Szerkesztő:Tao Kai/Kínai kultúra
A kínai kultúra (pinjin hangsúlyjelekkel: Zhōngguó wénhuà; magyaros átírás: Csung-kuo ven-hua; egyszerűsített kínai: 中国文化; hagyományos kínai: 中國文化) a világ egyik legrégebbi – folyamatosságát tekintve pedig a leghosszabb ideje fennálló – kultúrája.
Történelem[szerkesztés]
Nyelv, írás[szerkesztés]
Nyelv[szerkesztés]
A kínai nyelv a sino-tibeti nyelvcsalád legtöbb beszélővel rendelkező tagja. Nem létezik egységes kínai nyelv, hiszen a jelenleg a Kínai Népköztársaság hivatalos állásfoglalása szerint nyelvjárásoknak tekintett nyelvváltozatok olyan jelentős eltéréseket mutatnak, amely alapján külön kínai nyelvekről is beszélhetnénk.[1]
A kínai nyelv tipológiailag a monoszillabikus, izoláló és tonális nyelvek közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a szavak alapvetően egy szótagból állnak (még akkor is, ha léteznek összetett, látszatra több szótagú szavak is), nem létezik benne ragozás, mindenféle nyelvtani funkciót ellátó képzést partikulákkal alkot, továbbá minden egyes szótag rendelkezik egy tónussal, azaz zenei hangsúllyal. A legelterjedtebb mandarin nyelvben négy tónus van, de a déli nyelvekben a tónusok száma 6-10 is lehet.
A kínai legelterjedtebb latin betűs átírása a pinjin ().
Jelenleg a világon legtöbb ember a kínai nyelvet beszéli anyanyelveként, mintegy 1,5 milliárdan. Hivatalos nyelvnek számít a Kínai Népköztársaságban, Tajvanon, Szingapúrban, illetve az ENSZ hivatalos nyelvei között is szerepel.
A kínaiak nyelvi elvei különböznek a nyugatiakéitól, részben a kínai írásjegyek egységesítő hatása miatt, részben Kína Európától különböző társadalmi és politikai fejlődése miatt. Míg a Római Birodalom eltűnése után Európa nemzetekre oszlott, melyek azonosságát gyakran nyelvük adja, Kína megőrizte kulturális és politikai egységét, és a birodalomban közös írott szabványt tartott érvényben, noha a beszélt nyelvek különbözősége összehasonlítható az európaiakéval. Ennek eredményeképpen a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) () és a beszélt nyelvet (jü 语) (). Az írott és beszélt formák egységes megkülönböztetése kevésbé szigorú a kínai nyelv esetén, mint a nyugatiak esetén. Az írásra Kínában egyetlen szabvány van mindmáig.
Írás[szerkesztés]
A kínai írás az élő nyelvek közül a leghosszabb időre visszanyúló, töretlen és dokumentált történettel rendelkező írás. A kínai írás logografikus, vagy más néven hierografikus eredetű írás. Ennek ellenére a ma ismert írásjegyek 82%-át a fono-szemantikai összetételű írásjegyek alkotják.
A kínai írásnak a történelem során számos stílusbeli változata alakult ki, melynek oka sok esetben az írás rögzítésére használt alapanyagok (csont, bronz, bambusz, fa, kő, selyem és papír) sajátossága volt. A legnagyobb szótárak 40–50 ezer különböző írásjegyet tartalmaznak, de ma egy diplomával rendelkező kínai átlagosan csak 3500–4000 írásjegyet ismer. A kínai írásban szigorú szabályok szerint történik az írásjegyek megszerkesztése, amelyek művészi szintű megformálása a kínai kalligráfia. Az írott szöveget olvasni eredetileg felülről lefelé haladva lehet, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva követik egymást. A kínai könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell kézbe venni, mert nyugati értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek már a mi írásunkhoz hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek.
A kínai íráshoz olyan nagy kínai találmányok is kapcsolódnak, mint az ecset, a papír vagy a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatás, melyek mindegyike drasztikus változást gyakorolt az írásra és az írásbeliségre. A kínai írás Dél- és Kelet-Ázsia több kultúrájára is nagy hatással volt. A történelem különböző korszakaiban a kínai írást használták a japánok, a koreaiak és a vietnamiak is, és a kínai írás hatása máig tetten érhető saját, nemzeti írásaikban is. A kínai írás kapcsán érdemes megemlíteni az úgynevezett sinitikus vagy sinoform írásokat is, melyeket három, mára kihalt nyelv képvisel, a kitaj, a dzsürcsi és a tangut.
Tudomány, találmányok[szerkesztés]
Orvoslás[szerkesztés]
Vallás, filozófia[szerkesztés]
Ünnepek[szerkesztés]
Irodalom[szerkesztés]
Zene, tánc[szerkesztés]
Művészetek[szerkesztés]
Építészet[szerkesztés]
Öltözködés, divat[szerkesztés]
Gasztronómia[szerkesztés]
Hivatkozások[szerkesztés]
Sport, szórakozás[szerkesztés]
Irodalom[szerkesztés]
- ↑ Blunden-Elvin 1995: C. Blunden - M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. ISBN 963 208 348 2
- ↑ Dawson 2002: Dawson, Raymond. A kínai civilizáció világa. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. ISBN 963 389 3224
- ↑ Fung 2003: Fung Yu-lan. A kínai filozófia rövid története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. ISBN 963 3894794
- ↑ Gernet 2001: Jacques Gernet. A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó 2001. ISBN 963 389 111 6
- ↑ Kínai mitológia 1988: „Kínai mitológia”. In Mitológiai enciklopédia II. kötet, 385-456. o. Fordította: Kalmár Éva. Budapest: Gondolat Kiadó, 1988. ISBN 963 282 028 2 II. kötet
- ↑ Kósa-Várnai 2013: Kósa Gábor - Várnai András (szerk.): Bölcselők az ókori Kínában. Magyar Kína-kutatásért Alapítvány, Budapest 2013. ISBN 978-963-284-374-2
- ↑ Miklós 1973: Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.
- ↑ Thilo 1985: Thomas Thilo. Hagyományos kínai építészet. Budapest, Corvina Kiadó 1985. ISBN 963 13 1172 4
- ↑ Tőkei–Miklós 1960: Tőkei Ferenc – Miklós Pál. A kínai irodalom rövid története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1960.
- ↑ Vasziljev 1977: L. Sz. Vasziljev. Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Budapest: Gondolat Kiadó, 1977. ISBN 963 280 475 9
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
- Kína történelme