TTT

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Magyar Népköztársaságban a kifinomult „Tiltott, Tűrt, Támogatott” cenzúra gyakorlata Aczél György kommunista kultúrpolitikus nevével kapcsolódott össze

Tiltott, Tűrt, Támogatott (a szavak sorrendje néha változó), azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika „terméke”. Közismerten működött a Szovjetunióban a támogatás és a tiltás, majd a második világháború után hamarosan a befolyási övezetébe tartozó szocialista országban megjelent. Magyarországon az úgynevezett Három T „kifinomult” változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól „működött”.[1]

Kialakulása és működése[szerkesztés]

A korabeli zenészek központi szervezésű találkozója az állami vezetőkkel Tatán, 1981-ben. Bródy János, Várkonyi Mátyás, Benkő László, Molnár György, mögöttük Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán, Presser Gábor, Földes László (Hobo), bal oldalon, szemüvegben S. Nagy István, hátrébb, a kamera mögött a szélen Som Lajos (Az eseményről Almási Péter forgatott dokmentumfilmet.[2])

Már a Rákosi-korszak tudományos és művészeti életére (is) jellemző volt az ún. kézi irányítás. 1948 után betiltottak minden polgári jellegű kulturális szervezetet,[3] folyóiratokat tömegével.[4] A közvetlen politikai irányításnak a művészeti, tudományos területeken intézményes hivatali rendszere is volt.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. A törvény által szigorúan meghatározott zsűrizés kényszere segítette, hogy látszólag a művészeti színvonal megtartása érdekében végzett munka során, leginkább ideológiai kérdéseket szem előtt tartva válogassák ki a műveket. A művészet különböző ágait mint a politikai propaganda eszközét igyekeztek irányítani, felhasználni.

A mű és alkotója elválaszthatatlan, tehát azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok alkotóművészek (például: képzőművészek, iparművészek, szerzők, írók, költők) vagy előadóművészek (például: énekesek, színészek, zenészek), maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a le nem írt, de a politikai bürokrácia olajozottan működő gépezetében ismert Tiltott kategóriába. Találunk példát arra is, hogy meggyőződéses baloldali alkotókat – ma már nyilvánvaló – progresszív művészeti tevékenységük miatt szigeteltek el (pl. Kassák Lajos).

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett, a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek.[5] Ők alkották a Támogatott művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.[6] Mint szakértők meghatározták, hogy ki milyen megrendelést kaphat, nyilvánosság elé kerülhet-e művészete.

A két szélső pont között helyezkedtek el a Tűrt kategóriába tartozó alkotók. Sokan a Tűrt és Tiltott besorolás között „ingáztak”, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett.

A Kádár-rendszer fokozatos „felpuhulása” következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszerváltásig megmaradt.

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Aczélról köztudomású, hogy személyes kapcsolatot tartott a jelentősebb, vagy számára fontosnak ítélt kortárs alkotókkal, tudósokkal, vezető értelmiségiekkel. A fenyegetés és jutalmazás ősi eszközével irányította a kultúra területét.
  2. Sok húron pendülnek (Almási Péter dokumentumfilmje az 1981-es tatai rocktanácskozásról)
  3. (például Európai Iskola, Alliance Française)
  4. (például Huszadik Század, Sorsunk 1941-1948, Valóság 1945-1948, Magyarok 1945-1949).
  5. Volt időszak, amikor például a Kossuth-díjas művészek nem, vagy csak jelképes mértékben fizettek adót a jövedelmük után. A politikai emlékműveket az általánosan elfogadott díjazásnál lényegesen magasabb összeggel honorálták.
  6. A képet árnyalja, hogy a „támogatott” művészek közé esetenként, ha az állampárt érdeke azt kívánta, hogy a nyugati országok felé pozitív képet mutassanak az ország kulturális, ideológiai helyzetéről, bekerültek az egyetemes kultúra értékeit képviselő, valóban progresszív alkotók közül is néhányan.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]