete, formája alapvetően meghatározza a hangszer hangzását. A finomhangolás is a fejrésznek a testhez képest történő teleszkópszerű elmozdításával történhet. A testen találhatók a hanglyukak, a hanglyukak fedését biztosító mechanika, amit zárt vagy gyűrűs billentyűzet működtet. A lábrészen találhatók a hangszer legalsó hangjait képező hanglyukak, a hozzájuk tartozó mechanikával. A c-láb illetve a h-láb használatától függ az elérhető legmélyebb hang.

A többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a fuvolán a különböző hangmagasságokat oly módon képezik, hogy a hanglyukak nyitásával-zárásával a testben rezonáló levegőoszlop hosszúságát módosítják, ami a fuvola – akusztikailag mindkét végén nyitottnak tekinthető – csöve esetén mindig nagyjából a megszólaló hang hullámhosszának fele. Átfúvással, tehát a megfúvás módjának megváltoztatásával a rezgő levegőoszlopot másféle, egy vagy két oktávval magasabb hangnak megfelelő rezgési módok felvételére lehet késztetni, ezzel tovább bővítve a hangkészletet. A fuvolán összesen három oktáv hangterjedelem érhető így el.

A hangszercsalád[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fuvola a XVII. századtól a XIX. századig magányos hangszer volt, hangszercsaláddá bővülése csak a XVII. században és az előtt, valamint a XX. századtól mutatható ki. Jelenleg több, mint tucatnyi méretben építenek fuvolákat, de ezek közül a legtöbb igen ritka hangszer. A Magyarországon használt leggyakoribb típusok a következők:

név alaphang jellemzői, használata
piccolo d" kicsi, éles hangú, elsősorban zenekari tuttiban használják
fuvola, vagy c-fuvola c' mindenféle műfajban a leggyakrabban használt típus
desz-fuvola desz' fúvószenekarban használt, desz alaphangú fuvola; az általában "b"-s (fél hanggal leszállított) alaphanggal büszkélkedő rézfúvós hagszerek miatt a fúvós zenekarra írott darabok többsége is egy "b"-s hangnemben íródott: ezeket egy deszre hangolt fuvolán jóval könnyebb eljátszani
altfuvola g kicsit nagyobb, mint a normál c fuvola, kvarttal mélyebb
basszusfuvola, vagy albisiphono c a fejrésze visszahajlik, hogy a játékos keze elérhesse a billentyűket

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fuvolafélék az összes fúvós hangszer közül a legegyszerűbb felépítésűek, így elképzelhető, hogy történelmileg a legkorábbi, de bizonyosan a legelterjedtebb fúvós hangszerek közé tartoznak. Ennek ellenére az ókori görögöknél, rómaiaknál nem lehetett különösebben népszerű, hiszen alig maradt fenn ilyen hangszerre utaló forrás, ábrázolás, miközben számtalan adat dokumentálja a nádnyelves hangszerek, az aulosz, a tibia elterjedtségét, közkedveltségét az antikvitásban.

Fuvolások a Cantigas de Santa Maria középkori kézirat illusztrációján. Jól látható, hogy akkoriban a hangszert a maihoz képest fordított helyzetben, fordított kéztartással használták

Az európai középkor zenéjébe vélhetően Közép-Ázsiából kerülhetett, az viszont tény, hogy a 13. században már a harántfuvola is, és az egyenes irányban fújt csőrős fuvola, azaz a furulya is ismert volt. A harántfuvolák ebben az időben elsősorban katonai hangszerként, dobok kíséretében szerepeltek, a kifinomultabb zenei ízlés ekkoriban és később, a reneszánszban is inkább az egyenes fuvolát, a furulyát preferálta. A barokk zenében szintén a furulyának volt nagyobb tekintélye, Johann Sebastian Bach fuvolaszólamait is nagyobb részben ilyen hangszerre, kevésbé a maihoz hasonló harántfuvolára írta.

A 17. században a harántsípok két típusa különült el, a katonai célra használt változat (Querpfeife, fifre) és a tulajdonképpeni harántfuvola (Querflöte, fluste d'Allemand). Ez utóbbi 3–4 féle hangfekvésben készült, anyaga leggyakrabban szilvafa vagy bukszus, de hegyikristályból, üvegből, később elefántcsontból, ébenfából, ezüstből is készítették.

Kb. 1650-ig a fuvolát egy darabból, hengeres furattal építették hat hanglyukkal. Ekkor jelent meg a több darabból összerakható hangszertípus, melynek csak fejrésze volt hengeres, a testének többi része kúpszerűen szűkülő furattal rendelkezett. A részekből álló hangszer méretezése pontosabb lehetett, darabjainak teleszkópszerű tologatása a tisztább behangolást segítette elő. Ezzel egy időben kezdtek egyes hangokat billentyűk hozzáadásával elérhetővé tenni. Az új konstrukciójú hangszer kifejlesztésében, népszerűsítésében nagy szerepe volt Johann Joachim Quantz (16971773) fuvola-virtuóznak, II. Frigyes porosz király zenemesterének. E módosítások révén a 18. században a harántfuvola fokozatosan átvette riválisa, a furulya helyét, nagyon népszerű hangszerré vált, de továbbra is sok kritika érte hamissága miatt.

A fuvola ma ismert formájának kialakítása – több más fúvós hangszeré mellett – Theobald Böhm (17941881) fuvolaművész és aranyműves nevéhez fűződik. 1832-ben készült hangszerén a hanglyukak helyét és átmérőjét nem az emberi kéz anatómiájához igazította, hanem akusztikai megfontolások alapján határozta meg. Minden félhanghoz egymástól azonos távolságra lévő külön hanglyukat rendelt, melyeket gyűrűs billentyűk segítségével fedett. 1847-ben a kúpszerű furat helyett hengeres fémtestet alkalmazott 15 lyukkal és 23 billentyűvel. Ezekkel az újításokkal sikerült kijavítania a hangszer régi hiányosságait, hamisságát, kiegyenlítetlen hangzását, a játéktechnikai nehézségeket. Azóta a fuvola konstrukciója, méretezése alig változott.

Népi fuvolák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harántfuvolák Európában és Latin-Amerikában is előfordulnak népi hangszerként, fából vagy nádból készítve, általában hat hanglyukkal. A magyar népzenében is általánosan ismert oldalfúvós furulya, flajta, flóta néven. Hangja valamivel élesebb a végén fúvós, dugós népi furulyáénál, annál ritkábban előforduló hangszer.

Ismert fuvolisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külföldi fuvolisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar fuvolisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Darvas Gábor. Évezredek hangszerei. Zeneműkiadó (1961) 
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]